Vagy még magasabbra…

Ros hasana alkalmából közöljük újra a jiddis irodalom klasszikusának elbeszélését.

 

“Bárki, aki a nemirovi rebbét egyszer is hallotta sóhajtozni, tudja, hogy minden egyes sóhajában mekkora nagy szomorúság van Izrael egész népéért, és mekkora nagy lelki kín… Egészen elszorul az ember szíve, ha őt sóhajtozni hallja. De egy litvisnek vasból van a szíve: figyel, és nyugton marad. Így fekszenek mindketten, a rebbe – éljen soká! – az ágyon, és a litvis az ágy alatt.”

És történt, hogy a nemirovi rebbe minden évben a bűnbánó imák napjának reggelén egyszerűen eltűnt.

Sehol az ég egy adta világon nem lehetett megtalálni: sem az imaházban, sem a két tanházban, egyetlen imakörben sem; na és a házában, ott aztán végképp nem. A háza amúgy mindig nyitva állt; bárki, aki csak akart, bemehetett hozzá; soha el nem loptak tőle semmit. De a házában sem volt egy árva lélek.

Hol lehet a rebbe?

Hát hol is lehetne máshol? Persze hogy az Égben! Csak nem gondoljátok, hogy kevés dolga lenne a Nagyünnepek előtt egy ilyen rebbének? A zsidóknak – hogy el ne kiabáljam – szükségük van kenyérkeresetre, békességre, egészségre, a gyerekeiknek jó partikra, és még jók és hívők is akarnak lenni, de a bűnök nagyok, és a sátán ezernyi szemével pásztázza a világot egyik sarkától a másikig és minden kicsinységre rámutat. És akkor ki más segíthetne, mint a rebbe? Így gondolta az egész közösség.

De egyszer egy litvis érkezett a városkába. És az csak nevet. Tudjátok, milyen egy litvis: a léleképítő könyveket semmibe veszi, ehelyett a fejét talmud-szakaszokkal és mindenféle törvény-magyarázatokkal tömi tele. És ez a litvis a talmudból bebizonyítja – hát ki nem szúrja a szemeteket? mondja –, hogy még maga Mózes sem volt egész életében egyetlen egyszer sem az Égben, hanem éppen tíztenyérnyire az Ég alatt maradt. Menj csak, és próbálj vitatkozni egy litvissel!

„Na de akkor hova megy a rebbe?”

„Az én gondom kell legyen?” mondja, és megrántja a vállát, és ahogy ezt mondja, máris elhatározza – mi mindenre képes egy litvis! – hogy utánajár a dolognak.

Még aznap este, nem sokkal az esti ima után, belopózik a litvis a rebbe szobájába, bemászik az ágya alá, és ott szépen lefekszik. Egész éjszaka ott akar virrasztani, hogy lássa, mihez a kezd a rebbe még pirkadat előtt, amikor az emberek a bűnbánó imára mennek.

Bárki más az ő helyében biztos, hogy elszundítana és végigaludná az egész időt; de egy litvis jól tudja, mit kell csinálnia, hogy ébren maradjon: a fejében egy egész talmud-traktátust végigvesz; azt már éppenséggel nem tudom, hogy ez az „Állatvágásokról” vagy a „Fogadalmakról” szóló traktátus volt-e.

Pirkadat előtt hallja, ahogy az ablaktáblákon kopogtatnak, hogy az imához hívogassák a népet. A rebbe ekkor már régesrég ébren volt. A litvis már egy órája hallotta, hogy sóhajtozik.

Bárki, aki a nemirovi rebbét egyszer is hallotta sóhajtozni, tudja, hogy minden egyes sóhajában mekkora nagy szomorúság van Izrael egész népéért, és mekkora nagy lelki kín… Egészen elszorul az ember szíve, ha őt sóhajtozni hallja. De egy litvisnek vasból van a szíve: figyel, és nyugton marad. Így fekszenek mindketten, a rebbe – éljen soká! – az ágyon, és a litvis az ágy alatt.

Egy kicsit később hallja a litvis, ahogy az egész házban elkezdenek recsegni az ágyak, ahogy a szolgálók felkelnek, ahogy itt vagy ott egy-egy jiddis szó elhangzik; ahogy a víz a mosdótálakba csorog, és ahogy az ajtókat kinyitják, becsukják. Aztán mindenki elmegy, újra csend lesz, a szobában sötét van, csak egy gyenge holdsugár szűrődik be az ablaktábla egy résén.

A litvis később bevallotta, hogy amikor egyedül maradt a rebbével, elfogta a félelem. A félelemtől forróság és hideg futkosott rajta, és a pajeszának a töve szurkálta, mint a tű. Valóban nem kis dolog: a rebbével egyedül, pirkadatkor a bűnbánati ima idején. De egy litvis az makacs: reszket félelmében, mint egy nyárfalevél – de továbbra is ott fekszik!

