Egy magyar somér Barcelonában

Magyar-zsidó diáknak lenni Katalóniában

A szerző portréja

Az érettségi és az egyetem között, nyelvtanulási célból jöttem először Spanyolországba, öt hónapra. Tizenkét évig jártam a Lauderbe, tizenkét évig Szarvasra, és nagyjából tíz évig Somerbe – ezek után szinte örültem, hogy olyan országba kerülök, ahol kevés zsidó van.

Akkor elegem volt az egészből: belterjesnek éreztem, korlátoltnak és korlátozónak, ki akartam pukkasztani a buborékot, amiben felnőttem, és ami nélkül nem tudtam értelmezni magamat. Madridban azért megnéztem, tartanak-e valahol közösségi szédert, tartottak, hetveneurós részvételi díjjal, nem mentem el. Öt hónap alatt (a hazalátogatást leszámítva) egy zsidóval találkoztam, egy francia zsidó fiúval Sevillában, aki szerelmet vallott az orromnak. Magyarokkal is csak egyszer találkoztam, a barcelonai nyelviskolában. A vége felé azért már elkezdett hiányozni, és alig vártam, hogy végre visszahuppanhassak a kényelmes, ismerős, zsidó-magyar magyar-zsidó világba.

2009 nyarán, a barátommal tértem vissza újra Barcelonába, vakációzni. Egy ihletett pillanatban úgy döntöttünk, itt kéne élni. Egy év volt hátra az egyetemi alapképzésemből, elkezdtem politika-tudománnyal, politikaelmélettel foglalkozó mesterszakokat nézegetni, találtam is egy nagyon jó egyetemet, felvettek. Két éve kiköltöztünk. Mindketten más-más okoktól vezéreltetve; neki elege volt Magyarországból, én jó lehetőségeket láttam Barcelonában, nagyjából így lehetne összegezni.

Nyáron jöttünk ki, és ősszel, a nagy ünnepek közeledtével utánanéztem, milyen közösségek, lehetőségek vannak itt. Három zsinagóga van, a legaktívabb közösség a Chabadé, ők néha zsinagógán kívüli programokat is szerveznek. El is mentünk a chabados Ros Hasanára, ami egy hotelben volt, mivel a zsinagógájukba nagy ünnepeken nem férnek be. Az imádkozást sokfogásos, elegáns ingyen vacsora követte.

Jom Kippurkor a Hilton konferenciatermében imádkoztunk,
Szukkotkor a fiataloknak ugyanitt koktélparti. Nem árulok el nagy titkot, ha bevallom, meg voltam rökönyödve. Azzal foglaltam el magam, hogy számolgattam, ezeknek a programoknak a feléből mennyivel értékesebb, tartalmasabb, összehozóbb programokat, gyerektáborokat, szemináriumokat tudnánk szervezni otthon.
Előre felkészültem, hogy életemben először nem én leszek a „régi arc”, akit mindenki hatéves korától ismer; hogy életemben először leszek új egy zsidó közösségben, fel kell vennem a ritmust, a közösség belső ritmusát, saját kis hagyományait, hangvételét. De nem láttam, hogy a közösségnek lenne belső ritmusa. Igazából azt sem láttam, hogy a közösség maga közösség lenne. Az egyetlen összekötő pont úgy tűnik annyi, hogy aki ezeken a programokon, imádkozásokon megjelenik, mind zsidó, tehát zsidó származású és vallású: nincs hosszútávra visszanyúló közös narratíva, kontinuitás, közös élmények, közös identitás. Az itteni zsidó közösség zsidó individuumok összessége, akiknek különböző okoknál fogva Barcelonába vezetett az útja. Sokan közülük „visszatérő” dél-amerikaiak, de vannak mindenhonnan. Van, aki tíz, van, aki fél évig marad, van, aki vállalkozó, van, aki diák. Nincs zsidó iskola, ifjúsági szervezet, közösségi ház, a gyerekek nem nőnek fel együtt, sem őket, sem a szüleiket nem köti össze semmi, hacsaknem esetenként a családok személyes, jó kapcsolata.

Kicsit olyan az egész, mint amikor összeraknak két, hasonló korú gyereket, hogy ti mindketten gyerekek vagytok, játsszatok, legyetek barátok; ti mind zsidók vagytok, imádkozzatok, beszélgessetek, legyetek közösség. A témák az üzlet, a barcelonai élet, a ruhák, ételek és párkapcsolatok körül forognak, illetve esik egy-két szó az ünnepekről is. Ennyi erővel akár az egyetemi évfolyamtársaimmal is sörözgethetnék. Állítólag van egy erős izraeli közösség, akiket nem a zsidó származás és vallás, hanem elsősorban a Barcelonában véghezvitt vállalkozásaik és az izraeli nemzetiségük köt össze. Nem tudom, egyelőre nem bukkantam rájuk, de az egyik falafelezőben rendszeresen salommal köszön rám a pultos, és ez jól esik.Las-Ramblas

