„Az olvasás felelőtlen gyönyörszerzés” – interjú Ungvári Tamással

Írta: Szombat - Rovat: Kultúra-Művészetek

Ungvári Tamással beszélget Várnai Pál

Ungvari-Tamas

Ungvári Tamás

– Nagyon korán bontogatta szárnyait. Már 22 éves korában az Írószövetség folyó iratának, a Csillagnak a vers rovatát gondozta. Hamar publikált, s szinte mindenkit, aki számított, ismert az irodalmi életben, de sokakat a színházi világban is (a nőkről most ne is beszéljünk). Olyan írókat ismert közelebbről, mint például Déry Tibor, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Karinthy Cini.

– Szerkesztő voltam, a szerkesztő sokakkal összejön. Ráadásul utólag jöttem rá, hogy engem az a közeg, amelyben éltem, zsidóként azonosított és előítéletei szerint kezelt. Én persze magyar zsidónak születtem, eddig az identitásomat nem választottam, s csak jó sokára találtam rá arra az örömforrásra, amit ez az identitás jelent. Amennyit örökül kaptam belőle, annyit én is hozzáraktam. A született gyávák provokáló bátorsága volt egy ideig az enyém, s az ellenfeleim jól ráéreztek, hogy ez öntudatlanul is zsidó dolog. Miért ne tartanám erénynek, hogy emberöltőkön által rajtam ragadt az egykori gettólét tojása? Van-e valami szégyelleni való a tollas vagy az üveges zsidóban? Ugyanolyan rémséges, ugyanolyan esendő lehetett, mint a görögség, a svábság ivadékai.

A huszadik századra megfogyatkozott a nemzetköziség miden hivatkozási alapja. Francia, német, magyar és orosz zsidók, mindegyik többet viselt a gazdanemzet tulajdonságaiból, mint az örökségéből. Az európai zsidóságnak nem maradt önálló nyelve: a gazdanemzetét gazdagította műveivel. Én is magyar tudósnak, magyar írónak készültem fűzfakoromban. És e korai szakaszban nem vettem észre, hogy sohasem számíthatok olyan fogadjistenre, mint amilyen az én adjonistenem.

– Pályája kezdetén Önt, mint „figyelemre méltó olvasót” említik. De Ön nem Németh Andor, akiről Koestler azt mondja, hogy jobban szeretett olvasni, mint írni. Karinthy Frigyes se Önre gondolhatott, azzal a sorával, hogy „nem tudok én olvasni, nem tudok, csak írni”. Hogy Ungváritól is idézzek: „nem tudok írni, még olvasok”. Ön kivételesen termékeny író, ugyanakkor rendkívül olvasott. Melyik tevékenységét preferálja?

– Minden író olvasót áhít: nekem tonnaszám küldték műveiket az írók, nem tudhatták, hogy én elolvasom a műveiket. Máig az a meggyőződésem, ha valaki belép egy kortárs irodalomba, csak akkor szerezhet megbecsülést, ha ő maga is igyekszik tájékozódni pályatársai művei között. Nekem mérhetetlen szerencsém volt azzal, hogy a felettem járó nemzedék legjobb éveit kaptam el a háború utáni három-négy évben. Mint olvasó lettem Mándy Iván, Grandpierre Emil, Vas István, Déry Tibor kortársa. És ez feledtette azt is, hogy később egy Galambos Lajossal, Váci Mihállyal felhígított irodalomba jutottam. Nagyobb gyönyörűség az olvasás, mint az írás? Hát persze, az olvasás felelőtlen gyönyörszerzés. Az írás – ahhoz túlságosan sok minden kell, még talán ihlet is.

Ungvari Bunbeeses
– Nekem a múlt szövevényeivel foglalkozó, annak emléket állító könyvei közül a Bűnbeesés után tűnik a legizgalmasabbnak. Mi mindent hívott életre a Molotov-Ribbentrop paktum! Mennyi áldozat, hányatott sorsú ember! Akiknek nem kis hányada, persze, zsidó volt. S melynek következményei, mint az ön jó ismerőse, a kiváló George Steiner is megírja, egy nagy zsidó kultúra végét, vagy legalábbis betetőzését jelentette.

