Marránusok a Naphegyen

Töredékek egy meg nem írt önéletrajzból

 

2010. március 8. / Gadó János

 

 

Dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó,

Sza-lon-nát-e-szik-a-zsi-dó!

Emlékeim szerint ez a nóta volt első találkozásom a zsidókérdéssel. Hét vagy nyolc éves lehettem, amikor egyik osztálytársam elénekelte nekem. Hazamentem és elénekeltem a Dédinek, aki napközben gyakran vigyázott rám.

Gadó János

– Te eztet ne énekeljed, mert én is zsidó vagyok – mondta nekem németes kiejtésével. Tudomásul vettem, eszembe sem jutott rákérdezni, hogy ez mit jelent. A gyerek elfogadja, amit maga körül lát és hall. Az iskolában, ahová nyolc évig jártam, egy hatalmas Lenin-kép lógott a folyosón: a nagy vezető, akit csak derékig festettek meg, kalapját a szívéhez szorítva előre nézett, felsőteste csupa lendület. Soha nem jutott eszembe megkérdezni, hogy ki ez és miért van ott.

Vajon miért nem egyszerűen így válaszol a dédi: „Te is zsidó vagy”? Talán érzékelte a családi légkört, mely szerint a zsidóság többé nem fontos. Talán kívülállónak érezte magát, talán rászóltak, hogy a gyereknek erről nem kell beszélni.
Nemzedékem jellegzetes története a sokkszerű találkozás a zsidósággal. A gyereket lezsidózzák vagy ő kezd otthon zsidózni, s szülei (vagy mások) szembesítik a nyers valósággal: te is az vagy.

Nekem nincs ilyen történetem. Csak annyit tudok, hogy hétévesen még nem volt fogalmam, mi fán terem a zsidóság, tizenöt évesen pedig már Flavius Zsidó háborúját olvastam. Hogy a kettő között ez ügyben mi történt, arról töredékes emlékeim vannak.

 

Teljesen asszimiláns családban nőttem föl az I. kerületben. A Naphegy és a Krisztinaváros volt szűkebb pátriám, ahol minden utcát és minden lépcsőt ismertem. Gyerek- és ifjúkorom egy hajdan jobb napokat látott, háromemeletes budai villában telt, melyet még ükapám, Stein Vilmos, a Hamburgból Magyarországra települt vállalkozó épített. Török és társa néven futó sorsjátéküzlete jól jövedelmezett. (Cége nevét máig őrzi a Török bankház a Martinelli téren.) A családi legenda szerint, amikor arra buzdították, hogy vándoroljon ki Amerikába, ő ezt válaszolta: – Nekem itt van Amerika.

 

Dokumentumok a Nagymama hagyatékából: Esküvői meghívó 1935. júniusa.

 

Öt (vagy hat?) gyereke közül néhány a házasságkötés után is a házban maradt. A családi dokumentumok között máig megvan az – akkor húszéves – Dédi esküvői meghívója a Dohány utcai nagyzsinagógába. Az ő gyerekei viszont már a budai várban lévő katolikus szellemiségű gimnáziumban tanultak. – Fiatalabbik lánya (nagynéném) elmesélte, egyedüli zsidóként milyen fájdalmas volt számára osztálytársai karácsonyi örömét végignézni, amiből ő persze kimaradt. Meg is fogadta, hogy ha gyereke lesz, megkíméli ettől a fájdalomtól. Így is történt: a házban lakó negyedik nemzedéknek már volt karácsonyfája, s az első zsidótörvény után a kikeresztelkedés sem váratott sokáig magára. Anyám elsőáldozós fényképét is őrzöm – csakúgy, mint azt a papírt, amely a zsidó vallásba való visszafogadásukat igazolja 1945-ben. Ilyen dokumentumot máig sem láttam máshol.

