„Ujjad nyoma ne maradjon rajta…” – 100 éve született Avrom Sutzkever, a jiddis klasszikus

Írta: Biró-Nink Beáta - Rovat: Kiemelt, Kultúra-Művészetek

A magyar olvasó számára neve és művészete sajnos szinte alig ismert…

… s angol fordításban is csak kevéssé hozzáférhetőek művei. A jiddis irodalom harmadik generációjának kiemelkedő képviselője, szinte páratlanul termékeny alkotó. A „klasszikusok”, azaz Sholem-Alekhem, Mendele, és I. L. Perets (Perec), majd pedig a 20. század első évtizedeiben tevékenykedő, jiddis avantgárd írónemzedék örökségét vitte tovább, s a vészkorszak élménye is centrális helyet foglalt el életművében. Július 15-én emlékeztünk születésének centenáriumára.

 

avraham sutzkever 2.jpg
Abraham (Avrom) Sutzkever

Művészete egy szubjektív hasonlattal, Chagall világával rokonítható (1), mely párhuzamban bizonyára közrejátszik életútjuk hasonlósága, és a korabeli avantgárd, valamint művészi kísérletezés iránti nyitottságuk is. Bár kiváló prózai örökséget hagyott az utókorra, mégis, prózaíróként is költő maradt. Prózájának rövid, tömör metaforikus mondatai; a szokatlan és színes költői képek, a szinesztézia, azaz az egyszerre több érzékszervre ható képzettársítások alkalmazásával létrejövő erős vizualitás, illetve a mind lírájában, mind prózájában tetten érhető dallamosság és játékos rímek a francia szimbolizmus erőteljes hatását tükrözi.

Élete kalandregénybe illő, pedig „csak” a 20. század legsűrűbb történelmi időszakának leképeződése. Talán ez is sokban hozzájárult ahhoz, hogy a jiddis nyelvű olvasóközönség köreiben még életében legendává váljon alakja.

Sutzkever litván zsidó értelmiségi család harmadik gyermekeként 1913 nyarán látta meg a napvilágot a Vilna melletti Smorgon városában. Édesanyja tudós rabbicsalád sarja, édesapja, egy bőrgyár örököse, legszívesebben Tóra-tanulással és -tanítással töltötte idejét. Az I. világháború kitörése miatt a család menekülni kényszerült, így Omszkba, Szibériába költöztek, ahonnét csak 1922-ben, édesapja halála után költöztek vissza Vilnába. A két világháború között a város lakosságának mintegy harmadát a megközelítőleg 65.000 főt számláló zsidó közösség adta. A jelentős lélekszám és főleg az 1930-as évekre kialakult pezsgő zsidó-jiddis kulturális élet is hozzájárult ahhoz, hogy a várost „Litvánia Jeruzsálemje”-ként emlegették. Sutzkever képzésében és világképének alakulásában is fontos szerepet játszottak azok az újonnan létrehozott, szekuláris iskolák és intézmények, melyek a zsidó tradíciót és a szekuláris ismereteket ötvözték. Sutzkever lengyel-zsidó iskolába járt, tagja lett a zsidó cserkész-mozgalomnak, rendszeres olvasója volt a YIVO (2) által alapított zsidó közkönyvtárnak, a Strashun Bibliotek-nek, később pedig ójiddis irodalmat tanult a YIVO-ban. A költészet iránti érdeklődése kielégítésének érdekében egyetemi előadásokat hallgatott, sőt, oroszul is megtanult, hogy Puskint olvashasson. Első költői szárnypróbálgatásai kamaszkorának éveire tehetőek.

Az 1930-as években aktív politikai szerepvállalás jellemezte a kelet-európai zsidóságot. Vilna vezető jiddis költője, Moyshe Kulbak Szovjetunió iránti teljes elkötelezettsége, majd a szovjet területen fekvő Minszkbe való költözése irányadóvá vált a fiatal értelmiségi generáció számára is. A baloldali, kommunista eszmék megfelelő alternatívának tűntek az egyre erősödő társadalmi feszültségek, és a szintén egyre szélesebb körben jelen lévő antiszemitizmus ellen.

