Egykor nekik szólt a himnusz

 November 13-áig tart nyitva a magyar zsidó sportolókról szóló kiállítás a Zsidó múzeumban.

1948, London: Elek Ilona (balról a harmadik) és a női tőrcsapat a dobogón.

 

Az alábbiakban a kiállítás megnyitóját, valamint három sportoló portréját idézzük föl.

Miközben mindannyian még olimpiai hangulatban vagyunk, és újra meg újra átéljük magunkban a londoni játékok nyolc ragyogó magyar diadalát, különösen jó érzés, hogy megnyílik egy kiállítás, amely a sportról és annak kapcsán hazánk nagyjairól szól.

Amint az a mostani olimpia idején is bebizonyosodott, a sportot lehetetlen önmagában értelmezni, mivel messze túlmutat önmagán, széles körű társadalmi hatásai vannak, része a kultúrtörténetnek, sőt megkockáztatom: a történelemnek is. Ezért messzemenően üdvözlöm dr. Peremiczky Szilviának, a múzeum igazgatójának és Faragó Verának, a kiállítás kurátorának a kezdeményezését, miként tiszteletemet fejezem ki Szabó Lajosnak, a Magyar Sportmúzeum igazgatójának is, akinek a közreműködése nélkül e tárlat nem jöhetett volna létre.

Egyúttal meghajtom a fejem azok előtt, akiket ez a kiállítás felidéz. Bizonyos vagyok benne, hogy a látogatók nem egyhamar jutnak majd keresztül a termeken, mert mindaz, ami itt megjelenik, mélyen elgondolkodtató, a jó értelemben kettős identitású, Magyarország fejlődéséhez és megbecsüléséhez messzemenően hozzájáruló főhősök története egyszerre felemelő és megrendítő.

Megállnak majd egy nagy méretű fotó előtt, és azon Kemény Ferencet látják – többek között – Coubertin báró társaságában is, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak magyar alapító tagja is volt. A fénykép 1896-ban, Athénban készült, ott, ahol a szintén megidézett Hajós Alfréd – aki válogatott labdarúgó és építészként Budapest városképének formálója is volt – az első magyar olimpiai aranyérmet nyerte.

Derűre fakasztja majd önöket egy gyerekkönyv, amelyet Szenes Béla írt Csibi címmel a nagy jobbszélsőről, Braunról, és sokan már mondják is magukban az MTK futballcsapatának hajdani legendás csatársorát: Braun, Molnár, Orth, Opata Jeny, függetlenül attól, hogy ezt az ötöst egyikük sem látta.

Megcsodálnak majd egy festményt; többet is, de én most arról beszélek, amelyet Hatvany Ferenc báró készített Brüll Alfrédról, aki az MTK felvirágoztatója volt, ugyanúgy, mint Aschner Lipót az Újpesté.

Szemükbe szökik egy cigarettatárca, amelyet a vívó olimpiai bajnok Kabos Endre ajándékozott Dabóczy Mihálynak, amiért az többször megmentette őt a munkaszolgálattól. Attól a munkaszolgálattól, amelyre önként jelentkezett egy másik nagyszerű vívónk, Fuchs Jenő, aki a birkózó, majd cirkuszi erőművész Weisz Richárddal együtt nyert olimpiai bajnoki címet, történetesen Londonban, de 104 évvel ezelőtt. Itt vannak ők is.

Miként itt van a szintén megfestett vb-aranyérmes Kronberger Lili, aki iskolát teremtett azzal, hogy – Kodály Zoltán tanácsára – a világon elsőként korcsolyázott zenére; itt van – 1948-as olimpiai oklevelével – a zeneművész Elek Ilona, aki első olimpiai bajnoki címét úgy nyerte 1936-ban, Berlinben, hogy Hitler hozzájárult a már az Egyesült Államokban élő, zsidó Helene Mayer hazautazásához, és a dobogón három zsidó, három Ilona és három ötkarikás győztes állt: az 1928-as bajnok Mayer, az 1932-ben első osztrák Preis, valamint az emelvény tetején Elek Ilona.

