„Ne felejtsétek el, kik vagytok” – Elhunyt Giorgio Pressburger

Életének 80. évében, 2017. október 5-én elhunyt Giorgio Pressburger, magyar zsidó származású olasz író. Korábbi riportunkkal emlékezünk rá, melyben nyilatkozva felidézte saját és ikertestvére-írótársa, Nicola élettörténetét és pályaképét.

„Ne felejtsétek el, kik vagytok” – kiált az apa az ikrek után, mielőtt elnyomná a hangját a teherautó motorja. Legalábbis így írja le a jelenetet később a két fiú, Giorgio és Nicola Pressburger A zöld elefánt című regényben, amely A nyolcadik kerületi történetekhez hasonlóan fikció, de önéletrajzi elemei letagadhatatlanok. Az alábbiakban riportot közlünk a szerzőpárosról.

Tény: a két Pressburger gyerek, Miki és Gyuri, ahogy akkoriban nevezték őket, 1956-ban, amikor rövid időre megnyíltak a határok, elhagyta Magyarországot, így a szűkebb pátriát, a Józsefvárost is.

– 1955-ben érettségiztünk a Vörösmarty Gimnáziumban – meséli Giorgio Pressburger. – A családunk nem volt gazdag, sőt, mondhatnám, nagyon szerény körülmények között éltünk. Ám amikor egyetemre jelentkeztünk, nem számítottunk sem munkás, sem paraszt származásúnak, ezért reménytelennek tűnt, hogy tovább tanulhassunk. Érettségi után egy közértben dolgoztunk egy évig, és amikor jött az alkalom, pamm, nekivágtunk a világnak.

Pontosabban Olaszországnak, és nem véletlenül. A két fivér rajongott az olasz kultúráért, és már a gimnáziumban elkezdte tanulni a nyelvet.

– A legteljesebb egyedüllétben és elkeseredésben telt az első időszak, egymáson kívül nem ismertünk ott senkit. De meg kell mondanom, az olaszok nagyon jól bántak velünk, elárvult fiatalemberekkel. Mindig találtunk valakit, aki segített. És nemcsak az elején, hanem el is kísértek minket az utunkon. Nem tudom, vajon más országban is így történt volna, de én az olaszoknak egész életemben hálás leszek ezért.

Miki, azaz Nicola Parmába ment jogot tanulni, később pedig Milánóba költözött, és az akkor legnagyobb példányszámú hetilap, a Panorama újságírójaként dolgozott. Gyuri, azaz Giorgio Rómában tanult színházi rendezést, azután pedig, már munka mellett, biológiát is.

Ha most kell Giorgio Pressburgert bemutatni, hogy ki is ő, mivel foglalkozik, nagyon hosszú a lista: író, forgatókönyvíró, operarendező, színházi, rádiós, televíziós és filmrendező, dramaturg, fordító, kulturális szervező, és ami számunkra külön kiemelendő, 1998 és 2002 között a magyarországi Olasz Kulturális Intézet igazgatója – csak remélni tudom, hogy nem hagytam ki semmit. Hogy ezek közül melyik számára a nagy szerelem?

– A könyvírás az egyik nagy szerelem, de azt nagyon későn, 45 éves korunkban kezdtük, ezután jön az operarendezés és a film. Rendeztem operát a világ legnagyobb lírai színházában, a milánói Scalában is. Amikor először mentem be a próbára, azt mondtam: „Hát ideáig jutottam a nyolcadik kerületből.”

Alig 19 évesek voltak a fivérek, amikor elhagyták az országot és a Józsefvárost, és 45 évesek, amikor belefogtak az első könyvükbe.

