Szerelmes történet

A SZERZŐ JEGYZETE

Személy szerint nem részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy a magam bőrén megtapasztaljam Hitler holokausztját, de évekig éltem New Yorkban olyan emberek között, akik bizony végigszenvedték. Ezért mindenek előtt sietek leszögezni, hogy ez a regény semmiképpen sem az átlagmenekült története, nem az ő életét és küzdelmeit örökítettem meg. Mint szépirodalmi műveim általában, ez a regény is egy kivételes esetet örökít meg egyedi hősökkel, és az események szálainak egyedi összeszövésével. A szereplők nem csupán a nácik, hanem egyúttal saját személyiségük és sorsuk áldozatai is. Ha beleillenek az általános képbe, az csupán azért van, mert a kivétel erősíti a szabályt. Ami azt illeti, az irodalomban a kivétel maga a szabály.

Személy szerint nem részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy a magam bőrén megtapasztaljam Hitler holokausztját, de évekig éltem New Yorkban olyan emberek között, akik bizony végigszenvedték. Ezért mindenek előtt sietek leszögezni, hogy ez a regény semmiképpen sem az átlagmenekült története, nem az ő életét és küzdelmeit örökítettem meg. Mint szépirodalmi műveim általában, ez a regény is egy kivételes esetet örökít meg egyedi hősökkel, és az események szálainak egyedi összeszövésével. A szereplők nem csupán a nácik, hanem egyúttal saját személyiségük és sorsuk áldozatai is. Ha beleillenek az általános képbe, az csupán azért van, mert a kivétel erősíti a szabályt. Ami azt illeti, az irodalomban a kivétel maga a szabály. A regény először 1966-ban jelent meg jiddis nyelvű The Jewish Daily Forwardban, „Szonim, di gesichte fun a libe” címmel Aliza Shevrin és Elizabeth Shub fordításában, az utóbbi, valamint Rachel MacKenzie és Robert Giroux szerkesztésében. Köszönet és hála mindőjüknek.  (I. B. S.)

 

 

 
KILENCEDIK FEJEZET

 

A tél véget ért. Jadwiga hasa már szépen domborodott. Tamara ágyat foglalt neki az egyik klinikán, és naponta beszélt vele telefonon lengyelül. A szomszédok körbeajnározták. Wojtuś kora reggeltől estig dalolt és csivitelt. Marianna tojt egy kis tojást. Jadwigát hiába figyelmeztették, hogy ne vigye túlzásba a fizikai munkát, ő egész nap sikált, tisztogatott. A padló ragyogott. Vett festéket, és egy szomszéd segítségével, aki festő volt még Európában, kifestette a falakat. New Jersey-ben, a rabbi utókezelő otthonában Masa és Sifra Pua az öregekkel és betegekkel tartotta a széderestét. Tamara segített Jadwigának az ünnepi készülődésben.
A szomszédoknak azt mondták, hogy Tamara Herman unokatestvére. Legalább volt valami, amin a nyelvüket köszörülhették, de ha egy férfi úgy dönt, hogy a számkivetettséget választja, és akad egy asszony, akivel ezt megteheti, akkor nincs mit csinálni. Az idősebb lakók alig várták, hogy elbeszélgethessenek Tamarával, kifaggassák a koncentrációs táborokról, Oroszországról és a bolsevikokról. Ezek az emberek többnyire gyűlölték a kommunistákat, de akadt köztük egy hajdan volt utcai zsibárus, aki rendre hangoztatta, hogy abból, amit az újságok Oroszországról írnak, egyetlen szó sem igaz. Tamarát is megvádolta, hogy hazudik. A munkatáborok, az éhezés, a feketepiac, a tisztogatások – mind Tamara képzeletének szülöttei. Ahányszor csak Tamara elbeszéléseit hallgatta, mindig megjegyezte: – Mégis azt mondom, hogy Sztálin legyen áldott!
– Akkor miért nem él odaát?
– Majd ők jönnek ide. – Panaszkodott, mert a szigorú kóser konyhát vezető felesége kényszerítette, hogy péntekenként mondja el a bor fölött az áldást, és elzavarta a zsinagógába. Pészah előtt az egész házban macesz és borscs illata terjengett, utóbbit az asszonyok maguk készítették, édes borból, tormából, és más ételekből, amelyek velük együtt emigráltak az óhazából, s illatuk most az öböl és a tengervíz szagával elegyedett.
Herman alig akarta elhinni, de Tamara állást talált neki. Reb Abraham Nissen Jaroslaver és a felesége Sheva Haddas elhatározták, hogy hosszú utazást tesznek Izraelbe. Reb Abraham Nissen arra is célzott, hogy esetleg végleg ott maradnak. Félretett több ezer dollárt, és kapta a társadalombiztosítástól a nyugdíját. Azt akarta, hogy Jeruzsálemben temessék el, az Olajfák hegyén, nem pedig egy New York-i temetőben, a borotvált zsidók között. Már egy ideje el akarta adni a könyvesboltját, de úgy érezte, sértés a könyveire nézve, amelyeket oly nagy igyekezettel szedegetett össze, hogy milyen kis összeget ajánlanak érte. Meg aztán mindig megvan a lehetőség, hogy mégis meggondolja magát, és nem marad Izraelben. Tamara rábeszélte a nagybátyját, hogy bízza rá a könyvesboltját. Herman majd segít a fenntartásában. Akármilyen alak legyen is Herman, pénzügyek terén mindig becsületes volt. Tamara majd ellakik a nagybátyja lakásában és fizeti a lakbért.
Reb Abraham Nissen elhivatta Hermant, és megmutatta neki a könyvállományt – csupa régi könyvet. Nissen soha nem tudott rendet teremteni közöttük. Könyvek hevertek poros kupacokban a padlón, soknak elszakadt a borítója, és mállott a fedele. Valahol kell lennie egy katalógusnak, de hogy hol, azt nem tudni. A vásárlókkal soha nem alkudozott: amennyit ajánlottak, azt elfogadta. Mire volt szüksége neki meg Sheva Haddasnak? Kötött bérű, öreg házban laktak az East Broadwayn.
Tudott ugyan mindent Herman dolgairól, és egyre nógatta Tamarát, hogy váljon már el tőle, mindazonáltal az öreg is elnéző volt vele. Milyen alapon várja el az ember a fiataloktól, hogy legyen hitük, ha ő maga is kételyek között gyötrődik. Hogyan hihetnének a Mindenhatóban és az Ő könyörületességében azok, akik végigélték a pusztulást? A szíve mélyén reb Abraham Nissen nem szimpatizált azokkal az ortodox zsidókkal, akik megpróbáltak úgy tenni, mintha Európában nem létezett volna a holokauszt.
Reb Abraham Nissen megosztotta ezeket a gondolatokat Hermannal, mielőtt útra kelt Izraelbe. Azért akart letelepedni a Szentföldön, hogy majdan megspórolja a földalatti kazamatákon keresztül a fáradságos utat, amelyet a halottaknak meg kell tenniük, hogy odaérjenek, mielőtt eljő a Messiás. Az öreg nem kötött írott szerződést Hermannal. Szóban megállapodtak, hogy Herman kiveszi az üzletből mindazt, amire a megélhetéséhez szüksége van. Mivel Masa elfogadta az állást a rehabilitációs otthonban, Herman már nem érezte, hogy ő irányítja a dolgokat, meg aztán nem is akarta. Fatalista lett elméletben és gyakorlatban egyaránt. Alávetetette magát az Erők irányításának, legyen az a Véletlen vagy a Gondviselés vagy Tamara. Csupáncsak a hallucinációktól szenvedett: a metróban Masát látta az ellenkező irányban haladó szerelvényben. Megszólalt az üzletben a telefon, és ő Masa hangját hallotta. Másodpercekbe is beletelt, mire rájött, hogy nem ő az. Leginkább amerikai fiatalemberektől jött a hívás, az iránt érdeklődtek, hogy megvenné-e az apjuktól rájuk hagyott könyvtárat. Hermannak fogalma sem volt, honnét tudhatnak reb Abraham Nissan könyvesboltjáról, mivel az öreg soha sehol nem hirdette magát.
Nagy talány volt számára ez az egész: hogy reb Abraham Nissan ennyire megbízott benne, hogy Tamara ilyen készségesen megsegítette, hogy támogatja Jadwigát. A Catskill-hegyek között töltött éjszaka óta Tamarának fizikailag nem volt köze hozzá. Teljességgel plátói volt a kapcsolatuk.
Tamarában feléledt a lappangó üzleti érzék. Herman segítségével katalogizálta a könyveket, felírta az árakat, az elszakadt példányokat elküldte a könyvkötőhöz rendbe hozatni. Pészah előtt Tamara összeszedte a Haggadákat, szédertálakat, maceszterítőket, mindenféle színű és fazonú kipákat, gyertyákat és tányérokat a macesz alá. Beszerzett imasálakat, imaszíjakat, angol és héber imakönyveket, továbbá azokat a szövegrészeket, amelyeket a bár micvájukra készülő fiúknak meg kellett tanulniuk.
Amit Herman a könyvárusságról Jadwigának összehazudozott, az most valósággá vált. Egy reggel magával vitte Jadwigát a belvárosba, hogy megmutassa neki az üzletet. Tamara később hazakísérte, mert Jadwiga még nem mert egyedül utazni a metrón, kivált most, terhessége utolsó hónapjaiban.
Milyen különös volt körülülni a széderasztalt Tamarával és Jadwigával, és kettejükkel mondani a Haggadát. Ragaszkodtak hozzá, hogy tegyen fel kipát, és csinálja végig a teljes ceremóniát – áldja meg a bort, kóstolja meg a szimbolikus szerepet betöltő petrezselymet, felvágott almát, mogyorót és fahéjat, a tojást, és sós vizet. Tamara tette fel a négy kérdést. Hermannak, és talán Tamarának is, játék volt az egész, afféle nosztalgia. De hát mi az, ami nem játék? Sehol, még az úgynevezett „egzakt tudományok” között sem talált olyat, ami „valódi”.
Herman filozófiájában a túléléshez is ravaszságra van szükség. A mikrobától az emberig, nemzedékről nemzedékre úgy maradhatott fenn az élet, hogy kicselezte a pusztulás féltékeny erőit. Amiként a Cziwkewi csempészek az első világháború idején, akik a csizmájukat és ingüket tömték tele dohánnyal, mindenféle csempészárut varázsoltak elő testük rejtekeiből, átlopakodtak a határon, és lepénzelték a vámosokat – azonképpen araszolt minden apró protoplazma vagy a protoplazmák együttese suttyomban, korszakról korszakra. Így volt ez akkor is, amikor az első baktériumok megjelentek az óceán peremén, a híg iszapban, és így lesz akkor is, amikor a nap kiég, és a földön az utolsó élőlény is halálra fagy, vagy oly módon pusztul el, ahogyan azt a biológia végső drámája megköveteli. Az állatok tudomásul vették a lét bizonytalanságát, a menekülés és az álcázás szükségességét; csak az ember keresi örökké a bizonyosságot, s idézi elő helyette önmaga vesztét. A zsidók a bűn és őrület árán mindig elérték, amit akartak. Belopakodtak a Kánaánba és Egyiptomba. Ábrahám úgy tett, mintha Sára a testvére volna. A száműzetés kétezer esztendeje, kezdve Alexandriával, Babilonnal és Rómával egészen a varsói, łódźi és vilnai gettókig nem volt más, mint egy hatalmas csempészhadjárat. A Biblia, a Talmud és a Kommentárok egyetlen stratégiát vázolnak fel a zsidók számára: menekülj a gonosztól, rejtőzz el a veszély elől, kerüld a szembesülést, biztosítsd a világegyetem gonosz erőinek a létező legtágabb terepet. A zsidók soha nem néztek ferde szemmel a szökevényre, aki elbújt a pincében vagy a padláson, miközben odakinn az utcán harcoló csapatok csaptak össze.
Herman, a modern zsidó, egy lépéssel még továbbfejlesztette ezt az elvet: ő már a Tórában sem hitt. Nem csupán Abiméleket csapta be, hanem Sárát és Hágárt is. Herman nem kötött szerződést Istennel, nem is volt rá szüksége. Nem akarta, hogy a magva sokasodjon, mint tenger partján a homok. Merő álcázás volt az egész élete – a Lampert rabbinak írt prédikációk, a könyvek, amelyeket a rabbiknak és jesiva-hallgatóknak árult, az, hogy elfogadta Jadwiga betérését, no meg Tamara jótéteményeit.
Herman a Hagadát olvasta és ásított. Fölemelte a boros poharát és kicseppentett tíz cseppet annak emlékére, hogy az Úr tíz csapást mért a fáraóra. Tamara dicsérte Jadwiga maceszgombócát. A Hudson folyóból vagy valamelyik tóból kifogott hal csupáncsak azért áldozta fel életét, hogy Herman, Tamara és Jadwiga megemlékezhessen az Egyiptomból való kivonulás csodájára. Egy csirke nyakát adományozta a pészahi áldozat emlékére.
Németországban, de még Amerikában is neonáci pártok szerveződtek. Lenin és Sztálin nevében a kommunisták öreg tanítókat kínoztak meg, Kínában és Koreában egész falvakat irtottak ki a „kulturális” forradalom nevében. A müncheni kocsmákban gyilkosok, akik gyermekek koponyájával játszottak, most magas korsókból söröztek, a templomokban meg zsoltárokat zengedeztek. Moszkvában minden zsidó írót kiirtottak. New Yorkban, Párizsban és Buenos Airesben mégis zsidó kommunisták dicsőítették a gyilkosokat és gyalázták a tegnapi vezéreket. Igazság? Az ugyan nincs ebben a dzsungelben, ebben a forró láva tetejébe nyomott csészealjnyi földgolyóban. Isten? Kinek az Istene? A zsidóké? A fáraóké?
Herman is, Jadwiga is kérlelte Tamarát, hogy maradjon ott éjszakára, de ő mindenáron haza akart menni, ugyanakkor megígérte, hogy másnap reggel visszatér, hogy segítsen előkészíteni a széder második estéjét. Tamara és Jadwiga elmosogattak. Aztán Tamara mindkettőjüknek boldog ünnepeket kívánt és hazaindult.
Herman bement a hálószobába és ledőlt az ágyra. Nem akart Masára gondolni, de a gondolatai mégis vissza-visszatértek hozzá. Vajon mit csinál? Gondol-e rá néhanapján?
Megszólalt a telefon, és Herman rohanvást felkapta, remélte, hogy Masa az, ugyanakkor rettegett, hogy meggondolja magát. Majdnem elesett, s levegő után kapkodva kiabált bele a készülékbe.
Válasz nem jött.
– Halló! Halló! Halló!
Régi trükk volt ez Masánál, hogy feltárcsázta, aztán nem szólt bele. Talán csak hallani akarta a hangját.
– Ne őrülj meg, mondjál valamit! – mondta Herman.
Továbbra is csend.
– Te hagytál ott, nem én – mondta Herman ekkor önkéntelenül.
Senki sem felelt. Várt egy percig, aztán még hozzátette: – Ennél nyomorultabbá aligha tehetnél.

Teltek-múltak a hetek. Herman elaludt és Masáról álmodott. Megszólalt a telefon, erre lehajította magáról a takarót és kipattant az ágyból. Jadwiga tovább hortyogott. A férfi kirohant a hallba, be is ütötte a térdét a sötétben. Felemelte a hallgatót, belehallózott, de válasz nem érkezett.
– Ha nem szólalsz meg, leteszem – mondta.
– Várj! – Masa hangja volt. Fojtottan beszélt, elnyelte a szavakat. Idővel érthetőbbé vált. – Coney Islanden vagyok – mondta.
– Mit keresel Coney Islanden? Hol vagy?
– A Manhattan Beach Hotelben. Egész este kerestelek. Hol voltál? Elhatároztam, hogy még egyszer próbálkozom, de aztán elaludtam.
– Mit csinálsz a Manhattan Beach Hotelben? Egyedül vagy?
– Egyedül vagyok. Visszajöttem hozzád.
– Anyád hol van?
– Az otthonban, New Jersey-ben.
– Nem értem.
– Megbeszéltem, hogy ott tartják. A rabbi szerez neki támogatást. Bevallottam mindent – hogy nem tudok nélküled élni, és hogy anyám volt az egyedüli akadály. Megpróbált lebeszélni, de az észérvek nem használnak.
– Tudod, hogy Jadwiga hamarosan megszül.
– A rabbi majd neki is gondját viseli. Nagyszerű ember, bár komplett őrült. A kisujja körmében is több szeretet van, mint a te egész lényedben. Bárcsak tudnám szeretni! De nem tudom. Ha csak megérint, összerándulok az undortól. Téged is meg fog keresni. Azt akarja, hogy fejezd be a munkát, amit elkezdtél neki. Engem szeret, és elválna a feleségétől, ha hajlandó lennék hozzámenni, de megérti az érzéseimet. Soha nem hittem volna, hogy valaki ilyen jóságos lehet.
Herman várt egy percet, csak azután kezdett beszélni.
– Mindezt elmondhattad volna New Jerseyből is – kezdte reszkető hangon.
– Ha nem kérsz belőlem, nem fogom rád erőltetni magamat. Esküszöm, hogy ha ezúttal elutasítasz, többé nem kerülök a szemed elé. Most kell mindenben dűlőre jutnom. Tudni akarom egyszer s mindenkorra: igen vagy nem?
– Otthagytad az állásodat?
– Mindent otthagytam. Összecsomagoltam egy bőröndre valót, és visszajöttem hozzád.
– És mi lesz a lakásoddal, Azt is feladtad?
– Mindent eladunk. Nem akarok New Yorkban maradni. Lampert rabbitól kaptam egy nagyszerű ajánlólevelet, azzal bárhol kaphatok állást. Az emberek az otthonban majd’ megőrültek értem. A szó szoros értelmében életre táncoltattam őket. A rabbinak van egy utókezelő szanatóriuma Floridában, és ha akarok, ott is dolgozhatok neki, heti száz dollárért akár most rögtön munkába állhatok. Ha Floridát nem szereted, van egy otthona Kaliforniában is. Te is dolgozhatsz neki. Ez az ember egy földre szállt angyal.
– Jadwigát most nem hagyhatom itt. Bármelyik nap megszülhet.
– A szülés után meg majd találsz más kifogást. Én döntöttem. Holnap elrepülök Kaliforniába, és többé nem hallasz felőlem. Apám hamvaira esküszöm.
– Várj egy percig!
– Mire? Újabb kifogásokra? Kapsz egy órát, hogy összecsomagolj és ideérj. Lampert rabbi elintézi a siksze kórházi számláját, meg a többit. Valami szülőotthonnak is az elnöke… nem jut eszembe a neve. Semmit sem hallgattam el előle. Megdöbbent, de megérti. Lehet, hogy közönséges alak, de attól még egy szent. Vagy van már új szeretőd?
– Nincs új szeretőm, de van egy könyvesboltom.
– Micsoda? Boltod van?
Herman röviden beszámolt a helyzetről.
– Visszamentél Tamarához?
– Egyáltalán nem. Csakhogy ő is egy angyal.
– Mutasd be a rabbinak. Két angyal összehozhat egy új Istent. Mi mindketten ördögök vagyunk, és csak ártunk egymásnak.
– Nem kezdhetek csomagolni most, az éjszaka kellős közepén.
– Akkor ne csomagolj. Amúgy is mid van? A rabbitól kaptam kölcsönt, vagy előleget, attól függően, hogy mit fogok csinálni. Hagyj ott mindent, mint az a rabszolga a Bibliában.
– Miféle rabszolga? Ez a nő ebbe belepusztul.
– Erős siksze az. Majd talál magának valakit, és él boldogan. A rabbinak van kapcsolata egy ilyen közvetítőhöz is. Mindenben benne van a keze. Ha akarod, lehet gyerekünk. De elég a beszédből. Ha Ábrahám feláldozhatta Izsákot, te is feláldozhatod Ézsaut. Talán később az ő gyerekét is magunkhoz vehetjük. Nos, mi a válasz?
– Pontosan mit akarsz tőlem?
– Öltözz fel és gyere ide. Az ilyesmi nap mint nap megesik.
– Félek Istentől.
– Ha félsz, maradj vele. Jó éjt, örökre!
– Várj, Masa, várj!
– Igen vagy nem?
– Igen.
– Megadom a szobaszámomat.
Herman letette a kagylót. Fülelt. Jadwiga továbbra is hortyogott. A férfi nem mozdult a telefon mellől. Csak most jött rá, milyen rettenetesen vágyik Masára. Állt a sötétben az olyan ember néma megadásával, aki beadta a derekát. Beletelt kis időbe, amíg visszanyerte cselekvőképességét. Eszébe jutott, hogy van egy zseblámpa valamelyik fiókban. Megtalálta és a telefonra irányította, hogy tárcsázni tudjon. Beszélnie kell Tamarával. Feltárcsázta reb Abraham Nissen Jaroslaver számát. Percekig kicsöngött, amíg végre meghallotta Tamara álmos hangját.
– Tamara, bocsáss meg. Itt Herman beszél.
– Mondjad, Herman, mi a baj?
– Elhagyom Jadwigát. Elmegyek Masával.
Tamara egy ideig hallgatott. – Tisztában vagy vele, mit teszel? – kérdezte végül.
– Igen, és meg is teszem.
– Az a nő, aki ilyen áldozatot követel, nem érdemli meg azt. Nem gondoltam, hogy ennyire szétestél.
– Ez van.
– És a bolttal mi lesz?
– A kezedben hagyom. A rabbi, akinek dolgoztam, állítólag tesz valamit Jadwigáért. Megadom neked a címét és a telefonszámát. Vedd fel vele a kapcsolatot.
– Várj, hozok papírt és ceruzát.
Csend volt, amíg Herman fogta a kagylót és várt. Jadwiga már nem hortyogott.
Vajon hány óra lehet, tűnődött Herman. Többnyire jól működött az időérzéke. Sokszor percre pontosan meg tudta mondani, mennyi az idő. De most cserbenhagyta a tudománya. Istenhez fohászkodott, aki ellen épp véteni készült, hogy Jadwiga föl ne ébredjen. Tamara visszatért a telefonhoz. – Mi a száma?
Herman megadta Lampert rabbi nevét és telefonszámát.
– Nem tudnád legalább megvárni, amíg megszüli a gyereket?
– Nem várhatok.
– Herman, nálad van az üzlet kulcsa. Kinyitnál reggel? Tíz órára odamegyek.
– Ott leszek.
– Nos, megvetetted az ágyadat, hát benne is kell aludnod – mondta Tamara és letette.
Herman állt a sötétben, és hallgatta, mi zajlik a bensőjében. Aztán ment, és megnézte, mennyi időt mutat a konyhai óra. Meglepte, hogy csak negyed hármat. Egy óránál többet nem alhatott, bár úgy érezte, végigaludta az éjszakát. Keresett egy bőröndöt, hogy beletegye az ingeit és alsóneműjét. Óvatosan kihúzott egy fiókot, kivett néhány inget, alsóneműt, pizsamát. Érezte, hogy Jadwiga ébren van, csak úgy tesz, mintha aludna. Ki tudja? Lehet, hogy örömmel szabadul tőle? Lehet, hogy elege van ebből az egészből? De az is lehet, hogy csak arra vár, hogy az utolsó pillanatban rendezzen jelenetet. Miközben begyűrte holmiját a bőröndbe, eszébe jutott a rabbi kézirata. Hol lehet? Hallotta, hogy Jadwiga fölkel.
– Mi a baj? – szólt ki az asszony.
– El kell mennem valahova.
– Hova? Á, mindegy is. – Azzal Jadwiga visszafeküdt. Herman hallotta az ágy reccsenését.
Felöltözött a sötétben, izzadt és fázott egyszerre Aprópénz esett ki a nadrágzsebéből. Nekiütközött a bútoroknak.
Megszólalt a telefon, sietve fölkapta. Megint Masa volt. – Jössz vagy sem?
– Igen. Nincs más választásom.

Herman attól tartott, hogy Jadwiga bármelyik pillanatban meggondolhatja magát, és megpróbálja megakadályozni, hogy elmenjen, de az asszony csöndesen feküdt. Végig ébren volt, amíg Herman összekészült. Miért hallgat? Amióta csak a férfi ismerte, most viselkedett először kiszámíthatatlanul. Mintha csak részese lenne a Herman ellen szőtt összeesküvésnek, és tudna valamit, amiről neki fogalma sincs. Avagy lehetséges, hogy elérte a beletörődés végső stádiumát? Talány, amelytől Herman szíve elszorult. Még most, az utolsó pillanatban is kipattanhat az ágyból, késsel a kezében. Mielőtt kilépett a lakásból, még visszament a hálószobába, és így szólt: – Jadwiga, én most elmegyek.
Az asszony nem válaszolt.
Szerette volna hangtalanul becsukni maga után az ajtót, de az nagyot csattant. Halkan ment le a lépcsőn, hogy a szomszédokat föl ne ébressze. Átvágott a Mermaid Avenue-n és megindult a Surf Avenue-n. Milyen csöndes és sötét a Coney Island ilyen kora hajnalban! A vidámpark zárva, s minden sötétségbe borult. A sugárút oly elhagyatott, akár egy országút. A parti sétány mögött hallotta a hullámok csobbanását. Hal és tengeri moszat szaga terjengett. Néhány csillag kivehető volt az égen. Meglátott egy taxit és leintette. Tíz dollár volt az összes vagyona. Kinyitotta a taxi egyik ablakát, hogy kimenjen a cigarettafüst. Szellő fújt, de a homloka nyirkos maradt. Mélyen beszívta a friss levegőt. Az éjszakai hűvösség ellenére sejteni lehetett, hogy meleg nap lesz. Átvillant az agyán, hogy egy gyilkos érezhet így, amikor épp ölni készül. „Ez a nő az ellenségem! Az ellenségem!” – mormogta Masára gondolva. Az a hátborzongató érzése támadt, hogy ezt már megtapasztalta valamikor, valahol. De mikor? Lehet, hogy álom volt az egész? Rettenetesen megszomjazott vagy netán Masát kívánja ennyire?
A taxi a Manhattan Beach Hotel előtt megállt. Herman attól tartott, hogy a sofőr majd nem tud visszaadni, de az csöndesen leszámolta a visszajárót. Az előcsarnokban csend volt. A portás a pult mögött, a kulcstábla előtt szunyókált. Herman biztosra vette, hogy a liftes majd megkérdezi, hová megy ebben az órában, ehelyett szó nélkül fölvitte a megadott emeletre. Herman hamar megtalálta a szobát. Kopogott, és Masa azonnal beengedte. Hálóinget viselt és papucsot. Csak az utcáról szűrődött be némi fény. Egymás karjába zuhantak, egyetlen szó nélkül összeölelkeztek, és ádáz csöndben összefonódtak. Felkelt a nap, de Herman alig vette észre. Masa kitépte magát a férfi két karja közül, és leengedte a rolót.
Úgy aludtak el, hogy alig váltottak szót. A férfi mélyen aludt, s megújult vággyal eltelve ébredt, ugyanakkor egy elfeledett álomhoz kötődő rettegés töltötte el. Csak káoszra, sikoltozásra, gunyorosságra emlékezett. De még ez a zavaros érzés is hamar eloszlott. Masa kinyitotta a szemét. – Hány óra? – kérdezte, azzal visszaaludt.
A férfi felverte, hogy elmagyarázza, tízre a könyvesboltban kell lennie. Kimentek a fürdőbe mosakodni. Masa kezdett beszélni: – Először az én lakásomra kell mennünk. Vannak még ott dolgaim, és le is kell zárnom. Anyám oda nem fog már visszamenni.
– Az napokba beletelhet.
– Nem, mindössze néhány óra kell hozzá. Itt nem maradhatunk tovább.
Habár az imént szeretkeztek, a férfi nem értette, hogyan bírhatta ki olyan sokáig nélküle. Az eltelt hetek során az asszony valahogy kitelt, fiatalosabbnak látszott.
 – Cirkuszolt a sikszéd? – kérdezte.
– Nem, egy szót se szólt.
– Sietve felöltöztek, és Masa kijelentkezett a szállodából. A Sheepshead Bay-i metrómegállóhoz mentek. Az öbölben ragyogott a nap, hemzsegtek a hajók, sok közülük az imént tért vissza a korahajnali hajókázásból. A halak, amelyek néhány órája még boldogan úszkáltak a vízben, most a fedélzeten hevertek üveges szemmel, sebzett szájjal, véres pikkelyekkel. A halászok, tehetős sportemberek, halat mértek és az aznapi fogással dicsekedtek. Valahányszor Herman szemtanúja volt az állatok és halak lemészárlásának, mindig ugyanaz az érzés kerítette hatalmába: akik ezekkel a szerencsétlen párákkal így bánnak, mind nácik. Az az öntelt magabiztosság, amivel az ember kénye-kedvére végez a más fajokkal, igazolja a legelvetemültebb rasszista elméleteket, az erősebb győz elvét. Herman többször megfogadta, hogy vegetáriánus lesz, de Jadwiga hallani se akart róla. Eleget éheztek odahaza a faluban, és később a táborban. Nem azért jöttek ki a gazdag Amerikába, hogy megint éhezzenek. A szomszédoktól megtanulta, hogy a rituális vágás és a kasrut a judaizmus alapja. Nagy megtiszteltetés, ha a tyúkot a sakterhez viszik, aki elmondja rá az áldást, mielőtt elvágná a torkát.
Herman és Masa bementek egy kávéházba, hogy megreggelizzenek. A férfi ismét elmagyarázta, hogy nem mehet vele egyenesen Bronxba, előbb találkoznia kell Tamarával, hogy odaadja neki a bolt kulcsát. Masa gyanakvón hallgatta. – Majd lebeszél az egészről.
– Akkor gyere velem. Odaadom neki a kulcsot, aztán mehetünk haza együtt.
– Nekem ehhez már nincs erőm. Az otthonban eltöltött idő egy merő pokol volt. Anyám naponta ismételgette, hogy vissza akar menni Bronxba, holott volt kényelmes szobája, ápolónők, orvos, megvolt minden, amire egy betegnek szüksége lehet. Volt zsinagóga is, ahol a férfiak és nők imádkozhattak. Valahányszor eljött a rabbi, ajándékot hozott neki. A mennyországban se lehetett volna különb helye. Ezzel szemben megállás nélkül tette nekem a szemrehányást, hogy bekényszerítettem egy aggok házába. A többi öreg hamar rájött, hogy semmivel nem lehet neki örömet szerezni. Volt egy kert, ahová bárki kiülhetett újságot olvasni, kártyázni – de ő bezárkózott a szobájába. Az öregek mind engem sajnáltak. Amit a rabbiról mondtam neked, színtiszta igazság: felajánlotta, hogy otthagyja miattam a feleségét. Csak rá kellett volna bólintanom.
A metróban Masa elhallgatott. Ült, lehunyta a szemét. Ha Herman szólt hozzá, úgy rezzent össze, mint aki álmából ébred. Arca, amely reggel még telt volt és fiatalos, mostanra megint megnyúlt. Herman egy ősz szálat is felfedezett a hajában. Masának végre sikerült tetőpontjára hozni a kettejük drámáját. Vele mindig eltorzult, elvadult, teátrális lett minden. Herman folyvást az óráját nézegette. Tízkor kellett volna a boltnál lenni, de már húsz perccel múlt tíz, és a vonat még messze volt attól az állomástól. Végre megállt a Canal Streetnél, és Herman sietve felállt. Megígérte, hogy felhívja Masát, és mihelyt tud, indul Bronxba. Kettesével vette felfelé a lépcsőfokokat. Rohant a boltba, de Tamara nem volt ott. Biztosan hazament. Herman kinyitotta az ajtót, bement, hogy felhívja Tamarát és megmondja, hogy megérkezett. Feltárcsázta, de nem vették fel.
Herman arra számított, hogy Masa ezalatt talán már hazaért, ezért őt tárcsázta. A telefon hosszasan kicsöngött, de ott se vette fel senki. Újból tárcsázott, és már épp le akarta tenni, amikor végre meghallotta Masa hangját. Egyszerre kiabált és sírt, Herman eleinte nem is értette, mit mond. Aztán felfogta, mit jajveszékel: – Kiraboltak! Mindenünket elvitték! Semmit se hagytak, csak a csupasz falakat!
– Mikor történt?
– Ki tudja? Ó, Istenem, miért nem égtem el a többi zsidóval? – Azzal hisztérikus zokogásban tört ki.
– Hívtad a rendőrséget?
– Mit tehet a rendőrség? Tolvajok maguk is! – Masa letette. Herman még utóbb is hallani vélte a zokogását.