A korabeli, legjelentősebb vilnai irodalmi csoportosulás, a Yung-Vilne tagjai sem rejtették véka alá politikai nézeteiket. Sutzkever is szeretett volna a jelentős irodalmi csoporthoz csatlakozni, ám túlzottan „finom”, és politikai felhangtól mentes versei miatt elutasították. Bár évekkel később, a háború után Moszkvába kerül, sőt, még Sztálin is kitünteti, Sutzkever mindig is távol tartotta magát mindenfajta politikai tevékenységtől. A költészet számára esztétikai tevékenység; búvóhely, megtartó és megmentő erő, amely ellenszegül a halálnak és a mindennapok megnyomorító valóságának. Mindez még erőteljesebben kikristályosodva jelenik meg művészetében élete meghatározó élménye: a II. világháború hatására.

Ezt az időszakot a vilnai gettóban, majd annak likvidálása után partizánként a Vilna melletti erdőkben élte át. Ettől kezdve művészetében kiemelt szerep jut a saját, valós élmények feldolgozásának: a természetes elmúlás folyamata helyetti megsemmisítésnek, amely egy tollvonással gyökértelenné tette, sok ezer sorstársával együtt. Sutzkever esztétikájában a fizikai múlt, benne emberi kapcsolatok, tárgyak, helyszínek eltörölhetőek ugyan, de az emlékezés erejével és az írás aktusával mindez újra és újra valósággá válhat. Sutzkever egész művészetében fontos szerep jut a természetnek: idealizálja, sőt, mítoszt is emel köré. A természet ideális formájának gyermekkora helyszínét, Szibériát tartja, költészete forrásaként pedig az itt eltöltött, idilliként ábrázolt gyermekéveket jelöli meg (mely időszakról tudjuk, hogy a valóságban betegségtől, szegénységtől, majd apja halálától sújtott, embert próbáló időszak volt a család számára).

Jegesen kéklő út és naplemente.

Édes álomszínek hangulatomban.

Harmattól világít egy házikó szembe’.

Naplemente, hóáradatban.

Csodaerdők ringnak az üvegen.

Körben csilingelő szánvarázslat.

Galambdúcok a padlásüregekben,

szétturbékolják arcom. A jég alatt

csillogó kristályok hámjának övében,

mintha nem valódi lenne, az Irtis  csörtet,

s a csendesített kupolák tövében

virágzik egy világ, egy hétéves gyerek.

 

Sutzkever_Kolnik.jpg
Arthur Kolnik grafika Sutzkeverről

Bár a Yung-Vilne tagjai nem ismerték el Sutzkever költészetét, az Egyesült Államokba vándorolt kelet-európai jiddis alkotókból alakult In-zikh csoport, más néven az introspektivisták több versét is lelkesen fogadták, és New York-i magazinjukban állandó publikálási lehetőséget ajánlottak fel számára. Bizonyára eme siker hatására végül 1937-ben a varsói PEN klub megjelentette Sutzkever első kötetét Lider (Dalok) címmel.

1941-ben a németek megszállták Vilnát, és a zsidó lakosságot gettóba költöztették. Sutzkever a gettó kulturális és irodalmi életének egyik fő szervezőjévé, és a földalatti mozgalom fontos szereplőjévé vált. A vilnai gettó és a zsidó tulajdon teljes likvidálására a helyszínre küldött Alfred Rosenberg parancsára a gettóban található összes könyvet össze kellett gyűjteni, majd Németországba szállítani. Sutzkever részt vett a munkában, miközben a legértékesebb könyvek és kéziratok megmentésére csempészakciót szervezett, így számos, különösen nagy jelentőségű mű személyesen neki köszönhetően maradt fenn.

A gettóban született műveiben a mindennapok részévé vált halál központi témává lép elő, a túlélésért való elkeseredett küzdelem helyett azonban a lírai én sokkal inkább néma, a valós világtól elforduló, rezisztens pozíciót választ. Nem kegyetlenül és naturalisztikusan megfestett, elborzasztóan expresszív verseket látunk tehát, hiszen az embertelen és érthetetlen, erőszakos halál ellenpólusaként ismét a természet jelenik meg. A természet, amely mint metafizikai, az emberi világon felül álló jelenség, saját életritmusával és az embertől függetlenül létező, örök körforgásával optimizmust sugall és a megbonthatatlan egyensúlyt jelképezi. Az optimizmust és egyensúlyt a gettó-versekre jellemző, már-már meglepően szabályos, fegyelmezett forma- és rímvilág is megerősíti, melyet a nyelvi leleményesség és a hangzásbeli játékosság tesz teljessé. A tartalom és a forma között feszülő ellentét által még mélyebb, még borzongatóbb élményt nyújtanak a versek az olvasó számára.