– Egy író, hacsak nem ritkaságszámba menő zseni, húsz-huszonöt éves kora körül kezd el írni. Számolja ki: 19 évesek voltunk, amikor magyar anyanyelvűként elmentünk, onnantól fogva még egymással is csak olaszul beszéltünk. Aki olaszul megszületett a helyünkbe, annak 25 évet kellett nőnie. Így kezdtem én 25 éves koromban írni, mint olasz állampolgár. És 45 évesen, mint magyar – felelte Giorgio Pressburger még a legelső interjúban, amelyet 1994-ben készítettem vele egy józsefvárosi helyszínen – de ne szaladjunk előre.

Hogy miért olyan későn kezdtek írni, annak volt egy nagyon tragikus oka is: Nicola megbetegedett. A diagnózis: tüdőrák. Mindketten tudták, hogy nem élhet sokáig. És akkor együtt belefogtak. Így született meg a Nyolcadik kerületi történek címet viselő novellafüzér és A zöld elefánt című regény – olasz nyelven. (Hogy miért könnyebb felidézni a gyerekkori emlékeket egy másik nyelven, arról később.)

 

Olaszul támadt fel a nyolcadik kerület lélekmélybe temetett világa. A Teleki téri piac bódéi és a viaszkos vászon kötényt viselő libás asszonyok, köztük Ráhel, akinek életéből a gyógyszerek söprik ki a múlt veszélyes, éles törmelékeit; Ráhel anyja, a hihetetlenül kövér Grün Zelma, akinek első parancsolata: sötétségben kell élni; a Templom, amely nemcsak a péntek esti istentiszteletek helyszíne, hanem az a pokol is, amelynek pincéjében több tucat kisgyerek az éhségtől delirálva vészeli át 1944 telét. Fikció persze, mondta mindig Giorgio Pressburger, amikor azt firtatták, mennyi az önéletrajzi elem ezekben az írásokban, az írót ne keverjük a műveivel, de azért mégis felismerhető a család, felismerhetők az ismerősök, tudjuk, hogy a Nagyfuvaros utcai templomról van szó.

A Nyolcadik kerületi történetek és A zöld elefánt 1986-ban jelent meg Olaszországban. Nicola, Miki már nem érte meg, hogy nyomtatásban is olvashassa, amit együtt alkottak, 1985-ben elhunyt. Hamarosan több nyelvre is lefordították a két művet, amelyek Magyarországon akkor még nem találtak kiadóra.

– Mintha hazatért volna a könyvem – nyilatkozta Giorgio Pressburger, amikor 1993-ban az Európa Könyvkiadó megjelentette A fehér közök törvénye című regényét, amelyet ikertestvére halála után immár egyedül írt. Valamilyen nagyon távolított, nagyon áttételes formában, ebben a műben is szerepel a nyolcadik kerület, mint ahogy búvópatakként felbukkan minden további könyvben is, mint a Fogról fogra (1997), A hetedik palotában (2001) vagy A müncheni óra (2005), hogy csak a magyarul megjelent műveket és azok kiadási évét említsem.

De a nyolcadik kerület expressis verbis feldolgozását, a novellafüzért és az első regényt senki nem akarta megjelentetni magyarul. Ama bizonyos, imént említett első interjúmat Giorgio Pressburgerrel a C.E.T. folyóirat számára készítettem A fehér közök törvénye magyar megjelenése alkalmából, 1994 szeptemberében. Olaszul tudóként volt szerencsém olvasni A nyolcadik kerületi történeteket és A zöld elefántot is, és nem értettem, mért nem érdekesek ezek magyar nyelven. A Népszínház utca 46. ötödik emeleti lakásában ültünk, Ila néninek, a Pressburger fivérek utolsó megmaradt nénikéjének az otthonában. (Aki többet akar tudni a néniről, olvassa el A nyolcadik kerületi történetekből A hét vőlegény című novellát.) Ila néni bőven ellátta az újságíró vendéget információval és családi fotókkal, bár meg kell vallanom, amikor úgy érezte, hogy nem esik rá elegendő figyelem, azaz interjú folyik a „gyerekkel”, vagyis Giorgio Pressburgerrel, úgy hívta fel magára a figyelmet, hogy zajosan visszacsomagolta celofánpapírba a családi fényképeket. A staniclik makacs zörgését máig őrzi a hangfelvétel…

