A kérdés (Elbeszélés)

“Ki tudja, ha a zsidók a „Szentföldön” maradnak, talán sose jön meg a vicces kedvük.”

Gazdag Péter: Kocsi, lovas nélkül

Mindjárt lekapcsolja a rádiót, mondta Anna, hogy érdemben is beszélgethessünk, csak még gyorsan meghallgatja, merre van útlezárás.

– Amúgy még miújság? – kérdezte azért, miközben félfüllel az utat figyelte.

– Beiratkoztam a Rabbiképzőbe – mondta Gyuri, és Anna majdnem nekiment egy fának.
Kénytelen volt szabálytalanul kanyarodni, legalább három kocsi ránktülkölt.

Mikor leparkoltunk, mindketten figyelmeztettük, hogy ahova parkol, oda talán pont nem kéne, mert a hely láthatólag mozgássérültek számára van fenntartva.– Nem gond – mondta, és előkapott a kesztyűtartóból egy mozgássérült-kártyát.

– Most akkor törjük el a lábad? – meredt rá Gyuri szedáltan, aztán minimális céltalan élcelődés után mindketten ráhagytuk.
Az első percben, hogy magunkra maradtunk, Gyuri azért félhangosan megjegyezte:
– Tényleg nem semmi egy gyökér az az Andris.
– Mért, kérdeztem.
– Hogyhogy mért? Ilyen kártyával?
– De hát az Anna kocsija, nem?
Gyuri elhúzta a száját, szemét, szemöldökét, fejét, orrát, irritáltan felciccent.
– Nem értem, hogy jön ide az Andris – mondtam –, mért lenne ő attól gyökér, hogy a barátnője az?
Gyuri erre már nem mondott semmit, arca az előbbi méltatlankodás utórengésének adott néma hangot, amit szintén nem értettem, és megint ráhagytam.
– Pedig erre tényleg kíváncsi lennék – mondtam –; szerintem kérdezd meg nyugodtan a Rabbiképzőben – ha úgyis arra jársz.
Ezt már meg se hallotta.
Én is szívesen beiratkoztam volna a Rabbiképzőbe, mert jóformán semmi műveltségem nem volt „ezen a téren”. Eddigi kulturálódásom a zsidóság terén szigorúan felületes, anekdotikus jellegű volt. Anekdoták szerint művelődtem. Főleg két nagy anekdotagyűjteményt lapoztam fel eddig, az egyiket Vicckönyvnek hívták, a másik, korábbi változatát Bibliának. A Biblia és a Vicckönyv között nem véletlen az a kétezer év. Ki tudja, ha a zsidók a „Szentföldön” maradnak, talán sose jön meg a vicces kedvük. Úgy látszik, párezer év európai üdvözlés után sikerült megtanulni, mi az a humor.
Az is lehet, hogy rettenetesen lezüllött a kultúra, és mi nem értjük a Biblia humorát. A kifejezés, hogy „kétezeréves poén”, önmagáért beszél, ahogy az is, hogy például nincs ilyen kifejezés. Mindenesetre efféle és hasonlóan tahó gondolatokkal a fejemben, elindultam a Rabbiképző felé, megérdeklődni azt, amiben barátom nem volt hajlandó eligazítani.
De amint leszálltam a villamosról és elindultam a Bérkocsis utcán, vérszemet kaptam.
Mit nekem Rabbiképző.
Pont ott fognak velem szóbaállni.
Nem úgy kell azt.
Hazamentem, összepakoltam.
Vonattal mentem Mátészalkára.
Nem véletlenül nem álltam meg Nagykállón, ahol, gondoltam, biztos még mindig túlérett a rabbi-kultusz a caddikuk miatt – ha már Rabbiképző se, vágjunk a közepébe.