Miután láttam, hogy az itteni közösség-fogalom milyen távol áll attól, amit én annak tartok, nem erőltettem tovább. Az elmúlt két évben az identitásom megélését főleg az teszi ki, hogy kérdésekre és támadásokra válaszolgatok. Zsidó vagy? Akkor te nem hiszel Jézusban? És nálatok mi van Karácsony helyett? Tényleg léteznek kibucok? És hogy magyarázod meg Izrael bűneit a palesztinokkal szemben? Legalább a palesztin állam létrejöttét támogatod? A Mavi Marmara blokádjára, nemzetközi vizek jogtalan kisajátítására, az „izraeli apartheidre” mit tudsz mondani?

Satöbbi.

A helyieknek (spanyolok, katalánok és baszkok) általában én vagyok az Első Zsidója, Első Izraelije és Cionistája. A katalánok és baszkok, mint függetlenségükért küzdő nemzeti kisebbségek gyakorlatilag

azonosítják magukat a palesztinokkal,

az analógiában a spanyol állam az elnyomó Izraelnek felel meg. Sok plakát, tüntetéseken sok transzparens hivatkozik a közel-keleti helyzetre, a palesztinok izraeli elnyomása kiemelt téma a diákok által szervezett egyetemi szemináriumokon, filmvetítéseken. A „sima” spanyoloknak nincs ilyen analógiája, egyszerűen elítélik Izraelt.
Katalán és baszk évfolyamtársaimmal, barátaimmal rengeteget beszélgettünk pozitív és negatív értelemben vett nacionalizmusról; itt tudatosult bennem, hogy (a pozitív értelemben véve) magam is nacionalista vagyok, és hogy ennek értelmében támogatnom kell, hogy bármely közösségnek, amely nemzetnek érzi magát, joga legyen az önrendelkezéshez, saját államhoz. Magyarországon felnőve az ember hajlamos elfelejteni, hogy a nacionalizmus nem egyenlő a nácizmussal, a kirekesztéssel, mert a nemzeti összetartozás, a közös narratíva és közösség-érzet fogalmait és érzését kisajátítja a szélsőjobb, és ezek a fogalmak összemosódnak…

Antiszemitizmus itt nem nagyon van, mert zsidók sem nagyon vannak, és mert a közelmúlt történelmének (a Franco-rezsimnek) köszönhetően itt ugyanolyan ciki nácinak, fasisztának lenni, mint otthon nyíltan kommunistának.Baloldali tüntetés Barcelonában

A Holokauszt-tagadás tehát nem dívik, az Izrael-ellenesség annál inkább.
A politikai antiszemitizmus is fel-felbukkan, részben a katalán politikai lelkület szocialista, gazdaságilag baloldali (gazdaságilag liberalizmus-ellenes) orientációjának, és ezzel összhangban Amerika-ellenességének kapcsán.
Otthon a magyar zsidóság, mint a kisebbségek általában, jellemzően balos (legalábbis a magyar értelemben véve), ha címkét kell rá aggatni, akkor azt mondhatnánk, szociál-liberális, és közösséget vállal a társadalmi szolidaritás eszményeivel; itt bárki, akivel találkozom, meglepődik az én ilyen irányú beállítottságomon. A zsidóságot inkább Izraellel, mint (a palesztinokkal szembeni) „többségi” léttel azonosítják, amivel számukra nehezen egyeztethető össze a társadalmi szolidaritás támogatása; illetve Amerikával, és a médiában közvetített amerikai zsidóság képével, mint a kapitalista libertarianizmus eszményeinek megtestesítőjével.

Azt hiszem, érthető, hogy könny szökik a szemembe, mikor hazalátogatásaim alkalmával lenézek a Somerbe, Szarvasra; ezek emlékeztetnek rá, hogy a zsidó identitást közösségben, pozitívan is meg lehet élni, táncolva, énekelve, beszélgetve, nem csak aktuálpolitikai és politikaelméleti viták kapcsán, védekezve, sarokba szorítva, és tudva, hogy az általam mondottak alapján, a másik szemében a globális zsidóság és Izrael megítélése forog kockán.

Azért nem reménytelen a helyzet. Legközelebbi barátaink nyitottak, érdeklődőek, szerveztünk már közös széderezést és hanukázást is, ami nagyon kötetlen és kellemes hangulatban telt. Legjobb barátaink, akik éppenséggel baszkok, és sokáig elég óvatosan táncolgatták körbe velünk a Palesztina-Izrael témát, felvetették az ötletet, hogy egyszer menjünk el együtt Izraelbe, hogy megmutassam nekik az én Izraelemet, a mi Izraelünket. És talán egyszer, a távolabbi jövőben alkalmunk lesz részt venni itt is valamilyen zsidó közösség, ifjúsági szervezet létrehozásában; ha nincs közösség, hát majd csinálunk!