Földön rekedt imák

Beszélgetés Vekerdy Tamás pszichológussal.

 

– Megfér-e egymás mellett a szabadelvűség és a vallásosság gyermeknevelésben?

– Egyszer olvastam egy tanulmányt német katolikus szociológusok kutatásáról, akik azt vizsgálták, hogy miért házasodnak olyan meghökkentően korán az igazán vallásos családban nevelkedett fiatalok. Az első kézenfekvő feltételezés, hogy e családok felfogása szerint nemi életet élni csak házasságon belül lehet. De kiderült, nem ez az ok, hanem az, hogy ezek fiatalok érzelmi deprivációban, azaz érzelmi nélkülözésben szenvedve nőttek fel. A vallásos családban fennáll a veszély, hogy elvszerűen nevelik a gyereket, nincs spontaneitás, nincs intimitás, mondván, mi mindenről tudjuk, mi a jó, mi a rossz, azt kell betartani – mindez kiüríti az érzelmeket. A vallásos embert az a veszély is fenyegeti, hogy erőszakkal elfojt: „Megverlek, kisfiam, hogy a jó útra térítselek.” És közben a bántalmazó élvezi a verést, mert így éli ki elfojtott szadisztikus és erotikus ösztöneit. Alice Miller és mások kutatásaiból pontosan tudjuk, hogy a nácik jelentős része vert gyerek, méghozzá etikai alapon vert gyerek, és nem egyszer lelkészcsaládból származó, ugyanúgy, mint kérőbb a Rote Armee Fraktion (Vörös Hadsereg Frakció – Nyugat-Németországban működő terrorszervezet a 70-es években. A szerk.) terroristái. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon jó egy gyereknek, ha a szülőjének van hite valamiben, legyen az esetleg mégoly panteisztikus hit, amelyben például a világ az isten, mint a nagy Spinoza esetében, vagy bármi más. A gyereknek ugyanis nemcsak a kongruencia kell és a legalább egy személyhez stabilan kötődés, hanem – mindezt viszonylag friss kutatásokból tudjuk – szüksége van arra is, hogy a családjában, környezetében magabiztosságot lásson. És kétségtelen, hogy a vallásos embereknél, ha túljutottak a képmutató és egyéb fázisokon, fellelhető egyfajta magabiztosság. Talán rossz szó vallásnak nevezni, én arra az emberre gondolok, aki együtt él a világ holisztikus tartalmaival. Aki abban az „óceáni érzésben” tud élni, amit Romain Rolland javasolt Freudnak a vallásosság érzületének megnevezésére: a kiterjeszkedésben, a megnyugvásban, abban az érzületben, hogy az egész világhoz hozzátartozom, hogy annak része vagyok.

– Lehet-e modern, szabad, sikeres és egyben vallásos zsidó embert nevelni a gyerekből?

– Ismét csak azt tudom mondani: azon múlik, hogy fogom fel a vallást. Vagyunk-e annyira emberek, hogy átéljük azokat a paradoxonokat, önellentmondásokat, amelyeket mindenütt léteznek, ahol igazán élet van? Vagy pedig hihetetlenül merevek vagyunk, és semmi más nem érdekel minket, csak az elvek. Számomra például hihetetlenül vonzó Bál Sém Tovtól egész Martin Buberig a haszidizmus, hogy úgy mondjam, a zsidóság assisi ferencessége, amely felfedezi az örömöt, a természetet. Mégis, ha a mai haszidokat nézem, akik a harmincfokos melegben sem veszik le a szőrmekucsmát, mert valaha Ukrajnában azt viselték, ismét bemerevedést látok, amely már távol áll Bál Sém Tovtól és tanítványaitól, a vidám, táncos alapítóktól. Közismert történet: Bál Sém Tov, talán itt a Kárpátok alján megérkezik egy faluba, belép a zsinagógába, majd rémülten kihátrál. „Mi van rabbi, miért nem mész be?” kérdik tőle. „Mert ez a zsinagóga tele van imával.” „Hát miért baj az?” „Azért, mert ezek az imák mind itt lent ragadtak, egyik sem tudott felszállni közülük. Mert mindben olyat kértetek, aminek semmi köze Istenhez, hanem csak a földi javakhoz.” Amivel csak azt akarom mondani, hogy nagyon nehéz kijelenteni: igen, ha valaki rendesen betartja a zsidó vallás bármelyik irányzatainak az előírásait, akkor az jó lesz. Nem így van. Bármilyen furcsán hangzik, ez individuális. Lehet valaki a gyermeke számára erőt adó, még arra is esetleg, hogy a gyermek szembeforduljon a vallással – ahhoz is erő kell –, és mégis jóban maradjanak, de arra is erőt adó, hogy a gyermeke kövesse a szülője vallását, és mégis tudjon élni a modern világban.