„A bemutatókon a teljes politikai elit megjelenik”

Marton Lászlóval, a Vígszínház főrendezőjével beszélget Várnai Pál

 

– Ön nagyon sok országban rendezett, nagy sikerrel, Kanadában, Izraelben, Írországban, Finnországban, hogy csak néhányat említsek. Úgy látom, hogy külföldön a legnagyobb sikereit klasszikusokkal érte el, Csehovval, Ibsennel, Molière-rel, Bulgakovval. Mennyire függ egy rendezés a közönségtől? Magyar vagy külföldi-e a közönség? Mennyire képesek más országokban követni az utalásokat?

– Fontos és izgalmas, hogy amiként a világ változik, mi színházi emberek arra kényszerülünk, hogy azt a kulturkincset, amit eleink teremtettek, időről időre újra átadjuk saját korunk közönségének. Ez a mi legfontosabb és legszentebb kötelességünk. Hogy ezeket a ránk hagyott történeteket újra és újra elmeséljük, úgy, hogy ők ezekben magukra ismerjenek, ám a történet egyben a rendező saját története is legyen. Egy rendező sem tud minden darabot megrendezni. Nagyon sok értékes és gyönyörű darabja van a világirodalomnak, amely nem megközelíthető a számunkra, mert nem alakult ki érzelmi és intellektuális kötődés, vagy nem áll rendelkezésre az az élményanyag, amely a rendezői munkához szükséges. Egy izgalmas és szép előadás az emberi viszonyokról tud úgy feltenni kérdéseket, hogy ezek a darabok másképp hangzanak el és más nézőpontból látszódnak, mint az előző korokban.
Ha az ember megérkezi egy másik országba, egy másik kultúrába, például Izraelbe, s rendez a Habimában, majd utána Torontóban, akkor látja, hogy hihetetlen nagy kulturális távolságok vannak ezek között az országok között. A színészek a saját kultúrájukat behozzák a színpadra. De ha a rendező elég nyitott ahhoz, hogy a színészek legbensőbb, legtitkosabb élményeit tudja előhozni, akkor ezek az előadások kulturálisan igazul szólalnak meg. Tehát, mondjuk Izraelben, a rendező egyszerre képes arra – a legnagyobb kíváncsisággal, ám önmagát egyáltalán nem feladva –, hogy létrehozzon egy izraeli előadást és egyben egy olyat, ami önmagára is jellemző.

– Ősszel meghallgattam egy Ibsenről s főleg a Nóráról szóló beszélgetést a kanadai rádióban. Majdnem az egész egyórás beszélgetés a női emancipáció jelentőségét méltatta. Amikor viszont a vígszínházi előadásról olvasgattam kritikákat, azok lényegesen árnyaltabbak voltak. Szóba került például Nóra önzősége, férjének a tragédiája is. Mennyire látják másképp ugyanazt a darabot különböző országokban?

– A Nóra egyike a legrejtélyesebb és legizgalmasabb remekműveknek. Sokkal több annál, minthogy csupán egy női politikai darab legyen. Amikor a Nórával foglalkoztam, úgy éreztem, hogy a Babaház, ami a darab eredeti címe volt, tulajdonképpen egy emberi kapcsolat kríziséről szól. Arról, hogy egy házasság milyen módon jutott válságba és hogy mindketten, férj és feleség egyaránt felelősek ezért a válságért. Torwald és Nóra egyfajta szerepjátszást folytatnak hosszú időn keresztül. Mindketten felvállalták azt a szerepet, amelyet ebben a házasságban betöltöttek. Ez vezetett oda, hogy a kapcsolatuk kiüresedett. Problémáikat nem tudták együttesen megbeszélni, hiányzott közöttük az őszinteség, a házasság zátonyra futott és végül Nóra kisétál ebből a házasságból. Azt is gondolom, hogy Nóra nem győztesen távozik, nem tudja, hogy merre is menjen, ahogyan az elhagyott család sem lát kiutat a helyzetéből.

– Az Ön legnagyobb sikerei Csehovhoz fűződnek. A torontói Soulpepper színházban rendezett darabjai több ízben az év legjobb rendezésének a díját nyerték el. Hogyan lehet Csehov darabjait, – melyeknek előadásai már a Vígszínház fénykorának legszebb lapjai voltak, gondolok itt például a csodálatos Varsányi Irén alakításaira – mai szemmel láttatni?

Ványa Bácsi: Toronto, 2001 (Fotók: laszlomarton.net)

– Mindig úgy éreztem, hogy Ibsen meg Csehov olyanok, mintha a kortársaink lennének, az ő darabjaik annyira a mának szólnak. Sajátmagunkat, ismerőseinket látjuk bele ezekbe a művekbe. Csehov látásmódja hihetetlenül pontos, nem részrehajló és mégis nagyon gyengéd. Megérti szereplői tévelygéseit, azt, hogy többet beszélnek, mint cselekszenek. Bár a környezetük lehúzza őket, a darabok végén, mégis van valamilyen katartikus szépség és erő, ami reményt ad a jövő számára.

– Nemrég láttam az Ön rendezésében a Lenni vagy nem lenni című darabot, amelynek első filmváltozatát, Lubitsch és Lengyel Menyhért munkáját 1942-ben mutatták be. Bizonyára másként értelmezte a közönség a történetet akkor, amikor a németek lerohanták Lengyelországot, mint ma, ennyi év után. Mi késztet egy rendezőt arra, hogy újra és újra színre vigye ezt a témát?