Mátészalkán megkerestem a rabbit. Épp valami fontos ügyben tárgyalt. Nagyon fontos ügyben. Megvártam, amíg az a két-három ember, akivel ügyködött, lassan elsleppelődik, aztán elmondtam, mi járatban jöttem.
A rabbi igen meglepődött.
Alig akarta elhinni, hogy csak ezért!
„Milyen abszurd”, nevetett, és megkérdezte, Jártam-e már Mátészalkán?, esetleg körbevezessen-e? Aztán mikor megint felvetettem a kérdést, látta már: nem viccelek.

Gazdag Péter: A lovagiasság halála

– Hogy ha egy nőnek nyomorék parkolókártyája van, honnan tudjuk akkor, hogy a férje egy gyökér, ismételte lassan.
„Is” – tette hozzá, mutatóujjával. – Hát csak megnézi az ember, kit vesz el – röhintett halkan és szakállába túrt, aztán megkérdezte, van-e feleségem. Azt tanácsolta, nézzek körül a városban, sőt, ha úgyis kocsival vagyok, akár – ja? Se feleségem, se kocsim? – Nyomorék se vagyok – mit akarok én Mátészalkán?
De legalább a mátészalkai zsidó hitközség elszállásolt, és másnap reggel már ott álltam az állomáson, hogy Interpicyvel robogjak vissza Nyíregyházáig, ahonnan mehetek haza, Pestre.
De csak felébredt bennem a kisördög – vagy isteni szikra – és sátoraljaújhelyi átszállással Kassára vettem jegyet, ahonnét késődélután érkeztem Tőketerebesre.
A tőketerebesi rabbi csak feleannyira örült nekem, mint a mátészalkai, viszont kétszerannyira volt gyanakvó. Kétszer is elmondtam neki a kérdést, mire harmadszor is megkérdezte: Mért jöttem? Mikor szándékomat felmérte, és látta, hogy tényleg a tudás vezérel, annak éhségével hajtva, elgondolkodott.
Elismételte a kérdést, ízesen, állításként. – Tudjuk, kiről van szó? – fordult meg szórakozottan. Diplomatikusan kitérő válaszom után úgy gondolta, alapvetően két megoldás lehetséges.
– Ha a férfi szerelmes, nem feltétlenül lehet neki felróni, hogy egy ilyen gennyládát vett feleségül, viszont ha – és itt elakadt, és közölte: végülis, három megoldás lehetséges, amennyiben annak vesszük.
Ha tehát a férj jól ismeri hitvesét, nyilván a parkolókártya sem lepné meg, viszont akkor sem az ő kártyája. Az is lehet, hogy nejét erről a megoldásról lebeszélni is próbálja – hát, tegyük fel például: és ha megcsalja az? Akkor kérdés, ki a gehenygóc? Egyébként, például: mi van a férj legjobb barátjával? Az se lehet talpig szent! És, a szülei? Vagy mi van azzal, aki ezek után egy kocsiba ül avval a nővel? Ha még parkoláshoz is kell a kártya, ha az azután visszaszáll? –, szóval ne ragadtassuk el magunkat, hiszen a nő – itt úgy látszott, fejben számol, és láttam, valami nem stimmel, mikor megcsörrent a mobilja.
Fontos ügyben el kellett sietnie.
Végül a katolikus papnál kötöttem ki.
– Mindenkit csakis saját cselekedetei alapján ítélhetünk meg – idézte saját magát tétova mosollyal –, és még akkor sem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk. Ha bűnös is a dologban, Istentől bármikor kérhet feloldozást.
A pap leghasznosabb eligazítása a pályaudvar irányában történt, miután beláttam, hogy nemes szándékkal keveredtem északra fejszellőztetésileg, de ha nem akarok lassan utcazenélésből élni, kénytelen leszek visszamenni Pestre.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre néhány órán belül meg is érkeztem Radoszycba. A harmonikát bármikor bevethetem.