Végre felkel a rebbe.

Rögtön megmosakszik és mindent elvégez, amit egy zsidónak reggel el kell végeznie. Aztán odamegy a szekrényhez és elővesz egy batyut; a batyuban parasztruhák vannak; egy vászonnadrág, egy pár hosszú szárú csizma, egy bekecs, egy nagy kucsma és egy széles, rézszögekkel díszített bőröv.

És a rebbe felveszi az összes ruhát.

A kabát zsebéből kilóg egy vastag kötélnek a vége.

A rebbe kimegy a szobából, a litvis megy utána.

A rebbe kimegy a konyhába, lehajol, kihúz az ágy alól egy fejszét, bedugja hátul a nadrágszíjba és kimegy a házból.

A litvis reszket, de nem marad el mögüle.

Csöndes félelem, a nagyünnepek előtti idők félelme ül a sötét utcák felett. Itt-ott egy-egy imakörből egy imádkozó kiáltása hangzik vagy egy ablakból egy beteg nyögése. A rebbe a falak mentén lopakodik, mindig a házak árnyékában. Így oson egyik árnyékból a másikba, és a litvis utána.

És hallja a litvis, ahogy a saját szívének hangos dobogása a rebbe nehéz lépteinek hangjával keveredik. De nem marad el a rebbe mögül, és így együtt a város elé kerülnek.

A város előtt egy kis erdő van.

A rebbe – éljen soká! – bemegy az erdőbe. Harminc-negyven lépés után megáll egy fiatal fa előtt. A litvis megrökönyödve látja, ahogy a rebbe előveszi a fejszét a nadrágszíjból és belevág vele a fa törzsébe.

Látja, ahogy a rebbe egyre csak vág a fejszével, hallja, ahogy a fa felnyög és megroppan. A fa ledől, és a rebbe a törzsét hasábokra vágja, s a hasábokat gyújtósokra. Aztán a gyújtósokból egy rakást csinál, összekötözi azzal a kötéllel, ami a zsebében volt, felveszi a vállára, visszadugja a fejszét a nadrágszíjba és elindul vissza a városba.

A legszélső utcában egy kicsi, düledező ház előtt megáll és bekopog az ablakon.

„Ki kopog?” kérdez egy ijedt hang a kunyhóból. A litvis felismeri, hogy ez egy zsidó asszony, egy beteg zsidó asszony hangja.

„Én vagyok!” válaszol a rebbe oroszul.

„Ki az az én?” hallatszik újra az asszony hangja.

„Vaszil!” válaszol a rebbe.

„Miféle Vaszil? És mit akarsz, Vaszil?”

„Eladó fám van!” mondja az állítólagos Vaszil. „Nagyon olcsó, és jó is, mint máskor!”

És a nélkül, hogy megvárná a választ, a rebbe belép a házba.

A litvis utána oson, és a gyenge reggeli fényben egy szegényes kis szobát lát, és ütött-kopott edényeket. Az ágyban egy beteg zsidó asszony fekszik, rongyokba burkolva, és keserű hangon szól:

„Vegyek fát? Miből vegyek? Honnan lenne nekem, szegény özvegynek pénzem?”

„Odaadom neked hitelbe,” válaszolja az ál-Vaszil. „Az egész csak hat krajcár.”

„Hogyan fogom én ezt neked valaha is megfizetni?” nyög a szegény asszony.

„Együgyű asszony!” mondja erre szemrehányóan a rebbe. „Látod, te szegény és beteg vagy, és én  mégis adok neked fát, bízva abban, hogy majd kifizeted. Neked nagy és erős Istened van, mégsem bízol benne. Nem bízod rá azt a vacak hat krajcárt egy nyaláb fáért!”

„És ki fog befűteni?” nyög az özvegy. „Azt hiszed, van erőm, hogy felkeljek? A fiam meg már elment dolgozni.”

„Majd én befűtök.” mondja a rebbe.

És miközben a fát a kályhába tette, a rebbe elmondta sóhajtozva a bűnbánó ima első szakaszát…

És amikor tüzet gyújtott és a fa vidáman lángra lobbant, elmondta – már egy kicsit vidámabban – a második szakaszt…

És a harmadik szakaszt akkor mondta, amikor a fa már szépen égett, majd becsukta a kályhaajtót.

A litvis, aki ezt mind látta, ettől kezdve nemirovi haszid lett.

És ha azután valaki azt mesélte, hogy a nemirovi rebbe minden évben a bűnbánó imák reggelén elhagyja a földet és felrepül, fel az Égbe, a litvis nem nevetett többé, hanem csöndben hozzátette: „Vagy még magasabbra!”

Gyárfás Katalin fordítása