A gettóban szerzett élményeket tematizáló, prózai és lírai műveitől eltekintve Sutzkever sosem volt hajlandó nyilvánosan beszélni a II. világháború idején megélt élményeiről. Egyetlen kivételt a nürnbergi per képezett, ahol tanúként hallgatták meg.

sutzkever a nunbergi per.JPG
Sutzkever a nürnbergi per tanúja (bírósági rajz)

1944-ben a Zsidó Antifasiszta Bizottság, mely rövid ideig a szovjethatalom támogatását élvezte, és utóbbival karöltve a közös ellenség, a náci Németország ellen harcolt, Sutzkevert Moszkvába vitette. Itt számos jelentős orosz, illetve jiddis nyelven alkotó íróval és költővel ismerkedett meg és került szoros barátságba. Ekkor találkozott Borisz Paszternakkal, a Doktor Zsivágó világhírűvé vált írójával is, akire Sutzkever versei olyan nagy hatást gyakoroltak, hogy számos alkotását lefordította oroszra. Moszkva ekkor a jiddis nyelvű, európai szintű avantgárd kultúra és irodalom egyik legjelentősebb fellegvára volt, így Sutzkevernek lehetősége nyílt a jiddis kulturális elit megismerésére is. Mély hatást gyakorolt rá Solomon Mikhoels, a moszkvai zsidó színház, a GOSZET vezető színésze és későbbi igazgatója, továbbá Perets Markish és Dovid Hofshteyn költők, illetve Dovid Bergelson, a modern jiddis próza egyik legjelentősebb képviselőjének támogató barátsága is. Sutzkever már nem volt a Szovjetunióban, amikor barátait és a teljes jiddis kulturális elitet (is) Sztálin kivégeztette – lengyel menekültként ugyanis 1946-ban visszatelepítették lengyel területekre. Lodzból 1947 elején Párizsba költözött. Mielőtt azonban elhagyta az országot, még gondoskodott az általa a vilnai gettóból megmentett és elásott könyvek, illetve a gettó felállítása után keletkezett dokumentumok New Yorkba juttatásáról, ahol az ekkor már New Yorkban székelő YIVO kutatóintézet tulajdonába kerültek.

Fél éves párizsi tartózkodás után Sutzkever úgy döntött, hogy Palesztinába költözik. 1947-ben, még illegális bevándorlóként érkezett meg a Földközi-tenger partjára. 1948-ban megalapította a Di goldene keyt (Az arany lánc – a hagyomány szerint a zsidóság örök folyamatosságának jelképe) című, jiddis irodalmi folyóiratot, melynek egészen utolsó, 1995-ös megjelenéséig aktív szerkesztője volt. Irodalomszervezői tevékenységével jelentősen hozzájárult az izraeli nyelvpolitika alakulásához, a jiddis nyelvnek az izraeli társadalmon belüli megítélésének változásához.

Izraeli éveinek egyik legemblematikusabb verse a Lider fun Negev (Dalok a Negevből) című ciklus egyik darabja, mely a Hirshn baym Yam-Suf (Szarvasok a Sásos, azaz a Holt-tengernél) címet viseli.

Naplemente, makacs és szemtelen,

a Sás-tengernél maradt egy kései órán,

mikor ártatlan-rózsaszín szarvasok nemesen

lépnek a vízpalotához, szomjukat oltván.

 

Selymes árnyukat a parton felejtve,

Sás-tenger hűs gyűrűit nyalják,

hosszú hegedű-arcuk a vízre eresztve,

eljegyzésük a csenddel így tartják.

 

Befejezték – elfutnak. A homokot

rózsaszín foltok lakják be, s a vízben

gyászoló naplemente-szarvasok

nyaldossák annak csendjét, mi már nincsen. (3)

 

Abraham Sutzkever és a Yiddish színhaz csillaga Noah nachbush 1939 Vilna.jpg
Abraham Sutzkever és Noah Nachbush
jiddis színész (Vilna, 1939.)