A radoszyci rebe épp egy Volvóból szállt ki, mikor odasiettem hozzá. Mikor tiltakozott, hogy nem ér rá, elújságoltam neki helyzetemet. Ettől megenyhült, és hangsúlyozta:
Tényleg nem ér rá.
– De hogy mégis, mi lenne az a kérdés, méricskélt kíváncsian.
Megkérdeztem.
A Volvóra pillantott, aztán rám.
Kipáig ráncolta homlokát – aztán leeresztette.
– Attól függ, mit mond a szabályzat – állította, de emlékeztettem, a kérdés a férjre vonatkozik. – Hát, biztos nagy macher az is – ugrott kettőt a szemöldöke –, és ez ennyire fontos?
Tulajdonképp már én is kezdtem kiakadni magamon, hogy a második országhatárt lépem át csak azért, hogy ezt a szélsőséges kíváncsiságomat kielégítsem. De a rabbi emlékeztetett: Az nem egészen úgy van, már az EU-ban vagyunk. Igaz, ők kicsit inkább, mint mi, somolygott sandán, aztán megkérdezte: Szeretem-e azt a nőt.
Milyen –? – Hát, akit kihasznál a férje azzal, hogy ráerőszakol egy „rokis” parkolókártyát. – Képzeljem, mennyire sértő lehet a nőnek! – kerekedett ki mindkét szeme. Félreérti, mondtam: egyáltalán nem erről van szó.
Szerinte sem, nyugtázta, és el is indult, mikor utánaszóltam:
– Kérdezzem meg a papot?
Tétován megindult felém.
Lehet, hogy ezt talán mégse kellett volna.
Ez már láthatóan nem az a kultúrkör. Nemigen hallottam még verekedős rabbiról, de ez nagyon úgy közelített.
Megállt előttem, mélyen a szemembe nézett, és azzal a ritka retorikai készséggel, amit hallgatásnak hívnak, látványosan elmerengett, majd azt mondta:
– Kérdezd!
És sarkonfordult.
Megtapogattam a zsebemet: a harmonika megvan.
A csoportosan haladó, hol láthatatlan, hol a tapintható világban közlekedő haszidokat próbáltam megkörnyékezni; gondoltam, először csak megtudakolom, merre tudnak esetleg egy jó rabbit ajánlani. Ezt a negyedik embertől érdeklődtem meg, mire végre megkaptam az első tanácsot:
– Tessék?
Egy láthatóan letört, de nagyon segítőkész kocsmáros azt ajánlotta, menjek Lublinba, mert itt már „megette a fene”. Nem állhatta meg, hogy ne kérdezzen rá: Mi járatban? A kérdés meglepett, alibire még nem gondoltam. Dolgozott bennem az előítélet, hogy a kocsmáros hülyének nézhet talán azért, amiért egy rabbi esetleg megörül, hogy ilyen vállalkozó szellemű, fanatizálható és tudásszomjas fiatalemberre akadt. De kezdtem rájönni: ezt a hozzáállásomat jobb, ha felfüggesztem. Elmondtam tehát a kocsmárosnak, mi járatban jöttem.
Hallgatott és nézett.
Aztán nézett és hallgatott.
– Nem iszunk-e ennek örömére, mondta aztán: van nagyon jó vodkája. Megkérdezte, újságíró vagyok-e. Hol jártam jesivába? Héderbe? Zsidó vagyok? Rádiónak tudósítok? Rokonok? Az se? Magyar vagyok? Rótbergéket ismerem? Akkor mit csinálok itt?
Chelmben a pályaudvaron végül bevetettem a hangszert. Mire a rendőrök csodájára jártak, már a vonaton ültem.
Akkor jöttem rá, hogy a városban körül se néztem.
Nem baj, a kocsmáros úgyis Lublint ajánlotta.
Majd visszafelé útbaejtem.
A vonaton két zsidó utazott mellettem.
Sőt. Két zsidó utazott mellettem a vonaton!
