„Mintha az egyik ember testén átvezetné egy ösvény…

Írta: Szegő János - Rovat: Kultúra-Művészetek

a másik ember lelkébe.”

(Nádas Péter: Párhuzamos történetek)

Nadas-portre

Mi a közös a következő mondatokban?

„A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput.”

„Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében.”

„Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén.”

„Még abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott, nem messzire Luise királynő elszürkült márványszobrától hullára bukkantak.”

Mindegyik egy-egy Nádas-mű nyitómondata.

Az első az éppen 50 éve írott Biblia című elbeszélésé. A benne szereplő ajtóhoz hasonlóan némiképp nyikorog a mondat maga is; nehezen nyílik, miközben a dúsító elemek révén mégis erjesztően színgazdag kavalkád bontakozik ki a szemünk előtt. A második (Egy családregény vége nyitása), mintha az első szándékoltan ritkított, tudatosan visszaírt mélyszerkezete lenne, felpattintja a történet zárát, magát a jelenlévő hiányt teszi láthatóvá. A szubjektum jóformán hiányzik a mondatból, hiába van orgonák és mogyoróbokrok között, csak árnyéka rajzolódik ki. A harmadik mondat személyes tónusú, az Emlékiratok könyve névtelen elbeszélője kezdi így vallomását, tárgyakba kapaszkodva próbálja rekonstruálni élete széthullásának krónikáját. Talán csak véletlen, de itt is növények indáznak végig a mondattesten. A Párhuzamos történetek kezdése visszatér Berlinbe, történeti dimenziók sejlenek fel, tekintetünkkel a história horizontját fürkésszük, hömpölyögne a mondat, majd egy hullába botlunk.

Nadas1

Hány világa van Nádas Péter írásművészetének? Ugyanazok a szavak, fogalmak és helyszínek tudnak egészen mást jelenteni, képesek egészen máshogy megjelenni egy kócosabb hosszabb, egy feszesen tömör, egy pompásan hosszúra nyújtott, vagy egy sebesen-inasan zaklatott mondatban. Nádas Péter hangjáról próbálok írni, pontosabban ennek a hangnak a hangszereléséről, regiszter váltásairól, és az eddigi végeredményről, erről az elképesztően gazdag életműről, amelynek vannak ugyan alapszavai, visszatérő elbeszélés-elméleti és ontológiai kérdései, gyakran felbukkanó motívumai, örvénylő kérdései, mégis lehetetlen benne rögzíteni akár egyetlen szóalak stabil jelentését is. Egymáshoz hasonlító szerkezetek, állandó átjárások, ingadozások. „Nincsen többé különbség a belső világ és a külső világ között, a teremtésben mindent előkészítettek, és most már csak a zenemű zárlata hiányzik a beteljesüléshez, a halálhörgés vagy a magömlés.”

Halálhörgés és magömlés, az életre szóló, halálba hívó szerelem kódjai. A Családregény dekadens-gyermeki látenciája, a gáboréva szereptengely érzékisége a kertvilágban. Az Emlékiratok páratlan szerelemesztétikája, a kiszolgáltatottságnak és a szabadságnak („a beteljesíthetetlen öröm és a teljes céltalanság”) a hullámzása. Az égi és a földi szerelemről című nagyesszé kritikus platonizmusa és lényegi kérdései: „vajon miért nincsen a nyilvános beszédre alkalmas nyelvünk egy ilyen komoly és mindenkit érintő témáról? Miért nincsen középút az obszcenitás és a hallgatás között?” Ha innen olvassuk, a Párhuzamos történetek ennek a középútnak a radikális kitágítása, lenyűgöző-dermesztő kísérlet egy mesterséges nyelv természetes használatára; a mottóban említett ösvény felforgatása.

 

