A természet lármás csöndje

Százöt éves lenne Hajnal Anna

“…belezárta a lágy halál/ a kemény halhatatlanságba”

És mégsem köszönti őt senki. Úttörők és cserkészek izgalomtól nedves markában nem szorong virágcsokor. A zuglói önkormányzattól sem keresi föl őt senki a Stefánia úton, szemben Lechner Ödön Gaudí-val vetekedő palotájával, a Földtani Intézettel. Hajnal Anna nem vár virágot. Se köszöntést. Hogy ő már 105 esztendős! Nem érdekli már semmi. Koszorú azért járna. A ház falán, az emléktábla alatt. Mert Hajnal Annát magával ráncigálta a rák. Kerek harmincöt esztendeje már annak. Hajnal hetven évet élt. A modernitás Assisi Szent Ference volt. Állatok és növények költőszentje. A nyüzsgő természet mikrokozmoszának a legnagyobb mestere volt Hajnal Anna. A nyugat harmadik nemzedékének nagyasszonya. Aki ott szorongott Babits előszobájában. És nem keseredett el, amikor a nagy költő azt mondta neki, hogy egy jó verset szinte mindenki tud írni. Ilyet, mint ez itt. Ha majd tízet ír, tíz ilyen költeményt, költő lesz! És az lett. Eggyé vált már életében a humusszal, melyből vétetett. Micsoda szép lány volt gyepűfüzesi ifjúságában! Aztán a megállíthatatlan onkogének kisajtolták belőle a megrendítő utolsó verset, ott a kórházi gyógyszerszagú csöndben. Olyan ellen-ima-félét, belenyugvást, de a végső csönd előtt még az utolsó invokációt. “Keserű szagú erdőségek, /sósan arcomba csapódó ágak,/ roppanások, jajgató árnyak/ sötétből jeges lehelések:// gyulladj fel, ezerszemű lámpás/ prizmás, tükrös reflektorfénnyel/ halálösvényen végigpásztázz/ küzdj meg értem az ellenséggel// csak sajgás! égek legbelül/ kegyelmed fáj kegyetlenül”. Az utolsó sor a zsidósors ötezer éves prófétai bölcselete. A múlt és Jövő Kiadó karcsú könyve 2006-ban jelent meg Tiszta tiszta tiszta címmel, 77 verset közölve az életműből. A föntebb idézett vers zárja a könyvet, logikusan, mert az utolsó. De nem kell ahhoz számmisztikusnak lennünk, hogy ne kapjuk föl a fejünket. Hajnal Anna tele hetesekkel. Született 1907-ben. Elhunyt 1977-ben. Miért nem lehetett várni egy picit, hogy kerek legyen az évforduló?

Mert a válogatás amúgy kitűnő. A címadó hatalmas siratóének a soha el nem koptatható: a gerinc. Az “izmok” is a helyükön. Végtagok, lábak és karok néhol hevesen, másutt gyötrődve mozdulnak. Van, ahol mindez együtt, a Könnyű című kétszer négysorosában: “Ki nehéznek születtem/ ó milyen könnyű lettem:/ elszakadt horgonyláncom, / súlyomat elvesztettem. // Ki volnék boldog bója/ vagyok szelek hajója, / szédítő körök fogja:/ szárnyam nőtt: két vitorla.”
Magam, mint utolsó tanítványa, szem és fültanú vagyok. Nem feledhetem el soha állandósuló terül-terülj asztalkáit. Unszoltam Kálnoky Lászlót, hogy keressük föl együtt Hajnal Annát. De ő udvariasan elhárított avval, hogy kisétkű ember lévén, nem bírná ki a traktát. Mely bájos volt és nem erőszakos. Ez az asszony maga volt a jóság. A nietzsche-i “a jó gyöngék morálja” szentenciájának szöges ellentéte. Nem tudom, hogy szették-e kortársai. Keszi Imre miatt őrá is megorrolhattak, mert nálunk ha valaki vét, viszi magával egész családját és nemzetségét. Hajnal Anna és írt Sztálinhoz verset. És csodálkoztam is. Aztán rájöttem. Miért ne hitt volna az új rendszerben az, akitől evették a sorsát? Ki olyan országban élt, mely a németet is előzve már 1920-ban bevezette a numerus clausust? Akit élőként holttá nyilvánított egy őrjöngő hatalom pusztán a származása miatt? Aki ugyan nem került haláltáborba, mégis, mindörökké “égő áldozat”? Aztán persze kapcsolt ő is. Keszi Imre is. Polgárok lettek egy polgártalan világban. Márai biccentett volna fejével. És persze mit sem számít az életrajz. A rák-kínhalál. A mű beszél. A mű ég, lángol. Még akkor is, ha nem beszélnek róla. Ha Hajnal Anna lassan elröpül is a kollektív emlékezetből. Olyan négysoros, mint a Kegyelem, zsigerünkké kell, hogy váljon: “Ezüst kötésű páncél rajtam/ sűrűszemű magány:/ valaha Isten lánya voltam,/ még az vagyok talán.” 1969 decemberéből. Ma már nem lehetett lánya az Istennek, hanem angyala. Ahogyan az lett Székely Magdából is, aki kurtán-furcsán, gyorsan távozott 2007-ben, hogy utolérje.