A C.E.T. ugyanezen számában viszont, az interjúval együtt megjelent egy részlet A zöld elefántból. A folyóirat főszerkesztője, Mezei András így vezette be a részletet: „Giorgio Pressburger úr a maga gyermekkorával a józsefvárosi folklórt ’adta el’ sikeresen Olaszországban. Kérdés azonban, hogy olaszból visszafordítva ’eladható-e’ a VIII. kerület folklórja Magyarországon?”

Mint a végén kiderül majd, nem visszafordítani kellett, az olasz nyelven való megfogalmazás csupán a fájdalomcsillapítás eszköze volt. De hogy miért féltek a kiadók attól, hogy a nyolcadik kerület folklórja érdektelennek bizonyulhat a magyar olvasó számára, az máig rejtély. A kilencvenes években már reneszánszát élte a zsidó kultúra Magyarországon, látszólag a legkisebb hajdanvolt kelet-európai stetl kisvilágát is nagyobb érdeklődés övezte, mint a honi „Nyócker” zsidó folklórban is gazdag egykori miliőjét. Lehet-e szebben megfogalmazni, mint ahogy a Pressburger fivérek tették A nyolcadik kerületi történetek előszavában?

„A keresztény időszámítás szerinti 20. század elején Budapest nyolcadik kerületét zsidók és cigányok tízezrei, az Osztrák-Magyar Monarchia két lenézett kisebbsége foglalta el, miközben a Teleki téri piac, minden négyzetméterén bódékkal, boltocskákkal telezsúfolva, jelentős kereskedelmi központtá vált, egyszersmind a szegénység és az emberi szenvedés olvasztótégelyévé. Azé a szegénységé és szenvedésé, mely hamar kezdődik, és ki tudja, mikor ér véget.”

Évek teltek el, a két első mű magyar fordítása még mindig kiadóra várt, amikor egy teremnyi, Ila nénire erősen hajazó idősebb hölggyel sikerült szembesítenem Giorgio Pressburgert. Áldott emlékű Kovács Zsuzsa, aki másfél évtizedig a Hitközség Gál György Sándor Idősek Napközi Otthonában dolgozott a Páva utca 49-ben (ma a Holokauszt Emlékközpont található ott), akkoriban az újpesti szeretetotthonba tette át székhelyét, és ha ő klubfoglalkozásra hívott valakit, nem lehetett nemet mondani. Sokan a nyolcadik kerületből utaztak át Újpestre a találkozóra. Ott állt hát Giorgio Pressburger a színpadon, és több tucat Ila néni faggatta, hogyan élt annak idején a Józsefvárosban, mit csináltak a szülei, melyik templomba jártak, és így tovább.

– A Népszínház utca és a Teleki tér sarkán van egy kis utca, az Erdélyi utca, ott laktunk. De mielőtt bármit mesélnék, el kell mondanom, hogy néhány évvel ezelőttiig nagyon sok olyan nénivel voltam kapcsolatban, mint önök. Mert a mamám a két nagynénjével élt együtt a Népszínház utcában, én pedig évente ötször-hatszor hazajöttem Olaszországból, hogy meglátogassam őket. A Nagyfuvaros utcai templomba jártam velük, ugyanoda, ahová gyermekkoromban is. A mamám nagyon vallásos volt, a papám kevésbé. Nagyon eleven ember volt, és nagyon szerette a női nemet, aminek a mamám egyáltalán nem örült. Sok mindennel foglalkozott: volt újságíró, futballista, rejtvényszerkesztő. 80 éves korában halt meg. Talán az volt a szerencséje, hogy vidám természetű volt, ezért vészelhetett át mindent. A háború alatt egy erdélyi kőbányába vitték munkaszolgálatra. Majdnem belehalt, de végül meg tudott szökni. Amikor felállították a budapesti gettót, a Wesselényi utcai kórházban bújt el. Ott kapott egy borzalmas vesegyulladást, és az ostrom vége felé már olyan rossz állapotban volt, hogy majdnem belehalt, de szerencsére talált egy orvost, aki meggyógyította. Édesanyám a pesti gettóban élte túl a háború utolsó hónapjait.