Előre féltem, mikor fog az egyik megszólalni.
Aztán oly módon kezdtek kommunikálni, hogy a rekeszizmom minden esetleges felkészültsége azonnali zsibbadásba lanyhadt.
Először a fekete szakállas kezdett kuncogni, szemrehányóan.
Erre a vörös szakállú dorgálóan heherészett.
A fekete szakállas meg-megrovóan hohorászott.
Néha mindketten nevettek, de rögtön elharapták.
Valahogy így ment Lublinig.
És azt hitték, nem értettem meg.
Féltem is tőlük megkérdezni, Lublinban merre találom a rabbit, de végül megkérdeztem.
Erre csak nevettek.
És a rabbi tényleg ott volt.
– A példa kevés ahhoz, hogy ennyiből megítéljem, én pedig kevés vagyok ahhoz, hogy ennyiből ítéljem meg a példát – nézett szemem közé a lublini rebe, aki kissé kancsított. – Ez kicsit olyan, mintha késve keresnéd meg a keléseiddel az apámat, mert az öccse tavaly végzett az orvosin. Érted. Persze attól, hogy a feleség kitol a tolószékesekkel, nem szükségszerű, hogy a férje toljon ki vele avval, hogy megvonja tőle azt, ami, lássuk be, mégiscsak neki előny, illetve, mindkettőjüknek. Hiszen egymást szeretik: nem a nyomorékokat. Igaz? A férj lehet, hogy azért kötötte a nő lelkére, hogy rakja ki a kártyát, mert az ő lelkét annyira köti a nő, hogy nyomorítja, akkor pedig érthető, hogy a férj kezeli őt akként, hiszen egy test, egy lélek – sőt! Dicséretes, ha meggondoljuk, hogy ennyivel jobban vajúdik a felesége lelke iránt, mint a testéért! Mi tehát a kérdés?
Siettem Lembergbe.
Először a helyi plébánost kerestem fel.
– Erkölcstelen féreg lehet az ilyen – mondta megbocsátó mosollyal. – Lehet, hogy egy ilyen ember pokolra kerül – mondta elnézően –, de akkor sem az ő dolga, hogy azt ez alapján, akárcsak elméletben is eldönthesse. Ha akár a férj, akár a feleség leltárba veszi Isten előtt ezt a bűnét, megbocsátást nyerhetnek.
Ahogy hallgattam, kezdtem megnyugodni: ez a pap legalább saját magával egyetért.
A lembergi rabbi várt már.
– Gondolkoztam a kérdésen – mondta, legnagyobb meglepetésemre.
– Józsefet eladták a testvérei rabszolgának: így került Egyiptomba. A fáraó hiába tette uralkodóvá országa felett, végül minden testvére, egész Izrael rabszolgasorra került. A kezdet magában hordja a beteljesedést – sütötte le szemét, és megkínált kávéval. Mikor megkérdezte, hány cukorral kérem, láttam: egy pillanatra elbizonytalanodik.
– Te járod itt a vidéket azzal a kérdéssel, hogy Mért bűnös az, akinek a felesége a mozgássérültek helyére parkol – nem? – nézett kétségbeesett számonkéréssel. – De – mondtam. – Hát, nem az, hogy „bűnös” –
– Holott a nő maga nem mozgássérült. Igaz? – szakított félbe bátorítóan.
– Nem, mondtam.
– Hát ha nem mozgássérült, a kártya számára luxuscikk. Ha luxuscikk, nem fogja úgy becsülni, mintha szüksége lenne rá. Ha nincs rá szüksége – minthogy nincs –, nem mindig annak tudatában fog parkolóhelyet keresni, hogy ő nyomorék: minthogy, nem az. Ha megoszlik a figyelme, előbb-utóbb karambolozni fog.
– Miközben parkolóhelyet keres? Na de rabbi –
– Isten büntet!! – csapott az asztalra, és megitta a kávéját.