Hová lett Tamara? Miért nem várt? Herman újra meg újra feltárcsázta a számát. Kinyitott egy könyvet, hátha attól megnyugszik. A Lévi szentsége volt. „Kétségtelen – olvasta –, hogy mind az angyalok mind a szent állatok remegtek az Ítélet Napja előtt. Amiképpen az emberek minden tagjukban rettegik az Utolsó Ítélet Napját.”
Kinyílt az ajtó, és Tamara lépett be a boltba. A ruhája mintha túl hosszú és túl bő lett volna rá. Sápadt volt és megviselt. Hangosan, rekedten beszélt, alig tudta visszafogni magát, hogy ne kiabáljon. – Hol voltál? Tíztől fél tizenegyig vártam. Volt egy vevő. Egy Misna-sorozatot akart venni, de nem tudtam kinyitni az ajtót. Hívtalak Jadwigánál, de senki nem vette fel. Biztosan öngyilkos lett.
– Tamara, már nem én irányítom a sorsomat.
– Nos, a saját sírodat magad ásod. Ez a Masa még nálad is rosszabb. Az ember nem szed el egy férfit egy nőtől, aki a terhessége utolsó heteiben jár. Csak egy szörnyeteg.
– Ő éppúgy nem ura a cselekedeteinek, amiként én sem az enyéimnek.
– Világ életedben a „szabad választásról” papoltál. Olvastam a könyvet, amit a rabbinak írtál, és az volt az érzésem, hogy minden mondatban szerepel a „szabad választás”.
– Annyi szabad választást nyújtottam neki, amennyit rendelt.
– Hagyd abba. Ha kinyitod a szádat, nagyobb gazembernek tűnsz, mint amilyen valójában vagy. Egy nő az őrületbe kergethet egy férfit. Amikor a nácik elől menekültünk, egy férfi, aki magas tisztséget töltött be a Poálé Cion Pártban, ellopta a legjobb barátja feleségét. Később mind egy helyiségben kényszerültünk aludni, vagy negyvenen, és a nő volt olyan hücpe, hogy összefeküdjön a szeretőjével, két lépésre a férjétől. Mindhárman elpusztultak. Mégis, hová mész? Isten gyermekkel ajándékozott meg egy ilyen pusztulás után… ez nem elég?
– Tamara, ennek a beszédnek semmi teteje. Nem bírok Masa nélkül élni, és nincs bátorságom, hogy végezzek magammal.
– Nem kell végezned magaddal. Majd felneveljük a gyereket. A rabbi kitalál valamit, és én se vagyok kimondottan magatehetetlen. Ha megérem, második anyja leszek. Gondolom, egy vasad sincs.
– Egyetlen fillért sem fogadok el tőled.
– Hová rohansz? Ha eddig várt, várhat még tíz percig. Mit fogsz csinálni?
– Még nem döntöttük el. A rabbi munkát ajánlott neki Miamiban vagy Kaliforniában. Majd én is találok munkát. És küldök pénzt a gyereknek.
– Nem ez a probléma. Odaköltözhetnék Jadwigához, de túl messze van a bolttól. Talán őt kellene idevennem magamhoz. A nagynéném és a nagybátyám elragadtatott leveleiből ítélve, aligha jönnek vissza. A szent sírokat már mind végiglátogatták. Ha Rákhel anyának van még némi befolyása a Mindenhatónál, bizonyára képviseli az érdekeiket. Hol lakik ez a Masa?
– Mondtam már, hogy East Bronxban. Éppen kirabolták. Elvitték mindenét.
– New York tele van tolvajokkal, de nekem nincs mit aggódnom a bolt miatt. Néhány napja éppen zártam, amikor a szomszéd, aki fonalat árul, megkérdezte, nem félek-e a tolvajoktól. Azt mondtam neki, én csak attól félek, hogy egy jiddis szerző éjnek évadján feltöri az üzletet és belopja az eladásra váró könyveit.
– Tamara, mennem kell. Hadd csókoljalak meg. Tamara, nekem végem.
Herman felkapta a bőröndjét és kisietett a boltból. A napnak ebben a szakában majdnem üres volt a metró. Kiszállt, és a kis mellékutca felé tartott, amelyben Masa lakott. Még megvolt hozzá a kulcsa. Kinyitotta az ajtót, és megpillantotta a szoba közepén álló asszonyt. Mintha lehiggadt volna. A szekrényajtók mind nyitva, a fiókok kihúzva. A lakás úgy festett, mintha éppen költöznének, a személyes holmikat már összecsomagolták, csak a bútorok várnak elszállításra. Herman észrevette, hogy a tolvajok a villanykörtéket is kicsavarták.
Masa bezárta az ajtót Herman után, hogy a szomszédok ne jöjjenek be. Bement Herman szobájába és leült az ágyra. A párnát és a takarót is ellopták. Masa rágyújtott.
– Mit mondtál anyádnak? – kérdezte Herman.
– Az igazat.
– És ő mit szólt?
– Ugyanazt hajtogatja megállás nélkül: majd még megkeserülöm. El fogsz hagyni, és a többi. Ha elhagysz, elhagysz. Most csak a jelen számít. Ez a rablás nem közönséges dolog. Figyelmeztetés, hogy nem maradhatunk itt tovább. Benne van a Bibliában: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza.” Miért „oda”? Nem térünk vissza az anyánk méhébe.
– A föld az anya.
– Igen. De amíg őhozzá megtérünk, próbáljunk meg élni. Most rögtön el kell határoznunk, hová menjünk… Kaliforniába vagy Floridába. Mehetünk vonattal vagy busszal. A busz olcsóbb, de egy hétbe is beletelik, amíg Kaliforniába érünk, s mire odaérünk, inkább leszünk holtak, mint elevenek. Azt hiszem, Miamiba kellene mennünk. Ott rögtön munkába állhatok az otthonban. Most nincs szezon, minden a felébe kerül. Rettentő hőség van, de, mint anyám mondja, „a pokolban még nagyobb lesz a forróság”.
– Mikor indul a busz?
– Majd felhívom őket és megkérdezem. A telefont nem lopták el. Egy öreg bőröndöt is itt hagytak, másra nincs szükség. Európát is így jártuk végig. Még bőröndöm se volt, csak egy csomagom. Miért vágsz ilyen nyomorult képet? Majd találsz magadnak állást Floridában. Ha nem akarsz írni a rabbinak, taníthatsz is. Az öregeknek szükségük lesz valakire, akivel tanulmányozhatják az Ótestamentumot vagy valamelyik kommentárt. Biztosra veszem, hogy legalább heti negyven dollárt megkereshetsz, és a százassal, amit én hozzákeresek, fejedelmi módon élhetünk.
– Nos, akkor elvégeztetett.
– Ezt a sok szemetet amúgy se vittem volna magammal. Lehet, hogy kész áldás, hogy kiraboltak!
Masa szemébe kiült a nevetés. A fejére sütő nap lángba borította a haját. Odakint a fát, amely egész télen a hótakaró alatt roskadozott, most ismét fényes levelek borították. Herman csodálattal eltelve bámulta. Minden egyes télen azt hitte, hogy a szemét és elhajított konzervdobozok között álló fa most aztán végleg kiszáradt és elpusztult. A szél letörte és elsodorta néhány ágát. Kóbor kutyák tisztelték meg a törzsét, amely egyre sorvadt, idővel egyre göcsörtösebb lett. A környékbeli gyerekek a monogramjukat, szíveket, meg még trágár szavakat is véstek a kérgébe. Aztán eljött a nyár, és a fát elborították a levelek. Madarak ciripeltek a lomb között. A fa teljesítette küldetését, percig sem aggódott, hogy egy fejsze, fűrész vagy akár egy égő cigarettacsikk, amelyet Masa rendszeresen kihajított azt ablakon, netán véget vet a létezésének.
– Nincs véletlenül lakása a rabbinak Mexikóban? – kérdezte Herman Masától.
– Miért lenne lakása épp Mexikóban? Várj egy kicsit, mindjárt jövök. Mielőtt elmentem, beadtam néhány ruhát a tisztítóba, meg a te dolgaidat is beadtam a kínai mosodába. Van még néhány dollárom a bankban, azt ki akarom venni. Fél óra, és itt vagyok.
Masa elment. Herman hallotta, amint bezárja az ajtót. Matatni kezdett a könyvei között, és kihalászott egy lexikont, amelyre szüksége lehet, ha tovább dolgozik a rabbinak. Egy fiókban mindenféle jegyzeteket talált, még egy régi töltőtollat is, amely elkerülte a rablók figyelmét. Herman kinyitotta a bőröndjét, és belegyömöszölte a könyveket, aztán nem bírta többé becsukni. Legszívesebben fölhívta volna Jadwigát, de tudta, hogy semmi értelme. Végignyúlt a csupasz ágyon. Elaludt és álmodott. Amikor fölébredt, Masa még nem érkezett meg. A nap eltűnt, a szoba besötétedett. Egyszer csak hangokat, lépteket, kiabálást hallott odakintről, az ajtó előttről. Mintha valami súlyos tárgyat vonszoltak volna. Fölkelt és kinyitotta a bejárati ajtót. Egy férfi és egy nő támogatta Sifra Puát. Nehéz volt eldönteni, hogy viszik-e vagy támogatják. Az arca sápadt volt, egészen eltorzult. – Elájult a taximban – mondta a férfi. Maga a fia?
– Hol van Masa? – kérdezte a nő. Herman megismerte, az egyik szomszéd volt.
– Nincs itthon.
– Hívjon orvost!
Herman lerohant a néhány lépcsőfokon, amely elválasztotta Sifra Puától. Az asszony elszánt tekintettel meredt rá, amikor Herman segíteni próbált.
– Hívjak orvost? – kérdezte.
Sifra Pua a fejét rázta. Herman visszahátrált a lakásba. A taxisofőr a kezébe nyomta Sifra Pua retiküljét, útitáskáját, amelyet Herman addig észre se vett. Herman a saját pénzéből kifizette a taxist. Sifra Puát bevezették a félhomályos hálószobába. Herman felkattintotta a villanyt, de a körtéket onnan is kicsavarták a betörők. Sifra Pua nyöszörögni kezdett. – Miért van itt ilyen sötét? Hol van Masa? Jaj, szegény, nyomorult életemnek!
Herman a karjánál, a vállánál tartotta Sifra Puát. Közben a szomszéd visszatért és becsavart egy villanykörtét. Sifra Pua az ágyára nézett. – Hová lett az ágynemű? – kérdezte majdhogynem egészséges hangon.
– Hozok neki egy párnát és takarót – mondta a szomszéd. – Addig feküdjön le így, ahogy van.
Herman az ágyhoz vezette Sifra Puát. Érezte, hogy az asszony egész testében reszket. Miközben fölemelte és a matracra fektette, az asszony erősen belecsimpaszkodott. Sifra Pua felnyögött, az arca még jobban eltorzult. Visszajött a szomszédasszony a párnával és takaróval. – Most nyomban mentőt kell hívnunk.
A lépcsőházból újabb léptek közeledtek, és belépett Masa. Egyik kezében fogasra akasztott ruhák lógtak, a másikban mosodai ruhacsomag. Mielőtt még belépett a szobába, Herman kiszólt: – Itt van anyád!
Masa megtorpant. – Rohanvást visszajött, mi?
– Beteg.
Masa Herman kezébe nyomta a ruhákat és a csomagot, amit a férfi a konyhaasztalra tett. Hallotta, hogy Masa dühösen ordibál az anyjával. Tudta, hogy orvost kellene hívnia, de egyet sem ismert. A szomszédasszony kijött a hálószobából és kérdőn széttárta a kezét. Herman bement a szobájába. Hallotta, hogy az asszony valakinek panaszkodik a telefonban.
– Rendőrt? Honnét szerezzek rendőrt? Közben meghalhat az asszony!
– Orvost! Orvost! Halálán van! – sikoltozta Masa. – Megölte magát a szörnyeteg, merő bosszúból!
És Masa jajveszékelni kezdett, ezt a hangot hallotta Herman néhány órája, amikor Masa beszámolt a betörőkről. Ez a hang semmiben nem hasonlított Masa igazi hangjára, primitív volt, leginkább macskanyávogásra emlékezetett. Arca eltorzult, a haját tépte, toporzékolt, s úgy vetette magát Hermanra, mint aki meg akarja támadni. A szomszéd döbbenten a mellére szorította a telefont.
– Ezt akartad! Ellenségeket! Ádáz ellenségeket! – sikoltotta Masa.
Levegő után kapkodva előregörnyedt, mint aki összeesni készül. A szomszédasszony elhajította a telefonkagylót és elkapta Masa vállát. Megrázta, mintha fuldokló gyereken próbálna segíteni.
– Gyilkosok!

 

 

 

Második napja havazott. Sifra Pua lakásában nem volt fűtés. A házmester, aki a pincében lakott, részeg bódulatban fetrengett. A kazán lerobbant, és nem volt, aki megjavítsa.
Sifra Pua vastag csizmában ténfergett a lakásban, még Németországból magával hozott rongyos szőrmebundában, a fején gyapjúkendővel. Arca a hidegtől és a méregtől viaszságra. Föltette a szemüvegét, és föl-alá járkálva olvasta az imakönyvét. Hol imádkozott, hol átkozta a szélhámos gondnokot, aki hagyja, hogy a szegény lakók fagyoskodjanak télvíz idején. Az ajka elkékült. Fennhangon felolvasott egy sort, majd így folytatta: – Mintha nem lett volna elég bajunk, mielőtt ide kijutottunk. Most még Amerikát is hozzáírhatjuk a listához. Ez se sokkal jobb hely a koncentrációs tábornál. Már csak egy náci hiányzik, aki jól összever minket.
Masa, aki aznap nem ment dolgozni, hogy kellőképpen felkészülhessen a Lampert rabbi rendezvényére, legorombította az anyját. – Mama, szégyelld magadat! Ha Stutthofban meglett volna mindaz, ami megvan itt, eszedet vesztetted volna az örömtől.
– Mégis, mennyi ereje van az embernek? Ott legalább éltetett minket a remény. Egyetlen porcikám sincs, amely meg ne fagyott volna. Talán vehetnél egy tűzhengert. Megfagy az ereimben a vér.
– Honnan kerítsek tűzhengert Amerikában? Elköltözünk innét. Csak bírd ki tavaszig.
– Én nem érem meg a tavaszt.
– Vén boszorkány, túlélsz mindnyájunkat! – Masa hangja a türelmetlenségtől élesen csengett
A partitól, amelyre a rabbi meghívta Masát és Hermant, az asszony majd’ eszét vesztette. Először közölte, hogy nem megy, arra hivatkozott, hogy biztosan Leon Tortshiner van a dolog mögött, és valami disznóságra készül. Masa gyanította, hogy a rabbi nála tett látogatása, meg az a tény, hogy leitatta pezsgővel, mind része valami összeesküvésnek, amelyet Leon Tortshiner sző annak érdekében, hogy őt Hermannal összeveszejtse. Masa epés megjegyzéseket tett a rabbira, gerinctelen, hetvenkedő, képmutató alaknak nevezte. És amikor vele végzett, Leon Tortshinert kiáltotta ki mániákus, szélhámos provokátornak.
Álterhessége óta éjszakánként nem tudott aludni, az altatók se használtak. Amikor a kimerültségtől végre mégis elszenderült, rémálmok gyötörték. Az apja jelent meg halotti lepelben, a Bibliából vett idézeteket ordibálta a fülébe. Fantasztikus, csavart szarvú és hegyes ormányú vadállatok elevenedtek meg. Pofazacskójuk volt, csöcsük, a testüket fekélyek borították. Ugattak, bőgtek, negédeskedtek fölötte. Kéthetente, fájdalmak közepette menstruált és vérrögöket lökött ki magából a teste. Sifra Pua nógatta, hogy menjen orvoshoz, de Masa rendre hajtogatta, hogy nem hisz az orvosokban, és esküdözött, hogy azok csak megmérgezik a betegeket.
Aztán hirtelen meggondolta magát, és úgy határozott, hogy mégiscsak elmegy a vendégségbe. Miért is tartana Leon Tortshinertől? A polgári és a rabbinikus válást is megszerezte. Ha a férfi köszön, majd hátat fordít neki; ha bármiféle trükkökkel próbálkozik, egyszerűen szemen köpi.
Hermannak ismét módjában állt megfigyelni, hogyan vált át Masa egyik végletből a másikba. Óriási lelkesedéssel készülődött a partira. Sorra nyitotta a szekrényajtókat, fiókokat, ruhákat, blúzokat, cipőket rángatott ki, melyeknek javarészét még Németországból hozta magával. Úgy határozott, hogy az egyik ruhát átalakítja. Lázas sietséggel varrt, tépkedte a fércelést, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, harisnyát, fehérneműt kapdosott elő. Közben végig csevegett, történeteket adott elő arról, hogyan üldözték a férfiak – a háború előtt, a háború alatt, a háború után, a táborban, a Joint irodában – és ragaszkodott hozzá, hogy Sifra Pua igazolja minden szavát. Aztán egy percre abbahagyta a varrást, csak hogy régi fényképeket szedjen elő bizonyítékként.
Herman világosan látta, hogy Masa másra sem vágyik, mint hogy mindenkit túlragyogjon a partin, hogy ő legyen az est középpontja, a legcsinosabb, a legelegánsabb. Kezdettől fogva tudta, hogy hiába a nagy ellenkezés, a végén Masa igenis el fog menni. Csak előbb drámát rendez mindenből.
Váratlanul sziszegni kezdett a radiátor – a kazánt megjavították. A lakásban gőz terjengett, és Sifra Pua attól fogva arra panaszkodott, hogy a részeg házmester felgyújtja a házat. Majd kénytelenek lesznek kimenekülni a hóba, fagyba. Füst- és széngázszag terjengett. Masa forró vízzel töltötte meg a fürdőkádat. Mindent egyszerre csinált: vizet eresztett, héber, jiddis, lengyel, orosz és német dalokat énekelt. Percek alatt újjávarázsolt egy régi ruhát, kerített egy pár magas sarkú cipőt és egy stólát, amelyet ajándékba kapott valakitől, még Németországban.
Estére elállt a havazás, de a levegő fagyos volt. A keleti Bronx utcái akár Moszkva vagy Kujbisev utcái is lehettek volna
Sifra Pua, aki helytelenítette a parti gondolatát, mormogott valamit a zsidóságról, amelynek a holokauszt után nincs joga ünnepelni, de azért ellenőrizte Masa öltözékét, és javaslatokat tett. Nagy iparkodásában Masa enni is elfelejtett, ezért az anyja tejberizst főzött neki és Hermannak. A rabbi felesége felhívta Masát, és elmagyarázta, hogyan juthat el a West End Avenue-tól a Hetvenes utcákig, ahol laknak. Sifra Pua ragaszkodott hozzá, hogy Masa vegyen fel egy pulóvert, de legalább meleg alsót, ám Masa hallani se akart róla. Ezzel szemben percenként meghúzta a konyakosüveget.
Már beesteledett, amikor Hermannal útnak indultak. Fagyos szél ragadta meg a férfi vállát, és röpítette le a kalapját, úgy kapta el, a levegőben. Masa kimenőruhája libegve megemelkedett, akár egy léggömb. A mély hóba beleragadt az egyik csizmája, s a harisnyás lába nyomban átázott. Gondosan elkészített frizuráját csak részben fedte a kalap, így nyomban belepte a hó, úgy festett, mint aki egy pillanat alatt megöregedett. Egyik kezével a kalapjába kapaszkodott, a másikkal a szoknyáját fogta fel. Odakiáltott Hermannak, de a szél másfelé vitte a hangját.
Az út a magasvasútig, ami normális esetben néhány percig tartott, most komoly vállalkozásnak bizonyult. Amikor végre odaértek, a vonat épp elhúzott az orruk előtt. A pénztáros, aki a vaskályha fűtötte fülkében ült, azt mondta, hogy a vonatok akadoznak a hóborította síneken, és hogy mikor jön a következő járat, azt senki nem tudja. Masa vacogva föl-alá ugrándozott, hogy a lábát melegen tartsa. Az arca betegesen sápadt.
Eltelt tizenöt perc, és szerelvény sehol. Addigra nagy csoport utas várakozott már; férfiak gumicsizmában, kalucsniban, uzsonnás táskával; nők nehéz kabátban, bekötött fejjel. Minden arcon tompaság, sóvárság, szorongás ült. Az alacsony homlokok, zavart tekintetek, széles orrok, és kitágult orrcimpák, a szögletes állak, telt keblek és széles csípők mind cáfolták Utópia gondolatát. Az evolúció katlana még javában fortyogott. Itt egyetlen sikoltással lázadást lehetett szítani. A megfelelő indíttatású propaganda ebből a csoportból szemvillanás alatt pogromra kész hordát teremthetett.
Füttyentés hallatszott, majd félig üres kocsikkal befutott egy vonat. Az ablakait belepte a fagy. A szerelvényben hideg volt, a sáros padlón szanaszét átázott újságok, kiköpött rágógumik hevertek. „Lehet valami ocsmányabb ennél a kocsinál?” – tűnődött Herman. „Olyan nyomasztó itt minden, mintha direkt volna ilyen.” Egy részeg alak szónokolni kezdett, Hitlerről és a zsidókról hablatyolt. Masa előhúzott egy kis tükröt a táskájából, és megpróbálta megnézni magát a homályos üvegben. Megnyálazta az ujja hegyét és igyekezett lesimítani a haját, ám ahogy kiszálltak, nyomban megint szétzilálta a szél.
Amíg a vonat a föld fölött száguldott, Herman kinézett az ablaküveg egy kis darabkáján, amelyet sikerült a párától megtisztítania. Újságlapokat sodort a szél. Egy fűszeres sóval szórta fel a járdát az üzlete előtt. Egy autó igyekezett kikecmeregni egy kátyúból, de a kerekei csak körbeforogtak, tehetetlenül. Hermannak hirtelen eszébe jutott a fogadalma, hogy jó zsidóvá lesz, hogy visszatér a Sulhán Áruhhoz és a Gemárához. Hányszor megfogadta már! Hányszor próbálta meg szemen köpni a világi hívságokat, és vallott kudarcot minden alkalommal. És most is épp egy mulatságba tart. Népe egyik felét megkínozták és meggyilkolták, a másik fele meg partit rendez. Hirtelen megszánta Masát. Olyan sovány, olyan sápadt és beteg.
Későre járt, mire Herman és Masa leszálltak a vonatról és kiléptek az utcára. Vad szél süvített a befagyott Hudson folyó felől. Masa Hermanba kapaszkodott. A férfi minden erejével a szélnek veselkedett, hogy el ne fújja. A szempilláit is hó lepte. Masa, levegő után kapkodva megint kiabált valamit. A kalapja le akart repülni a fejéről. Herman kabátalja és nadrágszára a lábát csapkodta. Kész csoda, hogy el tudták olvasni a rabbi házszámát. Lélegzet visszafojtva berohantak a kapualjba. Itt már meleg és csöndes volt minden. Aranykeretes képek lógtak a falakon, szőnyegek borították a padlót, csillárok árasztottak tompa fényt, kerevetek és karosszékek várták a látogatókat.
Masa egy tükör elé állt, és megpróbálta rendbe hozni a ruháját és sminkjét ért károkat. – Ha ezt túlélem, sose halok meg – mondta.

Még egy utolsó tincset a helyére igazgatott, aztán a felvonó felé indult. Herman kisimította a nyakkendőjét. A gallér lötyögött a nyaka körül. A földig érő tükör megmutatta alakja és öltözéke minden hibáját. A háta megroggyant, a külseje elgyötört. Lefogyott: a nagykabát is, az öltöny is lötyögött rajta. A felvonó kezelő egy pillanatig tétovázott, mielőtt kitárta előttük az ajtót. Amikor a rabbi ajtaja előtt megállt, gyanakodva figyelt, miközben Herman becsöngetett.
Senki sem jött ajtót nyitni. Herman hallotta odabent a lármát, beszélgetést, s a rabbi harsány hangját. Idővel egy fekete cselédlány fehér kötényben, fehér fejfedővel ajtót nyitott. Mögötte állt a rabbi felesége, a rebecin. Magas, szoboralkatú asszony volt, a férjénél is magasabb. A haja hullámos, szőke, az orra fitos és hosszú, aranyszínű ruhát viselt. Csüngtek rajta az ékszerek. Minden csontos, hegyes, éles volt rajta. Igazi siksze. Lenézett Hermanra meg Masára, és a szeme felragyogott.
Valahonnét a rabbi is előkerült.
– Megjöttek! – bömbölte. Azzal kinyújtotta mindkét kezét, az egyiket Hermannak, a másikat Masának, Masáét meg is csókolta.
– Micsoda szépség! – kiáltotta. – Ez az ember megkaparintotta magának a legszebb nőt Amerikában. Eileen, most nézd meg!
– Kérem a kabátjukat! Hideg van, ugye? Féltem, hogy ide se érnek. A férjem már annyit mesélt magukról. Őszintén örülök, hogy…
A rabbi átölelte Masát és Hermant, majd bevezette őket a nappaliba. Átnyomakodott a tömegen, s útközben mindenkinek bemutatta őket. A homályban Herman borotvált képű férfiakat látott, dús hajukon apró kipával, de voltak kipa nélkül is, meg kecskeszakállal, teljes szőrzettel. A nők hajszíne éppolyan változatos volt, mint a ruhájuk árnyalata. Angol, héber, német és francia beszéd ütötte meg Herman fülét. Parfümillat, tömény szesz és májpástétom szaga lengte be a levegőt.
Egy inas ment oda az újonnan érkezettekhez, hogy megtudakolja, mit innának. A rabbi a bárhoz vezette Masát, hátrahagyva Hermant. Átkarolta Masa derekát, úgy vezette, mintha táncba vinné. Herman csak arra vágyott, hogy leülhessen valahol, de sehol egy üres szék. Egy cselédlány tálcáról hallal, felvágottal, tojással, sós keksszel kínálta. Megpróbált fogpiszkálóvégre szúrni egy fél tojást, de az kicsúszott a keze ügyéből. Az emberek oly hangosan beszéltek, hogy majd’ megsüketült. Egy nő rikoltva nevetett.
Herman még soha nem járt amerikai partin. Arra számított, hogy a vendégek majd körben ülnek, és vacsorát szolgálnak fel. De itt se hely nem volt a leülésre, se ételnek nyoma. Valaki angolul szólt hozzá, de a nagy hangzavarban nem értette. Hol a csudában lehet Masa? Mintha csak elnyelte volna a tömeg. Megállt egy festmény előtt, és csak nézte, minden különösebb ok nélkül.
Bement egy szobába, amelyben több kanapé és szék állt. A falakat földtől a mennyezetig könyvek borították. Körben férfiak és nők üldögéltek, a kezükben ital. A sarokban talált egy üres karosszéket és belesüppedt. A társaság egy professzorról beszélgetett, aki egy könyv megírásához ötezer dolláros ösztöndíjat kapott. Nevettek a professzoron is, az írásán is. Egyetemek, alapítványok, ösztöndíjak, adományok röpködtek, kiadványok a judaizmussal, szocializmussal, történelemmel, pszichológiával kapcsolatban. „Miféle nők ezek? Honnan ilyen jól informáltak?” – tűnődött Herman. Tudatában volt kopottas megjelenésének, s félt, hogy majd megpróbálják bevonni a társalgásba. Nekem itt semmi keresnivalóm. Meg kellett volna maradnom talmudistának.” Amennyire tehette, arrébb húzta karosszékét a társaságtól.
Csak hogy valamivel elfoglalja magát, levette a polcról Platón Dialógusait. Találomra kinyitotta A lakománál, s a következőket olvasta: „kevéssé valószínű, hogy akik őszintén szívükön viselik a filozófia sorsát, csupáncsak azt tanulmányozzák, hogyan kell meghalni és hogyan kell halottnak lenni” Visszalapozott néhány oldalt, és Szókratész védőbeszédében a következő szavakra esett a pillantása: „Mert hitem szerint ellentmond a természetnek, hogy a jobbik embernek bántódást okozhasson a nála csekélyebb.” Valóban így volna? Ellentmondana a természetnek, hogy a nácik milliószámra gyilkolták meg a zsidókat?
Megjelent az ajtóban egy cselédlány és jelentett valamit, amit Herman nem értett. Mindenki felállt, és elhagyta a helyiséget. Herman magára maradt. Elképzelte, hogy New Yorkban vannak a nácik, de valaki – talán éppenséggel a rabbi – magához vette ebben a könyvtárban. Egy falba vájt nyíláson keresztül táplálták.
Ismerősnek látszó alak jelent meg az ajtóban. Alacsony ember volt, szmokingban; nevető szeméből felismerés és gúny áradt. – Kit látnak szemeim? – kérdezte jiddisül. – Nahát, úgy látszik, valóban kicsi a világ.
Herman felállt.
– Nem ismer meg?
– Annyira nem ismerem itt ki magamat, hogy…
– Pesheles! Nathan Pesheles! Néhány hete jártam a lakásán…
– Hogyne, persze.
– Miért gubbaszt itt magában? Azért jött ide, hogy könyveket olvasson? Nem is tudtam, hogy ismeri Lampert rabbit. De hát ki ne ismerné? Miért nem jön enni? Odaát önkiszolgáló alapon folyik az eszem-iszom. Az ember elveszi az ételt a büféasztalról. Hol van a felesége?
– Itt van valahol. Elvesztettem.
Mihelyt a száján kiejtette, Herman ráébredt, hogy Pesheles nem Masáról beszél, hanem Jadwigáról. Bekövetkezett a katasztrófa, amelytől rettegett. Pesheles karon fogta.
– Jöjjön, keressük meg együtt. A feleségem ma este nem tudott eljönni. Influenzás. Vannak nők, akik rögtön megbetegszenek, mihelyt el kell menniük valahová.
Pesheles a nappaliba vezette Hermant. Az emberek tányérral a kezükben álldogáltak, ettek és beszélgettek. Néhányan az ablakpárkányra, a radiátorra telepedtek, bárhová, ahol talpalatnyi helyet találtak. Pesheles az ebédlő felé vonszolta Hermant. Egy ételekkel megrakott hosszú asztalt tengernyi ember állt körül. Herman megpillantotta Masát. Egy alacsony férfival állt, aki belekarolt. A férfi minden bizonnyal valami nagyon mulatságosat mesélt, mert Masa harsányan nevetett és összecsapta a kezét. Amikor Hermant megpillantotta, kiszabadította magát a férfi szorításából, és megindult felé. A társa követte. Masa arca kipirult, a szeme jókedvűen ragyogott.
– Itt van az elveszettnek hitt férjem! – kiáltott. Karját Herman nyaka köré fonta, és úgy csókolta meg, mintha csak hosszú utazás után találkoznának. A lehelete alkoholtól bűzlött.
– Bemutatom a férjemet, ez pedig Jasa Kotik – mondta Masa, és a férfi felé intett, akivel eddig beszélgetett. A férfi kopott hajtókájú, európai szmokingot viselt; a nadrágja mindkét oldalán széles szaténcsík húzódott. Brillantintól csillogó, fekete haját elválasztva viselte, az orra horgas, az állán hasadás. Fiatalos alakja éles ellentétben állt barázdált homlokával és ráncos szájával, amelyből hamis fogsor villant elő, amikor elmosolyodott. Volt valami gunyoros és agyafúrt a pillantásában, a mosolyában, a modorosságában. A karját behajlította, mint aki azt várja, hogy Masa ismét belekaroljon, és továbbsétáljon vele. A száját csücsörítette, amitől csak még ráncosabb lett az arca.
– Hát ez a férjed? – kérdezte, és komédiázva vonta fel a fél szemöldökét.
– Herman, Jasa Kotik az a színész, akiről már meséltem neked. Együtt voltunk a táborban. Nem tudtam, hogy New Yorkban van.
– Én meg azt hallottam, hogy Masa Palesztinába ment – fordult Hermanhoz Jasa Kotik. – Azt hittem, valahol a Siratófal vagy Rákhel sírja közelében van. Körülnézek, hát látom, hogy whiskyt iszik Lampert rabbi nappalijában. Nesze neked Amerika, flúgos Columbus, ha-ha!
Hüvelyk- és mutatóujját pisztolyként a homlokára szorítva úgy tett, mint aki lőni készül. Minden porcikáját egy akrobata ügyességével mozgatta. Az arca egy pillanatig nem volt mozdulatlan, grimaszolt és mórikált egyfolytában. Egyik szemöldöke meglepetésében a magasba szökött, a másik ugyanakkor leereszkedett, mintha épp sírni készülne. Az orrlika kitágult Herman sokat hallott már róla Masától. Állítólag viccet mesélt, miközben a saját sírját ásatták vele, és ez annyira tetszett a náciknak, hogy eleresztették. Nagy tréfamesterként a bolsevikoknak is sikerült a kegyeibe férkőznie. Akasztófahumorának és bohóckodásának köszönhetően számtalan veszedelmen felülkerekedett. Masa eldicsekedett Hermannak, hogy Jasa szerelmes volt belé, de ő nem biztatta.
– Ez azt jelenti, hogy maga a férj és ő a feleség? – kérdezte Kotik Hermantól. – Hogy sikerült megfognia? Én a fél világot végigkutattam utána, maga meg csak fogja és elveszi feleségül. Milyen alapon? Ezek a… már megbocsásson… francos imperialisták…
– Máig ugyanaz a pojáca maradtál. Én meg, mintha azt hallottam volna, hogy Argentínába mentél.
– Ott is voltam. Hol nem voltam én? Hála a repülőgépnek. Csak leülsz, fölhajtasz egy pohárka snapszot, és mielőtt még horkolni kezdenél, meg álmodni Kleopátráról, már ott is vagy Dél-Amerikában. Amikor itt sávuót van, az ember lubickolnak a Coney Island-i strandon, amikor ott sávuot van, az ember didereg a fűtetlen lakásban. Ugyan, kinek ízlenek sávuotkor a tejes ételek, amikor meg lehet fagyni odakint? Hanukka idején elolvadsz a melegtől, és mindenki Mar  del Platába megy hűsölni. De mihelyt beugrasz egy fordulóra a kaszinóba és elveszíted azt a kevés pesót is, amid van, egyből meleged lesz. Hogy jutott eszedbe, hogy pont hozzá menj feleségül? – kérdezte Jasa Kotik Masától és felvonta a vállát, hogy nagyobb hangsúlyt adjon a kérdésnek. – Példának okáért, mi van meg őbenne, ami belőlem hiányzik? Úgy mégis.
– Komoly ember, te meg egy agyrém vagy – felelte Masa.
– Van róla fogalma, micsoda kincsre tett szert? – intézte most Kotik a szavait Hermanhoz, és közben Masára mutatott. – Ez nem közönséges nőszemély. Hanem maga a zsarátnok – hogy a mennyből vagy a pokolból, azt eleddig nem sikerült eldöntenem. Az ő szelleme tartott életben mindőnket. Magát Sztálint is rávette volna bármire, ha épp ellátogatott volna a táborunkba. Mi lett Mose Feiferrel? – fordult most Jasa Masához. – Azt hittem, vele léptél meg…
– Vele? Miket össze nem beszélsz? Berúgtál, vagy csak össze akarsz veszejteni a férjemmel? Fogalmam sincs, mi lett Mose Feiferrel, meg aztán nem is vagyok rá kíváncsi. Úgy beszélsz, mintha a szeretőm lett volna. Nős ember volt, és ezt tudta mindenki. Ha mindketten életben maradtak, együtt is vannak, minden bizonnyal.
– Nos, egy szót se szóltam. Semmi oka a féltékenységre, Mr. … hogy is hívják? Broder? Legyen Broder. A háború alatt nem voltunk emberek, egyikünk se. A nácik szappant főztek belőlünk, kóser szappant. A bolsevikok meg velünk trágyázták a forradalmukat. A trágyától meg mit lehet elvárni? Ha rajtam állna, azokat az éveket egyszerűen törölném a naptárból.
– Részeg, mint Lót – mormogta Masa.