A vers, ez az egzotikus, minden érzékre egyszerre ható látomás egy eltörölt világ magányos túlélőjének múltidéző és választ kereső, fájó álomképe, amely az Izraelbe kivándorolt, jiddis anyanyelvű kelet-európai zsidóság szimbolikus, szinte himnuszszerű önmeghatározásává lett. Érdekességként érdemes megjegyeznünk, hogy mind állatszimbolikája, mind a gyilkosság élménye kapcsán felidézett, áttételesen – a Sás-tenger képében – jelen lévő pészah-motívum arra engednek következtetni, hogy a vers a korábban említett Perets Markish egyik leghíresebb, 1921-ben íródott alkotása, , a horodicsei pogrom áldozatainak emléket állító Di kupe (A kupac) című, expresszionista poéma hatását is magán hordozza.

Az 1950-es évektől Sutzkever beutazta szinte az egész világot, és előadásokat, felolvasóesteket tartott. Előadásain keresztül a javarészt vele azonos sorsban osztozó, a háborút meg- és átélt hallgatóság számára a múlttól való megfosztottság ellenében a túlélés szimbólumává lett.

A természet továbbra is költészetének egyik legfontosabb ihlető forrása maradt. Olyannyira, hogy a háború után egy évtizeddel Afrikában tett látogatása során megismert egzotikus flóra és fauna élménye költészetét számos új, egzotikus természeti motívummal gazdagította.

1948 és 1961 között Sutzkever kilépett a számára oly ismerős líra világából, és prózai művek alkotásával is megpróbálkozott. Geheymshtot (Titkos város) című alkotása tíz ember, egy szimbolikus minjen küzdelmét mutatja be, akik Vilna pusztulását a város alatt húzódó szennyvízcsatornában vészelik át. Gaystike erd (Spirituális föld) című műve menekültek sorsát mutatja be, akik 1947-ben a Patria nevű hajón próbálnak eljutni Európából Palesztinába, ahol később az arabokkal szemben is harcolni kényszerülnek. Mindkét műve erősen autobiografikus jellegű.

abraham sutkever web.JPG
Abraham Sutzkever (1913-2010)

Sutzkever művészetét áttekintve feltétlenül ki kell emelnünk két további prózai kötetét is. A Griner akvarium (Zöld akvárium) tizenöt, prózai formába öntött, megrázóan szép lírai alkotást tartalmaz, melyek 1953-54 között keletkeztek. Közvetlen ihletőjük a gettóban és utána szerzett saját tapasztalatok. Az alkotások közös, mindent átfogó motívuma a halál, és a halál ellensúlyozásának lehetőségei. A történetekben számos, sajátosan eredeti szimbólumot találunk: kiemelkedik a bombázás pillanatában unokáját hátán menekítő, a főszereplő festő víziójában tfilint viselő „Jób-asszony”, vagy a sajátos narrációval megszólaló, legyilkolt gyermeki kezek ujjnyomai. Újra és újra felbukkan az írás, mint a túlélés és a fennmaradás motívuma is, amely a valós és aktuális időn túli jelentést is kölcsönöz a műveknek. A múltidézés legfőbb szimbóluma mégis a kötetnek, és egyben a nyitó alkotásnak is címet adó zöld akvárium lesz. Az akváriumban a néző szeme előtt úsznak el az emlékek, személyek, tárgyak, események – a múlt darabjai. Mégis, bármennyire is valóságosnak tűnnek ezek a jelenben élő szemlélő számára, az akvárium átlátszó, de áthatolhatatlan fala határt képez térben és időben is a jelen és a múlt, az itt és az ott között. Mindeközben az akvárium üvegből készült fala bármikor elpattanhat, darabokra törve az emlékek folyamát. Így a lírai én feladata ennek összetartása. Az egyes művek sajátos kronológia szerint követik egymást, melyben Sutzkever meneküléstörténetének állomásait is felfedezhetjük. Az első remekművet követő négy történet a gettóban játszódik, beleértve a gettó pusztulását is. A következő hat prózai költemény helyszíne az erdő, ahová a menekültek összegyűltek. Az utolsó két alkotás cselekménye már a megsemmisített gettó területén játszódik. A Bobke című novella bevezetésében található hasonlat hűen tükrözi az ábrázolt világot: az ostrom alatt a város szennyvízcsatornáiban megbúvó, majd a háború végeztével előbújó ember mintha a láva által betakart Pompei romjai közül mászna elő.A Meshiekhs togbukh (A Messiás naplója) című gyűjteményben megjelent, 1970-75 közötti alkotások már egy új korszak kezdetét jelzik Sutzkever életművében. Ugyan az elbeszélésekben most is találunk Sutzkever életrajzával kapcsolatos helyszíneket és szüzséket, a természet, a harmónia már hiányoznak a művekből. Ehelyett szinte váratlanul modern, már-már szürreális elbeszélésekkel van dolgunk. Találkozhatunk eddig szokatlan motívumokkal is: egzotikus állatok, halott egér bőréhez hasonlított emberi arc, rémisztő porcelán-mosolyok, majomketrecben töltött rémálmok, vagy éppen a farkasok és náci katonák vérebei előli menekülés képei teszik feszültté ezeket az alkotásokat. Az újszerű képi világ mellett a narráció is változik, hiszen ezekben az elbeszélésekben már saját hangján megszólaló, tudósító és teljesen kívülálló narrátori pozíciót is láthatunk.