A család felső-középosztálybeli jólétét az üldözések, a háború, majd az államosítások tették tönkre. Mire én megszülettem, a házat már rég kommunizálták, tágas ablakai egy részét befalazták, vakolata kívül és belül is jórészt lehámlott. Csak a félemeleti télikert hatalmas üvegablakai maradtak meg, mögöttük egy kis szökőkúttal. Az utcáról kíváncsian bámultam befelé (szökőkút egy lakásban – a hatvanas években!), de máig sem sikerült oda bejutnom. (Az a nagypolgári lakás valamiért megúszta a feldarabolást.)

A szökőkutas lakás keresztény bérlője fontos szerepet játszott a családi legendáriumban. Az árjásítás idején a házat az ő nevére írták. Ő ezek után ott maradt új tulajdonában, míg családtagjaim Pesten bujkálva vagy védett házakban próbálták túlélni a nyilas uralmat. A felszabadulás után – így a történet – az árja tulajdonos azonnal átkelt Pestre, felkereste dédszüleimet, s egy elegáns mozdulattal összetépte a kikényszerített szerződést. Ne kérdezzenek többet – ennyit tudok, nagynéném, aki ezt elmesélte, már nem él. Az árja család leszármazottja ma is ott él a házban, a lakást megvásárolta az államtól, s most ő adja bérbe másoknak. Lelkes lokálpatrióta és gondos gazda – ámulattal nézem, hogy a kopott ház, amelyben gyerek- és ifjúkoromat töltöttem, olyan csinos villává változik vissza, amilyen hajdan lehetett. A mi családunk már szanaszét szóródott onnan.

 

Az államosítás után a dirib-darabra szabdalt lakásokba keresztény középosztálybeli emberek kaptak beutalót. Lumpen nép csak a házmester és családja volt, ők egy kis faluból kerültek a komfort nélküli, dohos házmesterlakásba. A kulturális különbségeket a szocialista lakáskiutalók is respektálták: mérnököt az emeletre, négy elemit végzett parasztasszonyt a pincébe. Ki tudja, ki ült akkor az I. kerületi lakásosztályon.

 

Házassági szerződés, 1935.

Hiába volt a háború előtt a ház a családunké, gyerekkoromra ennek nyoma sem maradt – sem papíron, sem a fejekben. Az államosítás után odaköltöztetett szomszédok ebből mit sem érzékeltek. Egyenlőek voltunk a jogok és kötelességek nélküli lakók között – se több, sem kevesebb. A részeges házmester húszéves-forma fia nem egyszer ránk dörrent, ha rossz fát tettünk a tűzre. A Dédi ugyan szívesen elmesélte, melyik rokona melyik emeleten lakott hajdan, ám ezek számomra csupán érdekességek voltak – nem éreztem magam kiváltságosok leszármazottjának. Családi hátterünket sem mi, sem a szomszédok nem hozták szóba soha a házban. A szokásos gyerekcsínyekre mosolyogtak, vagy megszidtak, vagy ordítoztak – de zsidó mivoltunkat nem emlegette senki. Az esetleges feszültségeket a mi oldalunkon sem próbálták soha ilyen módon értelmezni.

A hajdan az egész első emeletet elfoglaló, kényelmes nagypolgári otthont háromfelé vágták, a középső, legkisebb, girbegurba lakásban éltem én anyámmal és a húgommal. Mellettünk a dédi és a nőrokonok laktak, s én a két lakás között, melyek ugyanazzal a kulccsal nyíltak, otthonosan közlekedtem egész gyerekkoromban. Ennyi maradt a családi tulajdonból.

 

A Nagymama egy, 1944. márciusában készült fényképen.

 

A harmadik lakásban lakott Anikó, egy katolikus család nálam egy évvel idősebb lánya, gyerekkori játszópajtásom. Anikó hittanra járt és egyszer megkérdezte, hiszek-e Istenben. 8-10 éves lehettem ekkor. Amikor nemmel válaszoltam, azt mondta, a pokolba fogok kerülni. Fenyegetésétől nem rendültem meg, a túlvilág ügyeiben meglehetősen tájékozatlan és érdektelen voltam, semmiféle vallásra nem neveltek, transzcendens dolgokról kevés szó esett otthon, a helyes viselkedésről, a morál dolgairól annál több.