– Lehet még ő is nyomorék – dohogott a rabbi, szinte magának. – Nem is fog tudni akkor majd kártyát szerezni!
Féltem megemlíteni, hogy a kérdés nem erre vonatkozott. De beláttam: ha a nő karambolozik, a férje is bűnhődik, ha pedig nem lenne bűnös: nem lenne miért bűnhődnie. Valahol majdnem stimmel. Igaz, nem a férj bűnössége a kérdés, hanem – de további fejtegetéssel féltem a rabbit ingerelni, hátha még távolabbi próbálkozásaimnak is elejét veszi és még elhíreszteli, hogy a kérdésemmel nem érdemes foglalkozni.
– Különben is – mondta búcsúzóul –, a múlt rendszerben volt szokás feljelentgetni.
Az első vonattal száguldottam Odresztyovba.
Az odresztyovi jesivában senki nem tudta, hol van a rabbi. A bóherek kérdezgették egymást, rám-rámpillantgattak.
Végül az egyik odajött, és halkan, bizalmasan útbaigazított.
Menjek ki a kapun, a második saroknál forduljak jobbra – ott lesz egy téglaház.
– Igyál! – hördült rám a rabbi, és megint lecsuklott a feje.
Végiggondoltam, amit mondott. Beláttam: igaza van.
– Hogy a Magasságos Szent Örökkévaló Úr Isten áldassék most és mindörökké, proszt! – Az egész kocsma halkan utána morajlott. Erre mindenki poharát emelte. A pultos is gyorsan töltött magának egy vodkát.
– Javíts ki, édes fiam. Nem az Örökkévaló az, aki nyomorékokat teremtett? Áldassék! Nem az Örökkévaló az, aki olyan csökött ártány mocsadékokat teremtett, hogy a nyomorékokat is megnyomorítsák? Áldassék! Nem az Örökkévaló az, áldott legyen a Szent Neve, aki végtelen bölcsességében nemcsak hogy nyomorékokat teremtett, de még ilyen kétlábon csúszómászó bélférgeket is, hogy azok nyomorékságukban még több nyomorúságot okozhassanak nekik? Áldassék! – süvöltötte a rabbi, és mindegyik „Áldassék”-ra utána hördült a kocsma, mintha előimádkozna.
Erre ittunk.
Munkácsig meg sem álltam.
Biztos, ami biztos, először a papnak vetettem fel a kérdést.
– Ha bűnös lélek, meg fog bűnhődni – mondta elgondolkodva. – Ha nem kér feloldozást ezért a bűnéért az Úr Krisztustól – tette hozzá. – Hiszen Jézus Krisztus a férj és a feleség nem csak ezen bűnéért ontotta szent vérét a keresztfán.
De ha gondolom, kérdezzem meg a rabbijukat is. Hátha mást mond.
A rabbi éppen arra jött, mikor a pap megörült és, mintegy helyettem, elújságolta neki a kérdést.
– Mért, ki parkolt oda? – kérdezte a rabbi gyanakvóan elborzadva, aztán engem is félszörnyedve végigmért. A pap bemutatott neki, és elmondta, mi járatban jöttem.
– Parkolóőr? – biccentett rám a rebe, kényszeredett félvigyorral.
Nem, magyaráztuk a pappal. Ez egy példa.
– Mire? – nézett ránk a rebe, finom, de szinte szenvedésig irritált hanggal és vonásokkal.
Elmagyaráztuk neki a gócpontot.
– Rendőr?
– Ki?
– A nő.
– Miért lenne rendőr?
– És? Ti most akkor mit fogtok csinálni? – csapta össze két kezét diadalmasan és otthagyott, papostul.
Lóhalálában érkeztem Máramarosra.
A szigeti jesivában nagy volt a hangzavar, de ez nem zavarta a rebét a koncentrációban.
– Nem értem ezt a sovinizmust – hadonászott ujjaival –, ki mondta, hogy a pasi szerezte a kártyát?