A Meshiekhs togbukh-hal párhuzamosan, 1970-72 között keletkeztek az 1974-ben megjelent Di fidlroyz (Hegedűrózsa) című verseskötet darabjai, amely kötetet Sutzkever lírája egyik kiemelkedő teljesítményeként tartják számon. A kötet versei elsősorban a költői önreflexió jegyében születtek. Mindezt jól példázza a nyitó vers, és egyben a kötet címadó motívuma, a hegedűrózsa:

Halottébresztő, meleg esőben,

lassacskán nyílik, ébredőben

(vén emlékekben gyermekkort kézen fogva)

feketeföldes koporsóban a hegedűrózsa.

 

A hegedűrózsának hegedűs nem kell,

nem kell dicséret, és átok sem kell,

zenész nélkül zenél, örömmel, boldogan,

az újjászületett húrt dícséri hangosan.

 

Dícséri a húrt, dícséri remegését,

dícséri a méhet s oly keserű mézét,

de édes, nedves illat a fullánk szúrása,

az újjászületett fájdalom magasztalása. (4)

 

A hegedűrózsa képe a természetet és a zenei instrumentumot egyesíti. Bár mindkettő a művészi ihlet és alkotás szimbóluma lehet, míg a természet, a metafizikus idill független az embertől, addig a hangszer megszólaltatásához az emberi beavatkozása szükséges. Sutzkever hegedűrózsája az írás folyamatának, az önmagát író irodalmi alkotás megszületésének, röviden az alkotó és alkotása ambivalens kapcsolatának sajátosan szép szimbóluma.

Sutzkever 1974-ben kezdte el írni Lider fun togbukh (Dalok a naplóból) című kötetét, melyen közel egy évtizeden át dolgozott. A kötetben szereplő versek hangvétele érezhetően megváltozott a korábbi versekhez képest, mintha Sutzkever rátalált volna érett, lírai hangjára. A lírai én már nem a felfoghatatlant megérteni próbáló túlélő, sokkal inkább egy élete delején túl járó ember gondolatait idézi, aki életről és halálról, időről és térről, végességről és végtelenségről elmélkedik. A múlt visszafordíthatatlan, a halál elkerülhetetlen, de Sutzkever versei mégsem lemondóan szomorú végkicsengésűek: hiszen a költészet kiállja az idők próbáját, és ellensúlyozni tudja az emberi elmúlást.  A kötet talán legismertebb, szerkezetében és hangzásában tiszta és egyszerű, ugyanakkor tartalmát tekintve súlyos kérdéseket taglaló verse már-már a jiddis folklór részévé vált:

Ki marad majd, mi marad majd? A szél marad,

marad a vak vaksága, mikor távolba szakad,

marad egy gombolyag hab: jel a tenger helyén,

marad egy kis felhő, fenn a fa tetején.

 

Ki marad majd, mi marad majd? Marad a szótag,

teremtésként  virul, teremtésével dacolgat.

A hegedűrózsa is marad, hogy dicsérje önmagát,

csak a teremtés hét füve érti majd szavát.

 

A csillagok tengeréből csupán egy marad,

mely szemedbe könnyeket csal, csak az.

Mindig lesz csepp jó bor, nézd korsója fenekét.

