Akkezdet Phiai

1999-ben lépett színre a fenti névre hallgató rap zenekar.

Az underground világ egyik legismertebb szereplője, és dalszövegeik miatt a szélső jobboldali portálok is szívesen ekézik Saidet és Újoncot.

 

Fiatalon hogyan jelent meg a zsidóság a mindennapjaitokban?

Süveg Márk (Said): Szinte semmilyen formában, anyai ágon zsidó csak a családom. Nem volt tabu téma, de nem foglalkoztunk a tradíciókkal. Sajnos ez kimaradt az életemből. Talán az egyik egy rossz emlék, a nagymamám tetoválása a karján, amit folyton igyekezett takarni előlünk, hogy megóvjon ezektől a borzalmaktól.
Van egy másik emlékem, a nagypapámról, Bános Lászlóról, aki a II. világháború alatt, zsidóként beépített nyilas tiszt volt. Az volt a feladata, hogy az egyik nyilas központból pecséteket és papírokat lopjon ki, másoljon, hogy embereket mentsen meg a haláltól. A Kertész utcában, egy pincében mentettek meg több mint nyolcvan embert. Van még egy erős történetem. Vitt egy idős házaspárt a kocsijában, egyenruhában, mikor az Astoriánál megállította két magasabb rendű tiszt és elkezdték faggatni. A két tiszt nézte a papírokat és mondták, hogy nem kell átszállítani a házaspárt sehova, hanem szállítsa ki őket a kocsiból és lője le őket. Döntenie kellett, hogy meghal ez a két ember, ő pedig még meg tud menteni másokat, vagy ő is meghal velük. És akkor lelőtte őket…

Závada Péter (Újonc): Én is anyai ágon vagyok zsidó. Nagymamám megjárta Birkenaut, nagypapám pedig a munkaszolgálatot. Miután hazatértek, nagymama évekig nem szólalt meg. Aztán megszületett anyukám, akire gyermekkorában Babi néni, a család barátja vigyázott. Ő az egyetlen élő zsidó „rokonom”, mindenki más már meghalt. Kilenc éves koromban hunyt el édesanyám, a nagymama meg még születésem előtt. Gyerekként nem sokat hallottam a zsidóságról, és később saját magamnak kellett utánanéznem a történeti anyagnak. Például tavalyelőtt, mikor a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában volt egy tárlat, aminek a fotóihoz én írtam a szövegeket.

S. M.: Eszembe jutott még egy történet, Rózsi néniről, aki anyukám harmad-unokatestvére volt. 1945 után ment ki Izraelbe és öt évvel ezelőtt ment el. Fontos számomra ez a történet, mert ugyanúgy tartozik gyönyörű módon a zsidósághoz, mint a magyarsághoz. Rózsi néni bölcs asszony volt és édesanyám mindig az ő véleményét kérte ki, mikor valami nagy döntés előtt állt. Beszéltek telefonon és hallottam, hogy elmondta a problémáját, majd hallgatott egy ideig és utána annyit mondott, hogy „köszönöm szépen”, és letette a telefont. Később megtudtam, hogy a problémára Rózsi néni mindig egy verssel válaszolt, abban rejlett a megoldás. Ötven év magyar beszéd nélkül is mindig volt a fejében egy-egy vers.

Hogyan élitek meg a zsidóságotokat? Magyar-zsidók vagy zsidó-magyarok vagytok?

S. M.: Nem helyezem egyiket sem előrébb a másiknál, és nem vagyok egyikre sem különösen büszke, ez egy konstans kettős állapot.

Z. P.: Nekem sajnos a nemzeti öntudatom eléggé gyenge. Inkább emberként és individuumként élem meg a dolgokat. A nyelv és a hozzá fűződő viszonyom az, ami a magyarságomat a legjobban meghatározza.

A zenétekben érezhetően megjelenik az, hogy zsidók vagytok. Kaptatok-e már emiatt valamilyen beszólást?

S. M.: Meglepően keveset. Főleg Fankadelitől, aki már jó pár éve nyíltan szélsőjobboldali nézeteket vall. Számos alkalommal szedett minket elő a blogján, azt gondolta lebuktatott minket a világ előtt, hogy mi valami cionista összeesküvés zászlóvivőiként mérgezzük a fiatalokat. Gyakran kapaszkodik bele sorainkba, melyeket nyilván kiragadva a kontextusból egyszerű másképp értelmezni.
Amikor a pénz meg a zsidó szó egy mondatban elhangzik, akkor önkéntelen is összemossák ezt a kettőt. Sokan beszélik a hátunk mögött, hogy emiatt keresünk „jól”.

Z. P.: Azért azt érdemes megjegyezni, hogy a rapperek elég rosszul keresnek, és mi csak ehhez képest keresünk viszonylag jól. De mondjuk egy Kiscsillaghoz képest már nem.

Milyen a viszonyotok Izraellel? Foglalkoztok-e a politikájával, társadalmával?

S. M.: Eddig kétszer voltam ott. Egyszer esküvőn, egyszer meg tagliton öt éve, akkor nagyon-nagyon tetszett, de meg is ijesztett. Azt látni, hogy egy alig felnőtt lány áll a közértben és egy akkora géppuska lóg a hátán, mint ő maga, ennek kemény hatása volt rám. A politikáról nem sokat tudok, de nem szeretnék zsidóként elfogult lenni és mindenképpen igazat adni Izraelnek.