 

Iskolám, ahol nyolc évig tanultam, főként az altiszti, alkalmazotti rétegek gyűjtőhelye volt, kevés értelmiségi szülőre emlékszem. Az első két osztályban Ili néni, egy idős, megtépett idegzetű pedagógus volt a tanárunk, aki gyakran vesztette el a türelmét, ilyenkor vörös fejjel üvöltött, miközben olyan erővel püfölte az asztal szélét vonalzójával, hogy az nem egyszer kettétört. Ha békésebb kedvében volt, háborús történeteket mesélt nekünk. Emlékszem, egyszer ezt mondta: „Akkor szegény öcsém a légnyomástól berepült a szobába.” Elfeküdtem a padon, úgy nevettem – a többiekkel együtt. Berepült a szobába! De jó vicc!
Talán ebből is látszik, hogy az „ostrom” abban az időben éppoly lezárt történet volt, mint a honfoglalás. Ez a korszak légköréből következett: „Április négyről szóljon az ének… győzött a szovjetek hős serege, századok könnyét így mosta le!” A szovjetekkel az örök és visszafordíthatatlan boldogság kora jött el – ezt olyan erővel sulykolták, hogy eszembe sem jutott a múlt feltámadásától félni. Ebbéli bizonyosságomban otthon sem rendítettek meg.

 

Naphegy. Ódon utcák. (Fotó: Klein Rudolf)

Az iskolában nyolc év alatt egyszer sem került szóba a zsidóság, sem a tanórán, sem a gyerekek között – legalábbis nincs róla emlékem, a fenti esetet leszámítva. A zsidóság nem volt tabu – tabu az, amiről tudunk, de nem szabad róla beszélni. Ez a téma viszont kívül esett a horizonton. Nem érkezett hozzánk ilyen impulzus.
Amúgy az iskolai légkör elég durva volt: gyakoriak voltak a verekedések, otromba tréfák, a gyengébbek vagy feltűnően különbözők gyötrése, de mindennek semmi ideológiai felhangja nem volt. A gyengét azért verték, mert gyenge volt, nem azért, mert idegen, zsidó, proli, gazdag vagy bármi más. Egy Krausz nevű szeplős, szemüveges fiú (becenevén Bajusz) az iskola egyik vagánya volt. Barátaim (amúgy az osztályban az értelmesebbek) kulturális háttere teljes összevisszaságot mutatott: szüleik közt volt főgyógyszerész, altiszt és kamionsofőr.

 

Az első osztály végére időzítették kisdobossá avatásunkat, ami igazi beavatási rítus volt, miután a régi közösség rítusait eltörölték, vagy a margóra száműzték. Ezt persze akkor nem tudtam, csak éreztem: akit nem avatnak föl, nem lesz teljes jogú tagja a nagyok közösségének. A kisdobos-nyakkendőt nagymamám vette meg nekem, ám én visszazavartam őt a boltba, mert úgy tudtam, csak a világoskék a megfelelő, ő pedig sötétet hozott. Rettentő fontos volt a megfelelés. Egy-két osztálytársam akadt, akit nem avattak fel, nem tudom miért. Szegényeknek nyilván fájt, hogy a margóra szorultak, s egyikük önhatalmúlag felkötötte a kék nyakkendőt. Rettentően felháborodtam, hogy méltatlanként akar az érdemesek közé furakodni. – Júúúj, felvette! – kiabáltam együtt a többiekkel.

 

 

Lámpa (Fotó: Klein Rudolf)

Az ünnepségeken április 4, vagy november 7 dicséretét zengte a kórus, de ennek ránk semmilyen hatása nem volt – se pro, se kontra. Egymás között sem kerültek szóba a háborús évek, vagy ’56. A szülők, akik átélték ezeket az időket, talán nem beszéltek róluk otthon, vagy ha mégis, a gyerekeik nem hozták be az iskolába, amit hallottak. Talán figyelmeztették őket, hogy ne tegyék. Engem nem is kellett figyelmeztetni. Ha egyik-másik barátomnál vendégségben voltam, soha eszembe nem jutott, hogy szüleik is átélték a háborút. Ez lehetetlennek tűnt volna. A házbeli szomszédokkal is így voltam. A múltat – akkor úgy tűnt – sikerült végképp eltörölni.