A beszélgetés alatt még tovább mentünk vissza az időben, a 20. század elejéig, amikor is a Pressburger nagypapa Pozsony mellől elindult Magyarországra.

– Meg akartam keresni a zsidó negyedet és benne a nagyapám házát, de kiderült, 1968-ban földig rombolták, hogy autóutat építsenek a helyére. Nagy hó volt, amikor ott jártam, a kísérőm pedig félresöpörte a lábával a havat, ekkor láttam, hogy oda van rajzolva krétával a járdára, hogyan nézett ki a negyed valaha. Nagyon elkeseredtem, hogy már csak a járdára rajzolva láthatom a nagyapám szülőhelyét. Utána jártam még egy párszor arra. Felkerestem a híres pozsonyi rabbi, Chátám Szófer sírját. Ugyanabban a földalatti helyiségben három Pressburger nevű rabbi van eltemetve, tehát valószínűleg nagyon fontos emberek voltak.

Természetesen itt is felvetődött a kérdés: olaszul ír, de milyen nyelven gondolkodik, vagy álmodik?

– Mindazokon a nyelven, amelyeket ismerek. Hét nyelvet beszélek, van, amire franciául gondolok, van, amire angolul, németül, olaszul, magyarul, szlovénül, illetve oroszul.

És mivel számos, Ila nénire hajazó idős hölgy ült a közönség sorában, elkerülhetetlen volt, hogy valaki nekiszegezze a kérdést: Ön a maga dolgairól egyáltalán nem beszélt: megnősült, van gyereke? A válasz először is egy nevetés, aztán Giorgio Pressburger biztosította az idős hölgyet, hogy megnősült, ráadásul többször is, van egy fia meg egy lánya, és vannak unokái is. Zsidó-e a felesége, kérdezte egy másik Ila néni, mire a válasz, nem, mi több, egy ősrégi olasz nemesi család sarja. Ha valaki végigcsinálta a Holokausztot, nem tudom elképzelni, hogy nem zsidót keres maga mellé, közölte egy harmadik Ila néni, mire más Ila nénik abbéli véleményüknek adtak hangot, hogy ez bizony igencsak magánügy.

– Én magam sosem voltam nagyon vallásos – mondta ekkor Giorgio Pressburger. – Triesztben, ahol egy ideje élek, a hitközség Pészah második estéjén azoknak szervez vacsorát, akik nem tudnak a családjukkal együtt ünnepelni. Erre mindig elmegyek a fiammal. Sokat lehetne erről beszélni, de csak annyit mondhatok maguknak, hogy nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy hol születtem, de az emberiség másik részéhez is ragaszkodom.

És hogy kronologikusan haladjunk, 2002-ben illetve 2003-ban a Múlt és Jövő kiadó gondozásában magyarul is megjelent a Józsefvárost felidéző két kötet, A nyolcadik kerületi történetek és A zöld elefánt.

Nemrég, erre az írásra készülve felhívtam Giorgio Pressburgert, hogy megkérdezzem, mikor írt utoljára a Józsefvárosról – merthogy a nyolcadik kerület valamilyen áttételes formában mindig felbukkant az írásaiban. Kiderült, a legutóbbi könyvében, A sötétség birodalmában is. (Az eredeti olasz címe: Nel regno oscuro.) A Dante Isteni színjátékának szerkezetét követő trilógia első része ez, utazás a 20. század poklában. Három éve jelent meg, és már lefordították franciára és angolra is. Vergilius helyett egy pszichoanalitikus vezeti az elbeszélőt saját pszichéjének bugyraiban: itt bukkannak fel azok az alakok, akikkel elbeszélget. A könyv a dantei hagyományokat követve 33 fejezetből áll, minden fejezet egy-egy analitikus ülés.