– Szerintem a kérdés nem erre vonatkozik – szólt közbe udvariasan egy bóher, aki a rabbi mellett állt, vagy még valami befejezetlen ügyben, vagy mint csatolható tartozék.
– Hát, mire vonatkozna! – fakadt ki a rabbi –, kit érdekel, ki ez a pasi?, a kártyáról van szó. Ugye? – fordult felém számonkérő egyetértéssel, és megfontolt arcot vágtam, mert hirtelen kezdtem ebben is elbizonytalanodni.
– Mit tudunk a gyerekről azon kívül, hogy van egy nője, aki kriplik kontójára parkol ingyér? Ez alapján minősítjük?
– Rebe, szerintem itt másról van szó – köszörülte torkát a bóher. – Ennél a dolog elvontabb.
– „Elvont”? – mérte végig a rabbi, féligmeddig felháborodottan. – Honnan? És téged vettek fel ide? Tudod, mi az, hogy „elvont”? Akit kétkézzel szedtek le a heroinról, az az „elvont”, tanulj már meg magyarul!
– Egy pillanat – jött oda egy idősebb zsidó, akiről később kiderült, hogy maga a nikolsburgi rebe, ráadásul épp akkor érkezett Nikolsburgból. A szigeti rabbi meg is örült neki, de nem köszönt, a nikolsburgi sem nekünk, senki nem üdvözölt senkit, de az öreg rögtön a tárgyra tért, és felénk emelte összeszorított ujjait:
– Céges autó?
– Bocsánat: teljesen mindegy, céges kocsi-e vagy sem – szakítottam meg a rövid csöndet – Igen, szerintem sem erről van szó – helyeselt halkan a bóher, de a nikolsburgi szavába vágott:
– Nem, egyáltalán nem mindegy. Ne vicceljünk, gyerekek, hát hallottam a kérdést.
– Idejössz Máramarosra és azt se tudod, céges verda vagy sem? – somolyodott rám a máramarosi. – Neharagudj – fordult a nikolsburgihoz – értem, mit akarsz ezzel, de szerintem sem erről van szó. Kinek a cégéé: férjé, vagy feleségé?
– Az igaz – pislogott a nikolsburgi –, de hát, ha a férjé a kocsi – márhogy, az ő céges kocsija – akkor, miről beszélünk?
– Mért – simította haját tarkóig a máramarosi – a nő talán nem hordhat magánál parkolókártyát?
– De hogy jön ide a sovinizmus! – próbáltam terelni a vitát –, ha a feleség jelleméből kéne megítélni a férjét?
– Hát de nem lehet! – csapott a levegőbe a máramarosi, és egy pillanatra csönd lett, amíg ezt az ellentmondást mindenki próbálta emészteni.
– A rebe itt épphogy azt feltételezné, hogy csak a pasi tud olyan kártyát szerezni – magyarázta nekem zárójelben a nikolsburgi –, illetve, nem is ezt „feltételezi”: épp azt kifogásolja, hogy maga a kérdés tételezi ezt fel – őszerinte, legalábbis.
– Bocsánat, közbeszólhatok? – emelte meg kezét a bóher –, csak mert, szerintem, itt tényleg egészen másról van szó.
– Nem, ez annyira mindegy – kaszált ujjaival méltatlankodva a máramarosi, mintha a bóher meg se szólalt volna –, a nőt megítélhetjük ennyiből – őt is csak ezzel kapcsolatban –, de könyörgöm!, honnan tudjuk, hogy egyáltalán a férje tudja? – Nem! – torzult el hirtelen az arca –, hát, hagyjuk már a házaspárt! Kik ők ebben a történetben? Mért nem arról beszélünk, aki a kártyát utalta ki?
– Pillanat – emelte ujját a nikolsburgi és a bóherhez fordult –, fiam, te mit akartál mondani?