– Aminek adhattam volna azt a címet is, Café Atlantis. A Ribbentrop-Molotov paktummal, a két totalitáriánus rendszerrel a Reneszánsz óta felépített európai kultúra semmisült meg. Thomas Mann írta, hogy az európai zsidóság pusztulása után többé nem építhető fel a tegnapi Európa. Az Unió kezdet és nem vég. Én ezt írtam meg egy zenei kompozíciójú műben, amelynek temérdek szereplője igazából ismerte egymást abban a Niagara-nagykávéházban, amelyik Európa volt. Egy kultúra, amelyik cinkos volt önnön pusztulásában.

– Több tucat könyv került ki a keze alól. De még ennél is több (mennyi is?) regény és dráma fordítója. Munkája kapcsán, alkalma volt így számos ismert külföldi írót is megismerni: olyan nevek szerepelnek listáján, mint Graham Greene, Arthur Miller, Mary McCarthy, Arthur Koestler, Gore Vidal, hogy csak néhányat említsek.

– Fordítóikat a nagy író-nárciszok megkedvelik. Szerencsém volt Graham Greene-nel például, aki ritka tv interjúinak egyikét nekem adta. Letörölték a magyar televízióban, akárcsak az Allen Ginsberggel készített interjúmat. A fordításaim egykoron ablakot nyitottak a világra, felfedeztek írókat. Ma a fordítás már favágás. Sokat fordítottam, főleg drámákat, ezek száma csaknem száz. Most jelennek meg válogatott drámafordításaim a Scolarnál.

– Az sem áll Önre, hogy aki tud, alkot, aki nem tanít. Több évtizede egy követségi fogadáson valaki Önről mondta: „olyan jól tud angolul, egészen biztosan magyar”. Igen sokféle tárgyat tanított a legkülönbözőbb intézményekben, több országban, egyebek közt Cambridge-ben és több amerikai iskolában, egyetemen. Olykor elhangzik a kérdés: hogyan tudott kijutni azokban az években?”

– Ha a meghívó egyetemnek presztízse volt, kiengedték az embert. De volt, hogy mindenféle ürügyekkel visszahívtak, volt, hogy bevonták az útlevelemet. Egy Molnár Ferencről szóló előadásra utaztam volna. A Pártközpontban egy Molnár Ferenc nevű főcső vette el az útlevelemet.

– Szegény Szerb Antal írja a vészterhes években, amikor szóba került egy columbiai egyetemi meghívás: mit is mondhatna Vörömartyról amerikai diákoknak?

– Amerikában tanítani akkor is csoda, ha Vörösmartyra nehezen vennék rá egy ázsiai diákot. Néha kellett egy kis bátorság az ottani katedrán. Kivágtam egy fekete diákot egy Malcolm X pólóban, s ez szigorúan tilos. De ő épp a bátorságomat díjazta. Másnap visszajött, bocsánatot kért. Ma orvos.

– Talán egyike az utolsó nagy mesélőknek. Az általam olvasott pár könyve tele van izgalmas véletlenekkel, rendhagyó emberi sorsokkal, szerelmekkel, rivalizálással, tragédiával és, talán nem mindig első kézből szerzett pletykával. Másnál is olvastam, de a könyvében is egy helyütt, hogy önt „nem kell komolyan venni”.

– A feledés, az emlékezés és a halhatatlanság enciklopédiái történelmi miniatűrökből állnak. Mindegyik bejegyzés mögött egy monográfiára való kutatás van. Némelyik persze olyan frappánsra hegyezve, hogy az már a valóságérték és a hihetőség rovására ment. Mennyire kell engem komolyan venni? Semennyire. Csak kételkedjenek, ez a normális. Egyetlen irigyelnivaló van rajtam: a szép életkor. A pálya hossza önmagában is igazolás.