A beszélgetés során Pesheles végig egy lépéssel a csoport mögött állt Elképedten vonta föl a szemöldökét, s a kártyajátékos nyugalmával várt, mint aki tudja, az ő kezében van az adu ász. Szájtalan arcára ráfagyott a mosoly. Herman a döbbenetes jelenet közepette meg is feledkezett róla, de most odafordult hozzá: – Masa, engedd meg, hogy bemutassam Mr. Peshelest.
– Pesheles? Mintha már találkoztam volna egy Peshelesszel. Oroszországban vagy Lengyelországban, már nem is emlékszem – mondta Masa.
– Kis család a miénk. Valószínűleg egy Peshe vagy Peshele nagyanya leszármazottai vagyunk. Coney Islanden ismerkedtem meg Mr. Broderrel, Brooklynban… nem tudtam, hogy…
Az utolsó szavakat Pesheles már vihogva mondta ki. Masa kérdőn nézett Hermanra. Jasa Kotik vidor képpel a fejét vakargatta a kisujjával. 
– Coney Island? Felléptem ott egyszer, vagy legalábbis megpróbáltam a… hogy is hívják? Ó, igen, Brightonban. Az egész színház tele volt öreg nőkkel. Honnan van annyi öregasszony Amerikában? Nem csupán süketek, de jiddisül is elfelejtettek. Hogyan bohóckodjon az ember olyan hallgatóság előtt, amelyik nem hall, ráadásul, ha hallaná, akkor se értené. A menedzser, vagy aminek szólíttatta magát, rendre hajtogatta, micsoda nagy siker voltam. Mi értelme a sikernek egy öregek otthonában? Úgy éljek, negyven éve dolgozom a jiddis szórakoztatóiparban. Tizenegy éves koromban kezdtem. Amikor Varsóban nem léphettem fel többé, Łódźba mentem, Vilnába meg Isisokba. A gettóban is felléptem. Még az éhes hallgatóság is többet ér a süket hallgatóságnál. Amikor kijutottam New Yorkba, a színészszakszervezet berendelt próbajátékra. A Kuni-Lemlt játszatták el velem, a szakszervezeti vezetők a meghallgatás közben verték a blattot. Kiszórtak, dikció, smikció. Egy szó mit száz, összejöttem valakivel, aki egy román éttermet üzemeltetett egy pincében. Éjjeli Pont Kabarénak hívták. Kiszuperált zsidó teherautósofőrök járnak oda a sikszéikkel. Egy sincs közülük hetven alatt. Mindnek felesége van és unokái, akik már professzorok. A nők drága szőrmebundát viselnek, és Jasa Kotiknak kell szórakoztatnia őket. Nekem az a specialitásom, hogy rosszul beszélem az angolt, és jiddis szavakkal keverem. És ez a jutalmam, amiért nemet mondtam a gázkamrákra, amiért nem voltam hajlandó lefeküdni és meghalni Sztálin elvtárs kedvéért Kazahsztánban. És milyen az én szerencsém? Itt lett artritiszem Amerikában, meg már a szívem is rakoncátlankodik. Maga mivel foglalkozik, Mr. Pesheles? Üzletember?
– Mit számít? Én magától nem veszek el semmit.
– Vegyen csak!
– Mr. Pesheles ingatlannal foglalkozik – mondta Herman.
– Netán volna számomra egy jó ajánlata? – kérdezte Jasa Kotik. – Írásba adom, hogy nem eszem  téglát.
– Miért álldogálunk itt? – vágott a szavába Masa. – Menjünk, együnk valamit. Istenemre, Jasele, te semmit se változtál. Ugyanaz a szögletes ék vagy a kör alakú lyukban.
– Csoda, hogy milyen csinos lettél.
– Mióta házasok? – kérdezte Pesheles Masát.
Masa a homlokát ráncolta. – Elég régen ahhoz, hogy már a válást fontolgassuk.
– Hol lakik? Szintén a Coney Islanden?
– Mi ez a sok beszéd itt Coney Islandről? – kérdezte Masa gyanakvón.
– Na tessék! – mondta magában Herman. Meglepte, hogy a katasztrófa előérzete mennyivel félelmetesebb volt, mint maga a tényleges katasztrófa. Áll a lábán. Még csak el sem ájult. Jasa Kotik lehunyta fél szemét és az orrát ráncolta. Pesheles egy lépést közelebb lépett.
– Nem a levegőbe beszélek, Mrs. … minek szólítsam? Jártam Mr. Broder otthonában a Coney Islanden. Milyen utcában is? A Mermaid és a Neptune között? Azt hittem, az az asszony, aki áttért, az a felesége. Erre kiderül, hogy van itt neki egy csinos kis felesége. Ezek az újoncok aztán tudnak élni. Mi, amerikaiak, ha egyszer megnősülünk, úgy is maradunk, ha tetszik, ha nem. Vagy elválunk, és nőtartást fizetünk, aki meg nem fizet, azt lecsukják. És mi lett a másik csinos kis asszonykával… Tamarával? Tamara Broder? Még a noteszomba is beírtam a nevét.
– Ki ez a Tamara? A feleségedet hívták Tamarának, aki meghalt, nem? – kérdezte Masa.
– A meghalt feleségem itt van Amerikában – felelte Herman. Miközben kimondta, a térde remegett és a gyomra émelygett. Csak nem fog a végén még elájulni, tűnődött magában.
Masa méregbe gurult. – A feleséged feltámadt halottaiból?
– Olybá tűnik.
– Őt látogattad meg a nagybátyjánál az East Broadwayn?
– Igen.
– Azt mondtad, öreg és csúnya.
– A férjek mind ezt mondják a feleségükről – nevetett Jasa Kotik. Nyelve hegyét kidugta, és a szemét görgette. Pesheles az állát simogatta.
– Fogalmam sincs, ki zagyválta itt össze a dolgokat… én vagy mindenki más. – Hermanhoz fordult. – Amikor meglátogattam Mrs. Schreiert Coney Islanden, ő mesélt nekem egy asszonyról, aki fönn lakik az emeleten, áttért a judaizmusra, és akinek állítólag maga a férje. Azt mondta, maga író, és rabbi meg mit tudom én, mi még, meg hogy könyveket árul. Nekem gyöngém az irodalom, ha jiddis, ha héber, ha török. Mrs. Schreier az egekig magasztalta, mesélt ezt, mesélt azt, én meg, gondoltam, hátha vehetek magától valamit. Akkor ki ez a Tamara?
– Mr. Pesheles, fogalmam sincs, hogy mit akar, és hogy miért avatkozik bele a más dolgába – mondta Herman. – Ha úgy érzi, hogy valami nincs rendjén, miért nem fordul a rendőrséghez?
Miközben beszélt, tüzes karikák táncoltak a szeme előtt. Aztán lassan kiúsztak a látóteréből. Ezt a jelenséget gyerekkorától fogva meg-megtapasztalta. Mintha a kis karikák a szeme mögött ólálkodtak volna, s csak az alkalomra vártak, hogy stresszes pillanatokban aktiválódjanak. Az egyik karika kiúszott oldalra, de aztán visszalebegett. Vajon lehetséges-e állva elájulni, tűnődött Herman.
– Még hogy a rendőrséghez? Miről beszél? Hát mi vagyok én, Isten kozákja, ahogy mondani szokás? Felőlem akár egy egész háremet tarthat. Maga nem része az én világomnak. Csak gondoltam, talán segíthetek. Végtére is, maga menekült, és egy lengyel siksze, aki áttér a zsidó hitre, nem mindennapos. Azt mondták, maga utazó enciklopédiaárus. Aztán néhány nappal az után, hogy magával megismerkedtem, látogatóban jártam egy asszonynál a kórházban, akinek valami nőgyógyászati műtéte volt. Egy régi barátom lánya az illető. Beléptem a szobájába, és ott látom a maga Tamaráját; vele feküdt egy szobában. Egy golyót távolítottak el a csípőjéből. New York hatalmas város, egy egész világ, de kis falu is, egyszersmind. Ő mondta, hogy a maga felesége… lehet, hogy nem volt magánál.
Herman kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor a rabbi lépett oda hozzájuk. Arca fényesen ragyogott a sok elfogyasztott alkoholtól.
– Már mindenütt kerestem őket, erre tessék, itt vannak! – kiáltotta. – Maguk mind ismerik egymást? A barátom, Nathan Pesheles ismer mindenkit, és őt is ismeri mindenki. Masa, maga a legszebb nő ezen a partin! Nem is sejtettem, hogy maradtak még ilyen gyönyörű teremtések Európában. És Jasa Kotik is itt van!
– Én hamarabb ismertem Masát náladnál – közölte Jasa Kotik.
– Herman barátom elrejtette előlem.
– És nem csak egyet rejteget – tette hozzá Pesheles sokat sejtetőn.
– Gondolod? Biztosan jól ismered. Nekem megjátssza az ártatlan bárányt. Már-már azt hittem, egy eunuch és…
– Szívesen lennék efféle eunuch – vágott a szavába Pesheles.
– Mr. Pesheles elől aztán nem rejtőzhet el senki – nevetett a rabbi. – Mindenütt ott vannak a kémei. No, és mit tudsz? Avass be a titkaidba.
– Nem szoktam elárulni mások titkait.
– Jöjjenek enni. Fáradjanak át az ebédlőbe. Majd sorba állunk a többiekkel.
– Elnézést, rabbi, mindjárt jövök – mondta Herman váratlanul.
– Most meg hová rohan?
– Mindjárt jövök.
Herman sietve távozott, Masa utána. Át kellett nyomakodniuk a tömegen.
– Ne gyere utánam. Mindjárt itt leszek – mondta Herman.
– Ki ez a Pesheles? Ki az a Tamara? – Masa megragadta Herman kabátujját.
– Kérlek, eressz el!
– Válaszolj tisztességesen!
– Hánynom kell.
Azzal kitépte magát Masa szorításából, és rohanva keresni kezdte a mellékhelyiséget. Nekiment az embereknek, azok meg ellökték. Egy nő ráordított, mert a tyúkszemére lépett. Kiment a hallba, és a füstös levegőben meglátott egy csomó ajtót, de fogalma sem volt, melyik lehet a fürdőszoba. A feje szédült. A padló hullámzott a lába alatt, akárha hajón dülöngélne. Kinyílt egy ajtó és valaki kilépett a fürdőszobából. Ahogy Herman berontott, nekiment egy másik, kifelé igyekvő férfinak, aki ledorongolta.
A vécécsészéhez rohant és hányni kezdett. Csengett a füle, az erek doboltak a halántékán. A gyomra görcsökben öklendezte ki magából a savat, az epét és förtelmes szagokat, amelyeknek már a létéről is megfeledkezett. Valahányszor azt hitte, hogy már kiürült a gyomra, és papírral törölgetni kezdte magát, újabb roham fogta el. Nyögött, öklendezett, s közben mind jobban meggörnyedt. Amikor végleg kijött belőle minden, félájultan felállt. Valaki bedörömbölt az ajtón, és megpróbálta belökni. Herman összerondította a padlócsempét, a falat, és most fel kellett takarítania a mocskot maga után. Belenézett a tükörbe, ahonnét a sápadt képe nézett vissza rá Levette a kéztörlőt az állványról és megtörölgette a hajtókáját. Ki akarta nyitni az ablakot, hogy kimenjen a bűz, de annyira elgyöngült, hogy nem volt ereje felnyomni. Még egyszer, utoljára nekiveselkedett, és ekkor az ablak engedett. Megkeményedett hó és jégcsap lógott az ablakkeretről. Herman mély lélegzetet vett, és a friss levegőtől lassan magához tért. Az ajtót megint püfölni kezdték, a kilincset rángatták. Kinyitotta, és ott találta Masát.
– Rám akarod törni az ajtót?
– Hívjak orvost?
– Nem kell orvos. Gyerünk innét.
– Teljesen összerondítottad magad.
Masa zsebkendőt vett elő a táskájából. Miközben törölgetni kezdte, megkérdezte: – Hány feleséged van? Három?
– Tíz.
– Az Úr hozzon szégyent a fejedre, ahogyan te hoztál szégyent az enyémre.
– Hazamegyek – mondta Herman.
– Eredj csak, de a parasztodhoz, ne énhozzám – felelte Masa. – Köztünk mindennek vége.
– Ha vége, hát vége.
Masa visszament a nappaliba, Herman pedig keresni kezdte a kabátját, kalucsniját, kalapját, de nem tudta, hol hagyta. A rabbi felesége, akinek a kezébe adta, eltűnt. A cselédlánynak nyomát se látta. Ott téblábolt a hallban, a tömegben. Megkérdezte valakitől, hol vannak a kabátok, de a férfi csak a vállát vonogatta. Herman bement a könyvtárba és lehuppant egy fotelbe. Valaki egy fél pohár whiskyt, és egy megkezdett szendvicset hagyott az asztal sarkán. Herman megette a kenyeret és a büdös sajtot, és megitta a whisky maradékát; a szoba forgott körülötte, mint egy körhinta. Pontok és vonalak kaleidoszkópja vibrált a szeme előtt, ilyen ragyogó színkavalkádot akkor szokott látni, ha ujjbegyét a lezárt szemhéjára szorította. Mintha minden remegett, reszketett, alakot változtatott volna. Az emberek be-bedugták fejüket az ajtón, de Herman nem igazán látta őket. Az arcok kivehetetlenül úsztak körülötte. Valaki szólt hozzá, de Herman úgy érezte, vízzel van tele a füle. Viharos tengeren himbálózott. Milyen különös, hogy van még rend ebben a káoszban. Csupa geometriai alakzatot látott maga előtt, bár mindet eltorzultan. A színek is gyorsan változtak. Masát felismerte, amikor belépett. Egy pohár itallal a kezében közeledett, és megkérdezte: – Te még mindig itt vagy?
A hangját egészen messziről hallotta, elképesztette, mennyire megváltozott a hallása, meg az önmaga iránti közönye. Masa odahúzott egy széket, leült, a térdük majdnem összeért.
– Ki ez a Tamara?
– A feleségem él. Amerikában van.
– Köztünk mindennek vége, de úgy érzem, annyival tartozol nekem, hogy most, utoljára őszinte légy.
– Igazat mondtam.
– Ki ez a Pesheles?
– Nem tudom.
– Lampert rabbi állást kínált… elmehetek igazgatónak egy utókezelő szanatóriumba. Heti hetvenöt dollár a fizetés.
– És mit csinálsz anyáddal?
– Őt is el tudom ott helyezni.
Herman teljes mértékben felfogta, hogy ez mit jelent, de már nem számított. Épp megtapasztalta a „végtagok szétesését”, ami az önfeláldozás állapotának haszid kifejezése. „Bár lennék mindig ebben az állapotban!” – gondolta.
Masa várt. Aztán így szólt: – Te akartad, hogy így legyen. Jól kifundáltad. Hogy szépen bezárkózzak az öregekkel és betegekkel. Mivel nincs zárda zsidó nők számára, ez lesz az én zárdám – amíg anyám meg nem hal. Utána véget vetek az egész komédiának. Kérsz valamit? Arról nem tehetsz, hogy szélhámosnak születtél.
Azzal távozott. Herman a karosszék támlájának támasztotta a fejét. Egy vágya volt csak: hogy lefekhessen valahol. Beszélgetést, nevetést, lépteket hallott, tányérok, poharak csörömpöltek. Aztán lassanként felszállt fejében a köd; a szoba már nem forgott, a szék ismét szilárd talajon állt. Az agya is kitisztult. Nem maradt vissza más, csak elgyöngült térdének remegése és a keserű szájíz. Egyszer csak éhséget érzett.
Eszébe jutott Pesheles és Jasa Kotik. Egyértelmű volt, hogy ha egyáltalán túléli ezt a ma esti megpróbáltatást, akkor se dolgozhat többé Lampert rabbinak. Ebben a nagy felfordulásban is létezik egy terv, amelyet az emberi kapcsolatokat irányító Felsőbb Hatalmak vezérelnek. A rabbi egyértelműen le akarja csapni Masát a kezéről. Amúgy soha nem fizetne heti hetvenöt dollárt egy szakképzetlen és tapasztalatlan nőnek ilyen munkáért. Meg az anyjának se viselné gondját ráadásul, ami további hetvenöt dollárba kerül, ha ugyan nem többe.
Hermannak egyszer csak eszébe jutott, mit mondott Jasa Kotik Mose Feiferről. A parti a Masával kapcsolatban dédelgetett, néhány megmaradt illúzióját is egyszer s mindenkorra szertefoszlatta. Sokáig várt, de Masa nem tért vissza. „Ki tudja, talán azért ment, hogy kihívja a rendőrséget”, fantáziált. Már látta maga előtt, amint megérkeznek, hogy letartóztassák, Ellis Islandre küldjék, aztán visszazsuppolják Lengyelországba.
Mr. Pesheles állt meg előtte. Hermanra nézett, és fejét félrebillentve, gunyorosan megjegyezte: – Ó, hát itt van! Magát keresik.
– Kicsoda?
– A rabbi, a rebecin. A Masája igen csinos asszony. Van sava-borsa. Honnét szedte? Nem sértésnek szánom, de egy ilyen senki alak, mint maga…
Herman nem felelt.
– Hogy csinálja? Szeretném tudni, hogy csinálja.
– Mr. Pesheles, semmi oka rá, hogy engem irigyeljen.
– Miért ne volna? Brooklynban egy siksze áttért a maga kedvéért. Itt ez a csinos asszonyka, hogy festeni se lehetne különbet. És Tamara is megjárja. A legkisebb ártó szándék nélkül elmondtam Lampert rabbinak a sikszét, aki áttért a maga kedvéért, és ez teljességgel zavarba ejtette. Azt mondta, maga könyvet ír neki. Ki ez a Jasa Kotik? Soha hírét nem hallottam.
– Én se ismerem.
– Pedig mintha igen jóban volna a feleségével. Tisztára megbolondult a világ. Minél tovább él az ember, annál többet lát. Egy szó, mint száz, itt, Amerikában lehetne kicsit óvatosabb. Évekig nem történik semmi, aztán egyszer csak hiba csúszik a számításba. Ismertem egy szélhámost, akinek a legmagasabb beosztásban lévő emberekkel volt kapcsolata: elnökökkel, szenátorokkal… amit csak akar. Aztán váratlanul valaki bekavart, azóta börtönben hűsöl, és hamarosan visszaküldik Olaszországba, mert hogy onnan jött. Eszemben sincs összehasonlítgatásokat tenni, mentsen Isten, de Sam bácsinál a törvény az törvény. Azt javasolom magának, hogy legalább ne tartsa őket egy államban. Tamara olyan asszony, aki megszenvedte a magáét. Megpróbáltam összehozni valakivel, akkor mondta, hogy a maga felesége. Természetesen titok, és tőlem nem is fogja megtudni senki.
– Nem tudtam, hogy életben van.
– De ő azt mondta, hogy még Európából küldött egy nyilatkozatot a Jointnak vagy a Hiasnak, hogy tegyék be az itteni újságokba. Tán nem olvas újságokat?
– Nem tudja véletlenül, hol találom a kabátomat? – kérdezte Herman. – Szeretnék elmenni, de nem találom.
– Vagy úgy. Erre a sok nőre mind sikerült ráakadnia, de a kabátját nem találja sehol? Gondolom, maga is nagy színész lehet. Ne aggódjon, senki nem lopja el a kabátját. Feltételezem, hogy a hálószobában van a ruhatár. New Yorkban senkinek nincs annyi szekrénye, hogy egy ekkora vendégség kabátjait mind elakassza. De mi ez a nagy sietség? A felesége nélkül csak nem akar távozni? Hallom, a rabbink épp megkínálta egy nagyszerű állással. Dohányzik?
– Időnként.
– Tessék, gyújtson rá. Jót tesz az idegeknek. – Mr. Pesheles előkapta arany cigarettatárcáját és arany öngyújtóját. A cigaretta is külföldről jött, rövidebb volt az ittenieknél, a vége aranyozott. – Meg aztán, minek aggodalmaskodni a jövő felől? – kérdezte. – Senki sem tudhatja, mit hoz a holnap. Aki nem ragadja meg mindazt, amit a ma kínál, annak nincs semmije. Mi történt a nagy vagyonokkal Európában? Nagy halom hamuvá lettek. – Mr. Pesheles megszívta a cigarettát, aztán füstkarikákat eregetett. Arca egy perc alatt megöregedett, búskomorrá vált. Mintha valami belső bánat emésztené, amelyre nincs és nem is lehetséges vigasz.
– Nos, megyek, megnézem, mi folyik odakinn – intett az ajtó felé.

Amikor Herman magára maradt, lehorgasztott fejjel ült tovább. A székéhez közel eső polcon felfedezett egy Bibliát, odahajolt és elvette. Belelapozott, és rálelt a Zsoltárokra: „Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongattatom; elsenyved a búbánat miatt szemem, lelkem, testem. Mert bánatban enyészik életem, és sóhajtásban múlnak éveim; bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak csontjaim. Temérdek üldözőm miatt csúfsággá lettem, kivált szomszédaimé, és ismerőseimnek félelmévé; a kik az utcán látnak, elfutnak tőlem.”
Herman olvasta a szavakat. Hogyan lehetséges, hogy ezek a mondatok minden körülmények között, minden korban, minden időben érvényesek, miközben a világi irodalom, ha mégoly nagyszerű is, idővel elveszíti aktualitását?
Masa betántorgott, lerítt róla, hogy részeg. A kezében tányér és egy pohár whisky. Az arca sápadt volt, de a szemében gunyoros fény ragyogott Bizonytalan mozdulattal Herman székének karfájára tette a tányért.
– Mit csinálsz? – kérdezte. – A Bibliát olvasod? Te álszent képmutató!
– Masa, ülj le.
– Miből gondolod, hogy le akarok ülni? Mi van akkor, ha nem leülni akarok, hanem lefeküdni? Tudod mit, inkább mégis az öledbe ülök.
– Ne, Masa, ne itt.
– Miért ne? Tudom, hogy ő a rabbi, de a lakása nem a zsinagóga. A háború alatt még a zsinagógában sem feszélyezte magát senki. Bezavarták a zsidó nőket a zsinagógába és…
– Azt a nácik tették.
– És kik voltak a nácik? Azok is csak férfiak voltak. Ugyanazt akarták, amit te, Jasa Kotik, meg a rabbi is. Talán te is pontosan ugyanazt tetted volna. Sok náci nővel lefeküdtek Németországban. Egy pakli amerikai cigarettáért, egy tábla csokoládéért megkapták őket. Ha láttad volna, hogy a felsőbbrendű faj leányai hogyan feküdtek le a gettóbeli fiúkkal, hogyan ölelgették, csókolgatták őket. Néhányan feleségül is vették. Akkor meg mit vagyunk úgy oda a náciktól? Mind nácik vagyunk mi is! Az egész emberi faj! Te nem csupán náci vagy, de még egy gyáva alak is, aki megijed a saját árnyékától.
Masa nevetni próbált, de hamar elkomorult megint. – Túl sokat ittam. Találtam egy üveg whiskyt, és egyre csak töltögettem. Na egyél, ha nem akarsz éhen pusztulni. – Masa egy székbe roskadt. A táskájából kivett egy pakli cigarettát, de nem talált gyufát. – Miért bámulsz rám így? Nem fogok lefeküdni a rabbival.
– Mi volt közted és Jasa Kotik között?
– Az én tetvem lefeküdt az ő tetvével. Ki ez a Tamara? Mondd meg egyszer s mindenkorra.
– A feleségem él, ahogy ezt már megpróbáltam elmondani.
– Ez igaz, vagy megint az orromnál fogva vezetsz?
– Igaz.
– De hát lelőtték.
– Él.
– A gyerekek is?
– Nem, a gyerekek nem.
– Nahát. Van pokol, amely még Masának is több a kelleténél. A sikszéd tud róla?
– Járt nálunk.
– Nekem ugyan mindegy. Amikor kijöttem Amerikába, azt hittem, magam mögött hagytam a temérdek mocskot, most viszont azt hiszem, hogy a legsűrűbbjébe csöppentem. Talán ez az utolsó alkalom, hogy szóba állok veled, és azt akarom, hogy tudd meg, náladnál nagyobb szélhámossal ebben az életben nem találkoztam. Pedig nekem aztán elhiheted, volt dolgom patkányokkal éppen elég. És hol van a feltámadt feleséged? Szeretnék találkozni vele, de legalább vetnék rá egy pillantást.
– Egy bútorozott szobában lakik.
– Add meg a címét és a telefonszámát.
– Minek? Jól van, megadom, de most nincs nálam a telefonnoteszom.
– Ha hírét veszed, hogy meghaltam, ne gyere ki a temetésemre.

Amikor Herman kijutott, és rádöbbent, milyen cudar hideg van, nevetésre fakadt  – az a fajta nevetés volt ez, amelyet a teljes kilátástalanság vált ki az emberből. Cudar szél fújt, fütyült a Hudson felől. A hideg másodpercek alatt átjárta Herman testét.
Hajnali egyre járt az idő. Hermannak nem volt ereje ahhoz, hogy nekivágjon a hosszú útnak Coney Islandre. Az ajtónak dőlt, mozdulni sem mert. Csak volna annyi pénze, hogy kivegyen egy hotelszobát. De három dollár se volt a zsebében, márpedig annyiért sehol sem adnak szobát, legföljebb, ha a Boweryn. Forduljon vissza, és kérjen kölcsön a rabbitól? Vendégek vannak odafönn, akik minden bizonnyal hazaviszik Masát a kocsijukon. – Nem, inkább a halál! – motyogta maga elé Azzal megindult a Broadway felé. Ott valamelyest alábbhagyott a szél. A fagy se volt olyan átható, és a West End Avenue-nál a kivilágítás is barátságosabbnak tűnt. A havazás is elállt, legföljebb egy-egy hópihe hullott alá az égből vagy valamelyik háztetőről. Herman meglátott egy kávéházat. Átvágott az úttesten, és majdnem egy taxi alá került. A sofőr ráordított. Herman a fejét ingatta és intett, mintegy bocsánatkérés gyanánt.
Kifulladva, a hidegtől meggémberedve bebotorkált a kávéházba. A fényesen kivilágított, meleg helyiségben már a reggelit szolgálták fel. Edények csörömpölése hallatszott. Az emberek a reggeli lapokat olvasták, pirított kenyeret ettek melasszal, zabkását tejszínnel, kukoricapelyhet tejjel, gofrival, kolbásszal. Hermant az étel puszta szagára is ájulás környékezte. Talált egy asztalt a fal mellett, és felakasztotta a kabátját, kalapját. Rájött, hogy nem kért számlát, ezért visszament a pénztárhoz, hogy kimagyarázza magát.
– Igen, láttam, amikor bejött – mondta a pénztáros. – Látszott, hogy csontig át van fagyva.
Herman zabkását, tojást, zsömlét és kávét rendelt a pultnál. Ötvenöt centbe került az egész. Miközben tálcával a kezében az asztalához igyekezett, annyira remegett a lába, hogy alig bírta megtartani. De mihelyt enni kezdett, visszatért az életereje. A kávé illata elbódította. Most már csak egy vágya volt, hogy a kávéház maradjon nyitva egész éjszaka.
Egy Puerto Ricó-i ment oda, hogy letakarítsa az asztalát. Herman megkérdezte, meddig tartanak nyitva, és megtudta, hogy kettőig.
Alig egy óra, és ismét kinn lesz a hidegben. Ki kell találnia valamit, elhatározásra kell jutnia. Vele szemközt egy telefonfülke állt. Talán Tamara még ébren van. Most ő az egyetlen, aki nem visel ellene háborút.
Bement a fülkébe, bedobott egy érmét, és feltárcsázta Tamara számát. Egy nő vette föl, aztán ment, hogy odahívja Tamarát. Pár másodperc múlva meghallotta az asszony hangját.
– Remélem, nem ébresztettelek fel. Én vagyok az, Herman.
– Tessék, Herman.
– Aludtál?
– Nem. Újságot olvastam.
– Tamara, egy kávéházban vagyok, a Broadwayn. Kettőkor bezárnak. Nincs hová mennem.
Tamara egy percig tétovázott. – Hol vannak a feleségeid?
– Egyik sem áll szóba velem.
– És mit csinálsz a Broadwayn ebben az órában?
– Egy partin voltam a rabbinál.
– Értem. És szeretnél idejönni? Dermesztően hideg van. Egy pulóver ujját húztam fel a lábamra. Úgy fütyül a házban a szél, mintha nem volna beüvegezve az ablak. Miért veszekszenek veled a feleségeid? Jut eszembe, miért nem jössz ide, most rögtön? Holnap amúgy is fel akartalak hívni. Van valami, amit meg kell beszélnünk. A baj csak az, hogy a kapu be van zárva. Nyomhatod a csengőt akár két óra hosszat, de a házmester a füle botját se mozgatja. Mikorra érsz ide? Majd lemegyek és beeresztelek magam.
– Tamara, röstellem, hogy ennyi baj okozok. De nincs hol aludnom, és annyi pénzem sincs, hogy kivegyek egy szobát.
– Most, hogy gyereket vár, most indított ellened hadjáratot?
– Mindenki ellenem hergeli. Igazán nem szemrehányásból mondom, de miért kellett elmondanod Peshelesnek, hogy a feleségem vagy?
Tamara sóhajtott. – Betoppant a kórházba, és ezer kérdést zúdított a fejemre. Fogalmam sincs, hogy került oda. Leült az ágyam mellé, és kivallatott, mint egy vizsgálóbíró. És össze is akart hozni valakivel. Nem sokkal a műtétem után. Miféle ember az ilyen?
– Nyakig ülök a pácban, teljesen reménytelen minden – mondta Herman. – Talán jobb, ha visszamegyek Coney Islandre.
– Ebben az órában? Rámegy az egész éjszaka. Nem, Herman, gyere csak ide. Úgyse tudok aludni. Így is, úgy is fenn vagyok egész éjszaka.
Tamara még mondani akart valamit, a telefonközpontos beszólt, hogy dobjanak be egy újabb érmét, csakhogy Hermannál nem volt több. Azt mondta Tamarának, hogy akkor most elindul hozzá, azzal letette. Kilépett a kávéházból és megindult a Hetvenkilencedik utcai metrómegálló felé. Hosszasan húzódott előtte az üres Broadway. A ragyogó fényt árasztó utcai lámpák titokzatos, tündérkerti, téli, ünnepi hangulatot ébresztettek benne. Herman lement a metróhoz vezető lépcsőn és ott megállt, várta a vonatot. Rajta kívül egyetlen ember várakozott még a peronon, egy fekete. A dermesztő hideg ellenére nem volt rajta kabát. Herman várt tizenöt percig, de metró sehol, más utasok se. A fények vakítottak. A mennyezetbe vájt vasrácson finom, szemcsés hó szitált keresztül.
Már megbánta, hogy felhívta Tamarát. Bölcsebben tette volna, ha Coney Islandre megy. Legalább alhatott volna néhány órát a melegben – már ha Jadwiga nyugton hagyja. Rájött, hogy ahhoz, hogy a kapucsengőt meghallja, Tamarának fel kell öltöznie, lemenni és a hideg előtérben rostokolnia.
A sínek remegni kezdtek, és bedübörgött egy vonat. Alig néhányan ültek a kocsiban – egy részeg, aki magában motyogott és pofákat vágott; egy férfi söprűvel, és egy dobozban fényvisszaverőkkel, amilyeneket a síneken dolgozó munkások használnak; egy munkás, kezében fém uzsonnás dobozzal és kaptafával. Tócsák keletkeztek a férfiak cipője körül, az orruk piros volt és fénylett a hidegtől, a körmük töredezett és piszkos. A levegőt az olyan emberek nyugtalansága töltötte meg, akik az éjszakát nappalként kényszerülnek élni. Herman elképzelte, mennyire elege lehet a falaknak, a fényeknek, az ablakkereteknek és a hirdetéseknek a hidegből, zajból és az éles fényből. A vonat fütyült és bőgette a vészszirénáját, mintha a vezető elvesztette volna uralmát a jármű fölött, vagy átrobogott volna a tiloson, s csak az imént észlelte a tévedését. Herman a Times Square-en végigment a hosszú átjárón a Központi Pályaudvarig közlekedő ingajárathoz.
Ott megint sokáig kellett várakoznia a Tizennyolcadik utcáig vezető helyi járatra A többi várakozó mintha hozzá hasonló helyzetben lett volna: családjukról levált férfiak, elhagyatott emberek, akiket a társadalom sem magába olvasztani, sem kirekeszteni nem tud, akiknek az arcáról lerí a sikertelenség, bánat, rossz lelkiismeret. Egyikük sem volt tisztességesen megborotválkozva vagy felöltözve. Herman megnézte őket, de azok se vele, se egymással nem törődtek. A Tizennyolcadik utcánál leszállt, és megtette a háztömbnyi távolságot Tamara házáig. Az irodaházak még kivilágítatlanul, elhagyatottan álltak. Nehezen volt elképzelhető, hogy alig néhány órája még üzletemberektől hemzsegett itt minden. A háztetők fölött komoran, csillagtalanul izzott az ég. Herman felóvakodott a Tamara üvegajtajához vezető néhány csúszós lépcsőn. Az egy szál villanykörte pislákoló fényében megpillantotta Tamarát Az asszony kabátban várt rá, a hálóinge szegélye kivillant a kabátalja alól, arca szürke a kialvatlanságtól, a haja kócos. Az asszony némán kitárta a kaput, aztán fölmentek a lépcsőn, mert a lift nem működött.
– Mióta vártál? – kérdezte Herman.
– Mit számít? Megszoktam a várakozást.
Hermannak még most sem akaródzott elhinnie, hogy ez a felesége, ugyanaz a Tamara, akivel immáron huszonöt éve, hogy megismerkedett egy előadáson, amelynek ez volt a témája: „Megoldás-e Palesztina a zsidókérdésre?” A másodikon Tamara megállt és felnyögött: – Jaj, a lábam!
Herman combja is feszült.
Tamara kilihegte magát és megkérdezte: – Van már kórháza?
– Jadwigának? – A szomszédok átvették az irányítást.
– De mégiscsak a te gyerekedről van szó.
– Hát aztán? – csúszott ki majdnem Herman száján, de inkább hallgatott.

