„A be nem vallott titkokat megsejti…”

Október 22-én startol az Izraelből indult, Amerikában is nagy sikert aratott Terápia című tévésorozat.

 

A pszichológus testhez álló szerep Mácsai Pál színművésznek.

Fotók: HBO

– Mi fogott meg a lélekbúvár szerepében?

– Mindenki arról faggat, hogy milyen a viszonyom a pszichológiához, hogy mit tanultam pszichológiailag a szerepből. Számomra ez elsősorban színészi feladat volt. Élvezet volt játszani a gondosan megírt forgatókönyvet, a világos, egyértelmű drámai szituációk sorát. A forgatás körülményei a játékfilmes munkához hasonlítottak, a rendezői igényességet, a próbamennyiséget, az operatőri munka és a világítás minőségét illetően.

– Mi a véleményed az eredeti izraeli és az amerikai verzióról?

– Egyiket sem láttam.

– Szándékosan nem nézted meg, hogy ne befolyásoljon?

– Eddig még nem fordult elő, hogy ha megnéztem valamit, amit más már játszott előttem, az különösebben befolyásolt volna. De mert viszonylag keveset filmeztem, mégsem akartam magam kitenni annak a veszélynek, hogy utánozni kezdek valamit, akár nem is tudatosan. Ebben a filmben nagyon fontos a személyesség, az, hogy „én hogyan működnék ebben a helyzetben”.

– Mégiscsak más lehet hét hónapig intenzíven együtt élni egy szereppel…

– Semmi különbség nincs egy színházi próbafolyamat vagy egy ilyen sorozat intenzitása között, csak a hosszúsága.

– Ez a pszichológus a hét hat napján mások lelki gubancait hallgatja, a hetediken pedig ő jár szupervízióra az egyik kollégájához. Más rétegeit kellett ezáltal megszólaltatni a figurának?

– Mindannyiunknak sokféle megnyilvánulási iránya van. De ezek ugyanannak az embernek a gesztusai, tettei. Azt kell tehát megérteni, kitapogatni, hogy ki ez az ember. A negyven rész mindegyikében sok fordulat és helyzet adódik, nem lehet állandóan az egészet fejben tartani. Csak akkor lehetsz koherens, ha pusztán létezni tudsz a szerepben. Agyalásból, vagy kitalációkból itt nem lehet játszani, ahhoz túl szerteágazó, túl hosszú munka. Meg kell találni, hogy ki ez az ember.

– Milyen képed alakult ki róla?

– Nagy intelligencia, fegyelem, szakmai alázat, becsületesség, de túlzott hiúság jellemzi. Huszonöt éve házas, két majdnem felnőtt gyerek apja, egy komoly szakmai sérelmet hordoz magában régről, és beköszönt az életébe a nagy szerelem. Annak ellenére, hogy pszichológusként azzal foglalkozik, hogy másokban a be nem vallott titkokat megsejti és megmutatja, önmaga elől is elrejt dolgokat. Ötven évesen még nem ért véget az önelhelyezési, önbizonyítási identifikációs folyamata, aminek pedig illő lenne harminc éves korig befejeződni. És persze van benne egy, az ötven körüliekre jellemző útkeresés, merre tovább jellegű bizonytalanság. Szóval, összetett figura, akin mindenféle fogásokat lehet találni színészileg.

– Van némi átfedésed, személyes érintettséged?

– Éppen annyi, amennyinek lennie kell ahhoz, hogy rám osztották a szerepet. Ötven évesen nagyjából belátható, hogy mennyi van hátra, ha nem jön közbe valami váratlan: az élet még lehet öt perc vagy harminc-negyven év. Ezzel nem is érdemes foglalkozni, inkább befelé kell figyelni. Mindig is volt bennem egyfajta nyugtalanság, ami mára sem múlt el, a be nem fejezettség kamaszkori attitűdje. Magamnak sem tudok például határozott igennel vagy nemmel válaszolni arra a kérdésre, hogy lesznek-e még az életben váratlan húzásaim.

– Mit értesz be nem fejezettség és váratlan húzások alatt?

– Kíváncsi vagyok sok másra is, mint amivel foglalkozom.

– A nyugtalanságod abból is fakad, hogy nem látsz reális jövőképet Magyarországon?

– Ez más kérdés, de nem látom azt a kiegyensúlyozott, párbeszédképes országot, amiben jó lenne élni. A kibeszéletlen társadalmi bajoknak némi távoli közük van a pszichológiához, ami egyébként nem csupán a második világháborúig vagy Trianonig nyúlik vissza. Az én szememben a reformkor az utolsó egyértelmű és talán irigylésre méltó korszak. Úgy szimatolom, hogy valami a kiegyezés utáni korban romolhatott el. A polgárosodás valamiképp megtörtént, közben pedig valamivel pszichológiailag nem tartott lépést az ország.

– A gondolataid tökéletesen rímelnek Gigor Attila, a Terápia egyik rendezőjének a megállapítására, aki szerint ennek a sorozatnak az lehet az értelme, hogy megértesse a magyarokkal: a szembenézés elkerülhetetlen a tévedéseinkkel, a bűneinkkel.

– Távoli módon hozzátehet egy szerény építőkockát a nagy társadalmi munkához, amit én magam egyébként elég reménytelennek látok.
– Mi tud segíteni?

– Mindig az a célravezető, ha az egyén személyesen megvizsgálja, hogy ő mit tett. Sokat orbánozunk, gyurcsányozunk, és nagyon keveset mondjuk azt, hogy „én”. Én hol tévedtem, hazudtam, loptam, ügyeskedtem. Amikor átvertnek, becsapottnak éreztem magam, nem volt-e a másiknak igaza? Ez a munka nem zajlik nálunk. Valakinek el kellene már kezdeni. Némi kicsi felület ehhez a színház, ami bizonyos pillanataiban tükröt tart önmagunknak, és képes egy- egy apró állítást odatenni az ügy mellé.