Ki marad? Isten marad, ez tán nem elég?(5)

Szántó T. Gábor fordításai

 

Sutzkever verseiben korábban is tapasztalt, természeti képekbe ágyazott optimizmus ezúttal is legyőzni látszik a földi halandó kétkedését, miközben új momentumként explicit módon jelenik meg az égi hatalom és a hit motívuma. A hit és újrakezdés ős-toposzai azzal a transzcendens erővel párosulnak, amely a korábbi, elsősorban a közvetlen gettó-élményeket feldolgozó versekből szinte teljesen hiányzik. Mindazonáltal hiba lenne a verset a szkepticizmus felett győzedelmeskedő hit iskolapéldájának tekinteni. A vallási rituálékat megidéző bor, a teremtés könyvére való közvetlen hivatkozás fényében újszerű zsoltárként is olvashatjuk a verset. Ugyanakkor a költeményt záró, azazhogy éppen nyitva hagyó kérdés aktív interpretációra sarkall, és többfajta értelmezési lehetőségnek hagy helyet.

Hogy ki és mi marad? A kérdés a Sutzkever után maradt ürességben még erősebben visszhangzik. Halálával a modern jiddis irodalom talán utolsó nagy képviselőjét veszítettük el. Elment, de ujja nyoma igenis itt maradt:

Egy ibolyaszín, sötét szilva, az utolsó a fán,

bőre vékony és finom, akár a pupilla,

melyet  éjszakai harmatban lecsukott

a szerelem, egy látomás, egy lökés,

és hajnal hasadtával könnyű lett a harmat –

Ez a költészet. Úgy érintsd,

hogy ujjad nyoma ne maradjon rajta.(6)

Hetényi Zsuzsa fordítása
A versek nyersfordításában Biró-Nink Beáta működött közre.

 


Felhasznált irodalom:

Wisse, Ruth. „Introduction.” Abraham Sutzkever: The Fiddle rose. Szerk.: Whitman, Ruth. Detroit: Wayne State UP, 1990. 13-32.

Wisse, Ruth. „The prose of Abraham Sutzkever.” Abraham Sutzkever: Griner akvarium. Tel Aviv: Shamgar Press, 1975. V-XXXIII

Harshav, Benjamin. „The Role of Language in Modern Art: On Texts and Subtexts in Chagall’s Paintings.” Modernism/Modernity 1.2 (April, 1994): 51-87.

1 Bár Chagall és Sutzkever párhuzamos olvasata szubjektív hasonlat, mégis megerősítést nyerhet  azáltal, hogy számos Sutzkever kötetet, például az 1951-ben megjelent Sibir (Szibéria) című versciklust is Chagall-illusztrációk díszítik, melyehet a művész a költővel lévő jó barátságuk keretében, kifejezetten a versekhez készített.

2 YIVO: Eredeti neve Yidisher Visnshaftlekher Institut (Jiddis Tudományos Intézet), a szervezet neveként elterjedt akroním a későbbi névből származik. Ma „YIVO Institut for Jewish Research” néven működik. A szervezet 1925-ben Nokhum Shtif nyelvész és író egy berlini konferencián tett javaslata alapjánszületett meg, Vilna székhellyel. Az intézet a kelet-európai zsidóság történetének, kultúrájának, nyelvének és irodalmának kutatását tűzte ki fő feladatául. Az intézetet a nemzetiszocialista hatalomátvételt követően Európából New Yorkba költöztették, ahol 1940 óta ma is működik, mint a zsidósággal foglalkozó tudományok, a jiddis nyelv, irodalom és folklór, valamint az amerikai emigráns zsidó kultúra legfontosabb és legnagyobb tudományos központja. Könyvtára több mint 380.000 kötettel rendelkezik, amely művek több mint 12 nyelven íródtak. Archívuma 24.000.000 dokumentumot őriz, köztük kéziratokat, fotókat, hangfelvételeket, filmeket (forrás: a YIVO hivatalos honlapja; <www. yivoinstitute.org>)

3 Sutzkever, Abraham: Lider fun Negev. Di goldene keyt 4 (1949): 50-57

4 Whitman, Ruth (szerk.) The Fiddle rose. Detroit: Wayne State UP, 1990, p.36.

5  Sutzkever, Abraham: Lider fun togbukh. Tel-Aviv: Di goldene keyt, 1977, p.16.

6  Sutzkever, Abraham: Kinus ha-domiyut, Mivchar shirim. (A hasonlóság gyűlése,

összegyűjtött versek) Tel-Aviv: Am Oved, 2005, p. 269

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]