Bunker

Susog az akácos, s a film főhősei folyamatosan mennek. A iskolakerülő roma fiú bottal csapkodja az ágakat, megnyugodni csak a szépen berendezett picében, bunkerében tud, ami igazi otthon, az egyedüli, ami megadatik neki. Anyja, két munkahelye közt sietve önmagát öleli át. Férje már Kanadában, lánya skype-ol vele. Félelmét próbálja megosztani apjával, de az túl messze van, hogy segíthessen, lehet, hogy már új életet is kezdett, mással.

A környéken romákat ölnek sörétes puskával, különben minden úgy megy, ahogy egyébként. Uzsorások, munkanélküliség, csavargó gyerekek, alkoholisták és nagymellényű bajkeverők a kocsma előtt. Romák és magyarok egyaránt erőszakkal élnek. A falutól nem messzi cigányházakon azonban különösen nyomasztó félelem ül. Sietségükben, nyugtalanságukban a potenciális áldozatok rettegése, és a tehetetlenség dühe, miközben Fliegauf Bence filmje nem menti fel en bloc a romákat nyomoruk felelőssége alól: mellékszereplői között sok az önsorsrontó, s főhősei közül a fiú jövője is bizonytalan. Nemcsak azért, mert a tragédia után magára marad, hanem mert kevesebb esélye van a tisztességes életre, mint arra, hogy ő is az erőszak útjára lép.

Percre sem unalmas a néma menetelés az akácoson át, a várakozás a hajnali iskola- vagy munkásbuszra. A rendező és az operatőr a kamera szűk fókuszával beleránt a főszereplők perspektívájába. Azáltal, hogy közel hozza nyomorukat, félelmüket, az anya kínlódását, a lány törekvését, hogy kimásszon a nyomorból, az iskolagondnok mindkettejüket sújtó megalázó viselkedését, mellettük állunk, s nem pusztán azért, mert érzékenyek vagyunk a megaláztatásra, vagy kisebbségvédők vagyunk, hanem mert személyesen érint meg a sorsuk, szerencsétlenségük. Alakítóik amatőr szereplők, potenciális önmagukat játsszák, talán ez is hozzátesz a hatáshoz.

Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy áldozatok lesznek, hiszen a gyilkosok fekete terepjárója ott köröz a környéken, fenyegetően, és nincs senki, aki védelmet biztosítana, a roma polgárőrök sincsenek elegen, hogy védelmet nyújthassanak. A helybéli rendőr hosszú, didaktikus monológja szerint csak az a baj, hogy dolgos cigányokat öltek meg, s ez rossz, félreérthető üzenet. Hosszú a monológ, szájbarágós, de a rendező – mint nyilatkozataiból kiderül – fontosnak tartotta, hogy nézői szájába rágja a hivatalosságokat sem elkerülő, szoft előítéletek fenyegető logikáját. Mert a film ezúttal valóban több mint műalkotás. Gyászdal és felhívás, mert bár a tatárszentgyörgyi hóhérokat letartóztatták, de más potenciális gyilkosok köztünk járnak.

Egyetlen nap történetét látjuk, s tehetetlenül kérdeznénk, miért nem tesz valaki valamit? De ki tenne, ha a hatóság is így gondolkodik, s a szélesebb társadalomtól sem idegen ez a mentalitás (figyeljünk csak a rasszista szélsőség növekvő népszerűségére.) Nemcsak a közvetlen áldozatok sorsa vág gyomron, de a delíriumban ténfergők, vagy a naphosszat elektronikus játékokat játszóké is. Nemcsak e filmből tudjuk, ez legfeljebb érzékletessé teszi tudásunkat, melyet eddig tényfeltáró riportokból és statisztikákból szereztünk: válsággal fenyeget a romák helyzete. Átfogó társadalmi integrációs program nélkül további konfliktusok várhatók.

Amikor a romalány a szomszéd kislány haját mossa és díszíti, hogy valami gyengédséget csempésszen a saját és a másik életébe, aki hozzá hasonlóan alig kaphat szeretetet, egy pillanatra felvillan valami derű, gondoskodás, szolidaritás melege, de tudjuk, mindez időleges, pótlék csupán, személyes, rendszeren kívüli, spontán, ösztönös. A gyilkos indulatokkal szemben mit sem ér. Pótlék a civilizált rendhez és nyugalomhoz képest is, mely azonban öccse bunkeréhez hasonlóan az egyedüli kiút a nyomorból és a kilátástalanságból.

Fliegauf Benedek: Csak a szél. A mű a 62. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be, ahol a zsűri nagydíja, az Ezüst Medve mellett elnyerte az Amnesty International emberi jogi szervezet elismerését és a Peace Film Awardot is.