A HÁROMPÚPÚ TEVE

Írta: PEER GIDEON - Rovat: Kultúra-Művészetek

Van egy barátnőm Pesten, aki boszorkány…

…nem főállásban, nincs is róla diplomája, de olyan dolgokra képes, amelyekre más földi halandó még akkor sem, ha megfeszül. Őt kértem meg, intézze el, hogy amikor unokáimmal Pesten leszek, jó idő legyen. Mondtam, neki az semmi, nekem meg fontos, mert nem akarok leégni a gyerekek előtt, megfagyni meg pláne nem.

camel

Aki nem hisz a boszorkányokban, illetve a boszorkányságban, utánanézhet: október 18 és 25 között Magyarországon, azon belül is Budapesten felhőtlen, napsütéses, meleg idő volt, az átlaghőmérséklet 20-22 fok között ingadozott.

Ennyit a boszorkányokról és az ő hatalmukról.

A legnagyobb unokám 12 éves, Bat Mitzva, és azt kapta szeretett nagyapjától ajándékba, hogy egy hétre elvittem oda, ahonnan jöttem. Az említett hölgynek van egy öccse is, tíz éves, őt sem lehetett kihagyni, mert egyszer minden gyerek megnő, és akkor majd mit mondok neki? Egyiket igen, másikat nem? Ezért hármasban indultunk útnak, Izraelből Magyarországra, én, mint régi motoros, és a két ivadék, akik életükben először járnak majd külföldön, és nagyvárosban is, mert még izraeli viszonylatban is kis helyen laknak, ha jól összeszámoljuk, akkor sem jutunk tovább az ötven háznál, amiből a településük áll.

Repülőgépen sem ültek eddig, leszámítva egy leszámítható éjláti kirándulást, de hát ott, mire észrevették volna, hogy repülnek, már meg is érkeztek.

Az ablaknál ülést felosztották maguk között testvériesen, fele-fele idő, ahogy illik, és fiúunokám megkapta első leckéjét a nőkkel való egyezkedés kilátástalanságából: az ő másfél órájában teljes sötétségben repültünk.

Aki azt hiszi, hogy könnyű két ilyen korú gyereknek programot csinálni, az iratkozzon be nálam gyorstalpaló tanfolyamra, lesz miről mesélnem. Az első szabály, hogy mondjunk le minden reményről, mármint ami bennünket illet. Egy ilyen út kizárólag a gyerekekről szól, semmi másról, nincs színház, mozi, barátok, kicsapongás, ismerkedés az élet olyan bugyraival, amiről hosszú éjszakákon át olyan intenzíven ábrándoztunk.

Nincs semmi. Állatkert van.

Láttunk kétpúpú tevét. Felhívtam az érdekeltek figyelmét a különleges állatra, mert bár tevékből nálunk akár exportra is futná, de nem ebből a fajtából. Ez hiánycikk. A leányzó viszont hazafias érzelmekkel tekintett a látnivalóra, az fűthette akkor is, amikor megjegyezte: 
„Na, bumm! Nálunk hárompúpú teve is van…”

Nem akartam felvilágosítani, mert tetszett, hogy idegenben sem felejti el hazáját, a kék-fehér domborzatot, és minden körülmények között kiáll mellette.

A Duna – gondoltam – biztos nyerő lesz, azt nem lehet lekicsinyelni, ilyen széles folyót otthon nem láthattak, még álmukban sem. Amikor felmentünk a Szabadság hídra, és lenéztünk a hömpölygő folyamra, az éppen most nővé érő hölgy felhúzta picinyke orrát, és nem átallotta azt mondani, hogy nem is olyan „vastag”. Mármint a Duna. Nem a széles szót használta, azzal baja lehetett volna, az konkrétabb kifejezés. Az öccse, aki reálisabban látja a világot, úgy pattant fel, mint akit megcsíptek, és védte a víztenger igazát. Testvére megingathatatlannak bizonyult: nem is olyan vastag – ismételgette.

Voltunk cirkuszban, és a Káposztásmegyeren létesített csodás vízi-parkban, az Aquaworldban, és természetesen a Libegőn, a gyermekvasúton, és a fogaskerekűn –, hogy néhány ötlettel segítsem a gyakorló és vállalkozó nagyszülőket.

Visegrádon, a Fellegvárban jó alkalmam nyílott, hogy kalodába zárjam, vagy deresre feszítsem őkelmüket. Nem tettem. Inkább a lovagoltatás, meg az íjjal való lövöldözés mellett döntöttem, hogy bizonyítsák, van némi magyar kurázsi a vérükben. Természetesen a nagyapjuk által.
Aztán Esztergomnál a hídon átmentünk Szlovákiába, mindjárt a határnál van egy kis falu, Párkány, ott ebédeltünk, egyrészt, hogy kipihenjük a várban átélt izgalmakat, meg jó tapasztalatom van az ottani ételek minőségéről, és az érte kért árak viszonylagos visszafogottságáról.

Jól éreztük magunkat, annyira jól, hogy az ifjú hölgy, miután hazaértünk, nem felejtette el megemlíteni szülőanyjának, hogy nem csak Magyarországon jártak, hanem még egy országban.

– Hol? – csodálkozott rá a kedves mama.

– Afganisztánban – mondta a gyermek.

Lányom villámokat szóró, számon kérő tekintetére azon nyomban magyarázkodtam, nem Afganisztánról van szó, hanem Szlovákiáról. A kislány kicsit még keveri a földrajzot, bár az sem kizárt, hogy Afganisztánról többet hallott, mint a kies, lóháton nyargaló, marcona, turbános harcosairól ismert Szlovákiáról…

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]