Itt van a vívóművész, A napfény íze című Szabó-filmben megrázóan megörökített Petschauer Attila; itt van Barna Viktor, aki több mint húsz alkalommal volt asztalitenisz-világbajnok, s aki utóbb generációkat tévesztett meg azzal, hogy – miután részt vett a partra szállásban – Angliában pingpongasztalokat gyártott. Mondták: ez Barna-asztal. Mire hányan válaszoltuk azt gyerekkorunkban: de hiszen ez zöld… S itt van a Melbourne-ben négyszeres olimpiai bajnok Keleti Ágnes, csakúgy, mint Székely Éva, a „pillangókisaszony”, akinek nem csupán a pályafutása, de a könyve is örök becsű: a Sírni csak a győztesnek szabad című kötete immár harminc esztendeje fogalom, akár ő maga. Itt van Weisz Árpád, a kiváló edző, aki bajnoki diadalra vezette az Intert és a Bolognát, s akinek emlékére a jövő tavasszal Soltra és Budapestre látogat a két itáliai klub ifjúsági labdarúgócsapata. Itt van Wintner István, a korcsolyája által is. Arról a korcsolyáról van szó, melyet a szörnyű időkben felvett volna, hogy megnyerje a magyar bajnokságot, de amikor kinyitotta a szekrényét, döbbenten látta: a sportszert kettéfűrészelték.

Tragédiákkal találkozni itt elkerülhetetlen: együtt van jelen a fájdalom és a büszkeség. Az utóbbi tán vigaszt ad az előbbiért. A kiállítás címe: Egykor nekik szólt a Himnusz. Gondoljunk hát inkább azokra a könnyekre, amelyeket e kiemelkedő sportemberek akkor sírtak el, amikor a tiszteletükre a magasba kúszott a piros-fehér-zöld zászló. A magyar nemzeti színektől érzékenyültek el, Magyarországnak szereztek dicsőséget. Csodálatos magyarokként.
(Hegyi Iván beszéde a kiállítás megnyitóján)

 

BR A U N J Ó Z S E F
(1901-1943)
 
Braun József, becenevén, Csibi, sokgyermekes szegény zsidó családban született, az Almássy téri grundon rúgta a labdát kora gyermekkorától. Már 13 évesen a VAC 15 éves korától játszott az MTK-ban, 17 évesen  már magyar válogatott volt, 18 évesen az év labdarúgójává választják. Braun az évek alatt zseniális jobbszélsővé vált.

A többek között Feldmann, Braun, Molnár, Opata, Kertész Vili és Orth alkotta „aranycsapat” verhetetlen volt ezekben az években. 1921-ben egy mérkőzés közben súlyos sérülést szenvedett, de kitartásának köszönhetően visszatért.
 
1924-ben tagja volt a párizsi olimpián résztvevő magyar válogatottnak. Sérülése miatt régi formáját már nem nyerte vissza, huszonöt éves korában végleg fel kellett hagynia a labdarúgással. 1934 és 1938 között a CsSK Bratislava csapatában edzősködött.
 
Huszonhét alkalommal volt magyar válogatott, és miután labdarúgó pályafutása befejeződött, banktisztviselőként dolgozott. 1943-ban munkaszolgálatra hurcolták, az ukrajnai Korotec mellett halt meg.

 

E L E K I L O N A
(1907-1988)
 
Elek Ilona a magyar sport első női olimpiai bajnoka, minden idők egyik legeredményesebb zsidó származású sportolója. Páratlanul sikeres sportpályafutása csaknem három évtizedig tartott. Messziről, a zenétől indul el a sport felé, zeneakadémiát végzett és zongoraművésznek készült. Tizenhét évesen azonban magával ragadta a vívótermek világa, később Italo Santelli tanítványa lett, aki megannyi magyar vívófenomén (Petschauer Attila, Kabos Endre) „Maestroja” is volt.