Herman egy órát aludt, azután fölébredt. Nem vetkőzött le, zakóban, nadrágban, ingben, zokniban feküdt az ágyban. Tamara visszadugta lábát a pulóver ujjába. Vedlett szőrmebundáját és Herman nagykabátját is a takaróra terítette.
– Istennek hála, a szenvedéseim órája még nem ért véget – mondta. – Benne vagyok a kellős közepében. Jambolban is nagyjából így küszködtünk. Ha hiszed, ha nem, Herman, van ebben valami vigasztaló Nem akarom elfelejteni azt, amin keresztülmentünk. Ha a szobában meleg van, úgy érzem, elárultam az európai zsidóságot. A nagybátyámnak az a véleménye, hogy a zsidóságnak mostantól fogva örökösen süvét kellene ülnie. Az egész népnek alacsony zsámolyon kellene kucorognia, és a Jób könyvéből felolvasnia.
– Hit nélkül gyászolni sem lehet.
– Ez nem elégséges ok arra, hogy ne gyászoljunk.
– Azt mondtad a telefonban, hogy amúgy is fel akartál hívni. Milyen ügyben?
Tamara elkomolyodott. – Ó, nem is tudom, hol kezdjem. Herman, veled ellentétben én képtelen vagyok a folytonos hazudozásra. A nagynéném és a nagybátyám tetemre hívott a kettőnk dolgában. Ha egyszer megmondtam az igazat egy ilyen senkinek, mint ez a Pesheles, hogyan hallgathattam volna el előlük az igazságot? Nem panaszkodni akartam, Herman. Az én szégyenem is, de úgy éreztem, meg kell mondanom nekik. Azt hittem, ott halnak meg döbbenetükben, amikor meghallották, hogy feleségül vettél egy sikszét. De a nagybátyám csak felsóhajtott, és azt mondta: – Akit megoperálnak, annak vannak utófájdalmai. – Ki tudja ezt jobban énnálam? A szenvedés csak a műtét utáni reggel kezdődött. Természetesen a bácsikám azt akarja, hogy váljunk el. Nem is egy, de legalább tíz jelöltje van a számomra – tanult férfiak, rendes zsidók, mint menekültek, akik Európában elvesztették a feleségüket. Most erre mit mondjak? Annyira vágyom a férjhezmenetelre, mint te arra, hogy táncra perdülj a háztetőn. De a nagynéném és a bácsikám ragaszkodnak hozzá, hogy vagy válj el Jadwigától és gyere vissza hozzám, vagy pedig én váljak el tőled. A maguk szempontjából igazuk van. Anyám, legyen áldott az emléke, egyszer mesélt egy történetet halottakról, akik nem tudják magukról, hogy meghaltak. Esznek, isznak, még össze is házasodnak. Mivel mi valaha együtt éltünk, gyerekeink voltak, most pedig az Érzéki Csalódások Birodalmában bolyongunk, mi szükségünk a válásra?
– Tamara, egy hullát is börtönbe lehet dugni.
– Senki sem fog téged börtönbe dugni. És miért félsz a börtöntől? Talán jobb dolgod lenne ott, mint most.
– Nem akarom, hogy kitoloncoljanak. Nem akarom, hogy Lengyelországban temessenek el.
– Ki jelentene föl? A szeretőd?
– Talán Pesheles.
– Miért tenné? És mi bizonyítéka volna rá? Amerikában nem vettél feleségül senkit.
– De Masával aláírtam a zsidó házassági szerződést.
– És mire megy vele? Én azt tanácsolom, hogy eredj vissza Jadwigához, és békülj ki vele.
– Ezt akartad nekem elmondani? A rabbinak nem dolgozhatok többé. Az már szóba se jöhet. Tartozom a lakbérrel. Alig van annyi pénzem, hogy kitarson holnapig.
– Herman, mondok neked valamit, de ne légy rám dühös.
– Mi az?
– Nézd, a te fajtád képtelen döntésre jutni a maga dolgában. Való igaz, ebben én se vagyok túl jó, de néha könnyebb megbirkózni a mások problémáival, mint a magunkéval. Itt, Amerikában, vannak, akik másra bízzák a dolgaik menedzselését. Hadd legyek a menedzsered. Bízd rám magad. Tégy úgy, mintha koncentrációs táborban lennél, tedd, amit mondok. Majd én megmondom, hogy mi a teendő, és te megteszed. Kerítek neked munkát is. Jelenleg nem vagy olyan állapotban, amikor az ember tud magán segíteni.
– És miért tennéd mindezt? És hogyan?
– Ahhoz neked semmi közöd. Majd csinálok valamit. Holnaptól kezdve én intézem a dolgaidat, neked csak készen kell állnod, hogy tégy, ahogy mondom. Ha azt mondom, hogy eredj, és ássál árkot, akkor neked menned kell, és elkezdened árkot ásni.
– És mi lesz, ha lecsuknak?
– Akkor majd küldök neked csomagot a börtönbe.
– De Tamara, ezzel csak rám költöd azt a pár dollárt, amid van.
– Nem, Herman. Tőlem nem veszel el semmit. Holnaptól kezdve én intézem az ügyeidet. Tudom, hogy újonc vagyok itt, de megszoktam, hogy idegen helyen éljek. Látom, hogy összecsaptak a hullámok a fejed fölött, és hogy nem bírod tovább a megterhelést.
Herman hallgatott. Aztán megkérdezte: – Angyal vagy?
– Meglehet. Ki tudja, mifélék az angyalok.
– Azt gondoltam, őrültség, hogy ilyen késő éjszaka föltelefonállak, valami mégis rákényszerített. Igen, a kezedbe helyezem a sorsomat. Nem maradt erőm…
– Vetkőzz le. Tönkreteszed a ruhádat.
Herman felkelt, levette a zakóját, nadrágját, nyakkendőjét, csak az alsóneműjét és a zokniját hagyta magán. A sötétben a székre terítette a holmiját. Miközben vetkőzött, meghallotta, hogy sistereg a gőz a radiátorban.
Visszamászott az ágyba, Tamara közelebb húzódott hozzá, kezét a mellére tette. Herman elszunnyadt. Időnként kinyitotta a szemét. Lassan oszlott a sötétség. Hangokat hallott, lépteket, ajtók nyíltak-csukódtak a hallban. Úgy látszott, a lakók dolgozó emberek, akik kora reggel munkába mennek. Még ahhoz is pénzt kell keresni, hogy az ember egy ilyen nyomorúságos helyen lakjon. Idővel Herman elaludt. Mire felébredt, Tamara már rég felöltözött. Meg is fürdött a közös fürdőszobában. Most végignézett a férfin, és arcára kiült a tettrekészség.
– Emlékszel még a megállapodásunkra? Eredj, mosakodj meg. Itt egy törülköző.
Herman a vállára vetette a kabátját, és kiment a hallba. A lakók egész délelőtt sorban álltak, hogy bejussanak a fürdőszobába, most viszont az ajtó tárva-nyitva állt. Herman talált egy szappant, amelyet valaki ottfelejtett, és megmosakodott a mosdónál. A víz langyos volt. „Mitől ilyen jó?” tűnődött Herman. Eszébe jutott milyen csökönyös, milyen féltékeny volt Tamara. De most, annak ellenére, hogy Herman lecserélte újabbakra, egyedül ő az, aki hajlandó segíteni neki. Mit jelentsen ez?
Visszament a szobába és felöltözött. Tamara azt mondta, menjen le egy emeletet, és ott csengessen a felvonóért. Nem akarta, hogy a házban lakók megtudják, egy férfi éjszakázott nála. Meghagyta, hogy várja meg odakinn. Az utcán egy pillanatra elvakította a reggeli fény. A Tizenkilencedik utcát eltorlaszolták a teherautók, dobozokat, ládákat, csomagokat rakodtak le róluk. A Negyedik sugárúton hatalmas gépek lapátolták a havat. A járdákon nyüzsögtek a járókelők. Az éjszakát valahogyan túlélő galambok gyűjtögettek a hóban; verebek ugrabugráltak a nyomukban. Tamara elvitte Hermant egy kávéházba a Huszonharmadik utcában. Ugyanaz az illat szállt a levegőben, mint előző éjszaka a Broadwayn, de itt most a felmosó vízbe kevert fertőtlenítő szagával vegyült. Tamara meg se kérdezte, mit enne. Leültette egy asztal mellé, és vitt neki narancslét, zsömlét, omlettet és kávét. Egy percég nézte, ahogy eszik, aztán visszament a maga reggelijéért. Herman a két kezébe fogta a kávéscsészéjét, nem ivott, inkább melegedett mellette. A feje egyre lejjebb konyult. A nők tönkretették, ugyanakkor részvéttel is voltak iránta. – Masa nélkül is megleszek – vigasztalta magát. – Tamarának igaza van… nem igazán élünk mi már. 
 

 

 

Egész éjjel esett a hó – száraz, durvaszemcsés, akár a só. Herman utcájában alig lehetett kivenni a néhány betemetett kocsi körvonalát. Herman arra gondolt, hogy így nézhettek ki a pompeji harci szekerek, amikor a Vezúv kitörése után belepte őket a hamu. Az éjszakai ég lilára váltott, mintha valamely égi transzformáció vagy csoda folytán a föld belépett volna egy ismeretlen csillagképbe. Herman a gyerekkorára gondolt: a hanukkára, a csirkezsír kiolvasztására, a közelgő pészahra, a pörgettyűzésre a trenderlivel, a csúszkálásra a befagyott vizes árkokban. A Tóra heti szakaszának olvasására, amely így kezdődik: „Jákob pedig lakozék az ő atyja bujdosásának földén.” A múlt él! Herman magában beszélt. Ha Spinoza nyomán abból indulunk ki, hogy az idő csupán a gondolkodás egy fajtája vagy – mint Kant vélte – az érzékelés egy fajtája, az azért tagadhatatlan, hogy télen Cziwkewben fával fűtötték a kályhát: apja, legyen áldott az emléke, a Gemárát és a kommentárokat tanulmányozta, anyja pedig árparagut főzött gersliből, babból, krumpliból és szárított gombából. Herman a nyelvén érezte a kása ízét. Hallani vélte, ahogy apja olvasás közben fennhangon mormol, anyja Jadwigával beszélget a konyhában, odakinn pedig száncsengő csilingel, jelezvén, hogy egy paraszt meghozta a tűzifát az erdőből. 
Herman köntösben és papucsban ült a lakásában. Tél volt, az ablak mégis résnyire nyitva, s beáradt valami zaj, mintha számtalan tücsök ciripelne a hó alatt. Túl meleg volt odabenn. A házmester egész éjszaka fűtött. A radiátorban a gőz egyhangúan sisteregte búbánatos, vágyódó dalát. Herman a csövekben sustorgó gőz dallamát siralmas éneknek hallotta: rossz, rossz, rossz; bú, bú, bú; baj, baj, baj. Lámpa nem égett, de a szobát megtöltötte az eget borító hó visszavert fénye Ilyesmi lehet az északi fény, gondolta Herman, amelyről a könyvekben olvasott. Egy ideig a könyvespolcot bámulta, rajta a Gemára köteteit, amelyek újabban ismét magukra hagyottan porosodtak. Jadwiga közelébe se merészkedett a szent könyveknek.
Herman nem tudott aludni. Rabbi előtt feleségül vette Masát, aki számításai szerint a hatodik hónapban járhatott, bár igazán nem látszott rajta. Jadwigának szintén elmaradt a havibaja.
Hermannak eszébe jutott a jiddis mondás, miszerint tíz ellenség nem árthat annyit, mint amennyit az ember magamagának. Ugyanakkor tudta, hogy nem ő a felelős egyedül; mindig ott a rejtőzködő ellenfél, a sátán. Ahelyett, hogy elpusztítaná, az ellenség újabb és újabb kínzatásokat eszel ki a számára.
Herman mélyen belélegezte az óceán felől érkező havas, hideg levegőt. Kinézett, és imádkozni támadt kedve, csakhogy kihez? Hogy merészelhetné megszólítani a magasabb erőket éppen most? Meg aztán, miért is imádkozhatna? Idővel visszafeküdt Jadwiga mellé. Utolsó éjszakájukat töltötték együtt. Reggel útra készült, ami azt jelentette, hogy Masához megy.
Az esküvőjük óta, amikor Masa mutatóujjára húzta a jegygyűrűt, az asszony azzal foglalatoskodott, hogy rendbe hozza a lakást és kidekorálja Herman szobáját. Éjszakánként már nem kellett belopakodnia a férfihoz, mert nem kellett többé tekintettel lennie az anyjára. Megígérte, hogy nem veszekszik többé Jadwiga miatt a férfival, de persze megszegte a szavát. Minden lehetséges alkalommal a pokolba kívánta Jadwigát, még az is kibukott a száján, hogy a legszívesebben megölné. Masa reménye, hogy a házasság majd lehűti anyja gyűlölködését, hiábavalónak bizonyult. Sifra Pua panaszkodott, hogy Herman házasságeszménye kész vicc. Nem tűrte, hogy a férfi anyósának szólítsa. Csak akkor beszéltek, ha elkerülhetetlen volt. Sifra Pua még megátalkodottabban imádkozott, mint korábban, forgatta a szent könyvek lapjait, jiddis újságokat olvasott és Hitler áldozatainak visszaemlékezéseit. Ideje nagy részét elsötétített szobájában töltötte, és nehéz volt megmondani, hogy szunyókál-e vagy gondolkodik.
Jadwiga terhessége újabb katasztrófaként ütött be. Annak a zsinagógának a rabbija, amelyet jóm kippurkor Jadwiga fölkeresett, elfogadta tőle a tíz dollárt, egy asszony elvezette a rituális fürdőbe, és attól fogva Jadwiga áttért a judaizmusra. Tartotta a tisztálkodásra és a kasrutra vonatkozó előírásokat. Folyvást kérdésekkel bombázta Hermant. Szabad betenni a húst a hűtőszekrénybe, ha van benne egy üveg tej? Gyümölcs után szabad tejterméket enni? Írhat-e levelet az anyjának, aki a zsidó törvények szerint többé már nem az anyja? Zavarba ejtették a szomszédok az egymásnak ellentmondó, gyakran még a stetlből magukkal hozott babonákon alapuló ötleteikkel. Egy öreg zsidó, egy bevándorolt házaló megpróbálta megtanítani a jiddis betűkre. Jadwiga már nem hallgatta a lengyel rádióadásokat, csak a jiddis nyelvűeket. Ezeken az adókon mindig sírtak, sóhajtoztak az emberek; még a dalok is könnyekre fakasztották a hallgatót. Jadwiga megkérte Hermant, hogy beszéljen vele jiddisül, holott édeskeveset értett belőle. És folyvást a szemére hányta, miért nem folytat olyan életmódot, mint a többi zsidó. Nem járt zsinagógába, nem volt imasálja és imaszíja.
Herman ilyenkor azt felelte, hogy törődjön a maga dolgával, vagy valami ilyesmit: „Neked nem kell velem együtt szöges deszkára feküdnöd a pokolban” vagy „Légy oly jó, és szállj le a zsidókról. Van elég bajunk nélküled is.”
– Viselhetem azt a medaliont, amelyet Mariannától kaptam? Kereszt van rajta.
– Viselheted, viselheted. Csak hagyjál békén.
Jadwiga már nem kerülte a szomszédokat. Azok meglátogatták, megosztották vele a titkaikat, pletykálkodtak. Ezek az asszonyok – tellett az idejükből – megtanították Jadwigának a judaizmust, megmutatták neki, hol lehet olcsón vásárolni, és felhívták a figyelmét, hogy a férje kizsákmányolja. Egy amerikai háziasszonynak kell, hogy legyen porszívója, elektromos keverőgépe, elektromos gőzvasalója, és ha egy mód van rá, mosogatógépe is. A lakást tűz és betörés ellen biztosítani kell; Herman kössön életbiztosítást; Jadwiga öltözködjön elegánsabban, ne járkáljon ilyen parasztrongyokban.
A szomszédok nem jutottak egyezségre a tekintetben, hogy melyik jiddist tanítsák meg Jadwigának. A lengyel asszonyok a lengyel jiddist próbálták beleverni, a litvákok a litvániait. Folyvást felhívták a figyelmét, hogy a férje túl sokat utazgat, és ha nincs résen, az lesz a vége, hogy meglép egy másik nővel. Jadwiga arra a meggyőződésre jutott, hogy mind a biztosítás, mind a mosogatógép a zsidó vallás alapvető kelléke.
Herman elaludt, felébredt, elszundított, majd megint felébredt. Az álmai éppoly bonyolultak voltak, mint az ébren töltött órái. Felvetette Jadwigának az abortusz lehetőségét, de az asszony hallani se akart róla. Neki tán nincs joga legalább egy gyerekhez? Úgy kelljen meghalnia, hogy nincs, aki kaddist mondana érte? (Ezt a szót is a szomszédoktól tanulta.) És ővele mi lesz? Ő miért maradjon elszáradt fa? Jadwiga jó felesége lesz, hajlandó dolgozni egészen a terhessége utolsó hónapjáig, hajlandó mosást vállalni a szomszédoknál, padlót súrolni, hogy maga is hozzájáruljon a kiadásokhoz. Egy szomszéd, akinek a fia épp akkoriban nyitott szupermarketet, állást ajánlott Hermannak, hogy ne kelljen annyit utazgatnia és a könyveladással bajlódnia.
Hermannak fel kellett volna hívnia Tamarát az új bútorozott szobában, ahová az asszony elköltözött, de teltek-múltak a napok, és nem hívta. Szokás szerint késésben volt a rabbinak szállítandó munkával. Napról napra rettegett, hogy majd megjön a levél az adóhivataltól, amelyben komoly büntetést rónak ki rá adóelkerülésért. Csak egy vizsgálat, és lelepleződnek az üzelmei. El kellene innen költöznie most, hogy Leon Tortshiner megtudta a telefonszámát. Attól az embertől még az is kitelik, hogy minden külön értesítés nélkül beállít. Herman könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy Tortshiner a vesztébe akarja kergetni.
Herman megfogta Jadwiga csípőjét. Az asszony teste állati melegséget sugárzott. Hozzá képest az övé jéghideg volt. Jadwiga álmában is megérezte, hogy Herman megkívánta, s motyogott valamit anélkül, hogy felébredt volna. Az álom, mint olyan, nem létezik, gondolta Herman. Színlelés és tettetés az egész.
Ismét elszunnyadt, és amikor legközelebb kinyitotta a szemét, hétágra sütött a nap. A hó napfényben szikrázott. Jadwiga a konyhában volt – érezni lehetett a kávéillatot. Wojtuś füttyögött és trillázott. Hallhatóan szerenádot adott Mariannának, aki alig énekelt, ellenben egész nap tollászkodott, s a szárnyait csipkedte.
Herman századszor is hozzáfogott, hogy összeszámolja a kiadásait. Fizette a lakbért itt is, Bronxban is, fizetnie kell a Jadwiga Pratz és Sifra Puah Bloch névre érkező telefonszámlát. A rezsit egyik lakás után se fizette, könnyen lehet, hogy a gáz- és villanyszolgáltatást előbb-utóbb kikapcsolják. A számlákat se találta. Az iratok és a hivatalos papírok gyakran eltűntek; lehet, hogy a pénznek is lába kelt. Nos, most már nincs mit tenni, gondolta.
Idővel kiment a fürdőbe borotválkozni. Végigmérte szappanhabos arcát a tükörben. A hab olyan volt, mint egy ősz szakáll. A sápadt orr és a világos szempár kikandikált a szappanhabból.
Megszólalt a telefon. Odament, felvette, és egy idősebb asszony szólt bele. Az asszony dadogott, a szavakat keresgélte. Herman már le akarta tenni, amikor végre kinyögte: – Sifra Pua beszél.
– Sifra Pua? Mi történt?
– Masa… beteg… – Azzal zokogni kezdett.
Öngyilkos lett, villant át Herman agyán. – Mi történt? – kérdezte.
– Gyere gyorsan, kérlek!
– Mi történt?
– Kérlek, gyere! – ismételte meg Sifra Pua. Azzal letette.
Herman a legszívesebben nyomban visszahívta volna, hogy további részleteket szedjen ki belőle, de tudta, hogy Sifra Pua nem szeret telefonálni, meg rosszul is hall. Visszament a fürdőszobába. A szappanhab rászáradt a bőrére, és apró darabkákban levált. Bármi történt is, muszáj megborotválkoznia és lehuzanyoznia. – Amíg az ember él, ne legyen büdös. – Újból beszappanozta az arcát.
Jadwiga bement a fürdőszobába. Általában lassan nyitotta ki az ajtót, és engedélyt kért, hogy bemehessen, de ezúttal nem udvariaskodott. – Ki telefonált? A szeretőd?
– Hagyjál békében!
– Kihűl a kávé.
– Nem reggelizhetek. Azonnal indulnom kell.
– Hová? A szeretődhöz?
– Igen, a szeretőmhöz.
– Engem teherbe ejtettél, és most rohansz a kurvákhoz. Nem is árulsz könyveket. Te hazug!
Herman megdöbbent. Jadwiga még soha nem beszélt ilyen dühösen. Ő is méregbe gurult. – Eredj vissza a konyhába, különben kihajítlak innét! – kiabálta.
– Szeretőd van! Nála töltöd az éjszakákat. Te szörnyeteg!
Jadwiga az öklét rázta, Herman meg kilökte az ajtón. Hallotta, amint odakinn átkozza a paraszt nyelvén: „Szczerwa, cholera, lajdak, parch.” Beállt a zuhany alá, de a csapból csak hideg víz fröcsögött. Esetlenül, amilyen gyorsan csak tudta, magára kapkodta a ruháját. Jadwiga már nem volt odahaza, bizonyára a szomszédokhoz ment, hogy elújságolja: a férje megverte. Herman kortyolt egyet a konyhaasztalon álló kávéból, majd sietve elhagyta a lakást. A következő pillanatban már vissza is fordult: otthon felejtette a pulóverét és a kalucsniját. Odakinn elvakította a hó. Végigment a Mermaid Avenue-n, a boltosok épp a havat söpörték, és halmozták kupacba. Hideg szél csapott le rá, amely elől semmilyen meleg ruha nem nyújtott védelmet. Kialvatlan volt, szédelgett az éhségtől.
Felmászott a fedetlen állomáshoz vezető lépcsőn, és várta a magasvasutat. Coney Island a vidámparkkal és a lóversenypályával elhagyatottan terült el a hóban, fagyban. Bedübörgött a szerelvény, és Herman felszállt. Az ablakból egy pillanatra látta az óceánt. A tél minden dühével hánykódtak, csapkodtak a hullámok. Egy ember lépkedett lassan a parton, Hermannak fogalma sem volt, mi dolga lehet ott, hacsak nem a vízbe készül fojtani magát.
Herman leült egy ülőhelyre, amely alatt a fűtéscsövek húzódtak. A nádülés alól meleg légáram csapta meg. Félig üres volt a szerelvény. A padlón egy részeg alak feküdt. Nyári ruhában volt, a fején semmi. Időnként felnyögött. Herman fölemelt a földről egy sáros újságot, és egy cikket kezdett olvasni egy elmebetegről, aki megölte a feleségét és hat gyermekét. A vasút lassabban haladt a szokottnál. Valaki megjegyezte, hogy a síneket belepte a hó. Amikor aztán bekerült a föld alá, felgyorsult, végül beért a Time Square-re, ahol Herman átszállt a bronxi expresszre. Az utazás majdnem két óra hosszat tartott, ezalatt Herman elejétől a végéig kiolvasta a sáros újságot: az állandó rovatokat, a hirdetéseket, de még a lóversenyeredményeket és a halálozási rovatot is. 

Amikor belépett Masa lakásába, rögtön megpillantotta Sifra Puát, egy zömök fiatalembert – az orvost – és egy sötétképű asszonyságot, talán valamelyik szomszéd lehetett. Apró termetéhez képest túl nagy volt a nő feje és gyapjas haja.
– Azt hittem, már soha nem érsz ide – mondta Sifra Pua.
– Hosszú az út a metróval.
Sifra Pua fekete kendőt kerített a fejére. Az arca viaszsárga volt, és ráncosabb a szokottnál.
– Hol van? – kérdezte Herman. Nem tudta, hogy élő vagy holt személy felől érdeklődik.
– Alszik. Ne menj be.
A kerekarcú, vizenyős szemű, göndör hajú doktor Herman felé intett és gunyorosan megkérdezte: – A férje?
– Igen – felelte Sifra Pua.
– Mr. Broder, a felesége nem volt terhes. Ki mondta magának, hogy terhes?
– Ő maga.
– Belső vérzése volt, de nem terhes. Orvos látta?
– Nem is tudom. Fogalmam sincs, járt-e orvosnál.
– Mégis, mit képzel, hol élnek maguk, a Holdon? Mintha ki se tették volna a lábukat az otthoni stetlből. – Az orvos félig angolul, félig jiddisül beszélt. – Ebben az országban egy várandós asszony állandó orvosi felügyelet alatt áll. A felesége egész terhessége itt volt! – bökött mutatóujjával a halántékára.
Sifra Pua ugyan hallotta már a diagnózist, de úgy csapta össze a kezét, mintha első ízben hallaná.
– Nem értem, nem értem. A hasa nőtt. A gyerek már mozgott.
– Csak az idegek játéka.
– Még hogy idegek! Hogyan védekezzünk az ilyen idegekkel szemben? Egek Ura, hát sikoltozni és vajúdni kezdett. Ó, én szerencsétlen! – jajveszékelt Sifra Pua.
– Mrs. Bloch, én hallottam egy ilyen esetről – mondta a szomszéd. – Velünk, menekültekkel minden megesik. Annyit szenvedtünk Hitlertől, hogy jóformán meggárgyultunk. Annak az asszonynak, akiről hallottam, hatalmasra nőtt a hasa. Mindenki azt hitte, ikrei lesznek. Aztán a kórházban kiderült, hogy csak a gázoktól puffadt fel.
– Gázoktól? – kérdezte Sifra Pua, és kezét a fülére szorította, mint aki süket. – De higgyék el, hónapok óta a vérzése is kimaradt. Hát, úgy látszik gonosz démonok üzekednek velünk. Kimenekültünk a Pokolból, de a Pokol utánunk jött Amerikába. Hitler a nyomunkban van.
– Én most megyek – mondta az orvos. – Késő éjszakáig aludni fog, akár holnap reggelig is. Ha felébred, adja be neki az orvosságot. Enni is adhat, de ne sóletet.
– Ki eszik sóletet hét közepén? – kérdezte Sifra Pua. – Még sábátkor se eszünk sóletet. Annak a sóletnek, amit gázsütőben kell megsütni, íze sincs.
– Csak vicceltem.
– Eljön megint, doktor úr?
– Holnap reggel, a kórházba menet beugrom. Mához egy évre nagymama lesz. Mert a lánya egyébként teljesen egészséges.
– Én azt már nem érem meg – mondta Sifra Pua. – Csak az Úr, odafenn a mennyekben, ő a megmondhatója, mennyi erőt és energiát vett ki belőlem ez az elmúlt néhány óra. Azt hittem, hatodik hónapban van, ha ugyan nem a hetedikben. Erre váratlanul sikoltozni kezd, hogy görcsei vannak és dől belőle a vér. Kész csoda, hogy még élek, és megállok a lábamon.
– Nos, idebenn történt az egész. – Az orvos megint a homlokára bökött. Aztán indult, de az ajtóban megtorpant és odaintette a szomszédasszonyt, aki utánaeredt. Sifra Pua hallgatott, gyanakodva várt, hátha a szomszédasszony az ajtóban hallgatózik. Aztán így szólt: – Annyira szerettem volna egy unokát. Legalább valakit, akit a meggyilkolt zsidók után elnevezhetek. Reméltem, hogy fiú lesz, és a Meier nevet kapja. De nekünk semmi sem sikerül, mert minket az ág is húz. Ó, minek is szöktem meg a nácik keze közül! Maradtam volna ott a haldokló zsidók közt, ahelyett, hogy kimenekültem Amerikába. De mi élni akartunk. Mi hasznom nekem az életből? Irigylem a halottakat. Éjt nappallá téve irigylem őket. Én még a halálomért sem tudok megszolgálni. Reménykedtem, hogy a csontjaim majd a Szentföldön fognak elporladni, de úgy rendeltetett, hogy egy amerikai temető legyen a végső nyughelyem.
Herman nem felelt. Sifra Pua az asztalhoz lépett és fölemelte az imakönyvet. Majd visszatette. – Ennél valamit?
– Köszönöm, nem.
– Miért tartott ilyen sokáig? Hát, talán jobb, ha hozzáfogok az imához. – Azzal feltette a szemüvegét, leült, és sápadt ajkkal mormolni kezdett.
Herman óvatosan kinyitotta a hálószoba ajtaját. Masa abban az ágyban aludt, amelyben Sifra Pua szokott feküdni. Sápadt volt és nyugodt. A férfi sokáig nézte. Elborította az iránta érzett szeretet, meg közben szégyellte is magát. – Mit tehetek? Hogyan kárpótolhatnám a sok szenvedésért, amelyet okoztam neki? – Becsukta az ajtót és a szobájába ment. A félig befagyott ablakon keresztül kilátott az udvarban álló fára, amelyet nem is olyan rég még zöld lombozat borított. Most hó lepte, és jégcsapok lógtak rajta. A szerteszét heverő vastörmeléket és fémrácsokat vastag, kékesfehér takaró fedte. A hó temetővé alakította az ember által elhajított szemetet.
Herman lefeküdt és elaludt. Mire kinyitotta a szemét, beesteledett, Sifra Pua mellette állt és keltegette.
– Herman, Herman. Masa fölébredt. Eredj be hozzá.
Egy percig is eltartott, amíg rájött, hogy hol van, és eszébe jutottak a történtek.
A hálószobában egyetlen égő világított. Masa ugyanúgy feküdt, mint korábban, de a szeme nyitva. Hermanra nézett és nem szólt.
– Hogy vagy? – kérdezte a férfi.
– Nekem már nincsenek érzéseim.