– Az életben jön egy pillanat, amikor el kell válni a forrásoktól, és ez így történt velem is a nyolcadik kerülettel – mondta Giorgio Pressburger, amikor arról faggattam, most hogyan gondol vissza a Józsefvárosra. Fizikailag 1956-ban vált el, de lélekben pontosan mikor?

– Az utolsó nyolcadik kerületi rokonom halálával lezárult az életem egyik szakasza is. Ila néni 1999. augusztus 11-én halt meg, az évezred utolsó napfogyatkozásakor. 92 éves volt. És ugyanezen a napon kezdődik a legújabb könyvem, A sötétség birodalmában. A nagynéném teljesen egyedül halt meg. Kérdeztem tőle, akar-e hozzám költözni, de nem akart lemondani a saját kis fészkéről. De erről írtam is A müncheni óra című kötetemben. Később még tettem itthon néhány „érzelmes utazást”, de egyre ritkábban. Ma már csak a Kozma utcai temetőt keresem fel, ha jövök. Emlékeimben részint borzalmas, részint nagyon szép helyként él a nyolcadik kerület. Ahogy most visszagondolok, milyen volt, eszembe jut néhány kép. Amikor kisfiú koromban a Tisza Kálmán téren meg a Teleki téren futballoztam, és Kocsis, a későbbi aranycsapatos, aki már akkor válogatott focista volt, leszállt a villamosról, és odaállt velünk, kissrácokkal rúgni a labdát. Vagy, ahogy vasárnap reggelente sakkozni mentünk a papával. Szép, mert ott játszódott le az egész családi életem, a borzalom azután kezdődött, az üldöztetésekkel. Amikor a szüleink nélkül a Nagyfuvaros utcai templom pincéjébe voltunk bezárva. El tudja képzelni, ahogy 7-8-10 éves kisgyerekek megőrülnek az éhségtől, és késsel a kezükben ordítva járnak föl és alá az üres szobákban, hogy egy falat kenyeret találjanak?

A kérdés szónoki. Aki elolvasta A nyolcadik kerületi történetekből A templom című novellát, az pontosan tudja, hogyan menekültek meg a zsinagóga pincéjében bujtatott gyermekek. És itt meg kell jegyeznem valamit. Még ezekben a megrázó önéletrajzi írásokban is érződik valami enyhe távolítás.

– A nagyon mély és nagyon fájdalmas élményeket nem lehet ugyanazzal az erővel felidézni, mert akkor belehalnánk. Kell a távolság, és az én esetemben ennek egyik eszköze a nyelv. Azzal, hogy olaszul írtam meg, fékezni tudtam a feltörő érzéseimet. Tanulmányt is írtam arról, mi az oka annak, hogy számos huszadik századi író nem az anyanyelvén alkotott: Italo Svevo, Samuel Beckett, Joseph Conrad, vagy bizonyos szempontból Franz Kafka is.

Az írásban említett, magyarra is lefordított Giorgio Pressburger-művek:

A fehér közök törvénye (Európa Könyvkiadó, 1993. Fordító: Magyarósy Gizella.)

A hetedik palotában (Európa Könyvkiadó, 2001. Fordító: Dorogi Katalin.)

Giorgio és Nicola Pressburger: Nyolcadik kerületi történetek (Múlt és Jövő Kiadó, 2002. Fordítók: Dorogi Katalin, Magyarósy Gizella, V. Pánczél Éva.)

Giorgio és Nicola Pressburger: A zöld elefánt (Múlt és Jövő Kiadó, 2003. Fordító: Dorogi Katalin.)

A müncheni óra (Európa Könyvkiadó, 2005. Fordító: Barna Imre.)