Amikor a hetvenes évek középtáján följártam Hajnal Annához, hogy szedje csak nyugodtan ízeire korai zsengéimet, lelkemre kötötte, hogy két költőnőt ajánl szíves figyelmembe, akik szerinte szenzációsak – lévén költőnőkről beszélgettünk, egyáltalán: lényeges-e az elsőleges nemi jelleg a művészetekben –, Nemes Nagy Ágnes és Székely Magda. Akkor még nem mertem elárulni, hogy Nemes Nagyot már meglátogattam, viszont Székely Magda költészete úgy nyílt meg előttem attól a pillanattól fogva, mint amikor a mindenre fölkészült, mégis bamba turista előtt föltárul az irgalmatlan hasadék, a Grand Canyon. Mintha Székely Magdát szólította volna meg, belelátván a messzi jövőbe, olyan a Borosnyánkőbe zárt bogár: “Borosnyánkőbe zárt bogár,/ még látszik hajszálgyenge csápja,/ belezárta a lágy halál/ a kemény halhatatlanságba.// Itt csillog mint üveg mögött,/ egykori vergődése hol van?// sírt, bogárhangon zümmögött,/ elszált a sírás, mondd meg hol van?//bezárva páncélos halott,/ örökre rajta díszruhája,–/ az a kis lélek van, ha volt,/ köröz hangtalan zurranása.” Persze, hogy önmaga is benne foglaltatik a műben. Székely Magda is. Meg Pinczési Judit, aki mindössze harmincöt évet élt, hatvanöt éves lenne 2012-ben, de harminc éve beszédesen hallgat; „az a kis lélek ha volt…” volt bizony, a fölsorolt költők mindegyikének, és bizton állítható, hogy a Szentlélek termékenyítette meg mindannyiókét.

Az ember eltemetteti anyai nagybátya özvegyét, aki apai ágról volt zsidónak nevezhető, s ha már ott van a temetőben, az izraelitában kalappal a kobakján, fölkeresi Hajnal Anna sírját. És derengeni kezd az emlékezetében, hogy bizony kimaradt egy súlyos vers ebből a válogatásból, mely a Magvető Elhiszed nekem? című, apró Hajnal Anna verskötetének fölütése. Valahogy elkerülte a szerkesztők figyelmét. A kiadó talán nem tudott róla. (Amúgy kiváló az Alföldi Jenő-féle zárótanulmány, bár a szerző egyáltalán nem szakértője Hajnal Annának…) A Honvágy úgy nosztalgikus, hogy nem igyekszik kimazsolázni a „csak a szépre emlékezem” slágerízét. Viszont úgy idézi meg a soha vissza nem hozhatót, mint Ingmar Bergman öreg tudósa a Nap vége című remekében. Ahogy kiszáll az autóból, és egy fa mögül lesi a zsibongó családot, önmaga kisfiúkorát, aztán szépen, csöndesen visszaszáll az autóba és utazik, utazik tovább, már-már a végtelenbe.

 

Honvágy
Milyen nagy vonulatban állok
belekövülvén az időbe,
lágy langyos völgyi kezdetekből
kövülvén török föl, előre,
árnyékot vetek zord tetőkre,
közéjük nőve, magasodva,
nézek a védett völgyszorosra
honvággyal vissza lágy időmbe.

A kötet, s benne ez a mű, 1976-ban jelent meg, a költő halála előtti esztendőben. Prófécia ez javából. Igazi művész tudja, sejti, tapintja, ha jön a vég.