Megint havazott. Jadwiga ragut készített, úgy, ahogyan az Cziwkewben volt szokás – gersliből, fehérbabból, szárított gombából és krumpliból – a végén megszórta paprikával és petrezselyemmel. A rádióból egy jiddis operett-dal szólt, amit Jadwiga vallásos éneknek vélt. A madarak a maguk módján reagáltak a zenére. Rikácsoltak, füttyögtek, csipogtak és körbe-körbe röpdöstek a szobában. Jadwiga fedőt tett a fazekakra, nehogy a madarak – mentsen Isten – beleessenek.
Hermanon írás közben erőt vett a fáradtság. Letette a tollat, fejét a karosszék támlájának támasztotta, s megpróbált szundítani egy sort. Bronxban Masa még nem tért vissza a munkába, túl gyönge volt hozzá. Eluralkodott rajta a letargia. Ha Herman szólt hozzá, válaszolt, de olyan szűkszavúan, hogy a végén nem volt miről beszélni. Sifra Pua egész nap imádkozott, mintha Masa továbbra is életveszélyben forogna. Herman tudta, hogy Masa keresete nélkül a legalapvetőbb dolgokra sem telik, de neki se volt pénze. Masa javasolt egy bankot, ahol magas kamatra kölcsönt lehet fölvenni, de mire mennének az ilyen kölcsönnel? Meg aztán nyilvánvalóan kezesre is szükség lenne.
Jadwiga bejött a konyhából. – Herman, kész a ragu.
– Én is kész vagyok anyagilag, fizikailag, lelkileg.
– Úgy beszélj, hogy megértselek.
– Azt hittem, azt akarod, hogy jiddisül szóljak hozzád.
– Úgy beszélj, ahogy anyád tette.
– Úgy nem tudok beszélni. Ő hívő volt, én meg még ateista sem vagyok.
– Fogalmam sincs, miket hordasz itt össze-vissza. Gyere enni, Cziwkewi gersliragut főztem.
Herman épp fel akart állni, amikor csöngettek.
– Biztosan valamelyik barátnőd jött, hogy nyelvleckét adjon – mondta Herman.
Jadwiga kiment, hogy ajtót nyisson. Herman áthúzta az utolsó fél oldalt, amit addig leírt, és így dünnyögött: – Nos, Lampert rabbi, a világ ezúttal kénytelen lesz beérni egy kicsit rövidebb prédikációval. – Ekkor elfojtott kiáltást hallott. Jadwiga rohant be, és bevágta maga mögött az ajtót. Az arca falfehér volt, szeme az ég felé fordult. Reszketve állt, keze a kilincsen, mintha valaki utána akarna nyomakodni. – Pogrom van? – villant át Herman agyán. – Ki az? – kérdezte.
– Ne menj! Ne menj! Ó, Istenem! – Nyál fröccsent Jadwiga ajkáról, amint megpróbálta a férfi útját állni. Az arca eltorzult. Herman az ablakra nézett. A tűzlétra nem ez előtt a szoba előtt vezetett. Egy lépést tett Jadwiga felé, és megragadta mindkét csuklóját. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és Herman megpillantotta Tamarát csizmában, kopott bundában. Rögtön megértette.
– Ne reszkess, te hibbant! – rivallt Jadwigára. – Él!
– Jézus, Mária! – Jadwiga feje görcsösen rángatózott. Teljes erőből Hermanra vetette magát, majdnem fel is döntötte.
– Nem gondoltam, hogy megismer – mondta Tamara.
– Él! Él! Nem halt meg! – kiabált Herman. Birkózni kezdett Jadwigával, hogy leszerelje, és hogy szabaduljon tőle. Az meg jajveszékelve belécsimpaszkodott. Olyan volt, mint amikor egy rémült állat vonít.
– Él! Él! – kiáltott megint Herman. – Nyugodj meg! Ostoba paraszt!
– Ó, szűzanyám! A szívem! – Jadwiga keresztet vetett. Nyomban rájött, hogy zsidó asszony nem vet keresztet, ezért összekulcsolta a kezét. A szeme majd’ kiugrott a helyéből, szája eltorzult a kiáltástól, amely benne rekedt.
Tamara egy lépést hátrált. – Eszembe sem jutott, hogy esetleg megismer. A saját anyám se ismerne rám. Nyugodj meg, Jadzia – mondta lengyelül. – Nem haltam meg, és nem kísérteni jöttem.
– Ó, Miatyánk, ki vagy a Mennyekben!
Azzal Jadwiga mindkét öklével püfölni kezdte a fejét. – Ezt miért tetted? – kérdezte Herman Tamarától. – Szörnyet is halhatott volna a rémülettől.
– Sajnálom, igazán sajnálom. Azt hittem, annyira megváltoztam. Hogy nem is hasonlítok a régi önmagamra. Látni akartam, hogyan és hol élsz.
– Legalább telefonálhattál volna.
– Ó, Istenem! Istenem! Most mi lesz? – jajongott Jadwiga. – És ráadásul terhes vagyok. – Kezét a hasára tette.
Tamara meglepve nézett rá, ugyanakkor mintha kitörni látszott volna belőle a nevetés. Herman rámeredt. – Te megőrültél vagy részeg vagy? – kérdezte.
Amint a kérdést föltette, orrát rögtön meg is ütötte az alkoholszag. Előző héten Tamara azt mondta, be kell feküdnie a kórházba, hogy kivegyék a csípőjéből a golyót. – Rászoktál a töménye? – kérdezte a férfi.
– Aki nem részesülhet az élet habos oldalából, az rászokik a töményre. Milyen kényelmesen berendezkedtél ebben a lakásban. – Tamara hangszíne megváltozott. – Amikor velem éltél, rémes volt a rendetlenség. Mindenütt szanaszéjjel hevertek a könyveid és a kézirataid. Itt viszont ragyog minden.
– Jadwiga rendben tartja a lakást, te meg egyik helyről a másikra rohangásztál, és a Poalé Cion összejövetelein szónokoltál.
– Hol van a feszület? – kérdezte Tamara. – Hogyhogy sehol se lóg itt feszület? Ahol nincs mezüze, ott lennie kell feszületnek.
– Van mezüze – felelte Jadwiga.
– Feszületnek is lennie kell. Percig se hidd, hogy azért jöttem, hogy megzavarjam a családi idillt. Oroszországban rászoktam az ivásra, és ha megiszom egy pohárral, elfog a kíváncsiság. Látni akartam, hogyan élsz. Végtére, még most is van valami közünk egymáshoz. Mindketten emlékeztek rám még abból az időből, amikor életben voltam.
– Jézus! Mária!
– Nem haltam meg, nem haltam meg. Nem élek, de nem is haltam meg. És megnyugtatlak: nem tartok rá igényt – bökött Tamara Herman felé – Nem is sejtette, hogy valahol az életemért küzdök, és lehet, hogy mindig is téged szeretett, Jadzia. Bizonyára előbb feküdt le veled, mint énvelem.
– Nem! Nem! Én ártatlan voltam. Én szűzen lettem az övé.
– Micsoda? Hát, gratulálok. A férfiak szeretik a szűzlányokat. Ha a férfiakon múlna, minden nő kurvaként feküdne le, és szűzlányként kelne ki az ágyukból. Nos, látom, hogy engem itt senki nem lát szívesen, úgyhogy megyek is.
– Pani Tamara, foglaljon helyet. Annyira megrémített, csak azért sikoltoztam. Hozok kávét. Isten a tanúm, ha tudom, hogy él, ellenálltam volna Hermannak.
– Nem haragszom rád, Jadzia. Önző hely ez a világ. Te meg amúgy se jártál túl jól vele – intett Tamara ismét Herman felé. – De a magánynál minden elviselhetőbb. És ez egy nagyon kellemes lakás. Mi sosem éltünk ilyen kényelmesen.
– Hozok kávét. Enne valamit, pani Tamara?
Tamara nem felelt. Jadwiga kiment a konyhába, a papucs otrombán klattyogott a lábán. Nyitva hagyta az ajtót. Herman észrevette, hogy Tamara haja zilált. A szeme alatt sárgás táskák éktelenkedtek.
– Nem tudtam, hogy iszol – mondta.
– Akad még, amiről nem tudsz. Azt hiszed, az ember végigélheti a poklot, aztán sértetlenül kerül ki belőle. Hát nem így van! Oroszországban egyetlen orvosság volt minden betegségre: a vodka. Ittál, újratöltöttél, lefeküdtél a szalmazsákra vagy a csupasz földre, és a többivel nem törődtél. Tegyen Isten és Sztálin a kedve szerint. Tegnap ismerősöknél jártam, akiknek italkereskedésük van… itt Brooklynban, de nem ezen a környéken. Megajándékoztak egy tele szatyor whiskyvel.
– Azt hittem, kórházba mész.
– Holnap kellene befeküdnöm, de már nem is tudom, hogy akarom-e. Ez a golyó – tette a csípőjére a kezét –, a legkedvesebb emlék. Arra emlékeztet, hogy valaha volt otthonom, szüleim, gyerekeim. Ha ezt is elveszik, semmin nem marad többé. Német golyó volt, de miután ennyi évig viselte egy zsidó test, zsidóvá lett. Lehet, hogy egy szép napon úgy határoz, hogy felrobban, de addig nyugodtan elvan, jól összeszoktunk. Gyere, tapogasd meg, ha akarod. Közöd is lehet hozzá. Talán ugyanannak a revolvernek a golyója végzett a gyerekeiddel…
– Tamara, kérlek…
Tamara gonosz képet vágott, s kiöltötte rá a nyelvét.
– Tamara, kérlek! – utánozta. – Ne félj. Nem fog tőled elválni. Ha megteszi, mehetsz a másikhoz. Hogy is hívják? És ha ő is kidob, még mindig ott vagyok én. Itt jön Jadzia a kávéval.
Jadwiga belépett, tálcán két csésze kávét, tejszínt, cukrot, és egy tányér házi süteményt hozott. Kötényt kötött maga elé, és pontosan úgy festett, mint odahaza, cselédlány korában. Így szolgálta ki Tamarát és Hermant a háború előtt, amikor látogatóba jöttek Varsóból. Jadwiga arca, amely nemrég még sápadt volt, most vörös volt és nyirkos. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Tamara döbbenten, de nevetve nézte.
– Tedd csak le. És hozz egy csészével magadnak is – mondta Herman.
– Majd megiszom a magamét a konyhában.
Azzal Jadwiga ismét kiklattyogott a konyhába. Ezúttal becsukta maga mögött az ajtót.

– Látom, úgy rontottam be ide, mint elefánt a porcelánboltba – jegyezte meg Tamara.  Ha a dolgok rosszra fordulnak, nehéz bármit is jól csinálni. Igaz, hogy ittam, de korántsem vagyok részeg. Kérlek, hívd be Jadwigát. Meg kell magyaráznom neki.
– Majd én megmagyarázom neki.
– Nem, hívd csak be. Biztosan azt hiszi, azért jöttem, hogy elvegyem a férjét.
Herman kiment a konyhába, és becsukta az ajtót maga után. Jadwiga az ablakban állt, háttal a szobának. A férfi lépteinek hallatán összerezzent és sietve megfordult. A haja zilált, a szeme könnyes, az arca vörös és duzzadt. Mintha hirtelenében megöregedett volna. Mielőtt Herman bármit is szólhatott volna, öklét a fejéhez emelte és jajgatni kezdett: – Most hová menjek?
– Jadzia, marad minden a régiben.
A liba sziszegéséhez hasonló hang szökött ki Jadwiga torkán. – Miért mondtad, hogy meghalt? Nem is könyveket árultál, hanem vele voltál!
– Jadzia, az Úr a megmondhatója, hogy nem így van. Csak nemrég érkezett ki Amerikába. És nem is sejtettem, hogy él.
– Most mit csináljak? Ő a feleséged.
– Te vagy a feleségem.
– Ő volt előbb. Elmegyek. Visszamegyek Lengyelországba. Csak legalább ne lennék várandós a gyerekeddel. – Jadwiga erre-arra ingatta magát, ahogy a transzba esett parasztok szokták elsiratni a halottat. – Ajjajjajjaj.
Tamara kinyitotta az ajtót. – Jadzia, ne sírjál. Nem azért jöttem, hogy elvegyem tőled a férjedet. Csak látni szerettem volna, hogyan éltek.
Jadwiga előrelendült, mint aki Tamara lába elé akarja vetni magát.
– Pani Tamara, maga a felesége, és ez így is marad. Ha Isten megkegyelmezett az életének, az ajándék. Én félreállok. Ez a maga otthona. Én hazamegyek. Anyám nem fog elfordulni tőlem.
– Nem, Jadzia, erre semmi szükség. Te várandós vagy az ő gyermekével, én meg már, ahogy mondani szokták, kopár fa vagyok. Isten maga vette el a gyermekeimet.
– Ó, pani Tamara! – Jadwiga a könnyeit ontotta, s közben tenyerével a két orcáját paskolta. Előre-hátra ingatta magát, lehajolt, mint aki a helyet keresi, hogy hová zuhanjon. Herman az ajtó felé pislogott, attól tartott, hogy meghallják a szomszédok. 
– Jadzia, nyugodjál meg – szólt rá Tamara határozottan. – Élek ugyan, de ezzel az erővel halott is lehetnék. Állítólag a halottak néha visszajárnak látogatóba, s vegyük olybá, hogy én efféle látogató vagyok. Eljöttem, hogy megnézzem, hogy s mint állnak a dolgok, de ne aggódj, nem jövök többet.
Jadwiga elemelte két kezét az arcáról, amely időközben égő vörössé vált.
– Nem, pani Tamara, maga itt marad! Én egy együgyű paraszt vagyok, műveletlen, de van szívem. Ez a maga férje, a maga otthona. Eddig is éppen eleget szenvedett.
– Elhallgass! Nekem ez az ember nem kell. Ha vissza akarsz menni Lengyelországba, eredj vissza, de ne énmiattam. Én akkor se élnék többé Hermannal, ha te elmennél.
Jadwiga elcsendesedett. Oldalvást Tamarára pillantott, gyanakvón, kétkedőn. – Hová megy? Itt ez az otthon, ez a háztartás. Majd én főzök és takarítok. Cseléd leszek megint. Isten úgy akarja.
– Nem, Jadwiga. Jó szíved van, de én ilyen áldozatot nem fogadhatok el. Az elmetszett torkot nem lehet összevarrni.
Tamara menni készült, megigazgatta a kalapját, alája gyűrt néhány elszabadult tincset. Herman egy lépést tett felé. – Ne menj. Mivel Jadwiga tudja, lehetünk barátok mindhárman. Legalább ennyivel kevesebbet kell hazudnom.
Ebben a pillanatban csöngettek. Hosszasan, erőteljesen. A két papagáj eddig a kalicka tetején gubbasztott és a beszélgetést hallgatta, de most ijedten felszálltak és körberöpködtek. Jadwiga a konyhából a nappaliba futott. – Ki az? – szólt ki Herman.
Elfojtott beszédet hallott, de nem tudta kivenni, férfi vagy női hang-e. Ajtót nyitott. Egy kistermetű pár állt az ajtóban. Az asszony ráncos, beesett arcú, sárgás szemű, répavörös hajú. Homlokán és orcáján a ráncok mélyek, mint az agyagból vájt barázdák. Ugyanakkor nem látszott öregnek, a negyvenes éveiben járhatott. Slafrokot és papucsot viselt. Kezében szorongatta a kötését, és még ott, az ajtóban várakozva is kötött. Mellette apró férfi állt tollas posztókalapban, az évszakhoz képest túl könnyű, rózsaszínű ingben, csíkos nadrágban, kockás zakóban, rozsdavörös nadrágban, sárga, piros, zöld színű nyakkendőben. Komikus külföldi benyomását keltette, mint aki az imént repült ide a forró égövről, és még nem volt ideje átöltözni. Hosszú, keskeny feje volt, az orra horgas, orcája beesett, álla hegyes. Sötét szemében mókás kifejezés ült, mintha a látogatása is csak egy jó tréfa volna.
Az asszony szólalt meg, jiddisül, lengyel kiejtéssel. – Engem nem ismer, Mr. Broder, de én ismerem magát. Odalenn lakunk. Itthon van a felesége?
– A nappaliban van.
– A drága lélek. Vele voltam, amikor áttért. Én vittem el a rituális fürdőbe, én mondtam meg neki, mi a teendő. Bárcsak a zsidónak született asszonyok olyan büszkék lennének a zsidóságukra, mint ő. Zavarjuk?
– Igen, egy kicsit.
– Ez itt a barátom, Mr. Pesheles. Nem itt él. Sea Gate-en van háza. Vannak még házai New Yorkban és Philadelphiában is. Látogatóba jött hozzánk, és mi meséltünk magáról, hogy könyveket árul, meg ír, ő pedig beszélni szeretne magával, üzleti ügyben.
– Nem üzleti ügyben! Egyáltalán nem üzleti ügyben! – vágott a szavába Mr. Pesheles. – Én nem könyvekkel foglalkozom, hanem ingatlannal, de már azzal is felhagytam. Végtére is, mennyi üzletre van szüksége az embernek? Még Rockefeller is legföljebb háromszor étkezhet naponta. De olvasni, hát azt valóban szeretek, újságot is, folyóiratot, könyvet, bármit, ami a kezem ügyébe kerül. Ha volna egy pár perce, szeretnék önnel beszélni.
Herman tétovázott. – Rettenetesen sajnálom, de eléggé elfoglalt vagyok.
– Nem tart sokáig… tíz-tizenöt percig legföljebb – unszolta az asszony. – Mr. Pesheles csak félévente jön látogatóba, van, hogy még ennél is ritkábban. Gazdag ember, hogy ártó szem ne érje, és ha valaha is lakásra lenne szüksége, őrá biztosan számíthat.
– Miben számíthatna? Én nem teszek szívességeket. Magam is fizetek a lakbérért. Ez itt Amerika. De ha lakásra van szüksége, tudok ajánlani, az csak nem árthat.
– Nos, kerüljön beljebb. Elnézést, amiért a konyhában fogadom. A feleségem nincs jól.
– Mit számít, hol fogadja? Mr. Pesheles nem azért jött, hogy előkelő fogadtatásban részesüljön. Van része előkelő fogadtatásban éppen elég. Nemrégiben nevezték ki a legnagyobb New York-i öregek otthona elnökének. Egész Amerika tudja, kicsoda Nathan Pesheles. És csak nemrégiben épített két jesivát Jeruzsálemben – nem egyet, mindjárt kettőt – amelyekben az ő költségére sok száz fiú tanulhatja a Tórát…
– Kérem szépen, Mrs. Schreier, nekem nincs szükségem a reklámra. Ha reklámügynökre tartok igényt, akkor felbérelek egyet. Az úrnak ezeket nem szükséges tudnia. Amit teszek, nem azért teszem, hogy a nevemet visszhangozzák. – Mr. Pesheles hadarva beszélt. Akár a száraz borsót, úgy köpködte a szavakat. A szája beesett, az alsóajka alig látszott. Sokat sejtetőn mosolygott, a gazdag ember könnyedségével, aki ellátogat a szegény rokonhoz. Eddig mindketten az ajtóban rostokoltak, de most bevonultak a konyhába. Mielőtt Herman bemutathatta volna Tamarát, az asszony sietve közölte: – Én jobb, ha megyek.
– Hová szalad? Énmiattam sehová se kell mennie – mondta Mr. Pesheles. – Maga csinos asszony, de én nem vagyok medve, nem eszem embert.
– Ülj le, ülj le – mondta Herman. – Ne menj el, Tamara. – Látom, nincs elég szék, de hamarosan bemegyünk a másik helyiségbe. Egy pillanat!
Azzal Herman átment a nappaliba. Jadwiga már nem sírt. Csak állt és nyugtalanul, a paraszt idegenekkel szembeni bizalmatlanságával nézett az ajtóra. – Ki van itt?
– Mrs. Schreier. Egy férfit hozott magával.
– Mit akar? Én most nem akarok találkozni senkivel. Jaj, mindjárt megőrülök!
Herman egy székkel tért vissza a konyhába. Mrs. Schreier már helyet foglalt a konyhaasztalnál. Wojtuś megállapodott Tamara vállán, s a fülbevalóját húzkodta. Herman hallotta, hogy Mr. Pesheles ezt mondja Tamarának: – Csak néhány hete? Pedig igazán nem látszik zöldfülűnek. Az én időmben egy mérföldnyire fel lehetett ismerni az újonnan érkezett emigránst. Maga úgy fest, mint egy amerikai. A megszólalásig.

– Jadwiga nem érzi jól magát. Nem hinném, hogy csatlakozik hozzánk – mondta Herman. – Sajnálom, hogy itt ilyen kényelmetlenül vagyunk.
– Kényelmetlenül! – vágott a szavába Mrs. Schreier. – Hitlertől megtanultunk kényelmetlenül élni.
– Maga is odaátról jött? – kérdezte Herman.
– Igen, odaátról.
– A koncentrációs táborból?
– Oroszországból.
– Merre volt Oroszországban? – kérdezte Tamara.
– Jambulban.
– A táborban?
– A táborban is. A Nabroznaja utcában laktam.
– Isten a mennyekben, én is laktam a Nabroznaján – kiáltott Tamara –, a dzikowi rabbi nejével és fiával.
– Hát, kicsi a világ, kicsi a világ – csapta össze Mr. Pesheles a kezét. Hegyes ujjain a körmeit frissen manikűrözték. Oroszország hatalmas ország, de ha két menekült összetalálkozik, rögtön kiderül, hogy vagy rokonok, vagy ugyanabban a táborban voltak. Tudja mit? Menjünk le mind a te lakásodba – intézte szavait Mrs. Schreierhez. – Hozatok péksüteményt, lazacot, meg talán még egy kis konyakot. Mivel mindketten jambuliak vagytok, biztosan lesz sok mesélnivalótok. Jöjjön le, Mr. ö…ö… Broder. Az embereket megjegyzem, csak a neveket felejtem. Egyszer a saját feleségem nevét is elfelejtettem…
– Azt minden férfi elfelejti – mondta Mrs. Schreier és kacsintott mellé.
– Sajnos az teljességgel lehetetlen – mondta Herman.
– Miért volna az? Jöjjön le és hozza a feleségét is. Manapság nem semmi, ha egy siksze betér. Hallottam, hogy ő rejtegette magát évekig egy szénakazalban. Miféle könyveket árul? Engem érdekelnek a régi kiadványok. Egyszer vettem egy könyvet Lincoln eredeti aláírásával. Szívesen járok aukciókra. Hallom, ír is. Miket ír?
Herman épp válaszolni készült, amikor megszólalt a telefon. Tamara felnézett, és Wojtuś megint röpdösni kezdett. A telefon közel volt a konyhához, a hálószobához vezető kis előtérben. Herman dühös lett Masára. Minek telefonál? Tudja, hogy megy hozzá. Talán legjobb volna föl se venni. Azzal fölemelte a hallgatót és beleszólt: – Halló.
Eszébe jutott, hogy Leon Tortshiner is hívhatja. Herman azóta számított a hívására, hogy a kávéházban találkoztak. Herman férfihangot hallott, de nem Leon Tortshiner volt az. Egy mély hang angolul érdeklődött: – Mr. Herman Broderrel beszélek?
– Igen.
– Itt Lampert rabbi. – Csend lett. A konyhában abbamaradt a beszélgetés.
– Igen, rabbi.
– Tehát van telefonja, csak nem Bronxban, hanem Brooklynban. Az Esplanade 2 valahol a Coney Island tájékán van.
– A barátom elköltözött – nyögte ki Herman abban a biztos tudatban, hogy a hazugság csak újabb bonyodalmakhoz vezet.
A rabbi a torkát köszörülte. – Elköltözött és bevezette a telefont? No persze, persze. Én valóban ostoba alak vagyok, de annyira talán mégsem, mint maga hiszi. – A rabbi hangja egy oktávnyit emelkedett. – Nem tudom, mi szükség erre a komédiára. Mindent tudok, az égvilágon mindent. Maga megnősült, és nekem még csak nem is szólt, hogy legalább gratulálhassak. Ki tudja? Akár valami szép kis nászajándékkal is megleptem volna. De ha maga így akarja, ám legyen. Azért hívom, mert a kabbaláról írt cikkében van néhány hiba, amely egyikünknek sem válik dicsőségére.
– Miféle hiba?
– Most nem mondhatom el. Moscowitz rabbi hívott fel… valami a Szandalfon angyallal vagy Metatronnal kapcsolatban. A cikk ki van nyomva. Amikor felfedezte a tévedéseket, a lap már a nyomdában volt. Ki kell szedni az ominózus oldalakat és átszerkeszteni az egész folyóiratot. És mindezt magának köszönhetem.
– Őszintén sajnálom, de ebben az esetben benyújtom a lemondásomat, és nem kell kifizetnie a munkámat.
– És az rajtam mennyiben segít? Én megbíztam magában. Miért nem nézett utána? Azért fogadtam fel, hogy kutatómunkát végezzen, hogy ne álljak ostobán a világ elé. Tudja, mennyire elfoglalt vagyok és…
– Nem tudom, milyen hibákat követtem el, de ha vannak hibák, akkor én ezt a munkát nem vállalom tovább.
– És akkor én honnét szerezzek valakit maga helyett? Maga titkolózott előttem. Miért? Ha szeret egy nőt, az nem bűn. Én úgy bántam magával, mint egy baráttal, őszintén feltárulkoztam maga előtt, maga meg kitalált valami történetet a háziúrról, még az óhazából, aki a Hitler áldozata. Miért nem vallotta be, hogy van felesége? A legkevesebb, amihez jogom van, hogy mazel tovot kívánjak.
– Hogyne. Köszönöm szépen.
– Miért beszél ilyen halkan? Fáj a torka vagy mi?
– Nem, nem.
– Már az elején megmondtam, hogy olyan emberrel, akinek nem tudom a lakcímét és a telefonszámát, nem tudok együtt dolgozni. Most rögtön beszélnünk kell, úgyhogy mondja meg, hol lakik. Ha kijavítjuk a hibákat, holnapig átvezetik a javításokat.
– Nem itt lakom, hanem Bronxban.
Herman jóformán suttogott a telefonba.
– Már megint Bronxban? Bronxban hol? Őszintén, képtelenség eligazodni magán.
– Majd mindent elmagyarázok. Most csak ideiglenesen tartózkodom itt.
– Ideiglenesen? Mi baja? Netán két felesége van?
– Lehetséges.
– És mikor lesz ott, Bronxban?
– Ma este.
– Adja meg a címet. Egyszer s mindenkorra! Ebből a zavaros históriából elegem van!
Herman kelletlenül megadta Masa címét. Közben szája elé tartotta a kezét, hogy ne hallják a konyhában.
– Mikor lesz ott?
Herman megmondta, mikor.
– Ez most biztos, vagy megint blöfföl?
– Nem, ott leszek.
– Én is. És ne aggódjon. Nem fogom ellopni a feleségét.
Herman visszament a konyhába, és ott találta Jadwigát. Addigra kijött a nappaliból. Arca, szeme még vörös, ökölbe szorított keze a csípőjén, arrafelé fordult, amerre a férfi állt. Nyilvánvalóan végighallgatta a telefonbeszélgetést. Herman hallotta, hogy Mrs. Schreier Tamarát faggatja: – Hogy került Oroszországba? A harcoló alakulatokkal?
– Nem, átcsempésztek a határon – felelte.
– Minket marhavagonban vittek – folytatta Mrs. Schreier. – Három hétig tartott az út, és úgy szorongtunk, mint heringek a hordóban. Ha ürítenünk kellett – már megbocsássanak – egy kis ablakon át kellett intéznünk. Gondolják csak el, férfiak és nők együtt. Hogy hogyan éltük túl, azt soha nem fogom megérteni. És voltak, akik nem élték túl. Állva haltak meg. A halottakat meg kihajították a vagonból. Megérkeztünk egy erdőbe, szörnyű fagyban, és előbb neki kellett látnunk fát vágni, amiből barakkokat építsünk. Árkot ástunk a fagyott földbe, és ott aludtunk…
–  Nekem túlságosan is ismerős ez – mondta Tamara.
– Vannak itt rokonai? – kérdezte Mr. Pesheles.
– Egy nagybátyám és egy nagynéném. Az East Broadwayn laknak.
– Az East Broadwayn? És akkor ő kije? – intett Mr. Pesheles Herman felé.
– Ó, barátok vagyunk.
– Hát akkor, jöjjön le Mrs. Schreierhez és legyünk barátok mindahányan. Annyit beszéltünk már az éhezésről, hogy egészen megéheztem. Majd eszünk, iszunk és beszélgetünk. Jöjjön, Mr. ö…ö… Broder. Egy ilyen hideg napon jólesik, ha az ember kiöntheti a szívét.
– Nekem sajnos most el kell mennem – mondta Herman.
– Nekem is mennem kell – tette hozzá Tamara.
Jadwiga egyszerre magához tért.
– Pani Tamara hová megy? Kérem, maradjon itt. Majd főzök vacsorát.
– Nem, Jadzia, majd máskor.
– Nos, úgy tűnik, nem fogadja el a meghívást – mondta Mr. Pesheles. – Jöjjön, Mrs. Schreier, ezúttal nem sokra vittük. Ha vannak régi kötetei, talán üzletelhetünk egy más alkalommal. Gyűjtő vagyok, amint azt már említettem. Egyébként meg…
– Később beszélünk – intett Mrs. Schreier Jadwigának. – Talán Mr. Pesheles is gyakoribb vendég lesz nálunk a jövőben. Hogy ez az ember mit tett értem, annak csak Isten a megmondhatója. Mások csak siránkoztak a zsidók szörnyű sorsa fölött, de ő vízumot küldött. Levelet írtam neki, teljesen ismeretlenül – csak mert a papája az én apám társa volt, mindketten gyümölcskereskedelemmel foglalkoztak –, és négy hétre rá megérkezett a befogadó nyilatkozat. Elmentünk a követségre, és addigra ott már tudtak Mr. Peshelesről. Mindenki ismerte.
– No, ebből elég. Ne dicsérjen, ne dicsérjen. Miért volna olyan nagy dolog egy befogadó nyilatkozat? Az csak egy darab papír.
– Ilyen papírokkal ezrével lehetett volna megmenteni az embereket.
Pesheles felállt. – Önt hogy hívják? – kérdezte Tamarától. Az asszony kérdőn nézett rá, Hermanra, Jadwigára.
– Tamara.
– Miss? Mrs?
– Ahogy tetszik.
– Tamara kicsoda? Vezetékneve csak van.
– Tamara Broder.
– Maga is Broder? Csak nem testvérek?
– Unokatestvérek vagyunk – felelte Tamara helyett Herman.
– Nahát, kicsi a világ. Rendkívüli időket élünk. Egyszer olvastam egy történetet az újságban egy menekültről, aki épp vacsorázott az új feleségével. Egyszer csak nyílt az ajtó, és besétált az előző feleség, akiről a férfi úgy tudta, odaveszett a gettóban. Hát ilyen levest főzött Hitler, Sztálin meg a bandájuk.
Mrs. Schreier elmosolyodott. Sárga szemében nevetés bujkált. Orcáján a ráncok még mélyebbek lettek, mint a primitív törzsek asszonyainak arcán a tetoválás.
– Mi a történet mondandója, Mr. Pesheles?
– Ó, semmi. Igazán semmi. Az életben minden megeshet. Kivált manapság, amikor minden a feje tetején áll.
Mr. Pesheles lehunyta a jobbszemét és csücsörített a szájával, mint aki fütyülni készül. A mellényzsebéből kihúzott két névjegykártyát és Tamara kezébe nyomta.
– Bárki legyen is asszonyom, ne legyünk többé idegenek.