Nadas3

S az életmű zsidó vonatkozásai. Szövegemlékek, emlékképek. A Családregény felejthetetlen nagyanyja, és a misztikus-sejtelmes bibliai betéttörténet. Az Emlékiratok berlini szürke világa, és ennek a szürkeségnek az eksztatikus gazdagsága. A Ryke utcai zsinagóga udvara, ahol „a száraz akácfa (…) törzsére tábla van szögelve, miszerint fára mászni tilos, s vajon ki akar fára mászni harminc évvel a háború után, pénteken este egy kelet-berlini zsinagóga udvarán? kinek támadhat kedve itt ilyesmire? és én azt mondom neki, hogy lázam van, miközben a kivilágított templomból a zsidók hosszú árnyai az udvar aranysárga fényébe kiáramlanak.” Az Évkönyv katartikus vallomása, a kisgyermek és az anya beszélgetése, az öröktükör-perspektíva megtapasztalása. „Mondtam, hogy én mennyire gyűlölöm a zsidókat. Már az előbb kedvesen tarkón legyintett, most azonban ott is maradt a keze. Kérdezte, mért gyűlölöm őket, és úgy indultunk el nyugodalmasan beszélgetve a lakás barátságos mélye felé, mintha a tarkómnál fogva vezetne. Mondtam, hogy azért gyűlölöm őket, mert a mi urunkat, Jézus Krisztust megfogták és felfeszítették a keresztfára. Biztosan számíthattam az egyetértésére, hiszen az igazságtalanságot ő legalább annyira gyűlölte, mint én a zsidókat. (…) Hol hallottam ilyesmiről, kérdezte. Mondtam, a hittanórán. (… )Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződtünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia. Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan. Azóta nézem, ki vagyok én. Azóta gondolkodom, hogy mit állíthatok másokról és önmagamról. Ha tükörbe nézek, akkor nem magamat látom azóta, hanem aki valakit néz a tükörben.”

 

Nadas2

Végül a szintézisregény, a Párhuzamos történetek, amelynek antropológiai tétje egyrészt az emberi általános klinikailag pontos és vérfagyasztóan, bestiális ironikus megragadása, másrészt a társadalmi különbségek, eseti eltérések, a faj- és osztálypatológiák révén elválasztott, kihasított emberi lények viselkedésmintáinak a feltérképezése. A mohácsi zsidó fakereskedő Gottlieb és tébolyult feleségének pokolszerű élete. A nő nem süti ki a májból a vért, így „a tébolyodott felesége miatt hetente egyszer nyers vért eszik.” A férj próbálja eltitkolni. „Legalább ne lássa, milyen ocsmányságot művel, amikor a felesége lelki nyugalma miatt némán megeszi a vért.” Mózes Gyöngyvér pedig a hatvanas években is hallja a Pozsonyi úti lépcsőházban a visszhang visszhangját, az 1944-es sikolyokat:

„Mózes Gyöngyvér ennek a hangnak az emlékére felneszelt, megemelte a fejét, letörölte a könnyeit és belefülelt a néma éjszakába. A lépcsőház minden kicsi zajra visszhangozó üveghengeréből nem az emelkedő lift zaját hallja-e. Dobogást hallott, futva emelkedő csizmás és bakancsos léptek dobogását, ordítást, csörömpölést, mint amikor puskatussal vernek be egy ablakot. Nézte, hová menekülhet el. Azon a karácsony másnapi éjszakán, amikor egy nyilas suhancokból álló csoport rátört erre a házra, s mindenkit kihajtottak a havas utcára, úgy ahogy találták őket, Szemzőné a két fiával már régóta nem tartózkodott a lakásban. (…) Mózes Gyöngyvér pedig csupa olyan hangot hallott a térben, amit valójában nem hallhatott. Talán a szíve dobogott fel a félelemtől. Valaki a lépcsőházban azt kiáltozta, könyörgött, ha valamilyen Istent ismernek, ha van egy cseppnyi lélek magukban, akkor nem teszik. Teszik, visszhangozott. Legalább az öreg édesanyámon könyörüljenek. Visszhangzott, hogy könyörüljenek, jenek, nek. Aztán a lépcsőházban is minden elcsitult. (…) Nem először csinálta volna. Mégsem könyörülnek. S mintha egyetlen metsző sikoltást, megint csörömpölést és zuhanást hallana. Az albérletekben jól megtanult a zajokon át fülelni, osonni a folyosókon, belefalni mások ételébe, észrevétlenül és nesztelenül használni idegen emberek tulajdonát. (…) Nyomokat sem hagyni a tárgyakon. Ha tudhatta volna, hogy a múltba hallgat bele így, akkor az ijedelemtől kővé mered.”

Így visszhangzik Nádas Péter regényeiben létezésünk megannyi szólama, titka, szépsége és traumája. Műveiben az ösvények és az örvények olyan közel esnek egymáshoz, hogy az olvasó nem is mindig tudja, hogy hol van. Egy nagy magyar és európai író fiktív világában, vagy saját létezésének, testének kiszolgáltatott lelkének, lelkétől mániásan függő testének labirintusában.

támogatás