A fiúk nem angyalok

Alföldi Róbert középkorú transzvesztitaként, csillogó női ruhában, hosszú fülbevalóval, fekete selyemharisnyában, magas sarkú cipőben, kifestve áll a színpad közepén.

Mellbevágó látvány, s talán akkor is ilyen erővel hatna, ha nem Robertázták volna őt néhány éve szélsőjobbos honlapokon. Így azonban e jelenet erejéhez – akarva-nem akarva – ez is hozzájárul, és – akarva-nem akarva – a büszke ellenállás jelképévé emeli. Különösen, hogy tudja, mint ahogy mi, nézők is: ez az előadás és évad minden bizonnyal hattyúdala lesz a Nemzeti Színházban.

Az AIDS-szel szembesülő nyolcvanas évekbeli New York-i meleg szcéna Tony Kushner két évtizede nagy port felvert darabjainak miliője, melyből film is készült Al Pacino, Meryl Streep és Emma Thompson főszereplésével. A Közeleg a Millenium és a Peresztrojka című színműveit, mint másutt is, jelentősen meghúzva, ám együtt adja az Andrei Şerban féle rendezés, így az Angyalok Amerikában mozgalmas pesti előadásának nézői végkifejletig követhetik a szereplők sorsát.

Alföldi (Prior Walter szerepében) visszafogottan, helyenként megrendítően és fokozatosan adagolt öniróniával alakítja a vizionáló AIDS-beteg karakterét, akit zsidó szerelme elhagy, mert nem viseli a betegség előre haladó stádiumait. László Zsolt a zsidó szerető, emberjogi aktivista Louis figurájában sokkal szélesebb gesztusokkal ábrázolja a homoszexuálist. Kérdés: szükséges-e ilyen hangsúlyosan nőiesre, mi több buzisra venni a mozgást, miközben épp elég gúnyos a szerep, épp elég gyengeség mutatkozik meg a másik cserbenhagyásában, hisz miközben a politikai igazságért harcol, a személyes szintjén kudarcot vall. Szabó Kimmel Tamás is rájátszik cseppet a meleg ápoló, Belize figurájára, aki az eredeti előadásban nyilván fekete bőrű lehetett. Bizonyos utalások – rapper divat, hatalmas, stilizált napszemüveg, a ruházat egyes darabjai – itt is a feka utcazenészek világát hozzák, mégsem tűnik gúnyosnak az alakítás a szereppel szemben. A balos zsidó szerző szatírája elsősorban a zsidókat sújtja.

Kushner persze a balos zsidót is pellengérre állítja, ahogy a konzervatívat. A Kulka János által megformált Roy Cohn a republikánus politika berkeinek legsűrűjébe is bejáratos, gátlástalan, erőszakos, sőt a feketékkel szemben rasszista ügyvédet alakít, aki egykor, a főügyész sameszaként közbenjárt, hogy Ethel Rosenberg bírósági ítélete a legsúlyosabb legyen. Ezért jár vissza kísérteni Ethel szelleme a titokban szintén meleg és szintén AIDS-beteg, ám végtelenül ellenszenves, erőszakos Cohn-t, akinek megformálásában Kulka, a mémmé lett videó nyomán, az ideges miniszterelnöki szájnyalogatást is eszköztárába emeli. Éppúgy túljátssza a gonoszságot, és a férfiassággal kompenzált homoszexualitást, mint László Zsolt a nőiességet. Mintha nem csupán melegségük okozná identitásproblémájukat, de két nemzedék zsidósága, a bevándorláshoz, Amerikához, a világhoz és egymáshoz való viszonya is belejátszik eltúlzott férfiasságukba és nőiességükbe. Mintha nem melegségük, hanem zsidóságuk miatt nem találnák a helyüket, szemben az Alföldi által alakított, nem-zsidó hátterű Prior-ral. Erre az asszimilációból eredő elbizonytalanodásra utal az előadás első jelenete is: Louis nagymamáját temetik, és a pajeszos kalapos rabbi (Udvaros Dorottya megformálásában, aki később Hannát, a rideg mormon anyát is alakítja) többek között arról beszél, hogy a zsidók hiába élnek Amerikában, elhagyott kelet-európai falvaikhoz tartoznak. A duplaszerep sem öncélú rendezői ötlet: szerzői utasítás, mely a – bármely – vallási szigorból eredő hidegségre, vagy az identitás-labilitásra egyaránt utal.