Amint a vendégek távoztak, Jadwiga könnyekben tört ki. Arca egy szempillantás alatt ismét eltorzult. – Már meg hová mész? Miért hagysz itt? Pani Tamara! Nem is árul könyveket. Hazugság az egész. Szeretője van, ahhoz járkál. Tudja mindenki. A szomszédok kinevetnek. Pedig az életét mentettem meg! Az utolsó falatot is megvontam a számtól, és vittem neki a szénakazalba. Én hordtam ki a piszkát.
– Jadwiga, légy szíves, hagyd abba! – szólt rá Herman.
– Herman, nekem mennem kell! Egyvalamit tudnod kell, Jadzia. Herman nem tudta, hogy élek. Csak nemrégiben jöttem ki Oroszországból.
– Naponta telefonál a kedvesének. Azt hiszi, nem értem. Napokat vele tölt, aztán kimerülten, egy fillér nélkül jön haza. Az öreg tulajdonosné naponta jön a lakbérért, és fenyegetőzik, hogy a tél közepén utcára tesz minket. Ha nem várnék gyereket, elmehetnék gyárba dolgozni. Itt senki sem szül odahaza – nem engedem el, pani Tamara. – Jadwiga az ajtóhoz rohant, és karját széttárva elállta az utat.
– Jadzia, mennem kell – mondta Tamara.
– Ha vissza akar menni magához, örökbe adom a gyereket. Itt örökbe lehet adni egy gyereket. Még fizetnek is…
– Ne légy ostoba, Jadzia. Én nem megyek hozzá vissza, és neked nem kell örökbe adnod a gyereket. Majd kerítek neked orvost, meg kórházat.
– Ó, pani Tamara!
– Jadzia, eressz ki! – mondta Herman. Már kabátban állt.
– Nem mész sehová!
– Jadzia, vár rám a rabbi. Akinek dolgozom. Ha most nem megyek oda, egy szelet kenyerünk sem marad.
– Hazudsz! A kurvád vár, nem a rabbi.
– Nos, látom, mi folyik itt – mondta Tamara részben magának, részben Jadwigának és Hermannak. – De most valóban mennem kell. Ha meggondolom magam, és mégis befekszem a kórházba, előtte ki kell mosnom egy-két dolgot, és összekészülnöm. Eressz ki, Jadzia.
– Szóval mégis elhatároztad, hogy befekszel? Melyik kórházba? Hogy hívják? – kérdezte Herman.
– Nem mindegy? Ha túlélem, kijövök. És ha nem, valahogy majd csak eltemetnek. Nehogy meglátogass! Ha kiderül, hogy a férjem vagy, veled fizettetik meg. Megmondtam nekik, hogy nincsenek rokonaim, és ez legyen is így.
Tamara Jadwigához lépett és megcsókolta. Jadwiga egy pillanatra Tamara vállára hajtotta a fejét. Hangos zokogással megcsókolta Tamara homlokát, orcáját és mindkét kezét. Majdhogynem térdre vetette magát, s közben a parasztok dialektusában motyogott valamit, de senki nem értette.
Mihelyt Tamara távozott, Jadwiga ismét elbarikádozta az ajtót. – Ma nem mész sehová!
– Az hamarosan kiderül.
Herman megvárta, amíg Tamara léptei elhalnak. Akkor elkapta Jadwiga csuklóját, és néma birkózás vette kezdetét. A férfi meglökte, és Jadwiga a földre puffant. Ekkor a férfi kireteszelte az ajtót és kiszaladt. Lesietett az egyenetlen lépcsősoron, kettesével vette a fokokat, ugyanakkor hangot hallott, amely egyszerre volt sírás és nyögés. Eszébe jutott, amit egyszer tanult: ha egyet is megszegsz a Tízparancsolatból, mindet megszeged. – A végén még gyilkos leszek – mondta magában.
Észre se vette, hogy beesteledett. A lépcsőházban már sötét volt. Ajtók nyíltak, de ő nem fordult meg. Kilépett a kapun. Tamara a hófúvásban állt, és várt rá.
– Hol van a kalucsnid? Így nem mehetsz el! – rivallt rá.
– Pedig muszáj.
– Öngyilkos akarsz lenni? Vedd fel a kalucsnidat, különben tüdőgyulladást kapsz.
– Hogy én mit kapok, ahhoz neked semmi közöd. Pokolba veletek – ahányan csak vagytok!
– Te aztán semmit se változtál. Várj itt, majd fölmegyek és lehozom a kalucsnidat.
– Nem, nem mész föl!
– Akkor egy idiótával kevesebb lesz a világon.
Tamara megindult a hófúvásban. Kék kristályként ragyogtak a hópelyhek. Felgyulladtak az utcai lámpák, de attól még félhomály uralkodott. Az eget sárgás, rozsdavörös felhők borították viharosan, fenyegetőn. Hideg szél süvített az öböl felől. Hirtelen kinyílt az emeleti ablak, és kirepült egy kalucsni, utána a másik. Jadwiga hajította Herman után. A férfi felnézett, de az ablak már bezárult, a függönyt összehúzták. Tamara nevetve visszafordult a férfi felé. Az öklét rázta kacsintva. Herman felrángatta a kalucsnit, de cipője már átázott a hótól. Tamara várt, amíg a férfi utolérte.
– A leghitványabb kutya kapja a legjobb csontot. Miért van ez?
Az asszony belekarolt, és együtt veselkedtek neki a hófúvásnak, lassan, óvatosan, mint egy öregecske pár. A háztetőkről tömbökben zuhant alá a hó és a jég. A Mermaid Avenue-t hótorlaszok zárták el. Egy döglött galamb feküdt a havon, vörös lába az égnek meredt. „Nos, szent teremtmény, te már leélted a magadét” – szólt hozzá Herman gondolatban. „Mázlid van.” Közben a bánat fojtogatta. „Minek teremtetted, ha ilyen véget szántál neki? Meddig hallgatsz még, Mindenható szadista?”
Herman és Tamara a metróállamosra ment, ott felszálltak az érkező szerelvényre. Tamara csak a Titennegyedik utcáig ment, Herman a Times Square-re. Egy kis sarokpad kivételével minden helyen ültek, így Herman és Tamara oda préselték be magukat.
– Szóval úgy döntöttél, hogy aláveted magadat a műtétnek – mondta Herman.
– Mit veszíthetek? Legföljebb a nyomorult életemet.
Herman lehajtotta a fejét. Ahogy a Union Square-hez közeledtek, Tamara elbúcsúzott. A férfi felállt, megcsókolták egymást.
– Jussak eszedbe néhanapján – szólt Tamara.
– Bocsáss meg nekem!
Tamara sietve leszállt. Herman visszaült a félhomályos sarokba. Mintha az apja hangját hallotta volna: „Most mondd meg, mégis, mire vitted? Magadat is, a környezetedet is tönkretetted. Szégyenkezünk miattad idefenn, a mennyországban.”
Herman leszállt a Times Square-en és átment az IRT metróvonalhoz. Az állomástól megindult Sifra Pua utcája felé. A rabbi Cadillacje gyakorlatilag eltorlaszolta a hófödte utcát. A házban teljes volt a kivilágítás, a kocsi is ragyogott a fényárban. Herman röstellt belépni ebbe a fényárba sápadtan, összefagyva, vörös orral, kopott ruhában. A sötét előtérben lerázta magáról a havat, s megdörzsölte az arcát, hogy visszatérjen a színe. Megigazította a nyakkendőjét, és zsebkendőjével megtörölgette nyirkos homlokát. Arra gondolt, hátha a rabbi nem is talált hibát a cikkében. Hátha csak ürügyet keresett, hogy beleavatkozzon Herman ügyeibe.
Elsőként egy hatalmas rózsacsokrot pillantott meg, amely vázában állt a komódon. Az abrosszal letakart asztalon a sütemény és a tál narancs között egy üveg magnum pezsgő állt. A rabbi és Masa épp koccintottak; látni valóan nem hallották Herman érkezését. Masa már be volt csiccsentve. Hangosan beszélt és nevetett. Elegánsan kiöltözött. A rabbi hangja mennydörgött. Sifra Pua a konyhában palacsintát sütött. Herman hallotta a sistergő olaj hangját, és érezte a sült krumpli szagát. A rabbi világos öltönyében szokatlanul magasnak és széles vállúnak tűnt az alacsony mennyezetes, zsúfolt lakásban.
A rabbi felállt és egyetlen hatalmas ugrással Hermannál termett. A kezét összecsapva nagy hangon kiabált: – Mazel tov, vőlegény!
Masa letette a poharát. – Itt van, végre! – Azzal feléje bökött és közben rázta a nevetés. Aztán ő is felállt, és Hermanhoz ment. – Ne állj ott, az ajtóban. Ez az otthonod. A feleséged vagyok. Itt minden a tiéd!
Azzal a karjába vetette magát és megcsókolta.
 

 

 

Herman Masával töltötte a sátoros ünnep első két napját, aztán kol hamoedre, az ünnepek közti napokra hazament a brooklyni lakásába.
Megreggelizett, majd a nappaliban letelepedett az asztalhoz, és írni kezdte a Zsidó élet a Sulhán Áruh és a responzum alapján című könyv soron következő fejezetét. A könyvet egy amerikai és egy angol kiadó már elfogadta, és Lampert rabbi épp most készült aláírni a szerződést egy francia céggel. Herman a szerzői jog bizonyos százalékát kapná. A kéziratnak nagyjából ezerötszáz oldalnak kellett lennie, és eredetileg több kötetből állt volna. De Lampert rabbi átvariálta a dolgot, hogy előbb monográfiasorozatként jelenjenek meg, legyen mindegyik önmagában teljes egész, mégis úgy álljon össze, hogy később, kisebb átalakítással egyetlen hatalmas kötetté legyen alakítható.
Herman leírt néhány sort, aztán megállt. Mihelyt megpróbált dolgozni, az „idegei” felmondták a szolgálatot. Elálmosodott, alig tudta nyitva tartani a szemét. Hol szomjas volt, és innia kellett egy pohár vizet, hol vizelnie kellett, felfedezett egy fogai közé szorult morzsát, és azt próbálta kipiszkálni előbb a nyelve hegyével, aztán a jegyzetfüzete gerincéből kihúzott cérnaszállal.
Jadwiga lement a pincébe mosni, miután kért egy negyeddollárost Hermantól, hogy legyen mit bedobnia az automatába. Kinn a konyhában Wojtuś madárnyelven előadást tartott a rúdon mellette tollászkodó Mariannának. A nőstény csüggedten lehorgasztotta a fejét, mint aki egy megbocsáthatatlan vétek miatt részesül megrovásban.
Megszólalt a telefon.
– Most meg mit akar? – tűnődött Herman. Félórája, hogy utoljára beszélt Masával, aki közölte, hogy a Tremon Avenue-ra készül bevásárolni az ünnep hátralevő részére – a semini acereszre és a szimhát Tórára.
Fölemelte a hallgatót, és beleszólt: – Igen, Masácska.
Aztán mély, zengő férfihangot hallott, olyasfajta torokköszörülést, amit akkor hallat valaki, ha épp mondani készült valamit, de megzavarták a gondolatmenetét. Herman már mondani akarta, hogy téves kapcsolás, amikor a férfihang közölte, hogy Herman Brodert keresi. Herman nem tudta eldönteni, hogy lecsapja-e vagy sem. Valami nyomozó? Felfedezték, hogy bigámiában él? – Ki beszél? – nyögte ki végül.
A vonal túlsó végén köhögés, krákogás, újabb köhögés, mint amikor valaki beszédet készül tartani. – Kérem, hallgasson meg – mondta a férfi jiddisül. Leon Tortshiner vagyok. Masa előző férje.
Herman torka kiszáradt. Ez volt élete első közvetlen kontaktusa Tortshinerrel. Mély hangja volt, és másképp beszélte a jiddist, mint Herman vagy Masa. Ez a nyelvjárás Lengyelország egy szűk területén volt használatos, a Radom és Lublin között elterülő kis térségben. Minden szó kis vibratóra végződött, ilyen hangot a zongora basszus billentyűi hallatnak.
– Igen, tudom – felelte Herman. – Honnan tudja a telefonszámomat?
– Nem mindegy? Megszereztem, és ez a lényeg. Megláttam Masa telefonnoteszében. És jó a számmemóriám. Nem tudtam, kinek a száma, de az ilyesmire, ahogy mondani szokták, előbb-utóbb rájön az ember.
– Értem.
– Remélem, nem ébresztettem fel.
– Nem, nem.
Tortshiner szünetet tartott, mielőtt folytatta, és ebből a szünetből Herman rájött, hogy a férfi megfontolt ember, olyasvalaki, aki tömören fejezi ki magát, és megfontoltan cselekszik. – Találkozhatnánk?
– Mi célból?
– Személyes okom van rá.
Nem túl okos, futott végig Herman agyán. Masa gyakran mondta, hogy Leon bolond. – Gondolom, tudja, hogy ez a dolog engem igen kellemetlenül érint – dadogta Herman önkéntelenül. – Fogalmam sincs, mi szükség van rá. Ha egyszer elváltak… és… és…
– Kedves Broder úr, nem zargattam volna, ha nincs meg rá a jó okom… mindkettőnk érdekében.
Félig kacagás volt, félig köhögés, ami kiszakadt belőle, a kedélyes bosszúság és diadalittas joviálisság elegye, mint akinek sikerült túljárnia az ellenfele eszén. Herman érezte, hogy a füle tövéig elpirul. – Nem beszélhetnénk meg telefonon?
– Vannak dolgok, amelyeket szemtől szemben kell megbeszélni. Mondja meg, hol lakik, és én majd fölkeresem, vagy találkozhatunk egy kávéházban. Természetesen a vendégem.
– Legalább annyit mondjon, hogy mivel kapcsolatban – makacskodott Herman.
Leon Tortshiner mintha csettintene a nyelvével, s közben a szavakat keresgélné, amelyek sehogyan sem akarnak az eszébe jutni.
Aztán a hangok végre szavakká formálódtak. – Mi mással, mint Masával kapcsolatban? – kérdezett vissza Tortshiner. – Ő közöttünk az összekötő kapocs, ha szabad magamat így kifejeznem. Tény és való, hogy Masa meg én elváltunk, de hogy valaha férj és feleség voltunk, az tagadhatatlan. Én magáról már akkor tudtam mindent, amikor ő még egy szót se mesélt. Ne kérdezze, honnét. Nekem is megvannak a magam forrásai, ahogy mondani szokás.
– Most hol van?
– Flatbushban vagyok. Tudom, hogy valahol a Coney Islanden lakik, s ha kicsit is nehezére esik, hogy eljöjjön hozzám, hát majd én elmegyek magához. Hogy is van a mondás? Ha Mohamed nem megy a hegyhez, hát a hegynek kell elmennie Mohamedhez.
– Van egy kávéház a Surf Avenue-n – mondta Herman. – Ott találkozhatunk. – Nehezére esett a beszéd. Megadta Tortshinernek a kávéház pontos címét, és megmondta, melyik metróval jut el oda. Tortshiner többször is elismételtette vele. Mindent roppant alaposan elraktározott, megismételt, mintha örömét lelné magában a beszédben. Nem is annyira ellenszenvet ébresztett Hermanban, mint inkább bosszúságot, amiért egy ilyen kínos helyzetbe belekényszerítették. Továbbá gyanakodott is. Ki a megmondhatója? Nem elképzelhetetlen, hogy egy ilyen alávaló alak kést ránt, vagy előkapja a revolverét. Herman megfürdött és sietve megborotválkozott. Úgy döntött, hogy a jobbik ruháját veszi fel, nem akart toprongyosnak látszani ez előtt a férfi előtt. – Járj a kedvében mindenkinek – gondolta gunyorosan –, még a szeretőd volt férjének is.
Lement a pincébe, és ott a mosógép ablakán keresztül azt látta, hogy az alsóneműje vadul forog a gép belsejében. A habos víz spriccelt, fröcskölt odabenn Hermannak az a fura gondolata támadt, hogy ezek a lelketlen tárgyak – a víz, a szappan, a mosószer – dühösek az emberre, amiért erőnek erejével hatalmában tartja őket. Herman láttán Jadwiga megijedt. A férfi addig soha nem ment utána a pincébe.
– Találkoznom kell valakivel a Surf Avenue-i kávéházban – mondta az asszonynak. S habár Jadwiga nem kérdezősködött, részletesen elmondta neki, hol található a kávéház, mert arra gondolt, ha esetleg Leon Tortshiner megtámadja, Jadwiga legalább tudni fogja, hová ment, és szükség esetén tanúskodhat is a bíróság előtt. Leon Tortshiner nevét is többször megemlítette. Jadwiga tátott szájjal bámult rá, a paraszt alázatával, aki régen felhagyott az igyekezettel, hogy megpróbálja megérteni a városlakó útjait s módjait. A tekintete mégis a bizalom hiányáról árulkodott. Még olyan napokon is, amikor otthon volt, Herman megtalálta a módját, hogy elmenjen hazulról.
Herman az órájára pillantott, és eldöntötte, mikor kell indulnia ahhoz, hogy ne érjen oda túl korán a kávéházba. Biztosra vette, hogy az ilyen Leon Tortshiner-féle alak legalább félórát késik, ezért úgy döntött, hogy majd gyalogol a sétányon.
Napos és langymeleg volt az idő, de a vidámpark be volt zárva. Nem volt más látnivaló, mint a bedeszkázott ajtók és málló plakátok. Az előadóművészek mind elmentek: a félig kígyó lány, az erőművész, aki szétszakította láncait, az úszó, akinek hiányzott a keze-lába, a médium, aki előcsalogatta a halottak szellemét. A hirdetőtáblára kifüggesztett plakát, amely közzétette, hogy a Demokrata Klub előadótermében tartják a nagyünnepi szertartásokat, már az esőtől cafatokká ázottan lógott. A tenger fölött sirályok röpködtek rikoltva.
Sziszegő, tajtékzó hullámok siettek a part felé, aztán – mint mindig – visszahúzódtak… akár a harapni gyönge kutyafalka. A távolban szürke vitorlás hajó ringott a vízen. Akár a tenger maga, egyszerre ringott és dermedt mozdulatlanságba – lepelbe burkolt, vízen járó halott.
– Már végbement minden – gondolta Herman. – A teremtés, az özönvíz, Szodoma, a Tóra átadása, Hitler holokausztja. – Mint az ösztövér tehenek a fáraó álmában, a jelen is nyomtalanul elnyelte az örökkévalóságot.

Amint Herman belépett a kávéházba, megpillantotta Leon Tortshinert egy fal melletti asztalnál. Egy fényképről ismerte fel, amelyet Masa albumában látott, bár azóta a férfi sokat öregedett. Ötven körüli, széles csontú, szögletes arcú férfi, sűrű, fekete hajáról messziről lerítt, hogy festi. Orcája terebélyes, álla előreugró, orra széles, nagycimpájú. A szemöldöke sűrű, és a szeme vágása ferde, mint egy tatáré. A homlokán a forradás azt sejttette, hogy valaha, régen kés sértette. Kissé durva megjelenésén a lengyel-zsidó szívélyesség enyhített valamelyest. Nem fog eltenni láb alól, gondolta Herman. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a faragatlan alak valaha Masa férje volt. Már maga a gondolat is nevetséges. De a tényekkel valahogy mindig ez a helyzet. Kipukkasztják az ötletek buborékját, romba döntik az elméleteket, porrá zúzzák a meggyőződést.
Tortshiner előtt egy csésze kávé gőzölgött. A hamutartóban két centis hamuval a végén, egy szivar pihent. Tőle balra félig elfogyasztott piskótatorta Amikor Hermant megpillantotta, olyan mozdulatot tett, mint aki az üdvözlésére felállni készül, de aztán hátrahuppant.
– Herman Broderhez van szerencsém? – kérdezte. Előrenyújtotta nagy, lapát kezét.
– Salom aléchem.
– Foglaljon helyet, kérem, foglaljon helyet – mondta Tortshiner. – Hozok egy kávét.
– Köszönöm, nem kérek.
– Teát?
– Azt sem, köszönöm.
– Akkor kávét hozok! – közölte Leon Tortshiner határozottan. – Én hívtam meg, tehát a vendégem. Nekem vigyáznom kell a kilókkal, ezért eszem csak piskótát, de maga nyugodtan megehet egy szelet túrótortát.
– Igazán nem szükséges.
Tortshiner felállt. Herman nézte, ahogy fogott egy tálcát és beállt vele a pult előtt kígyózó sorba. Zömök alkatához képest túl alacsony volt, keze-lába elnagyolt, s a széles válla is erős emberre vallott. Ez volt a Lengyelhonban megszokott alkat: szélesebb, mint amilyen magas. Barnacsíkos öltönyt viselt, nyilvánvalóan fiatalítani akarta magát. Megjött a csésze kávéval és a túrótortával. Sietve felkapta az addigra majdnem végigégett szivart, erőteljesen megszívta, aztán kieregette a füstfelhőt.
– Egészen másmilyennek képzeltem – mondta. – Masa született Don Juannak festette le. – A megjegyzést nyilvánvalóan nem becsmérlésnek szánta.
Herman leszegte a fejét. – A nők már csak ilyenek.
– Sokáig vívódtam, hogy felhívjam-e. Az ilyesmi nehezére esik az embernek. Minden okom megvan rá, hogy az ellenségemnek tekintsem, de ezennel közlöm, hogy a maga érdekében vagyok itt. Hogy elhiszi, avagy sem, az – mint mondják – más lapra tartozik.
– Igen, megértem.
– Nem, dehogy érti. Hogy is érthetné? Maga – mint Masától tudom – valami íróféle, én viszont tudósember vagyok. Mielőtt az ember megért valamit, össze kell gyűjtenie a tényeket, szert kell tennie minden információra. A priori semmit se tudunk, legföljebb azt, hogy egy meg egy az kettő.
– És mik a tények?
– Tény az, hogy Masa olyan árat fizetett nekem a válásért, amilyent tisztességes nő biztosan nem fizetett volna, még ha az élete függ tőle, akkor se. – Leon Tortshiner mély hangon beszélt, lassan, látszólag a legkisebb harag nélkül. – És úgy vélem, erről magának tudnia kell, mert egy nő, aki képes ekkora összeget fizetni, annak a tisztessége erősen megkérdőjelezhető. Voltak szeretői még énelőttem, de aközben is, hogy velem élt. Ez a teljes igazság. Ezért is váltunk külön. Őszinte leszek magával. Normális esetben semmi nem indokolja, hogy ennyire a szívemen viseljem a sorsát. Csakhogy megismerkedtem valakivel, aki ismeri önt. Az illető nem tud arról, hogy mi ketten kapcsolatban állnánk, már amennyiben ezt kapcsolatnak lehet nevezni egyáltalán, ezért aztán sokat mesélt magáról. Minek is titkolnám? Lampert rabbiról van szó. Elmesélte, hogy maga mennyit szenvedett a háború alatt, hogy évekig bujkált egy szénakazalban, miegymás. Tudom, hogy neki dolgozik. Ő ezt „kutatómunkának” emlegeti, de nem esik nehezemre, hogy elképzeljem, mit rejt magában ez az elnevezés. Maga talmudista, én bakteriológus vagyok.
Mint tudja, Lampert rabbi egy könyvön dolgozik, amelyben minden tudást a Tórából akar levezetni, s engem megkért, hogy a könyv tudományos részénél legyek segítségére. Kerek perec megmondtam neki, hogy a modern tudománynak nyoma sincs a Tórában, tehát semmi értelme ott keresgélni. Mózes se az elektromosságról, se a vitaminokról nem rendelkezett ismeretekkel. Ráadásul én pár dollárért nem fogom elfecsérelni a drága időmet. Inkább beérem kevesebbel. A rabbi valójában ki sem ejtette a száján a maga nevét, de amikor emlegetett valakit, aki egy szénakazalban bujkált, összeállt a kép. Ahogy mondani szokták. Az egekig magasztalta magát. Amit viszont én tudok, arról neki sejtelme sincs. Különös alak. Rögtön az utónevemen szólított, amihez én nem vagyok hozzászokva. A dolgok kövessék a maguk természetes rendjét. A személyes kapcsolatokban is nélkülözhetetlen az evolúció. Két szót nem lehet vele beszélni, mert állandóan szól a telefon. Bármibe lefogadom, hogy legalább száz ügye van folyamatban egyszerre. Mi szüksége van annyi pénzre? De rögvest a tárgyra térek.
Jobb, ha tőlem tudja meg, hogy Masa egy senkiházi. Egészen egyszerűen az. Ha feleségül akar venni egy senkiházit, szíve joga, de gondoltam, felhívom a figyelmét, mielőtt végképp horogra akad. Ez a találkozás természetesen köztünk marad. Különben fel sem hívtam volna. – Leon Tortshiner fölemelte a szivarját, megszívta, de az már kialudt.
Miközben Tortshiner beszélt, Herman lehorgasztott fejjel hallgatta. Melege volt, s arra vágyott, bár meglazíthatná a gallérját. És mintha égett volna a fültöve. A hátán, a gerince mentén izzadságcseppek folytak végig. Amikor Tortshiner a szivarját kezdte babrálni, Herman fojtott hangon megkérdezte: – Milyen árat adott?
– Pontosan tudja, milyen árat. Maga nem olyan naiv. Bizonyára úgy véli, hogy én ugyanúgy megérem a pénzemet, ahogyan ő, és ez bizonyos mértékig érthető. Először is: szerelmes belé, márpedig Masa az a fajta nő, akibe könnyen beleszeret az ember. Az őrületbe kergeti a férfiakat. Engem majdhogynem az őrületbe kergetett. Minden primitívsége mellett az érzékenysége olyan, mint egy Freudé, egy Adleré és egy Jungé együttvéve. És mindennek a tetejébe ragyogó színésznő. Ha nevetni akar, nevet; ha sírni akar, akkor meg sír. Egyenesen megmondtam neki, hogy ha felhagyna azzal, hogy ostobaságokra vesztegesse el a tehetségét, egy második Sarah Bernhardt lehetne belőle. Egyszóval: engem cseppet sem lep meg, hogy maga a horgára akadt. Mi tagadás: még most is szeretem. Azt már egy elsőéves pszichológus hallgató is tudja, hogy a gyűlölet és a szeretet kéz a kézben jár. Talán felteszi magában a kérdést, miért osztom meg magával ezeket a titkokat? Netán tartozom önnek valamivel? Ahhoz, hogy erre feleletet kapjon, végig kell hallgatnia türelemmel.
– Hallgatom.
– Ne hagyja kihűlni a kávéját. Egye meg a túrótortát. Úgy. És ne izgassa fel magát. Végtére: az egész világ forradalmi lázban ég, a spirituális forradalom lázában. Hitler gázkamrái borzalmasak voltak, de amikor az emberek minden erkölcsi ítéletüket elvesztik, az még a kínszenvedésnél is rosszabb. Maga bizonyára vallásos családból származik. Különben honnan ismerné a Gemárát? Az én szüleim nem voltak vallási fanatikusok, de hívő zsidók voltak. Apám egy Istent és egy feleséget ismert, anyám egy Isten és egy férjet.
Masától bizonyára tudja, hogy a varsói egyetemen tanultam. Biológia szakra jártam, Wolkowki professzor volt a mesterem, és közreműködtem egy fontos felfedezésében. Valójában magam tettem a felfedezést, ő csak bezsebelte érte az elismerést. De az sem volt igazi elismerés. Az emberek azt hiszik, hogy a tolvajok a varsói Krochmalna utcában tanyáznak, vagy New Yorkban, a Boweryn. Holott vannak tolvajok a professzorok, művészek, általában minden terület kiemelkedő művelői között. A közönséges tolvajok többnyire nem egymástól lopnak, ugyanakkor a tudósok jó része ebből él. Azt tudta, hogy Einstein egy matematikustól lopta az elméletét, akivel együtt dolgozott, és akinek senki se tudja a nevét? Freud is lopott, és Spinoza is. Ennek a jelen témához vajmi kevés köze van, legföljebb annyi, hogy magam is ilyesfajta lopásnak estem áldozatául.
Amikor a nácik elfoglalták Varsót, akár dolgozhattam volna nekik is, mert voltak ajánló leveleim a legnagyobb német tudósoktól, s ezért még azt is elnézték volna, hogy zsidó vagyok. De én nem akartam ezen az áron előnyökhöz jutni, ezért végigéltem az egész gyehennát. Később átszöktem Oroszországba, de a mi értelmiségünk odaát teljes pálfordulást hajtott végre, a végén még attól se riadtak vissza, hogy egymást följelentgessék. A bolsevikoknak pontosan erre volt szükségük. Lágerekbe küldték őket. Én valaha rokonszenveztem a kommunizmussal, de mire kifizetődött volna a kommunistaság, elegem lett a rendszerből, és ezt nyíltan a szemükbe is vágtam. Képzelheti, hogy bántak velem ezek után.
Egy szó, mint száz, végigcsináltam a háborút, a táborokat, az éhezést, a megtetvesedést, és 1945-ben Lublinban kötöttem ki. Ott ismerkedtem meg a maga Masájával. Akkoriban szeretője vagy felesége volt egy vörös hadseregbeli katonaszökevénynek, aki csempészettel és feketepiaci kereskedelemmel foglalkozott Lengyelországban. A csempész igencsak jól tartotta. Hogy mi történt kettejük között, azt nem tudom pontosan. A férfi azzal vádolta, hogy megcsalja, meg még Isten tudja, mivel. Hogy Masa milyen csinos, azt nem kell különösebben ecsetelnem – néhány éve meg még igazi szépség volt. Én az egész családomat elvesztettem. Amikor Masa megtudta, hogy tudósember vagyok, felkeltettem az érdeklődését. A csempésznek, gondolom, volt más nője, esetleg féltucat is. Ne feledje, hogy az élet minden területén több a szecska, mint a búza.
Nos, Masa megtalálta az anyját, és együtt mentünk Németországba. Iratok nélkül szöktünk át. Lépten-nyomon a legnagyobb veszedelmeknek voltunk kitéve. Ha életben akartunk maradni, meg kellett szegnünk a törvényt, mert a törvények szerint halálra voltunk ítélve. Áldozat volt maga is, úgyhogy tudja, miről beszélek, bár mindenkié külön történet. Menekültekkel beszélgetni teljességgel lehetetlen, meg értelme sincs, mert az ember bármit mond, arról rögtön kiderül, hogy épp ellenkezőleg történt.
De térjünk vissza Masára. Elértük Németországot, ahol „tisztelettel” elhelyeztek minket egy táborban. A párok általában együtt éltek, ha fel tudták mutatni a házassági anyakönyvi kivonatukat, ha nem. Nem olyan időket éltünk, hogy bárki ragaszkodott volna a papírokhoz. De Masa anyja kötötte az ebet a karóhoz, hogy házasodjunk össze Mózes és Izrael törvényei szerint. A csempész talán elvált tőle, vagy sose is voltak összeházasodva. Bántam is én. A lehető leghamarabb vissza akartam térni a tudományos munkához, meg aztán különben sem vagyok vallásos. Masa eljegyzést akart: jól van, legyen eljegyzés. Mások a táborban egyből üzletelni – azaz csempészni – kezdtek. Az amerikai hadsereg a legkülönbözőbb árukkal árasztotta el Németországot, azzal kereskedtek. A zsidók mindenütt üzleteltek – még Auschwitzban is. Ha van pokol, bizonyára ott is üzletelni fognak. Ezt nem rosszindulatból mondom. Hisz’ mi mást tehettek volna? Amit a segélyszervezetektől kaptak, az a puszta létfenntartáshoz sem volt elég. A sokévi éhezés után az emberek jól akartak lakni, és tisztességes ruhában akartak járni.
De mit tehettem én, ha egyszer nem születtem üzletembernek? Otthon maradtam, és abból éltem, amit a Jointtól kaptam. Egyetemnek, laboratóriumnak a közelébe se engedtek a németek. Volt ott néhány hozzám hasonló mihaszna alak, azokkal olvastunk, sakkoztunk. Ez nem tetszett Masának. Amíg a csempésszel élt, hozzászokott a luxushoz. Amikor velem megismerkedett, megtetszettem neki, mert tudósember vagyok, de ez nem tartott sokáig. Aztán kezdett úgy bánni velem, mint valami kapcaronggyal, rémes jeleneteket rendezett. Az anyja, efelől megnyugtathatom: igazi szent. Végigszenvedte a poklok poklát, és megőrizte a tisztaságát. Az anyját őszintén szerettem. Masa apja is rendes ember volt, valami íróféle, hebraista. Hogy ez a nő kire ütött, arról fogalmam sincs. Neki, bárhová vetette is a sors, csak a mulatság kellett. A csempészeknél folyton állt a bál, a mulatság. Oroszországban rákaptak a vodkára meg a hejehujára.
Amikor Lublinban megismerkedtem Masával, azt hittem, hűséges a csempészhez. De hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel is, azzal is viszonya volt. A nyámnyila zsidókat megölték, azokat meg, akik megmaradtak, vasból gyúrták, bár, mint menet közben kiderült, azok is lelkileg összetört emberek voltak mind. De a bajaik csak most kerülnek napvilágra. Még száz év, és ki fog derülni, hogy a gettó eszményi hely volt, és csupa szent élt benne. No, ennél nagyobb hazugság nem is létezik. Először is, hány szent akad egy nemzedék során? Másodszor, a legtöbb valóban hívő, jámbor zsidó odaveszett. És azokat, akik megmaradtak, egyetlen cél éltette: megúszni bármi áron. Voltak gettók, amelyekben kabarék működtek! Képzelheti, miféle kabarék voltak azok! Halottakon kellett átgázolni, hogy bejusson az ember.
Az én elméletem szerint az emberi faj romlik, nem pedig javul. Ha szabad magam így kifejeznem: én a megfordított evolúcióban hiszek. Az utolsó ember a földkerekségen minden bizonnyal bűnöző lesz és elmebeteg.
Feltételezem, hogy Masától csak rosszat hallott rólam. Az igazat megvallva, ő rúgta fel ezt a házasságot. Amíg ő élte az életét, én, mint valami tökkelütött, odahaza ültem a mamájával. A mamája valami szembetegségben szenvedett, én meg felolvastam neki az Ótestamentumot meg az amerikai jiddis újságokat. De hát meddig lehetett így élni? Még most sem vagyok öreg, de akkoriban életem virágjában voltam. Elkezdtem én is kapcsolatokat építeni az emberek, és a tudományos világ felé. Professzorasszonyok látogattak át Amerikából – sok itt az iskolázott nő –, én meg felkeltettem az érdeklődésüket. Az anyósom, Sifra Pua nyíltan megmondta, hogy amíg Masa otthagy magamra álló nap és fél éjszaka, addig én nem tartozom neki semmivel. Sifra Pua engem a mai napig kedvel. Egyszer találkoztunk az utcán, megölelt, megcsókolt. A mai napig fiacskámnak szólít.
Amikor kézhez kaptam az amerikai vízumot, Masa azonmód kibékült velem. Nem a menekült státuszom miatt kaptam vízumot, hanem mert tudós vagyok. Én kaptam meg, nem ő. Ő Palesztinába készült. Énértem két híres amerikai egyetem is versengett. Aztán az egyikből is, meg a másikból is intrikák következtében elbocsátottak. Ezt most nem részletezem, mert semmi köze a jelenlegi témánkhoz. Olyan elméleteket állítottam fel, olyan felfedezéseket tettem, amelyek iránt a nagy társaságok nem mutattak érdeklődést. Az egyik egyetem dékánja őszintén megmondta: „Nem kockáztathatunk egy újabb Wall Street-i összeomlást.” Amit fölfedeztem, az se több, se kevesebb nem volt, mint néhány új energiaforrás. Atomenergia? Nem egészen. Inkább biológiainak nevezném. Az atombomba is évekkel korábban meglett volna, ha Rockefeller nem üti bele az orrát.
Az amerikai milliárdosok tolvajokat béreltek fel, hogy fosszák ki azt az embert, akit most itt lát maga előtt. Azt a berendezést akarták megszerezni, amelyet hosszú éveken keresztül a két kezem munkájával építettem. Ha ez a berendezés működésbe lép – amitől már csak egyetlen lépés választott el –, akkor csődbe jutottak volna az amerikai olajtársaságok. Csakhogy a berendezéssel és a vegyi anyagokkal nélkülem semmire se mentek a tolvajok. A cégek megpróbáltak kivásárolni. Akadályokat gördítettek az állampolgárságom elé, egészen biztos, hogy ők álltak mögötte. Naponta tízszer nyugodtan szembeköpheted Sam bácsit, és meg se rezzen. De ha csak egyetlen befektetését is veszélyezteted, fenevaddá változik.
Hol is tartottam? Ja, igen, Amerika. Mit csinált volna Masa Palesztinában? Kikötött volna egy menekülttáborban, ami nem sokban különbözött volna a németországinál. Az anyja beteg volt, az ottani klímába biztosan belepusztult volna. Távol áll tőlem, hogy szentnek akarjam beállítani magamat. Nem sokkal azután, hogy kijutottunk, viszonyom lett egy másik asszonnyal. Azt akarta, hogy váljak el Masától. Amerikai volt, egy milliomos özvegye, hajlandó lett volna berendezni nekem egy laboratóriumot, hogy egyetlen egyetemnek se legyek kiszolgáltatva. De valahogy akkor még nem álltam készen a válásra. Mindennek ki kell fejlődnie, még a ráknak is. Mi tagadás, addigra már cseppet sem bíztam Masában, sőt, ami azt illeti, mihelyt ide kiértünk, mindent elölről kezdett. De úgy látszik, a szerelem bizalom nélkül is működik. Egyszer összefutottam egy régi iskolatársammal, aki nyíltan bevallotta, hogy a felesége más férfiakkal él. Amikor megkérdeztem, hogy lehet ezt kibírni, egyszerűen így válaszolt: „Az ember túlteszi magát a féltékenységen.” Az ember a halál kivételével mindenen túlteszi magát.
Nem inna még egy kávét? Nem? Igen, az ember mindenen túlteszi magát. Nem tudom pontosan, hogyan ismerkedtek meg, de nem is érdekel. Mit számít? Magát nem hibáztatom. Nem maga esküdött nekem örök hűséget, ráadásul ezen a világon az ember elkapja, ami az útjába kerül. Én elveszem, ami a magáé, maga meg elveszi, ami az enyém. Hogy volt valakije még maga előtt is, itt Amerikában, azt biztosan tudom, mert megismerkedtem az illetővel, aki nem csinált titkot a dologból. De válni csak az után akart, hogy magával megismerkedett, de mivel tönkretette az életemet, nem éreztem úgy, hogy bármivel is tartozom neki. Mivel jó ideje külön éltünk, polgári úton percek alatt kimondathatta a válást. De arra engem senki, még a leghíresebb rabbi se vehetett rá, hogy a zsidó törvények szerint is elváljak. Ő az oka, amiért így tengek-lengek a világban. Miután zátonyra futott a házasságom, megpróbáltam a tudományos munkába temetkezni, de olyan rossz lelkiállapotba kerültem, hogy képtelen voltam a komoly tudományra összpontosítani. Ekkor gyűlöltem meg, holott nem kenyerem a gyűlölködés. Itt ülök magával, mint a legjobb barátommal, és csak a legjobbakat kívánom. Megmondom miért: azon egyszerű oknál fogva, mert ha nem maga, hát valaki más. Ha olyan elvetemült alak volnék, mint amilyennek Masa megpróbál beállítani, maga szerint küldene a mamája újévi üdvözletet rós hasánakor?
És most rátérek a lényegre. Néhány hete Masa felhívott telefonon, és megkért, hogy találkozzunk. „Mi történt?” – kérdeztem. Csak hímezett-hámozott, míg végül mondtam, jöjjön fel a lakásomra. Fel is jött, szépen kiöltözve, hogy ne mondjam, kirittyentve. Hallottam már magáról, de ő mesélni kezdte az elejétől, mintha csak tegnap történt volna minden. A legapróbb részletekig. Hogy beleszeretett magába, hogy gyereket vár. És hogy meg akarja tartani a gyereket. Meg zsidó szertartás szerinti esküvőt akar, rabbival, az anyja miatt. „Mióta olyan fontos neked az anyád?” – kérdeztem. Nagyon rossz kedvemben voltam. Leült, keresztbe vetette a lábát, mint egy színésznő, aki a fényképésznek pózol. „Amikor velem éltél, úgy viselkedtél, mint egy kurva, hát most add meg az árát” – mondtam. Alig tiltakozott. „Még most is férj és feleség vagyunk”, mondta. „Gondolom, így engedélyezett a dolog.” Máig nem értem, miért tettem. Talán hiúságból. Aztán találkoztam Lampert rabbival, aki mesélt magáról, hogy milyen nagy tudós, hogy hány évig bujkált egy padláson a szénakazalban, és hirtelen összeállt a kép, nagyon is világosan összeállt. Rájöttem, hogy magára ugyanúgy kivetette a hálóját, ahogyan énrám. Hogy miért vonzódik az értelmiséghez, helyénvaló kérdés, bár kétségtelen, hogy bugris alakokkal is összeállt nem egyszer.
  Nos, nagyjából-egészéből így állunk. Sokáig tétováztam, mielőtt rászántam magam, hogy elmondjam. De arra a következtetésre jutottam, hogy valakinek mégiscsak figyelmeztetnie kell. Csak remélhetem, hogy legalább a gyerek a magáé. Olybá tűnik, Masa valóban szereti, de az ilyeneknél az ember sohasem tudhatja.
– Nem veszem el feleségül – mondta Herman. Olyan halkan mondta ki, hogy Leon Tortshiner tölcsért formált a füle köré.
– Micsoda? Nézze, egyvalamiben meg kell állapodnunk. Nem beszélhet neki a találkozásunkról. Hamarabb is felvehettem volna magával a kapcsolatot, de, mint a mellékelt ábra mutatja, a gyakorlatiasság nem igazán jellemző rám. Olyasmit csinálok, amitől aztán mindenféle bajba kerülök. Ha Masa tudná, hogy beszámoltam magának a történtekről, veszélyben forogna az életem.
– Nem fogom elmondani neki.
– Azt tudja, hogy nem köteles elvenni. Ez a nő éppen az a típus, aki gond nélkül megszül egy fattyút. Ha itt valaki szánalomra méltó, hát maga az. A felesége… meghalt?
– Igen, meghalt.
– A gyerekei is?
– Igen.
– A rabbitól úgy tudom, hogy egy barátjánál lakik, és hogy nincs telefonja, csakhogy én határozottan emlékszem, hogy láttam a telefonszámát felvésve Masa kis könyvecskéjében. Megvan az a szokása, hogy a fontos számokat bekarikázza, és kis virág- és állatrajzokkal körbedekorálja. A maga száma köré egy egész erdőt rajzolt fákkal, kígyókkal.
– Hogy került Brooklynba éppen ma, ha egyszer Manhattanben él? – kérdezte Herman.
– Vannak itt barátaim – felelte Leon Tortshiner, de ordított róla, hogy hazudik.
– Nos, mennem kell – mondta Herman. – Nagyon köszönöm.
– Hová siet? Ne menjen még. Én csak a maga javát akartam. Európában az embereknek megvoltak a maguk kis titkai. Lehet, hogy ott volt is értelme a dolognak, de ez itt egy szabad ország, itt senki elől nem kell elrejtőzni. Itt lehet az ember kommunista, anarchista, ami csak tetszik. Vannak bizonyos vallási szekták, amelyek imádkozás közben mérges kígyót szorongatnak, mert a Zsoltárok Könyve említ valami ilyesmit. Mások mezítelenül mászkálnak. Masa is tele van titkokkal. A baj csak az, hogy akiknek titkaik vannak, azok el is árulják magukat. Az ember önmaga legnagyobb árulója. Masa elmondott nekem olyanokat, amelyeket egyáltalán nem kellett volna elmondania, és amire én máskülönben semmiképpen nem jöttem volna rá.
– Például miket?
– Amit nekem elmondott, el fogja mondani magának is. Idő kérdése. Az emberek szeretnek eldicsekedni mindennel, még a sérvükkel is. Hogy éjszakánként nem alszik, azt, gondolom, nem tőlem tudja meg. Cigarettázik és beszél. Mindig könyörögtem neki, hogy hagyjon aludni. De a démon, amelyik belebújt, nem hagyja pihenni. Ha a középkorban élne, biztosan boszorkány volna, aki szombat éjjel seprűnyélre pattan, hogy el ne késsen a találkájáról az ördöggel. De Bronx speciel az a hely, ahol az ördög meghalna unalmában. Az anyja is boszorkány a maga módján, de jó boszorkány: félig rabbiné, félig jövendőmondó. Minden nőstény ül a hálójában és szövöget, akár egy pók. Ha arra repül egy légy, azt elkapja. Ha nem menekül el, az élet utolsó cseppjét is kiszívják magából.
– El fogok menekülni. Viszontlátásra.
– Lehetnénk barátok. A rabbi brutális alak, de szereti az embereket. Kapcsolatban áll mindenkivel, és magának is nagy hasznára lehet. Énrám haragszik, amiért nem vagyok hajlandó belemagyarázni az elektronikát és a televíziót az Ótestamentum első fejezetébe. De majd biztosan talál valakit, aki hajlandó rá. Alapjában véve úgy viselkedik, mint egy jenki, pedig Lengyelországban született. Az igazi neve nem is Milton, hanem Melech. Mindenért csekket állít ki. Ha egyszer megérkezik a túlvilágra, és számot kell adnia, elég lesz, ha előveszi a csekkfüzetét. Csakhogy – ahogy azt Reicze nagyanyám szokta volt mondani – „a szemfedőnek nincsen zsebe”.