Egyetlen gyerek sem beszélt arról, hogy templomba vagy hittanra járna – még bizalmasan sem. Egy hagyomány és történelem nélküli világban nőttem föl. A karácsony volt az egyetlen, ami megmaradt a múltból. „Te mit kaptál karácsonyra?” – ezt izgatottan kérdeztük egymástól, s legalább annyira fontos volt elmesélni, hogy mi magunk mit kaptunk. Hogy a karácsony keresztény ünnep, az nem került szóba. Nincs emlékem arról, hogy Jézusról az iskola nyolc éve alatt akár egyszer is szó esett volna.

 

Roppant fontos volt szememben az úttörőavatás is, negyedikes koromban. Az avatást megelőző hetekben – kimondatlan szabály szerint – nem volt szabad egyest kapni, mert ez méltatlanná tett a vörös nyakkendőre. Ilyenkor is becsúszott persze egy-egy elégtelen – az osztályzat beírását súlyos csend kísérte. S valóban, a két-három legrosszabb tanulót nem avatták fel. A nagy napon az úttörőnyakkendőt, e becses szimbólumot karunkon tartottuk, így masíroztunk az avatás színhelyére. Illő előkészületek (beszédek, kórus) után KISZ-es fiatalok és más, kívülről jött magas méltóságok is segédkeztek a gyerekeknek a nyakkendők felkötésében. Imponáltak nekem, ám hozzám csak egy tanárom lépett oda, ami kevésbé volt felemelő.

 

A Naphegyen… (Fotó: Klein Rudolf)

Nagymamám (akihez kisgyerekkoromban a legközelebb álltam) gyerekkoromban rendszeresen magával vitt a farkasréti temetőbe, ahol apja, férje és férje szülei nyugodtak. Ő maga gondozta a sírokat, mivel ilyesmiért nem tudott fizetni. Meghitt emlékeim vannak ezekről az alkalmakról – békésen gyomlálgattunk, ültetgettünk együtt. Eleinte nyilván fogalmam sem volt arról, hogy zsidó temetőbe járunk, csak azt láttam, hogy nem a nagy temetőbe megyünk a főbejáraton, hanem egy kisebbe egy oldalsó kapun. Csodálkozva olvastam a feliratot: „A temetőben fedetlen fejjel tartózkodni tilos”. Énrám soha nem adtak sapkát. Rákérdeztem a feliratra, nagymamám valami olyasmit válaszolt, hogy ez nem érdekes. A héber betűk a sírokon nyilván feltűntek, nyilván rá is kérdeztem, de nincs róla emlékem.
Gyerekkoromban a Krisztinában (a Krisztinavárost csak így neveztük) még dolgoztak kisiparosok, köztük egy paplanos, akinek pinceműhelyéből nehéz, fojtó levegő áradt ki. – A háború alatt itt ekkora betűkkel volt kiírva, hogy zsidóknak tilos a bemenet – mutatta nekem nagymamám, mikor elmentünk a bejárat előtt.

Rendszeresen jártunk egy Kissvábhegyen levő telekre is, amelyet egyik dédapám még jóval a háború előtt vásárolt s egy nyaralót épített oda. Az én időmben már csak valami maradék falak voltak meg az épületből, a telken egy idegen bácsi lakott a feleségével egy kis kalyibában. Gyümölcsöt és virágot termesztettek, s ebből mi jutányos áron vásárolhattunk. Dédapámat, aki nem volt hajlandó a gettóba hurcolkodni, ’45 januárjában itt, a nyaralójában lőtték agyon a nyilasok. Nagymamám, aki gyakran nem tudott uralkodni az érzelmein, tízéves korom táján elmesélte nekem ezt a történetet. „És nem hagytak rajta mást, csak egy kisnadrágot” – ennyire emlékszem az elbeszélésből.