– Tudományos igénnyel íródott Ahasvérusról és Shylockról, két prototípusról szóló összefoglaló jellegű műve. Magyarországon a zsidók kivételesen kiemelt szerepet játszottak a gazdaságban, kultúrában és tudományban. Nem hinném, hogy egy nyugati országban ennyit foglalkoznának a „zsidókérdéssel”, asszimilációval vagy disszimilációval. Mit gondol erről?

Csalodasok
– A magyar zsidók történetéről és irodalmáról szóló művem új kiadását a Csalódások kora címmel adta ki a Scolar, korszerűsített hivatkozási anyaggal. Ebben a könyven egy teljes asszimiláció-teória van, mert engem ez a kérdés foglalkoztat a leginkább a magyar zsidó történelemből. A zsidók egy része letagadta a zsidóságát – vagy tán mégsem? Én úgy mondanám, hogy az egyetemes felszabadulásban keresték a maguk Messiását. A fasizmus bukása után a fasizmustól való félelem határozta meg a zsidóság többségét. A diktatúra pedig, amelyik ugyan a kisnyilasokat átmentette, egyetlen ígéretét tartotta meg. Gátat vetett a fasiszta ideológiának és gyakorlatnak.

Én kutatóként és íróként revízió alá veszem a zsidóság szerepének kortárs megítélését. Ebben jó példáim vannak a nemzetközi kutatásban. Itt van például a most százegy éves Benzion Netanyahu – az izraeli miniszterelnök édesapja – hatalmas műve a spanyol zsidóüldözésről és inkvizícióról. A szent hivatal üldözte a conversokat, akiket ők nyilvánítottak a kereszténység árulóivá. A zsidókat, akik a külső kényszer hatására „átálltak”, áttértek. Az inkvizíciónak áldozatok kellettek, így ők szülték azt a legendát, hogy a zsidók titokban Jehovához imádkoztak. A zsidóság azonban jóval tisztességesebb, mint az antiszemita rágalom állította. Egy converso, ha már egyszer megalkudott önmagával az áttérésben, hihetett abban, amit csinált. Csak a keresztény többség gyanította benne a zsidó kétszínűséget. Benzion Netanyahu így bizonyítja az asszimiláció lehetetlenségét. A zsidót időnként rákényszerítették az áttérésre, majd kínpadra vonták, hogy vallja be, titokban még ősei istenéhez imádkozott.

Az analógián túllépve: hová álltak volna a Holocaustot túlélő zsidók? A Nemzeti Parasztpárthoz, amelyet az antiszemita közleményeiről híres Veres Péter vezetett? A Kisgazdákhoz, akiknek alapító atyái között ott volt Eckhard Tibor? Nem volt más útjuk, csak a kommunista párt, vagy a szociáldemokraták, akiket beolvasztottak. Ezt én nyugodtan mondhatom, mert én nem voltam soha párttag, a marxizmussal igen, de politikai képviselőivel nemigen rokonszenveztem. Talán azért nem, mert én conversók között nőttem fel. Tanáraim közül Pach Zsigmond Pál történészprofesszor, Szabolcsi Miklós irodalomprofesszor elkötelezett cionisták voltak, ahogyan évfolyamtársaim közül Heller Ági és Hermann Slomó.

– De hát nagyon sok fiatal zsidó értelmiségi végigjárta ezt a szinte törvényszerű utat! Az Ön esetében, ahogy mondják, a kivétel erősíti a szabályt.

– Nem vetem a szemükre, dehogy. Az én bajom, hogy ezeket a váltásokat nem tudtam megemészteni, lassú voltam, makacs és értetlen. Megrekedtem a langyosak között, akiket az Úr kiköpött. De lám, az életmű mégis kikerekedett. Egy zsidó magyar író után mondanak majd Kaddist, akik ezt az életet és belőle született művek sorát szeretettel ölelik magukhoz.

támogatás
[popup][/popup]