Megszólalt a telefon, de Herman nem vette fel. Számolta a kicsengést, aztán visszatért a Gemárához. Ült az ünnepi terítővel beborított asztal mellett, olvasott és kántált, ahogy annak idején is, a Cziwkewi tanházban.
Misna: „Ezek azok a munkák, amelyeket az asszony ura házában elvégez: őröl, süt, mos, főz, szoptatja gyermekét, megveti neki az ágyat, gyapjút készít. Ha hozott magával egy rabszolganőt, úgy nem őröl, nem süt, nem mos. Ha kettőt hozott, nem főz és nem szoptat gyermeket. Ha hármat hozott, nem vet neki ágyat és nem készít gyapjút. Ha négyet hozott, az emelvényen ül. Rabbi Eleázár mondja: Még ha száz rabszolganőt hozott is magával, kényszerítse, hogy gyapjút készítsen, mert a tétlenség bűnös gondolatokra csábít.”
Gemára: Őröl? De hisz’ a víz őröl… neki az a dolga, hogy előkészítse a gabonát az őrlésre. Bár lehet, hogy kézi őrlésre céloz. Ez a Misna nem mond ellent Chija rabbinak, mivel Chija rabbi azt mondta: A feleség egyetlen dolga, hogy szép legyen, és gyermekeket szüljön. Chija rabbi azt is mondta továbbá: aki szép leánygyermeket akar nevelni, táplálja fiatal csibével, és érése előtt itassa tejjel…
A telefon ismét megszólalt, és ezúttal Herman nem számolta a csengéseket. Végzett Masával. Megesküdött, hogy felhagy a világi célkitűzések hajhászásával, a szabadossággal, amelybe akkor süllyedt, amikor eltévelygett Istentől, a Tórától, a judaizmustól. Előző éjszaka fennmaradt, s megpróbálta kielemezni a modern zsidót és a maga életmódját. Ismét ugyanarra a következtetésre jutott: ha egy zsidó akárcsak egyetlen lépésnyire eltér a Sulhán Áruhtól, az lelkileg rögtön a legnagyobb aljasságok – a fasizmus, a bolsevizmus, gyilkosság, házasságtörés és iszákosság – közé süllyed Mi akadályozhatná meg, hogy Masa az legyen, aki? Mi változtatná meg Leon Tortshinert? Ki és mi foghatta volna vissza a szovjet titkosrendőrség zsidó tagjait, a kápókat, a tolvajokat, spekulánsokat, besúgókat? Mi az, ami őt, Hermant megmenthetné attól, hogy még mélyebbre süllyedjen a mocsárban, amelybe beleragadt? Se a filozófia, se Berkeley, Hume, Spinoza, se Leibniz, Hegel, Schopenhauer, Nietzsche vagy Husserl. Ezek mind az erkölcsről prédikálnak, de nincs erejük ahhoz, hogy visszatartsák az eltévelyedőt a kísértéstől. Lehet valaki Spinoza híve és közben náci; lehet egy sztálinista jó ismerője Hegel fenomenológiájának; hihet valaki a monászokban, a Zeitgeistben, a vakvéletlenben, az európai kultúrában és közben elkövethet kegyetlen gaztetteket.
Éjszakánként számvetést készített. Becsapta Masát, Masa is becsapta őt. Mindketten ugyanazt a cél tűzték ki maguk elé: a lehető legtöbb élvezetet kihozni az életből abban a néhány esztendőben, amelyik megelőzi a végső sötétséget, az utolsó állomást, az örökkévalóságot, ahol nincsen jutalom, büntetés, akarat. E Weltanschauung mögött a csalás, meg az „aki kapja marja” bűzhödött. És ez elől csak az menekülhet, aki Istenhez fordul. És vajon mely hitben lelhet megnyugvást? Semmiképpen sem abban a hitben, amely Isten nevében inkvizíciót, keresztes háborút, véres háborúkat szervezett. Egyetlen menekvés létezik csak a számára: visszatérni a Tórához, a Gemárához, a zsidó könyvekhez. Hogy mi lesz a kételyeivel? Lélegeznie annak is kell, aki kétségbe vonja az oxigén létezését. Tagadhatod a gravitációt, de attól még járnod kell a földön. Mivel Isten és a Tóra nélkül megfullad, Istent kell szolgálnia és a Tórát tanulmányoznia. Magát előre-hátra ingatva kántált: „És szoptatja gyermekét. Akkor talán leszögezhetjük, hogy a Misna ellentmond Semája iskolájának. ’Ha megesküdött, hogy nem szoptatja gyermekét, elveszi mellét a szájától’, mondja a Shamai iskola ’A férj kiköveteli, és neki szoptatnia kell’, mondja Hillél iskolája.
A telefon ismét megszólalt. Jadwiga bejött a konyhából, egyik kezében vasaló, a másikban egy fazék víz.
– Miért nem veszed fel a telefont?
– Mostantól fogva ünnepnapon soha többé nem veszem fel. És ha olyan nagyon zsidó akarsz lenni, akkor ne vasaljál semini acereszkor.
– Te szoktál sábátkor írni, nem én.
– Többé nem írok sábátkor. Ha nem akarunk nácivá lenni, zsidóknak kell lennünk.
– Elkísérsz ma a kafótra?
– Az nem kafót, hanem hakkafot. Igen, elkísérlek. És a rituális fürdőbe is el kell menned, ha zsidó asszony akarsz lenni.
– Mikor lesz belőlem zsidó?
– Majd beszélek a rabbival. Megtanítlak az imákra.
– És lesz gyerekünk?
– Ha Isten is úgy akarja, lesz gyerekünk.
Jadwiga arca elvörösödött. Úrrá lett rajta az öröm.
– Mit csináljak a vasalóval?
– Tedd félre az ünnepek utánra.
Jadwiga még álldogált ott egy kicsit, aztán visszament a konyhába. Herman az állát tapogatta. Nem borotválkozott meg, és már serkedt a szakálla. Úgy döntött, hogy nem dolgozik tovább a rabbinak, mivel az is csak csalás. Tanári állást vagy valami hasonlót kell kerítenie. Elválik Tamarától. Amit előtte sok száz nemzedéken keresztül megtettek a zsidók, azt megteheti ő is. Bűnbánat? Masa soha nem fog bűnbánatot tartani. Ízig-vérig modern asszony, tele a modern asszony ambícióival és tévhiteivel. 
Talán az volna a legbölcsebb, ha itt hagyná New Yorkot és letelepedne valamelyik távoli államban. Ha nem teszi, bármikor fennáll a kísértés, hogy visszamegy Masához. Ha csak rá gondol, már izgalomba jön. Abból, ahogyan újra meg újra megszólalt a telefon, kihallotta az asszony gyötrelmét, fékezhetetlenségét, ragaszkodását. Rási Talmud-magyarázatainak olvasása közben is folyvást befurakodtak gondolataiba az asszony vitriolos megjegyzései – gunyoros kiszólásai, megvetése azok iránt, akik mind megkívánták, akik futottak utána, mint kopó a szuka után. Kérdés nélkül is magyarázattal szolgálna a viselkedésére. Kitellett tőle az is, hogy kósernek nyilvánítsa a disznót, aztán valami hihető teóriával be is bizonyítsa, hogy neki van igaza.
Herman a Gemára fölött görnyedt, bámulta a betűket, a szavakat. Ezek között az írások között otthon érezte magát. Ezek között a lapok között éltek a szülei, a nagyszülei, az összes ősei. Ezeket a szavakat lehetetlenég elfogadhatóan lefordítani, csupáncsak magyarázni lehet őket. A szövegkörnyezet, még egy olyan kifejezés is, mint „a feleség egyetlen dolga, hogy szép legyen”, mély vallásos jelentéssel bír. Felidézte a tanházat, a zsinagóga nőknek kijelölt részét, a bűnbánati imákat, a mártírok megsiratását, az élet feláldozását a Szent Név tiszteletére. Ahol nyoma sincs sminknek és frivolságnak.
El lehet ezt magyarázni egy kívülállónak? A zsidó megszenteli a piac, a műhely és a hálószoba szavait. A Gemárában a tolvaj, a rabló szó jelentésének más íze van, más asszociációkat kelt, mint ugyanazok a szavak lengyelül vagy angolul. A bűnösök a Gemárában csupáncsak abból a célból loptak és csaltak, hogy a zsidóság tanuljon a példából – hogy Rási kommentárt fűzhessen hozzá, hogy Toszifta megírhassa Rásihoz a nagy szuperkommentárt; hogy a tudós mesterek, mint amilyen reb Samuel Idlis, a lublini reb Meir és reb Slomo Luria még világosabb válaszokat kereshessenek, mind újabb elmésségeket, meglátásokat fejthessenek ki és boncolgathassanak. Még a sokat emlegetett bálványimádók is imádták az isteneket, így a talmudi traktátus is foglalkozik a házasságtörés veszélyeivel.
A telefon újból megszólalt, és Herman a csengésből kihallani vélte Masa hangját: „Legalább hallgasd meg az én verziómat is!” Bárki törvénye megadja a lehetőséget, hogy a másik fél is meghallgattassék. Herman ugyan tudta, hogy ismét megszegi az esküjét, de képtelen lévén ellenállni, odament és felvette a kagylót.
– Halló.
A vonal végén csend. Nyilvánvaló, hogy Masa nem jut szóhoz.
– Ki beszél? – kérdezte Herman.
– Senki sem válaszolt.
– Te kurva!
Herman hallotta, hogy a vonal végén valakinek elakad a lélegzete. – Még élsz? – kérdezte Masa.
– Igen. Élek.
Újabb hosszas hallgatás.
– Mi történt veled?
– Az történt, hogy rájöttem, micsoda hitvány teremtés vagy! – kiabált Herman. Levegőt se kapott.
– Szerintem neked elment a józan eszed! – felelte Masa.
– Megátkozom a napot, amikor megismertelek! Te ringyó!
– Teremtőm! Hát mit tettem?
– Lefeküdtél a válásért! – Herman úgy érezte, nem az ő hangja kiabál. Az apja szokta volt így korholni a hitetlen zsidót: Te goj, te sátán, te hitehagyott! Ez volt az ősi zsidó felzúdulás azok ellen, akik megszegték a parancsolatokat. Masa köhögni kezdett. Olyan volt, mint aki fuldoklik. – Ezt meg ki mondta neked? Leon?
Herman megígérte Leonnak, hogy nem említi a nevét. Csakhogy most nem hazudhatott. Hallgatott.
– Az egy szörnyeteg, egy gonosz ördög, egy…
– Lehet, hogy szörnyeteg, de igazat beszélt.
– Az igazság az, hogy valóban azt akarta, de én arcul köptem. Ha nem a színtiszta igazság, amit mondok, hát ne érjem meg a holnap reggelt, és egyetlen perc nyugovásom ne legyen odalenn a sírban. Csak szembesítsél vele. Ha van képe megismételni ezt az aljas hazugságot, megölöm őt is meg magamat is. Ó, Uram a Mennyekben!
Masa sikoltozott, az ő hangja se hasonlított a sajátjára; inkább a régi idők zsidó asszonyáéra, akit hamis váddal illetnek. Mintha Herman egy nemzedékekkel korábban élt hangot hallott volna. – Az az ember nem zsidó, az egy náci!
Masa oly hangosan jajveszékelt, hogy Herman eltartotta fülétől a hallgatót. Csak állt és hallgatta az asszony zokogását, amely ahelyett, hogy alábbhagyna, egyre fokozódott. Herman ismét haragra gerjedt.
– Itt, Amerikában is volt szeretőd.
– Úgy legyek rákos, ahogy szeretőm volt Amerikában. Isten látja lelkemet, és meg is büntet, ha így volt. Leon találta ki az egészet, hogy legyen átkozott. Atyám a mennyekben, hát látod, mit művelnek velem! Ha az az ember igazat beszél, pusztuljon bele a magzatom!
– Hagyd abba! Csak szórod az átkokat, mint egy halas kofa.
– Nem akarok élni többé!
Masát rázta a zokogás.

 

 

Herman ismét útra készült. Most újabb hazugsággal rukkolt elő, ezúttal az Encyclopedia Britannicát készült árulni, Jadwigának azt mondta, hogy egy egész hetet kell a közép-nyugaton töltenie. Mivel Jadwiga nem tudta megkülönböztetni az egyik könyvet a másiktól, teljesen fölösleges volt a hazudozás. De Herman már menthetetlenül rászokott a mesékre. Amellett a hazugságok elkopnak, ezért állandó korrekcióra szorulnak, márpedig Jadwiga újabban sokat zsémbelt. Herman rós hasáná első napján sem volt odahaza, meg még a második nap első felében sem. Az asszony töltött pontyot készített, almát, mézet, és megsütötte a különleges, újévi hallát, pontosan úgy, ahogyan arra a szomszédasszony megtanította. De mint kiderült, Herman még rós hasánákor is könyveket árult.
A házbeli nők, most arról próbálták meggyőzni Jadwigát – félig jiddisül, félig lengyelül –, hogy a férje biztosan szeretőt tart valahol. Egy öregasszony azt javasolta, hogy kérje ki ügyvéd tanácsát, váljon el Hermantól, és követeljen tartásdíjat. Egy másik elvitte a zsinagógába, hogy hallja, hogyan fújják meg a sófárt. Jadwiga az asszonyok között állt, és amikor meghallotta a sófár hangját, sírva fakadt. Lipskre emlékeztette, a háborúra, az apja halálára. 
Most, alig néhány otthon töltött nap elteltével Herman megint útra készült, ezúttal nem Masához, hanem Tamarához, aki kivett egy bungalót a Catskill hegyek közt. Masának is hazudni kényszerült. Neki azt mondta, hogy Lampert rabbival megy Atlantic Citybe egy kétnapos rabbi-konferenciára.
Átlátszó kifogás volt. Még a reform rabbik sem tartottak kongresszust a bűnbánat napján. De Masa, akinek sikerült kicsikarnia Leon Tortshiner beleegyezését a válásba, és már csak arra várt, hogy leteljen a kilencven napos várakozás, hogy hozzámehessen Hermanhoz, nem rendezett többé féltékenységi jeleneteket. A válás és a terhesség az egész külsejét megváltoztatta. Feleségként bánt Hermannal. És sokkalta kíméletesebb volt az anyjával. Masa talált egy rabbit, aki maga is menekült lévén, ráállt, hogy engedély nélkül végigcsinálja a házassági ceremóniát.
Amikor Herman megmondta Masának, hogy még jóm kippur előtt megjön Atlantic Cityből, az asszony nem faggatta. Azt is megmondta neki, hogy a rabbitól jár neki ötven dollár honorárium – a pénzre pedig nagy szükség volt.
A nagy kalandot köröskörül veszélyek kísérték. Herman megígérte Masának, hogy majd felhívja telefonon, holott tudta, hogy a kapcsolatot összekötő telefonos kisasszony megmondja, honnan jön a hívás. Masa esetleg feltárcsázhatja Lampert rabbi irodáját, és kiderítheti, hogy a rabbi New Yorkban tartózkodik. De mivel Masa reb Abraham Nissen Jaroslavert sem hívta fel, hogy őt ellenőrizze, talán most Lampert rabbit sem fogja. Még egy kis veszély már sem nem oszt, sem nem szoroz. Van két felesége, és épp elvenni készül a harmadikat. Rettegett ugyan tette következményeitől, de azért némiképp élvezte is az örökkön körülötte ólálkodó katasztrófa mámorító érzését. Részben gondosan eltervezte a tetteit, részben improvizált. A „tudatalatti”, ahogyan von Hartmann nevezte, sohasem tévedett. Mintha maguktól buktak volna ki szájából a szavak, s ő csak később fedezte fel a bennük rejlő, kihasználható lehetőségeket. Az érzelmek őrült katyvasza mögött a számító hazárdjátékos naponta kockára tette mindenét.
Herman könnyedén szabadulhatott volna Tamarától. Az asszony többször is elmondta, hogy ha el akar válni, ő nem támaszt akadályt. De ezzel a válással Herman nem sokra menne. A törvény szemében bizonyára nincs nagy különbség a bigámista és a poligámista között. Ráadásul a válás pénzbe kerül, és Hermannak szüksége lenne az irataira. De volt még valami: Tamara visszatértében Herman misztikus hitének szimbólumát látta. Valahányszor az asszonnyal volt, újra és újra a feltámadás csodáját élte át. Néha, amikor az asszony szólt hozzá, úgy érezte, hogy egy spiritiszta szeánszon vesz rész, ahol az asszony szelleme testet öltött. Azzal a gondolattal is eljátszott, hogy Tamara valójában nincs is az élők között, csak a kísértete tért vissza hozzá.
Hermant már a háború kitörése előtt is foglalkoztatta az okkultizmus. Itt, New Yorkban, ha ideje engedte, elment a Negyvenkettedik utcai közkönyvtárba, és könyveket vett ki a gondolatolvasásról, spiritizmusról, dibukokról, kopogó szellemekről – mindenről, ami a parapszichológia körébe tartozik. Mivel a hivatalos vallás kész csődnek bizonyult, és a filozófia elvesztette minden értelmét, az okkultizmus értelmes témakör volt mindazoknak, akik továbbra is az igazságot kutatták. De a lelkek különböző szinteken léteztek. Tamara úgy viselkedett – legalábbis látszólag –, mint egy élőlény. A menekülteket támogató szervezettől havi apanázst kapott, és a nagybátyja, reb Abraham Nissen Jaroslaver is támogatta. Most kivett egy bungalót Mountaindale-ben, egy zsidó szállodában. Nem akart a főépületben megszállni és az étteremben étkezni. A tulajdonos, egy lengyel zsidó hajlandónak mutatkozott napi két alkalommal a bungalóba küldeni az ételét. A két hetes vakáció a vége felé közeledett, de Herman nem tartotta meg az ígéretét, hogy vele tölt néhány napot. Meg is írta a brooklyni címére, mennyire rossz néven veszi, hogy nem tartotta meg az adott szavát. A végén ezt írta: „Tégy úgy, mintha halott volnék, és látogass el a síromhoz.”
Mielőtt Herman útnak eredt, számba vette az eshetőségeket. Pénzt adott Jadwigának; kifizette a lakbért Bronxban; ajándékot vett Tamarának. És a bőröndjébe Lampert rabbi egyik kéziratát is belerakta, mondván, hogy majd dolgozik rajta.
Herman túl korán ért ki a pályaudvarra, és leült egy padra, hogy ott várja meg, amíg bemondják a Mountaindale-be tartó busz indulását. A busz nem ott állt meg, ahol Tamara megszállt, valahol menet közben át kellett szállnia.
Vett egy jiddis újságot, de csak a főcímeket futotta át. A hírek mindig ugyanarról szóltak: Németországot újjáépítik; a nácik bűneit mind a Szövetségesek, mind a szovjetek megbocsátják. Valahányszor Herman ilyen híreket olvasott, feltámadt a bosszúszomja, s gondolatban ilyen-olyan módszereket fedezett fel, amelyekkel egész hadseregeket meg lehet semmisíteni, teljes iparágakat tönkretenni. Ítélőszék elé állított mindenkit, aki szerepet játszott a zsidóság kiirtásában. Szégyellte a képzelgéseit, amelyek a legapróbb kísértésre is elöntötték az agyát, de azok gyerekes makacssággal nem tágítottak.
Amikor bemondták Mountaindale-t, kisietett a várakozó autóbuszokhoz. Feltette bőröndjét a csomagtartóra, és egy pillanatra egészen felszabadult. Alig figyelt a többi felszálló utasra. Azok jiddisül beszélgettek, és jiddis újságpapírba göngyölt csomagokat vittek. A busz elindult, és a félig nyitott ablakon kisvártatva fű, fa, benzingőz szagát fújta be a szél.
 Az ötórás út majdnem egész nap tartott. A busz megállt valahol, ahol be kellett várniuk egy másik busz érkezését. Odakinn még nyárias volt az idő, de már rövidültek a nappalok. Napnyugta után feltűnt az égen az újhold, aztán hamarosan eltűnt a felhők mögött. Sötét és csillagos volt az ég. A második busz sofőrjének el kellett oltania a buszban a világítást, mert a keskeny és kanyargós úton zavarta a vezetésben. Erdőkön hajtottak keresztül, aztán hirtelen előtűnt egy fényesen kivilágított szálloda. A verandán férfiak és nők kártyáztak. Olyan látványt nyújtottak, mint egy délibáb, ahogy a busz sietve elhúzott előttük.
A különböző megállóknál a többi utas lassacskán mind leszállt és beleveszett a sötétségbe. Herman egyedül maradt a buszon. Arcát az ablaküveghez nyomva igyekezett megjegyezni minden út menti fát, bokrot, követ, mintha Amerikára is ugyanaz a pusztulás várna, mint Lengyelországra, és neki előtte el kellene raktároznia minden apró részletet. Tán nem porlad szét előbb-utóbb az egész planéta? Herman olvasta, hogy tágul a világegyetem, és tulajdonképpen a szétrobbanás folyamatában van az egész. Éjjeli mélabú szállt alá a mennyekből. A csillagok úgy ragyogtak, mint emlékgyertyák egy kozmikus zsinagógában.
A buszban felkapcsolták a világítást, a jármű a Palace Hotel elé kanyarodott, ahol Hermannak le kellett szállnia. Ez a hely a megszólalásig ugyanolyan volt, mint az előző: ugyanaz a veranda, ugyanazok a székek, asztalok, férfiak, nők, és ugyanaz az elmélyült kártyajáték folyt itt is. – Lehetséges, hogy körbejárt a busz? – tűnődött. A lába megmacskásodott a sok üléstől, de azért ruganyos léptekkel futott föl a hotel lépcsőjén.
Egyszer csak ott termett Tamara, fehér blúzban, fekete szoknyában, fehér cipőben. Napbarnított volt és fiatal. A haját is másképpen fésülte. Eléje szaladt, elvette a bőröndjét, és bemutatta a kártyaasztalnál ülő néhány asszonynak. Egy nő, aki a fürdőruhája fölé csak egy kiskabátot terített, sietős pillantást vetett a kártyalapokra, aztán érdes hangon megjegyezte: – Hogy hagyhatja egy férfi ilyen sokáig magára a csinos feleségét? Úgy zsongnak körülötte a férfiak, mint legyek a méz körül.
– Mi tartott ilyen soká? – kérdezte Tamara, és szavai, a lengyel-jiddis kiejtése, az ismerős hanglejtés egyből eloszlatta okkult képzelgéseit. Ez bizony csöppet sem túlvilági kísértet. Fel is szedett néhány kilót.
– Éhes vagy? – kérdezte. – Félretették a vacsorádat. – Karon fogta és bevezette az étterembe, ahol egyetlen lámpa égett. Az asztalokat már megterítették a másnapi reggelihez. Valaki még ott téblábolt a konyhában, kihallatszott, hogy a mosogatóban folyik a víz. Tamara bement a konyhába és egy fiatalemberrel tért vissza, aki tálcán hozta Herman vacsoráját: egy fél sárgadinnyét, levest tésztával, csirkét sárgarépával, kompótot és egy szelet mézes süteményt. Tamara tréfálkozott a férfival, aki jó ismerősként csevegett vele. Herman észrevette a karjára tetovált kék számokat.
A pincér távozott, és Tamara elhallgatott. Mintha megfakult volna a fiatalsága, de még a napbarnítottsága is, amire Herman az érkezésekor felfigyelt. Árnyékok és táskák ültek a szeme körül.
– Láttad azt a fiút? – kérdezte. – A gázkamra kapujából jött vissza. Még egy perc, és már csak egy kupac hamu maradt volna belőle.