 

Nagymamám alighanem megszegte azt a – családon kívül és belül egyaránt érvényes – szabályt, hogy a zsidóüldözésekről beszélni nem szabad. Ezt a szabályt mindig a nők szegték meg: nem tudtak parancsolni érzelmeiknek, míg a férfiak (ilyenek csak apai ágon voltak), ha kérdeztem őket, ez ügyben csak néhány tőmondatból álló, kitérő válaszra szorítkoztak.

 

Tízéves korom után otthon a ’44-es események egyre gyakrabban bukkantak elő. Valószínűleg fokozatosan bontakozott ki számomra, hogy ezek nem egyszerűen a háború, hanem az üldöztetés történetei voltak. Hamis papírokkal bujkáló nagymamámat ’44 decemberében elkapták az utcán és felvitték a Gestapo svábhegyi központjába, ahonnan megszökött. Utána átment Pestre (épp mielőtt még lezárták és felrobbantották volna a hidakat), elhozta akkor kilencéves anyámat az apácáktól, és egy svéd védett házban keresett menedéket. Az ilyen szavakat, mint apácák, Gestapo, svéd védett ház, már megértettem. Világos volt, hogy a németek meg a nyilasok üldözték a szüleimet, nagyszüleimet.

Mikor bejöttek az oroszok, nagymamám jelentkezett véradásra és fél liter (!) vért adott a Vörös Hadseregnek – ez volt az egyetlen, amivel háláját kifejezhette. Emlékeim szerint az elbeszélés fonala valahol itt, 1945-46 táján szakadt meg. A kommunista államosításokról (amelyek súlyosan érintették anyám családját) egy szót sem szóltak. Az előbbi nyilván mélyebb nyomokat hagyott, meg a hatvanas évek légkörében az utóbbiról beszélni nem volt időszerű.

Amúgy anyai felmenőim – csupa nő – tartózkodtak a politikától, és egyetlen lojális megjegyzést sem hallottam tőlük a rendszer iránt – igaz, ellene sem. Nem emlékszem „akkor milyen jól éltünk, most meg milyen rosszul” típusú panaszokra, pedig ez volt a helyzet. Anyám és nagymamám a hajdani családi vagyon törmelékeit adogatták el a napi költségeket fedezendő. Rendszeresek voltak a pénzzel kapcsolatos veszekedések.

A háborút túlélő s az itthon maradást választó zsidók nagy része felfelé mobil pályára került: magas képzettségük és vitathatatlan antifasizmusuk szinte katapultálta őket az új rendszerben. Anyai felmenőim viszont nagyot zuhantak, mert a család férfitagjai meghaltak a háborúban, s az úrinőnek nevelt asszonyoknak kellett a kifosztott családot – képzettség nélkül – eltartaniuk.

 

A ’44-es történeteket az iskolában soha nem hoztam szóba. A felnőttek meséltek, én figyeltem és hallgattam. A családi történetek a múlt, az iskola a jelen. A kettő: két külön világ, térben és időben egyaránt. Nincs köztük átjárás.

Valóságos marránus életet éltünk, a zsidóságból semmi nem szivárgott a lakás falain kívülre. A Kádár-rendszer szürke, egyenlősítő légkörében persze mindenki marránus volt egy kicsit: a család, a közösség múltját mindenkinek titkolni kellett egy olyan világban, ahol a múltat végképp eltörölték.

 

Egy ízben osztálykirándulásra vittek bennünket (fogalmam sincs már, hogy hová), s bementünk egy katolikus templomba is. Magától értetődőnek véltem, hogy felvilágosult emberként nem hiszünk az ósdi, vallásos babonákban, s idétlenkedni kezdtem. Vihogva térdet hajtottam az oltár előtt, s csodálkoztam, hogy a tanárok rosszallóan csóválják a fejüket. Tíz fillért hajítottam a perselybe, s elképedtem, amikor egyik osztálytársam egy forintot dobott be – azon már két gombóc fagyit lehet venni!

 

 

Elővizum.