– Szerintem rosszul értelmezzük a kérdést – simított állán a bóher.
– Mégpedig? – meredt rá türelmetlenül a máramarosi, s attól a nézéstől a bóher még meghunyászkodóbban szólalt fel.
– Elnézést – kezdte lassan –, de most vonatkoztassunk el: egy pillanatra. Szerintem itt tényleg másról van szó. Szerintem arról van szó, hogy itt a mozgássérült parkoló-kártya a Tóra, a férj az Isten, a feleség Izrael, a parkolóhely pedig a Szent Föld.
A rabbi úgy csapta fültövön a bóhert, hogy az három napig meg se szólalt.
Szélvész gyanánt érkeztem Hajdúböszörménybe.
Találkoztam az állomáson két bóherrel, akik szintén a rabbihoz siettek. Próbáltam óvatosan fogalmazni, csak annyit mondtam nekik: A rabbit bizalmas ügyben keresem fel.
Mikor a hajdúböszörményi rabbit megláttam, nagyot koppant a szívem.
Majdnem akkorát, mint a rabbi falába.
– Mi lenne hát az a bizalmas ügy? – mosolygott az öreg idült könnyedséggel.
Próbáltam valamit gyorsan kitalálni; nem ment. Előadtam a kérdést.
– Hát – meresztette szemeit a rebe –, az az ember aztán nagyon szeretheti a feleségét! – Majd megkérdezte, hogy az, akinek helyére a nő parkol, biztosan nyomorék-e. Elkezdtem szabadkozni, erre csendre intett.
– Nem tudjuk, hogy valóban nyomorék-e, vagy pedig a nyomor éke, vagyis Istenfélő szegényember: melyik?
Kissé elcsigázottan érkeztem a Keletibe. Valahol még az ukrán-lengyel határon tervbe vettem, hogy Pesten mégiscsak felkeresem a Rabbiképzőt. Erről azóta letettem. A harmonikából még a Máramarossziget-Nyíregyháza vonalon kifújtam az egyik szelepet; egy hang híján nehéz játszani, annál nehezebb pénzt keresni.
Mikor Gyurival összefutottunk, megkérdeztem – illetve, majdnem megkérdeztem, de előbb csak, hogy – Mi újság a Rabbiképzőben?
Még nem kezdődtek el az órák, mondta.
Ha elkezdődnek, mondtam, kérdezze meg (itt elmondtam a kérdést), kíváncsi vagyok, mit mondanak rá.
Nevetett, csak úgy megszokásból, aztán felvilágosított: Nem aktuális.
Ő művelődéstörténet-szakra iratkozott be.
És?
Értem, mondtam: akkor is kérdezze meg.
Órán? Jó. Ha engem ez megnyugtat, ő meg fogja kérdezni.
Csönd. Egyébként szerintem mi köze ennek a zsidó művelődéstörténethez?
Higgye el, mondtam: van köze.
És elújságoltam, merre jártam.
Elhűlten bámult.
Félúton megszakította a beszámolómat, és figyelmeztetett: biztos, ami biztos, próbáljam meg lehetőleg viszonylag messziről elkerülni a Rabbiképzőt. Vagy ne nagyon férkőzzek vallásos zsidók közelébe.
Sőt, semmilyen zsidó közelébe; mert nemigen fogják kamálni az ízléstelen humoromat.
Miről beszél, mondtam, ne idegesítsen, hát ott voltam! – Jöhet velem ő is legközelebb –, hát beszéltem ezekkel az emberekkel.
– Téged akkor nagyon átvertek – sóhajtott halkan –, mert ezeken a helyeken, amennyire ő tudja, nincs már zsidó, egy se. – Talán még Munkácson – tette hozzá, és aggodalmasan méricskélt, mikor gondolom meg magam.
– Hát, de az hogy lehet! – fakadtam ki, és most már tényleg kezdtem elveszíteni a türelmemet.