A zsidótemető csöndes: Hajnal Anna sírját a mögötte magasodó fekete márvány obeliszk alatt nyugvó, szelíden ártalmatlan, nagy költő, Szép Ernő figyeli, vigyázza. Amúgy semmi különös nem történik. A mozaikból kirakott név eszelős csöndje. A volt tanítványt, aki már nem hisz magában, mégis arra készteti a látvány, a föltoluló emlékek, hogy újra és újra nyúljon a toll után. Mint Nadányi Zoltánnál A testőrben. Kapjon az utolsó szalmaszál után. És akkor talán marad még remény a túlélhetetlent túlélni. “Bizony, utolsó szalmaszál,/ bizony, fuldoklik, aki él./ De aki több a többinél,/ e szalmaszállal partra száll.” De miután eldünnyögődik ez a négy sor, ott a temetői csöndben, magához tér a még élő. Dehogy is több a többinél. Csak más. Akik többek voltak, azok ott pihennek körös-körül.

És ha valaki csupán művet alkot? És sohasem volt besúgó? Sem besúgott? Aki mindkét veséjét bírja? És nem verte le a másokét? Mert a puszta alkotás nem elég! Nálunk. Infernális hozzáállásunkban. Lám, mennyire megijedt – még a liberális oldal is! – szinte az egész ország, mikor ama Barguzinban találtak egy csontvázat. Hátha Petőfi! Hátha többet élt, mint hatvan! És senki, de senki ki nem mondta, le nem írta, hogy versek – mert talán ez volna a lényeg – huszonhat éves koráig íródtak.

Az ember áll mestere sírjánál, és újra tanítvány lesz. Fél. Pedig azt hitte, sohasem fog többé félni. Mert a félelem helyét elfoglalta a szorongás. és villogni kezd Hajnal Anna végzetes fölsorolása, a Félek című vers. Sziklarajzok, 1965-1969. Ahogy összeolvad a költő a korszak összes technikai vívmányával és azok félelmetességével.

 

Félek
hátha én vagyok Ilia
a vadkacsa akit elborít az olaj?
Félek
hátha én vagyok Algernon
a fehér egér a labirintban?
Félek
hátha én vagyok Pompilius
a rákkal beoltott kísérleti kutya?
Félek
hátha én vagyok a Holdacska
a levágásra szánt bikaborjú?
Félek
hátha én vagyok Bonny
a majom aki belehal az űr magányosságába?
És félek
mert én vagyok Anna
aki mindezt tudja
és él él amig mindennek megjön a böjtje.

Mint Babits Kabalája. Ha emlékszünk rá. “Egy… – minden egyre megy…” és a számolás folytatódik. Babitsé játékosabb. Hajnal Annáé a vég kezdete. Ma már értjük. Ma már tudja mindenki. Verse prófécia.

Ének a síkságon. Összegyűjtött verseit dedikálta. A fekete filctoll sercegése. Ma is a fülemben. “Koppány Zsoltnak szeretettel, barátsággal. Hajnal Anna 1977 máj 14.” A halála éve. A vaskos kötet fülein a kortársak. “Az asszonyi lélek rejtelmes együttrezgése a kozmosszal tudatosul nála, a képek finoman követik a lélek lebbenéseit, s a belső történés szabja meg a lélek mélységeiből felragyogó táj jellegét.” Radnóti Miklós szavai a költőről, még az abdai tömegsír előtt jóval, de zsigerekben már hidegleléssel. A barát, mindkét költőé, Vas István, 1965-ben írt Hajnal Annáról: “Harminc évvel ezelőtt honosította költészeté a világmindenséget, méghozzá – de hiszen benne foglaltatik a «honosítani» igében – természetes emberi nyelven, s amellett nagyképűség és dagály nélküli emelkedettséggel. „Magasan szálló költő” – írta róla Radnóti; hadd tegyem hozzá a mi nemzedékünkben Weöres Sándor mellett a legmagasabban szálló. 1976-ból idézzük meg Kálnoky Lászlót, aki már megemlítődött egy másik kontextusban: “Igen sok versében járunk a természet ölén, de ez a természet nem a mi megszokott környezetünk. Délszakibb annál, hatalmas, aranyló gyümölcsöket érlelő tájjal, mintha az elveszett Édenkert fái alatt állnánk.” Mindhárman azt emelik ki, hogy Hajnal Anna egyetemes. Ahogyan minden igazi költészet az.

Ha Radnóti Miklós a legkötelezőbb olvasmány, Vas István és Kálnoky kihagyhatatlanul ajánlott a szívvel és lélekkel bíróknak, akkor Hajnal Anna nem ebből a világból való költészete váljon mindannyiónk mindennapi kenyerévé.