Stohl András pontosan játssza a hideg anya ügyvéd fiát, Joe-t, akinek coming-out-ja körül bonyolódik személyes drámája, és Louis-ba belehabarodva rögtön egy háromszögtörténet részesévé válik, mintha nem volna épp elég, hogy válium-függő feleségével, a hisztérikus Harpert nevetve-sírva hasonló mimikával alakító Tenki Rékával, rideg anyjával, sőt társadalmi és szexuális státusváltásával meg kell küzdenie. Bár nehezebben jut el az identitásváltásig, utána képes lenne megtalálni egyensúlyát, szemben Louis-val, aki politikai meggyőződésének szilárdságával kompenzálja személyes identitás-bizonytalanságát. László Zsolt itt képessé válik arra, hogy túllépjen eltúlzott nőiességén: férfiasan szakít, igaz, lehetséges, hogy szakítása mögött korántsem a politika, hanem a boldogságra való képtelensége húzódik.

A gyógyszerezett Prior és Harper látványos revüszerű álmai egy-egy ponton összekapcsolódnak, Roy Cohn azonban csak a kivégzett Ethel Rosenberghez tud visszatérni, bűntudata nem hagyja nyugodni haláláig. Az előadás másik nagyjelenete a kórház patológiáján játszódik. Belize addig erőszakoskodik a titokban becsempészett Louis-val, míg az elmondja az általa gyűlölt Cohn fölött a kaddist, igaz, ehhez a szintén Udvaros alakította kommunista Ethel Rosenberg szellemére van szüksége, aki súgja neki a majdnem elfelejtett imát.

A mormon anya képtelen elfogadni fia homoszexualitását, míg Priorhoz, akit véletlenül ismer meg, közel tud kerülni. Egy pillanatra talán felvillan közöttük az anya-fiú, nő-férfi viszony kósza vágya és lehetősége is, mint ahogy az is nyilvánvalóvá lesz, hogy nemcsak apja nem szerette igazán Joe-t. Kushner azt sugallja, mintha a vallás és a személyes nem férne össze semmiképp. Érdekes párhuzamra hívja fel a figyelmet egyébként egy amerikai színházi honlap: ahogy a mormon Hannah pótanyjává válik Priornak, úgy énekel jiddis altatót az exitusában anyjáért rimánkodó Roy Cohn felett Ethel Rosenberg szelleme.

Kushner számos típust pellengérre állít, s persze akad bőven áthallás a mi k. európai viszonyainkra is, de megérdemeljük. Előítéletekből, ügyeskedőkből, politikai befolyást egészségügyi (vagy más) előnyökre váltó kapcsolati tőkésekből, agresszív jobbosokból, agitatívan okoskodó balosokból nálunk is akad elég. És valószínűleg a saját nemükhöz vonzódók sem csupán a baloldalon találhatók, akárcsak a darabban, s ők is hasonlóképpen rejtegetik vonzalmukat, akár csak Roy Cohn.

Fotók: Horváth Judit

Politikai, identitás- és magánéleti dráma pereg a szemünk előtt látványos jelenetekben, Izsák Lili süllyedő és emelkedő színpadelemein, a levegőben kitárt szárnnyal repkedő álom-angyalokkal, bő humorral ellensúlyozott, közel négy órán keresztül, mely elégikus feloldást hoz. Nem a nyugtatók hatására látott angyalokban való hit, hanem az önmagunkkal megtalált harmónia nyugtathat meg bennünket, vonhatjuk le Priorral a konklúziót, aki a kezelés hatására még tartja magát.

A pesti előadásnak van azonban még egy jelenete, ami számunkra, közép-európaiak számára az említett két megrendítő jelenet mellé kívánkozik, s ezt a román rendező pontosan tudhatta. Nem is jelenet, pusztán egy hangbejátszás a történelem színpadáról, melytől azonban negyedszázad távolából is lúdbőrzik az ember. A liberálisok által nemcsak rossz western-színésznek, de utálatos neokonnak tartott Ronald Reagan híres beszéde Berlinben, 1987-ben, a Brandenburgi kapu nyugati oldalán, melyben a következőket mondta: „Gorbacsov főtitkár, ha békét keres, ha a haladás útját keresi a Szovjetuniónak és Kelet-Európának, ha a liberalizáció útját keresi, jöjjön ide ehhez a kapuhoz. Gorbacsov úr, nyissa ki ezt a kaput. Gorbacsov úr, döntse le ezt a falat!”

Az előadás ezen az epizódon egyáltalán nem ironizál. Korántsem véletlenül. A fal ledőlt, mi pedig elégedetten dőlhetünk hátra székeinkben, hogy ennek köszönhetően Tony Kushner darabja is megérkezhetett Budapestre.