Más egyesületben, de együtt vívott húgával, Elek Margittal, aki mindvégig csak egy hajszállal maradt el világhíressé lett nővére, Csibi mögött. Ilona kirobbanó, „túlmozgásos”, erős egyéniségű vívó volt, Margit szerény, szorgalmas és visszafogottabb alkat.

Az 1933-ban Budapesten megrendezett világbajnokságon az Elek-lányokkal kiálló magyar csapat aranyérmet szerzett, ennek következtében a női tőrvívás polgárjogot nyert Magyarországon. A következő évi világbajnokságon Csibi aranyérmet, Margit ezüstérmet nyert.

Az 1936-os berlini olimpiára, amely a náci Németország fölényét volt hivatott demonstrálni, Hitler Kaliforniából hazahozatta az általa ájultan bálványozott zsidó származású Helena Mayert, az amszterdami olimpia német vívózsenijét, akit Elek Ilona lesöpört a döntő csörtén. A hatalmas berlini aréna dobogójának legmagasabb fokára Elek Ilona állt fel, mögötte a második Helena Mayer a harmadik helyezett pedig Ellen Preiss, a Los Angeles-i olimpia aranyérmese, mindhárman zsidó lányok.

Az Elek-család a háború alatt bujkált, éhezett. A világháborús megpróbáltatások után Ilona negyvenegy évesen, 12 évvel a berlini olimpia után az 1948-as londoni olimpia egyik hősévé vált, a tőle megszokott lehengerlő stílusban imponálóan vívott, és ismét aranyérmet szerzett Magyarországnak. Az 1952-es helsinki olimpián egy vitatható bírói döntés miatt elvesztette első helyét és ezüstérmes lett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Három olimpiai bajnoki címe mellett hatszoros világbajnok is volt (egyéniben és csapatban), valamint ötszörös Európa-bajnok és kilencszeres magyar bajnok. Számos magyar és nemzetközi sportkitüntetés birtokosa. 

 
P E T S C H A U E R  A T T I L A
(1904-1943)
 
Petschauer Attila ragyogó pályafutását Italo Santelli, a magyar vívósport zseniális olasz mesterének felfedezettjeként kezdte. Már húszévesen magyar bajnok és válogatott versenyző. Különleges versenyzői adottságokkal rendelkezett: agresszív, rámenős, dinamikus stílusával, boszorkányos pengekezelésével nem talált legyőzőre

.

Az 1928-as amszterdami olimpia csapatversenyei során mind a húsz asszóját győzelemmel fejezte be, és a kardcsapat aranyérmet eldöntő győztes asszóját is ő vívta. Ugyanitt egyéniben csapattársa mögött ezüstérmet szerzett. Az 1932-es Los Angelesi olimpián csapatban ismét aranyérmet szerzett. Kora szaksajtójának egybehangzó véleménye szerint „a legjobb magyar vívó” volt. Míg Fuchs és Kabos a kard mesterei, Petschauer a kard művésze volt. Pályafutása során számos magyar bajnokságot és két Európa-bajnokságot nyert.

Sportpályafutása után az Est Lapok munkatársa lett: színikritikái, egyéb írásai jól tükrözték színes egyéniségét, jó humorát. Az 1930-as évek pesti irodalmi, társasági és a művészvilág kedvelt, népszerű alakja volt, afféle pesti dandy. Otthonosan forgott politikusok, színészek, írók társaságában. Bejáratos volt a legmagasabb kőrökben is, ifjú Horthy Miklós barátja volt.

1942-ben hívták be munkaszolgálatra. A nemzet kedvence volt, akit nemzete nyomorultul magára hagyott: a válságos időkben egyetlen mentora sem akadt, aki megakadályozta volna, hogy a Don-kanyarba küldjék és ott halálra kínozzák. Szabó István, világhírű magyar filmrendező, A napfény íze című filmjében a főhős alakját részben Petschauer életének és halálának motívumaiból komponálta meg.
 

A képek és a szöveg forrása a Lipócia magazin őszi száma, amelyből további három sportember/sportlady történetét ismerhetik meg.