Nagymamám tizenkét éves koromban „disszidált” – Németországba ment, mert a német állam akkor már kártérítést fizetett a Holokauszt túlélőinek. (A „Holokauszt” szót akkor még nem használták.) A család keserves anyagi helyzetén próbált ezzel javítani. Nagy áldozat volt ez részéről, aki a két unokájáért élt-halt. A disszidensek nem jöhettek haza, rokonaik évekig nem kaphattak útlevelet, de talán azt gondolták, ezt az időt majd csak átvészelik valahogy. Többé nem láttuk egymást: nagymamám két év múlva meghalt agyvérzésben. Feláldozta magát a családjáért, valóban. A disszidálás pillanatától kezdve a „kárpótlás”, meg a „jóvátétel” szavak a családi szókincs állandó részei lettek, s kiskamaszként már sokat megértetettem az ügy hátteréről.

Ötvenöt sem volt, amikor meghalt, s halálát a Dédi – aki ekkor még élt – nem tudhatta meg, ezt a lelkünkre kötötték. A távoli rokonok Németországból éveken át küldték nagymamám nevében a képeslapokat, s mi ezeket felolvastuk a Dédinek. Ő már nem látta a betűket, mindkét szemét hályog borította, a nap nagy részében az ágyon feküdt, a hajdani jólétből átmentett biedermeier bútorai között, s a rokonság által fizetett társalkodónő tartotta benne a lelket. Én is gyakran jártam hozzá, német verseket olvastam fel neki, és rákérdeztem a számomra ismeretlen szavakra, kifejezésekre. Rendszerint nem tudott segíteni. Német iskolákba járt, magyarul csak a konyhanyelvet ismerte és nem tudott közlekedni a két kultúra között. Goethe és Heine veretes sorai ismerősen hangzottak számára, de nem tudta őket magyarra fordítani. Felváltva bosszankodtam és nevettem bolondos válaszain, de az időt elütöttük valahogy.

 

Nyolcadikra az úttörőség elvesztette minden jelentőségét. „A kis skacok milyen komolyan veszik, mi meg már csak röhögünk rajta” – kommentálta egyik osztálytársam az avatásra várók látványát és én egyetértettem vele. Ekkor már ciki volt mindezt komolyan venni. Ebben az évben tanultuk Fodor József Vörös fejfák című versét. „Amerre a sereg haladt, futott előlük az éj” – zengte a költemény az elesett szovjet katonák dicséretét. „Amerre a sereg haladt, ott szűzlány nem maradt”, súgta egyik osztálytársam, s igen jól szórakoztunk. Ebben az időben, s később egyre gyakrabban meséltünk szovjet/oroszellenes vicceket. Időnként felbukkant a társalgásban az a súlyos igazságtalanság, hogy Magyarországtól olyan sok területet vettek el. Ez azonban – az előbbivel ellentétben – nem volt rendszeres beszédtéma. A környezetemben mindehhez soha nem társult zsidózás.

 

Ugyanebben az évben egyszer várostromot játszottunk osztálytársaimmal valahol a Tabán oldalában. Természetesen az egri vár körül folyt a harc, csak a szerepeket kellett kiosztani: ki legyen egri és ki legyen török? Nem volt kérdés, hogy én egrinek jelentkeztem nagy hangon. Elcsodálkoztam, mikor többen cinkos vigyorral töröknek jelentkeztek, de abban a pillanatban inkább örültem, hogy egri mivoltomról nem kell vitatkozni.

Az egri védők hősiességéhez hasonlóan megihletettek a ’48-as honvédek is. Történelmi atlaszom ábráit átmásoltam rajzlapokra és lelkesen rajzoltam tovább Damjanich és Bem seregeinek útvonalát, amelyek végül – az amerikai csapatok segítségével – kiszorították az ellenséget. De érdekelt az űrkutatás, a nagy felfedezések és faltam a Verne-regényeket.

A zsidóságnak nem volt pozitív üzenete. A zsidókról annyit tudtam, hogy régen üldözték őket, de ma már nem.