Z. P.: Én minden agressziót és kontra-agressziót elítélek. Semelyik oldallal nem akarok elfogult lenni. Kritikusan állok Izraelhez, mint olyasvalakihez, aki közel áll hozzám, hiszen ez által engem is jellemez. A háborús politika megrémít, de ugyanúgy a szélsőséges iszlám extrémizmus is. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlen, hogy ennek a konfliktusnak még mindig nincs vége. Szítják a parazsat folyamatosan. Izrael Amerikának egy olyan bázisa – hogy ne mondjam: ugródeszkája –, ahonnan tökéletesen el tud indulni kelet felé, hogy aztán, mint a Rizikó társasjátékban, megint elfoglalhasson egy újabb területet.

Mennyire foglalkoztok vagy mennyire jelentek meg a politikában?

S. M.: Én egyre kevesebbet szeretek vele foglalkozni, lehet pont most kéne, de nem nagyon politizáltunk kifelé, persze a véleményünk megvan. Az is igaz, hogy amíg nem volt ilyen kiélezett a helyzet, addig azt se tudtam, kik ülnek a parlamentben. A miniszterelnököt tudtam, meg a köztársasági elnököt, de hát már köztársaság se vagyunk…

Z. P.: Azt hiszem, Csehov mondta, hogy egy művész csak annyira foglalkozzon politikával, hogy meg tudja védeni magát. A mi facebook csoportunkon nincs politika. A saját profilomon persze foglalkozom helyenként politikával, de ezt nem viszem bele a művészetbe. Borzasztó, ami ma Magyarországon történik, nem is tudom, mikor voltunk utoljára ilyen mélyen, és ezt nem csak a külpolitikai megítélésre értem, hanem az itthoni közhangulatra is, erre a levegőtlenségre. Amitől borzasztóan félek, az a szélsőségek előretörése. Ilyen mértékben ez példátlan az egész régióban.

Miért pont a rap?

S. M.: A rap zene akkor élte az aranykorát, mikor mi tinédzserek voltunk, úgy is hívják, hogy arany időszak vagy arany éra. Gördeszkáztunk és egyértelmű volt, hogy rapet hallgattunk. Ez egészen új dolog volt nekünk, 15-16 éves srácoknak. Budapesten a ’90-es években, ez eszméletlenül inspiráló és vagány volt. Először angolul írtunk, aztán szerencsére áttértünk a magyarra.

Ki vagy mi az, ami inspirál titeket?

S. M.: Bármi, az élet, a mindennapok. Egy szál gyufától kezdve egy nagyon jó film vagy egy beszélgetés.

Z. P.: Engem egészen a görögöktől kezdve a posztmodern szövegekig minden inspirál. No meg a zsidó-keresztény kultúrkör. Most olvastam újra az Ószövetség tetemes részét – rengeteg inspiráló őskép került elő. Sok kortársamat olvasom. Fontos, hogy ne egy helyről gyűjtsön az ember, hanem minél több forrásból merítsen, aztán szintetizálja, és összerakja belőle a saját anyagát.

Miért csináljátok?

Z. P.: Pénz, nők, pénz!

S. M.: Pénzes nők!

Z. P.: Gyerekkorunkban ez tűnt a legszórakoztatóbb elfoglaltságnak. Elég olcsó: csak egy számítógép és az agyad kell hozzá. Végtelen tárháza ez a lehetőségeknek: semmiből létrehozni valamit. Szerencsére elmondhatjuk, hogy az utóbbi tíz évben nem kellett semmi olyat csinálnunk, amihez ne lett volna kedvünk, vagy ne a szövegíráshoz, zeneíráshoz kapcsolódott volna.

Megérti a közönség teljesen, amit mondani akartok?

S. M.: Biztos, hogy nem érti mindenki, amit mondunk. Már csak azért se, mert a közönség fele 16-22 éves és élettapasztalat híján nem is nagyon érthetik. De ebben volt egyfajta tudatosság is az elején, a szavakkal való játék azt szüli meg, hogy sok mindent bele lehet magyarázni. De ez változott. Azt gondolom, hogy sokkal érhetőbbek most a szövegeink.

Mik most a terveitek, mi lesz, ha egyszer befejezitek? Egyáltalán be akarjátok-e valaha fejezni?

S. M.: Nem nagyon akarjuk, de azért szinte evidens, hogy befejezzük, legalábbis a rap részét, de biztos, hogy valamilyen formában szövegekkel és zenével szeretnénk foglalkozni, ameddig úgy érezzük, hogy van potenciál a csapatban. Ameddig meg tudunk újulni önmagunk számára (ami fontosabb, mint kifelé), addig csinálni fogjuk.

Z. P.: Én se szeretném abbahagyni a zenélést. A zene és a szöveg biztos, hogy meghatározó szerepet fog játszani az életemben, ameddig csak lehet. Azért is találtam most ki ezt a verses vonalat, hogy ha már nem leszek olyan fiatal, akkor azért ne kelljen majd pocakosan ugrálni a színpadon.