Lenni vagy nem-lenni: Vígszínház, 2011

– Lubitsch, Lengyel és Korda már 1937-ben kezdtek ezen a darabon gondolkodni, amikor még nagyon sokan nem döntötték el a viszonyukat a nácizmushoz. Amikor a németek lerohanták Varsót, akkor ők a forgatókönyv első részét újraírták. Hihetetlenül inspiráló, hogy ezekben az elődökben mennyi tisztánlátás és erkölcsi tartás volt, hogy belevágtak ebbe a történetbe, ami valójában az erkölcsi helytállásról szól. A lengyel színészek itt a maguk eszközeivel veszik fel a harcot a nácizmussal szemben.

– A Lenni vagy nem lenni kissé emlékeztet engem az Utolsó metró című francia filmre, de Chaplin Diktátorától sem áll messze.

– Lubitsch sok nagy rendezőnek lett a példaképe. Ezek a színészek itt nem hősök, nem is mesterségük legkiválóbbjai, mégis van bennük valami, amiért azt gondoljuk, hogy így érdemes élni. Ez a különös, groteszk és sok humorral megírt történet átalakul egy valódi mesévé, amelyben ezek a kis emberek legyőzik a nagy gonoszt. Úgy éreztem, hogy ennek a kis történetnek az elmondása ebben a pillanatban fontos.

– Mondana valamit izraeli rendezéseiről és az izraeli színházi életről is, amelyről nagyon keveset tudunk?

Nők iskolaja: Habima, 1987

– Első ottani rendezésem Molière darabja, a Nők iskolája volt. (Különben egy tanulmány is született az én ottani rendezéseimről.) Hét évig ment ez az előadás s ez volt az a darab, amit a Habima történetében a leghosszabb ideig játszottak, s amelyet több díjjal is kitűntettek. Rendeztem még Millertől az Ügynök halálát, Sarkadi Kőműves Kelemenjét, a Mirandolinát. Egy ideig a színház művészeti tanácsadója is voltam és segítettem nekik a repertoár rendszer, egy újfajta társulati és egy újfajta bérletrendszer kialakításában is. Szerettem volna egy stúdiót is létesíteni fiatal színészek képzésére, de ez végül nem jött létre.
Az izraeli színházi struktúra sok tekintetben különbözik az európaitól. Együttesek ott nemigen vannak. Szerettem volna, ha a Habima körül egy társulati mag képződik s ez az én időmben megvalósult, de most ismét meghallgatásokon választják ki a szereplőket. Sok érdekes és tehetséges színészük van. A legfontosabb azonban az izraeli közönség, amely igazán kultúraszerető. A színházak tele vannak, az emberek szeretnek színházba járni, a bemutatókra a teljes politikai elit el szokott jönni, az államfőtől és a miniszterelnöktől egészen a polgármesterig. Izraelben egyszerűen nem lehet úgy részt venni a politikai életben, hogy valaki ezeken a kulturális eseményeken ne jelenjen meg. A zenei kultúra is igen magas fokon áll, elképesztő az ottani zenei élet és hát az Izraeli Filharmonikusok, amelyet Zubin Mehta dirigált – akit ott volt alkalmam megismerni – a világ egyik legjobb zenekara.

– Ha jól tudom, Torontóban is szervezett kurzusokat?

– Hogyne. A Soulpepper színházban sokat, és az is az én munkám gyümölcse lett, hogy a színháznak ma akadémiája van, amely színészeket és rendezőket képez több éven keresztül. S ezt sokan a Kanada legjobb színházi képzésének tartják.

– Térjünk vissza az Ön budapesti színházára. Van a Vígszínháznak saját stílusa?

– Ditrói Mór, egy géniusz, az első igazgató hozott be egy saját, modernebb stílust, amely közel állt Sztaniszlavszkij megközelítéséhez. A világ azóta rengeteget változott. Ma nem annyira egy színháznak, hanem egy rendezőnek van saját stílusa, bárhol is rendezzen. A rendezők jelenléte az utóbbi évtizedekben lett meghatározó. A Vígszínház missziója elsősorban az, hogy értékes műveket játsszon nagy közönség számára, s így nem válhat rétegszínházzá.

– Igen, Molnár Ferenc, aki sokat szerepelt a színház repertoárjában, mondta, hogy ő a szemben lévő fűszerkereskedőnek írja a darabjait. Most talán Önről szóljunk pár szót. Évtizedekig volt a színház igazgatója, amíg pár éve le nem mondott. Szinte mindent elért, amit el lehet érni ebben a szakmában: negyven országban rendezett, számtalan díjat kapott, Kossuth díjas, kiváló művész, tanít az egyetemen, most mégis visszavonult. Talán azért, hogy szabad kezet kapjon arra, hogy azt tehesse, amit szeretne?

– Ez történt. Abbahagytam az igazgatást, s úgy érzem, hogy ez helyes lépés volt. Most igazán élhetek két szenvedélyemnek, a tanításnak és a rendezésnek. Azóta is sok érdekes munkám akadt és a jövőre nézve is több felkérésem van. Most például az Ír Nemzeti Színházba hívnak, majd azután Torontóban megrendezem az Ön által is említett Őfelsége Komédiását Bulgakovtól. És még a télen Montrealban vezetek majd egy mesterkurzust.

– Köszönöm, és további sikereket kívánok Önnek.