Tamara az ágyban feküdt, Herman pedig az összecsukható priccsen, amit neki hoztak be a bungalóba, de egyikük szemére sem jött álom. Herman egy pillanatra elszundított, de máris felriadt. Recsegett alatta a priccs.
– Nem alszol? – kérdezte Tamara.
– Előbb-utóbb majd elalszom.
– Van nálam altató. Ha kérsz, adok. Én is szedem, aztán éberebb leszek tőle, mint ha be se venném. És ha mégis elalszom, az nem annyira alvás, mint inkább alámerülés a semmibe. Adok egy tablettát.
– Ne, Tamara, elleszek anélkül is.
– Minek hánykolódnál egész éjjel?
– Ha melletted fekhetnék, el tudnék aludni.
Tamara egy percig nem szólt.
– Mi értelme? Van feleséged. Én meg egy hulla vagyok, Herman, egy hullával meg senki nem akar összefeküdni.
– Miért, én mi vagyok?
– Reméltem, hogy te legalább hűséges vagy Jadwigához.
– Mindent elmondtam neked.
– Igen, elmondtál. Valaha úgy volt, hogy ha mondott nekem valaki valamit, pontosan tudtam, hányadán állok. Most világosan hallom a szavakat, de az értelmük nem hatol el az agyamig. Leperegnek rólam, mint víz a viaszosvászonról. Ha az az ágy nem kényelmes, gyere az enyémbe.
– Igen.
Herman leszállt a priccsről a sötétben. Betapogatózott a takaró alá, megérezte Tamara testének melegét, amiről a hosszú különélés alatt rég megfeledkezett, s ez a valami egyszerre volt anyai és teljességgel idegen. Tamara a hátán feküdt, mozdulatlanul. Herman az asszony felé fordulva, az oldalán. Nem érintette meg, de érzékelte a telt keblét. Csendesen feküdt, mint a szégyellős vőlegény a nászéjszakán. Az évek éppoly hatékonyan elválasztották őket, akár egy válás. A takarót szorosan begyömöszölték a matrac alá, Herman szerette volna megkérni Tamarát, hogy lazítsa ki egy kicsit, de nem merte.
– Mennyi ideje, hogy utoljára egymás mellett feküdtünk? – kérdezte Tamara. – Száz évnek tűnik legalább.
– Még tíz sincs.
– Tényleg? Számomra egy örökkévalóságnak tűnik. Csakis Isten zsúfolhat bele ennyi mindent ilyen rövid időbe.
– Azt hittem, nem hiszel Istenben.
– Azután, ami a gyerekekkel történt, nem hittem többé. Hol voltam 1940-ben, jóm kippurkor? Oroszországban. Minszkben. Zsákokat varrtam egy gyárban, hogy valahogy hozzájussak a kenyéradagomhoz. Gojok közt éltem a külvárosban. Jóm kippurkor úgy döntöttem, hogy enni fogok. Mi értelme lett volna ott a böjtölésnek? Meg aztán nem is volt ajánlatos elárulni a szomszédoknak, hogy az ember vallásos. De amikor leszállt az este, és rájöttem, hogy vannak helyek, ahol zsidók mondják a Kol nidrét, egy falat sem ment le a torkomon.
– Azt mondtad, hogy a kicsi David és Jocheved visszajárnak hozzád.
Herman nyomban megbánta a szavait. Tamara nem mozdult, de magától, mintha a férfi szavaitól, felnyögött  az ágy. Tamara megvárta, amíg megszűnik a nyikorgás, aztán így szólt: – Úgysem hinnéd el. Jobb, ha nem mondok semmit.
– Hiszek neked. Akik mindent megkérdőjeleznek, arra is képesek, hogy mindent elhiggyenek.
– Még ha akarnék, akkor se tudnék róla beszélni. Egyetlen magyarázat lehetséges csak… hogy megőrültem. De még az őrületnek is kell, hogy legyen valamiféle kiindulási alapja.
– Mikor jönnek? Álmodban?
– Nem tudom. Mondtam már, nem alszom, hanem belesüppedek a végtelen szakadékba. Zuhanok, egyre csak zuhanok, és soha nem érek a mélyére. Aztán csak lógok fennakadva. Ez csak egy kiragadott példa. De annyi ilyet megtapasztalok, hogy sem nem emlékszem rá, sem nem tudom elmesélni senkinek. Napközben még csak elvagyok valahogy, de az éjszakák rémületesek. Talán el kellene mennem egy pszichiáterhez, de az hogyan segíthetne? Annyit tesz, hogy latin nevet ad ezeknek a dolgoknak. Ha orvoshoz megyek, csupáncsak egyvalamit akarok: írjon fel altatót. A gyerekek… igen, ők visszajárnak. Néha reggelig is maradnak.
– És mit mondanak?
– Ó, hát beszélnek egész éjszaka, de reggel, amikor felébredek, nem emlékszem semmire. Még ha néhány szó megmarad is, hamarosan azt is elfelejtem. De megmarad az az érzés: hogy vannak valahol, és kapcsolatba akarnak lépni velem. Néha velük megyek, vagy repülök – nem is tudom, melyik. Zenét is hallok, de az afféle hangok nélküli muzsika. Aztán elérünk egy határhoz, és azon én nem kelhetek át. Kitépik magukat az ölelésemből, és átlebegnek a túloldalra. Nem emlékszem, micsoda – egy domb, valami válaszfal. Néha lépcsőfokokat vélek látni, és azt, hogy valaki eléjük jön – egy szent vagy egy szellem. Bármit mondok is, Herman, az nem pontos, mert hiányoznak a megfelelő szavak. Persze, ha őrült vagyok, akkor mindez része az őrültségemnek.
– Nem vagy őrült, Tamara.
– Nos, ezt örömmel hallom. De tudja-e valaki, mi az őrültség? Ha már itt vagy, miért nem jössz kicsit közelebb? Nem bánom. Évekig éltem abban a tudatban, hogy te már nem élsz, és az embernek másképpen kell elszámolnia a halottal. Amikor kiderült, hogy élsz, már késő volt változtatni a hozzáállásomon.
– A gyerekek rólam soha nem beszélnek?
– De, azt hiszem, igen, de nem vagyok benne biztos.
Egy percre teljes lett a csend. Még a tücskök is elhallgattak. Aztán Herman vízbugyogást hallott, mintha patak csobogna valahol, vagy egy dréncső lehetett? Egy gyomor korgott, de képtelen volt eldönteni, hogy az övé-e vagy Tamaráé. Viszketett, szeretett volna vakarózni, de türtőztette magát. Nem igazán gondolkodott. Mégis, mintha egy gondolatfolyam kúszott volna át az agyán. Váratlanul megszólalt: – Tamara, szeretnék kérdezni valamit. – Még amikor kimondta, akkor sem tudta, mi fog kérdezni.
– Micsodát?
– Miért maradtál egyedül?
Tamara nem felelt. A férfi azt hitte, talán elszunnyadt, de amikor megszólalt, tisztán és éberen beszélt. – Már megmondtam neked, hogy számomra a szerelem nem sport.
– Mit akar ez jelenteni?
– Ha valakibe nem vagyok szerelmes, ahhoz nem lehet közöm. Ilyen egyszerű.
– Ez azt jelenti, hogy még mindig engem szeretsz?
– Azt nem mondtam.
– Ennyi év alatt egyetlen férfival sem volt dolgod? – kérdezte Herman remegő hangon, szégyenkezve a saját szavain, meg a felinduláson, amelyet benne magában keltettek.
– No, és ha lett volna valakim? Akkor most kipattannál az ágyból és visszasétálnál New Yorkba?
– Nem, Tamara. Még csak el sem ítélnélek érte. Egészen őszinte lehetsz.
– Aztán később elmondanál mindennek.
– Nem. Ha egyszer nem tudtad, hogy élek, hogyan tarthatnék igényt bármire is? A legtöbb hűséges özvegy férjhez megy megint.
– Igen, igazad van.
– Akkor hát, mi a válasz?
– Miért reszketsz? Semmit se változtál.
– Felelj!
– Igen, volt valakim.
Tamara dühösen beszélt. Az oldalára fordult, szembe Hermannal, így valamelyest közelebb került hozzá. A férfi a sötétben látta a szeme villanását. Ahogy megfordult, a térde Herman térdéhez ért.
– Mikor?
– Oroszországban. Ott történt minden.
– Ki volt az?
– Egy férfi, nem is nő.
Tamara alig tudta visszafogni a nevetését, de a hangjából megbántottság hallatszott. Herman torka összeszorult. – Egy volt? Vagy több is?
Tamara türelmetlenül sóhajtott. – Nem szándékozom elmondani a legapróbb részleteket is.
– Ha ennyit elmondtál, akár a többit is elmondhatod.
– Nos… volt több is.
– Hány?
– Nézd, Herman, erre igazán semmi szükség.
– Mondd meg, hogy hányan voltak!
Csend volt. Mintha Tamara számolgatott volna magában. Hermant elöntötte a bánat és a vágyakozás, maga is csodálkozott a test szeszélyein. Egy része gyászolt valamit, ami visszavonhatatlanul elveszett: ez a megcsalatás, ha a világ feslettségéhez képest mégoly triviális is, szégyenfolt marad örökre. Másik része belevetette volna magát ebbe az árulásba, dagonyázott volna a mérhetetlen aljasságban. – Hárman voltak – mondta ekkor Tamara.
– Három férfi?
– Nem tudtam, hogy életben vagy. Kegyetlenül bántál velem. Annyi éven át csak szenvedtem. És tudtam, ha élnél, ugyanazt tennéd. Erre tessék, feleségül vetted anyád cselédlányát.
– Tudod, miért.
– Nekem is megvoltak a „miértjeim”.
– Akkor is kurva vagy!
Tamara nevetésre emlékeztető hangot hallatott. – Nem megmondtam?
Azzal feléje nyújtotta a karját.

Herman mély álomba zuhant, amelyből valaki épp ébresztgette. Kinyitotta szemét a sötétben, és fogalma sem volt, hol van. Jadwiga? Masa? – Lefeküdtem valakivel? – tűnődött. De zavara mindössze másodpercekig tartott. Hát persze, hogy Tamara volt az. – Mi van? – kérdezte.
– Azt akarom, hogy tudd meg az igazságot. – A hangja remegett, mint aki a könnyeivel küszködik.
– Miféle igazságot?
– Az az igazság, hogy nem volt senkim – se három, se egy, se egy fél férfi. Egyetlen ujjával sem érintett meg senki. Isten engem úgy segéljen, ez az igazság.
Tamara fölült, és Herman a sötétben is érezte, milyen feszült, s el van rá szánva, hogy addig nem hagyja aludni, amíg el nem mondta az igazságot.
– Hazudsz – mondta.
– Nem hazudok. Elsőre megmondtam az igazságot, amikor kérdeztél. De ez mintha csalódással töltött volna el. Mi bajod… ferde hajlamaid vannak?
– Nincsenek ferde hajlamaim.
– Sajnálom, Herman, de éppoly tiszta vagyok, mint azon a napon voltam, amikor feleségül vettél. Azért mondom, hogy sajnálom, mert ha tudom, hogy ekkora csalódást okozok, megpróbáltalak volna megbékíteni. Egy biztos: nem volt hiány férfiakban, akiknek kellettem volna.
– Mivel ezt is, azt is teljesen meggyőzően adod elő, többet soha az életben nem hiszek neked.
– Akkor ne higgyél. Igazat mondtam ott a bácsikám házában. Talán szívesen vennéd, ha összehordanék mindenfélét képzeletbeli szeretőkről, csak hogy a kedvedben járjak. Sajnos ehhez az én fantáziám nem elég jó. Herman, tudod, mennyire szent nekem a gyermekeink emléke. Előbb vágatnám ki a nyelvemet, semhogy megszentségtelenítsem az emléküket. Jochevedre és Davidra esküszöm, hogy más férfi engem meg nem érintett. És percig se hidd, hogy olyan könnyű volt megállni. Földön aludtunk, pajtákban. A nők odaadták magukat olyan férfiaknak, akiket alig ismertek. De ha valaki megpróbált a közelembe férkőzni, én ellöktem magamtól. Mindig előttem lebegett a gyerekeink arca. A Mindenhatóra, a gyerekeinkre, a szüleimre esküszöm, legyen áldott emlékük, hogy ennyi év során férfi engem meg se csókolt! Ha most sem hiszel nekem, akkor kérlek, hogy hagyjál magamra. Ennél erősebb esküvést maga a Mindenható sem csikarhatott volna ki belőlem.
– Hiszek neked.
– Megmondtam… lett volna rá alkalom, de valami egyszerűen nem engedte. Hogy micsoda, nem tudom. Bár a józan ész amellett szólt, hogy egy porcikád se maradt meg, mégis éreztem, hogy megvagy valahol. Hogy lehet ezt megérteni?
– Nem szükséges megérteni.
– Herman, van még valami, amit el kell mondanom.
– Mit?
– Könyörgök, ne szakíts félbe. Mielőtt idejöttem, a konzulátuson az amerikai orvos megvizsgált és azt mondta, hogy tökéletes egészségnek örvendek. Mindent kibírtam – az éhezést, a járványokat. Keményen dolgoztam Oroszországban. Fűrészeltem, árkot ástam, kövekkel teli talyigát vonszoltam. Esténként, alvás helyett, gyakran a betegeket kellett ápolnom, akik a közelemben feküdtek. Nem is sejtettem, hogy ennyi erő lakozik bennem. Itt hamarosan állást fogok szerezni magamnak, és ha mégoly kemény munka lesz is, csak könnyebb lehet annál, amit ott kellett csinálnom. Nem akarok továbbra is a Joint segélyén élni, és vissza akarom adni azt a néhány dollárt, amit a bácsikám rám erőltetett. Mindezt azért mondom el neked, nehogy azt hidd, mentsen Isten, hogy majd hozzád megyek segítségért kuncsorogni. Amikor elmondtad, hogy abból élsz, hogy könyveket írsz egy rabbinak, aki aztán a saját neve alatt kiadja, mindjárt tudtam, milyen helyzetben vagy. Így nem szabad élni, Herman. Tönkreteszed magadat!
– Nem ezzel teszem magamat tönkre, Tamara. Régen tönkre mentem már.
– És velem mi lesz? Tudom, nem volna szabad ezt mondanom, de én mással nem bírok együtt lenni. Ezt éppoly biztosan tudom, mint azt, hogy most éjszaka van odakinn.
Herman nem felelt. Lehunyta a szemét, mint aki aludna még egy percet.
– Herman, nekem már nincs miért élnem. Majdnem két hetet elvesztegettem azzal, hogy ettem, sétáltam, fürödtem, mindenféle emberekkel beszélgettem. És közben végig azt kérdezgettem magamtól: „Miért csinálom?” Próbálok olvasni, de a könyvek nem kötnek le. A nők előhozakodnak mindenféle ötletekkel, hogy mihez kezdjek magammal, de én inkább tréfákkal és ostoba locsogással megpróbálom másfelé terelni a beszélgetést. Herman, számomra nincs más megoldás… nekem meg kell halnom.
Herman fölült. – Mit akarsz tenni? Felakasztod magadat?
– Ha egy darab kötéllel véget lehet vetni neki, hát a Mindenható áldása legyen a kötélverőn. Odaát még volt valami reményem. Tulajdonképpen Izraelben szerettem volna letelepedni, de amikor megtudtam, hogy élsz, minden megváltozott. Most minden reményt elvesztettem, és abba hamarabb bele lehet halni, mint a rákba. Ezt már nem egyszer észrevettem. És megfigyeltem az ellenkezőjét is. Egy asszony a halálos ágyán feküdt Jambulban. Aztán levelet és ételcsomagot kapott külföldről. Felült, és azonnal jobban lett. Az orvos jelentést írt róla, és elküldte Moszkvába.
– És az asszony azóta is él?
– Egy évre rá halt meg vérhasban.
– Tamara, nekem sincs miben reménykednem. Nekem sincs más kilátásom, mint a börtön és a kitoloncolás.
– Miért kerülnél börtönbe? Nem raboltál ki senkit.
– Két feleségem van, és hamarosan lesz egy harmadik.
– Ki a harmadik? – kérdezte Tamara.
– Masa, az a nő, akiről meséltem.
– Azt mondtad, már van egy férje.
– Elvált. És gyereket vár.
Hermannak fogalma sem volt, miért mondta el mindezt Tamarának. De neki is rá kellett bíznia valakire a titkát, meg talán el is akarta borzasztani az asszonyt ezzel a sok elkötelezettséggel.
– Nos, gratulálok. Ismét apa leszel.
– Az a szomorú igazság, hogy lassan megőrülök.
– Hát, hogy elment a józan eszed, az egészen biztos. Mondd csak, mi értelme ennek az egésznek?
– Fél az abortusztól. Az ilyesmit nem lehet senkire ráerőltetni. Nem akarja, hogy a gyerek törvénytelen legyen. Az anyja nagyon vallásos.
– Nos, én megígérem, hogy többé nem lepődöm meg semmin. Én hajlandó vagyok elválni. Akár holnap elmehetünk a rabbihoz. Ebben az esetben nem lett volna szabad idejönnöd, de hát tőled következetességet elvárni olyan, mint egy vak emberrel színekről diskurálni. Mondd csak, mindig ilyen voltál? Vagy a háborútól lettél ilyen? Nem igazán emlékszem, miféle ember voltál annak előtte. Mondtam neked, vannak időszakok, amelyek majdnem teljesen kiestek az életemből. És te? Csak egy felelőtlen alak vagy, vagy élvezed a szenvedést?
– Satuba szorultam, és nem tudok szabadulni.
– Tőlem hamarosan megszabadulsz. Jadwigától is megszabadulhatsz. Adjál neki útiköltséget és küldd haza Lengyelországba. Ott ül egyedül abban a lakásban. Egy parasztnak dolgoznia kell, gyerekeket kell szülnie, reggel kimenni a mezőre, nem ott gubbasztani, mint az állatnak a ketrecben. Különben meg fog őrülni, és mi lesz vele, mentsen Isten, ha téged lecsuknak?
– De Tamara, az a nő megmentette az életemet.
– Ezért akarod tönkretenni?
Herman nem felelt. Pirkadni kezdett. Már látta Tamara arcát. Alakot öltött a sötétből – itt egy folt, ott egy folt, akár egy portré, amelyet most festenek. Elkerekedett szemmel bámult a férfira. Az ablakkal szemközt a napfény váratlanul egy kis foltot vetett a falra, olyan volt, mint egy bíbor egér. Herman ráébredt, milyen hideg van a szobában. – Feküdj vissza. Még tüdőgyulladást kapsz – mondta Tamarának.
– Ilyen hamar nem visz el az ördög.
De azért visszafeküdt, Herman pedig mindkettőjüket betakarta. Megölelte Tamarát, és az asszony nem tiltakozott. Feküdtek némán, mindkettőjükön úrrá lett a test bonyolult és ellentmondásos kívánása.
A falon a tüzes egér elhalványult, előbb a farka tűnt el, aztán ő maga. Egy időre visszatért az éjszaka.

Herman a jóm kippur előtti napot és éjszakát Masánál töltötte. Sifra Pua vett két áldozati tyúkot, egyet magának, egyet Masának; vett volna egy kakast Hermannak, de a férfi megtiltotta. Egy ideje foglalkoztatta már a gondolat, hogy vegetáriánus lesz. Ha csak alkalma nyílott rá, kifejtette, hogy ugyanazt teszik az emberek az állatokkal, amit a nácik műveltek a zsidókkal. Hogy szabad feláldozni egy szárnyast egy emberi lény bűneinek megváltásáért? Hogyan fogadhat el egy könyörületes Isten efféle áldozatot? Ez alkalommal Masa igazat adott Hermannak. Sifra Pua azonban megesküdött, hogy ha Masa nem csinálja végig a szertartást, elmegy hazulról. Miután Masa kénytelen-kelletlen megforgatta a tyúkot a feje fölött, s közben elmondta az imát, nem volt hajlandó elvinni a madarat a sakterhez.
A két tyúk, egyik fehér, a másik barna, a padlón hevert, a lábukat összekötözték, arany szemük oldalvást sandított. Sifra Puának magának kellett elvinnie őket a sahterhez. Mihelyt az anyja kilépett a házból, Masa könnyekre fakadt. Az arca eltorzult, nedves lett. Herman karjába omolva zokogta: – Nem bírom tovább! Nem bírom! Nem bírom!
Herman a kezébe nyomott egy zsebkendőt, hogy fújja ki az orrát. Masa kiment a fürdőszobába, ahonnan behallatszott elfojtott zokogása. Aztán egy üveg whiskyvel a kezében tért vissza. Egy részét már megitta. Az elrontott gyerek huncutságával félig sírt, félig nevetett. Herman arra gondolt, hogy a terhessége előrehaladtával egyre gyerekesebben, egyre idétlenebbül viselkedik. Kislányosan affektált, vihogott, éretlenül naivan viselkedett. Hermant Schopenhauer mondására emlékeztette, miszerint egy nőstény sosem lesz teljesen érett személy. Aki gyermekeknek ad életet, élete végéig maga is gyermek marad.
– Ebben a világban az egyetlen menedék – a whisky. Nesze, igyál! – Azzal Herman szájába nyomta a flaskát.
– Nekem ez nem kell.
Masa aznap éjjel nem ment be hozzá. Altatót vett be, és vacsora után nyomban elaludt. Tetőtől talpig felöltözve, részeg bódulatban hevert az ágyon. Herman a maga szobájában eloltotta a villanyt. A tyúkokat, amelyek miatt Masa és Sifra Pua összevesztek, már beáztatták, leöblítették, és a hűtőbe tették. Nem egészen háromnegyedig teli hold sütött be az ablakon. Fényét az éjszakai égre vetette. Herman elaludt és csupa olyasmiről álmodott, aminek nem volt köze a hangulatához. Egy különös szerkezet segítségével, amely korcsolya, szánkó és sítalp volt egyszerre, lefelé siklott egy jéghegyről.
Másnap, reggeli után Herman búcsút vett Sifra Puától és Masától és Brooklynba ment. Útközben telefonált Tamarának. Sheva Haddas ülőhelyet váltott neki a zsinagóga női részlegébe, hogy részt vehessen az éjféli istentiszteleten. Miután Tamara, jó feleséghez illően jókívánságokkal látta el Hermant, még hozzátette: – Történjék bármi, senki nem áll hozzám nálad közelebb.
Jadwiga nem csinálta végig a rituális tyúkforgató ceremóniát, de a jóm kippur előtti napon készített hallát, mézet, halat, kreplahot és csirkét. A konyhájából pontosan ugyanaz az illat áradt, mint Sifra Puáéból. A háztartáspénzből spórolt tíz dollárért jegyet vett a zsinagógába. És most Herman nyakába zúdította minden megbántottságát, azzal vádolta, hogy más nőkkel kóricál. A férfi védekezni próbált, de a bosszúságát nem tudta leplezni. A végén még el is taszította és belerúgott, mert tudta, hogy odahaza Lengyelországban, a szülőfalujában, ha egy férj elveri a feleségét, az a szeretet jele. Jadwiga jajveszékelt: megmentette a férfi életét, és most azzal hálálja meg a jóságát, hogy az év legszentebb napjának estéjén megveri.
A nap eltelt, leszállt az est. Herman és Jadwiga elfogyasztották a böjt előtti utolsó vacsorát. Jadwiga ivott tizenegy korty vizet, ahogy a szomszédok tanácsolták – nehogy megszomjazzon a böjt alatt.
Herman böjtölt, de nem ment el a zsinagógába. Nem bírt, nem is akart úgy viselkedni, mint az asszimiláns zsidók, akik évente egyszer, az engesztelés napján imádkoznak. Megesett, hogy imádkozott a Megváltóhoz, ha ugyan épp nem pörlekedett vele, de hogy ott álljon Isten házában, ünnepi imakönyvvel a kezében, és dicsérje Őt az előírás szerint – azt már nem. A szomszédok tudták, hogy a zsidó Herman odahaza marad, miközben a siksze felesége elmegy imádkozni. Szinte látta maga előtt, ahogy a neve hallatán kiköpnek. A maguk módján kiközösítették.
Jadwiga fölvette az új ruháját, amelyet olcsón vett egy végkiárusításon. Kendővel kötötte be a fejét, és tenyésztett gyöngysort kerített a nyaka köré. Ujján ragyogott a jegygyűrű, amit Herman vett neki annak ellenére, hogy nem állottak a menyegzői hüpe alá. Magával vitte az ünnepi imakönyvet a zsinagógába. Héberül nyomtatták az egyik és angolul a másik oldalon: Jadwiga egyik nyelvet sem ismerte.
Indulás előtt megcsókolta Hermant és anyáskodva megjegyezte: – Kérj a Mindenhatótól boldog új évet.
Aztán jó zsidó asszony módjára könnyekben tört ki.
A szomszédok odalenn várták Jadwigát, készen rá, hogy maguk közé fogadják, hogy továbbadják neki az anyjuktól, nagyanyjuktól rájuk maradt judaizmust, amely itt, Amerikában felhígult és elkorcsosult.
Herman fel-alá járkált Ha magára maradt Brooklynban, többnyire nyomban felhívta Masát, de jóm kippurkor Masa nem telefonált, sőt, rá se gyújtott. Mindazonáltal mégiscsak megpróbálta felhívni, mert kinézett, és látta, hogy még nincs három csillag az égen. De nem vették fel.
Ahogy magára maradt a lakásban, Herman úgy érezte, ott van körülötte mind a három nő: Masa, Tamara és Jadwiga. Úgy olvasott a gondolataikban, akár egy gondolatolvasó. Tudta, de legalábbis azt hitte, tudja, hogyan jár az agyuk. Elégedetlenségük a Mindenhatóval a vele való elégedetlenségükkel keveredett. Asszonyai imádkoztak Herman jólétéért, ugyanakkor könyörögtek a Mindenhatóhoz, hogy szedje ráncba ezt az embert. Azon a napon, amikor az Úr annyi hódolatban részesült, Hermannak nem akarózott feltárnia neki a lelkét. Az ablakhoz lépett. Üres volt az utca. Ha csak a legenyhébb széllökés támadt, a levelek megpöndörültek és alászállottak. A deszkapalánk ürességtől kongott. A Mermaid Avenue-n minden bolt bezárt. Jóm kippur volt, és a Coney Islanden csend honolt – akkora csend, hogy Herman a lakásból hallotta a hullámok morajlását. Talán a tenger örökké jóm kippurt önnepelt, s talán az is Istenhez imádkozott, de az ő Istene olyan, mint maga a tenger – örökkön hullámzó, végtelenül bölcs, határtalanul közömbös, változhatatlan törvények közé szorított korlátlan ereje pedig félelmetes.
Ahogy ott állt, Herman telepatikus üzeneteket próbált küldeni Jadwigának, Masának és Tamarának. Vigasztalta mindőjüket, boldog új évet kívánt nekik, szerelmet, hűséget ígért.
Aztán bement a hálószobába, és ruhástól végignyúlt az ágyon. Nem akaródzott elismernie, de minden rettegése közül attól rettegett a legjobban, hogy apa lesz. Félt, hogy fia lesz, attól meg még jobban, hogy lánya, aki csak még inkább bizonyítékul szolgálna annak a pozitivizmusnak, amelyet ő elutasít; kötelék, amely nem vágyik a szabadságra, vakság, amely nem ismeri el, hogy világtalan.
Herman elaludt, Jadwiga ébresztette fel. Elújságolta, hogy a kántor elénekelte a zsinagógában a Kol nidrét, és hogy a rabbi a beszédében gyűjtést hirdetett a Szentföld jesiváinak, és más zsidó ügyeknek. Jadwiga felajánlott öt dollárt. Pironkodva közölte Hermannal, hogy ma éjszaka nem szeretne érintkezni vele. Mert tilos. Ahogy az asszony hozzáhajolt, ugyanazt a csillogást fedezte fel a szemében, amelyet az anyja arcán látott ünnepkor. Jadwiga ajka remegett, mint aki mondani készül valamit, de hang nem jött ki rajta. Aztán így suttogott: – Betérek a zsidóságra. Zsidó gyereket akarok.
 

 

 

– Nos, a lehetetlen is lehetséges – mondta magában Herman. – Valóban bekövetkezett.
Ment a Tizennegyedik utcában, és közben magában motyogott. Tamarát a nagybátyja házában hagyta és Masához tartott, miután felhívta egy East Broadway-i önkiszolgáló étteremből, hogy megmondja, előkerült egy távoli rokona Cziwkewből. Kajánul nevet is adott a rokonnak – Feivl Lemberger – és elmesélte róla, hogy hatvanas éveiben járó Talmud-tudós. – Biztos, hogy nem Eva Kracover, a harmincas éveiben járó hajdan volt barátnőd? – kérdezte Masa.
– Ha akarod, majd bemutatlak neki – felelte Herman.
Herman most megállt egy drogéria előtt, hogy Jadwigát is felhívja. A telefonfülkék mind foglaltak voltak, így várnia kellett. Ami a legijesztőbb volt az egészben, az nem maga az esemény volt, hanem a tény, hogy legvadabb fantáziálásaiban és képzelgéseiben sem fordult meg a fejében, hogy Tamara esetleg él. Talán még a gyerekei is feltámadnak majd halottaikból? Az élet tekercse visszatekeredik, és úgy lesz minden megint, ahogyan eredetileg volt. Amíg a Hatalmak kényük-kedvükre játszanak vele, nyilvánvaló, hogy még mást is tartogatnak a tarsolyukban. Nem teremtették meg Hitlert meg Sztálint is? A leleményességükre bizton lehet számítani.
Tíz perc elteltével még foglalt volt mind az öt telefonfülke. Az egyik telefonáló beszéd közben úgy gesztikulált, mintha az, aki a vonal végén van, láthatná. Egy másiknak szünet nélkül mozgott a szája, mint aki végeláthatatlanul monologizál. A harmadik beszélt, cigarettázott, s közben egymásra rakta az aprót, hogy legyen mit bedobálnia a további beszélgetéshez. Egy lány kacagva a balkeze vörösre lakkozott körmeit mustrálgatta, mintha a beszélgetőtársával épp ezekről a körmökről, a formájukról és a színükről társalogna. A beszélgetők szemmel láthatóan mind magyarázkodásba, mentegetőzésbe, ármánykodásba merültek. Arcuk hamisságról, kíváncsiságról, aggodalomról árulkodott.
Végre megürült egy fülke, és Herman belépett, belélegezve egy másik ember szagát és melegét. Tárcsázott, s Jadwiga úgy kapta fel nyomban, mint aki a telefon mellett várakozott.
– Jadzia, drágám, én vagyok az.
– Ó, igen!
– Hogy vagy?
– Honnan beszélsz?
– Baltimore-ból.
Jadwiga egy percig hallgatott. – Az hol van? Igaz, mindegy is.
– Néhányszáz mérföldre New Yorktól. Jól hallasz?
– Igen. Nagyon jól.
– Könyveket próbálok eladni.
– És veszik őket?
– Nem könnyű munka, de veszik. Belőlük fizetjük a lakbért. Milyen napod volt?
– Ó, hát mostam… olyan könnyen piszkosodik be itt minden – mondta Jadwiga, és észre se vette, hogy mindig ugyanazt mondja. „A mosodák itt miszlikbe tépik a ruhát.”
– Hogy vannak a madarak?
– Csacsognak. Egész nap együtt vannak és csókolóznak.
– Milyen szerencsések. Én itt éjszakázom Baltimore-ban. Holnap Washingtonba megyek, ami még messzebb van, de majd telefonálok. A telefonnak nem számít a távolság. Az elektromosság másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel viszi a hangot – mondta Herman, s közben fogalma sem volt, miért osztja meg vele ezt az információt. Talán jelezni akarta, hogy milyen messze van, nehogy az asszony arra számítson, hogy hamarosan hazaér. Hallotta a háttérben a madarak ciripelését. – Járt nálad valaki? Mármint a szomszédok közül – kérdezte.
– Nem. De egyszer becsöngettek. Kinyitottam az ajtót, úgy, hogy közben rajta volt a lánc, és egy ember állt ott valami masinával a kezében, ami felszívja a port. Meg akarta mutatni, hogy működik, de megmondtam, hogy ha te nem vagy itt, nem engedhetek be senkit.
– Helyesen tetted. Biztosan egy porszívóügynök volt, de akár tolvaj vagy gyilkos is lehet az ilyen.
– Nem engedtem be.
– Mit csinálsz ma este?
– Ó, hát elmosogatok. Aztán az ingeidet kell kivasalnom.
– Elvannak azok anélkül is.
– Mikor fogsz telefonálni?
– Holnap.
– Hol vacsorázol?
– Philadelphia, vagyis Baltimore tele van vendéglőkkel.
– Húst ne egyél. Elrontod a gyomrodat.
– Így is, úgy is elromlik minden.
– Feküdj le korán.
– Igen. Szeretlek.
– Mikor jössz haza?
– Leghamarabb holnapután.
– Gyere hamar, olyan magányos így nélküled.
– Nekem is hiányzol. Hozok neked ajándékot.
Azzal Herman letette a hallgatót.
Galamb lélek, gondolta magában. Hogy is maradhat életben ennyi jóság ezen a korrupt világon? Rejtély… hacsak nem hisz valaki a lélekvándorlásban. Hermannak eszébe jutott Masa célozgatása, hogy biztosan Jadwigának is van szeretője. Nem igaz, gondolta haragosan. Ő maga a színtiszta igazság. Mindazonáltal elképzelte, hogy egy lengyel szorosan Jadwiga mellett áll, miközben az asszony vele beszél telefonon. A lengyel ugyanazokat a trükköket adja elő, amelyeket Herman oly jól ismer. Nos, az ember egyvalamiben lehet csak biztos – a halálban.
Hermannak eszébe jutott Lampert rabbi. Ha aznap nem szállítja le az ígért fejezetet, a rabbi egyszer s mindenkorra kirúghatja. Ideje lakbért fizetni Bronxban és Brooklynban is. – Megszököm! Ez egyszerűen túl sok. Ebbe bele kell pusztulni.
Amikor az állomáshoz ért, lement a lépcsőn. Micsoda forróság, micsoda pára! Fiatal feketék száguldottak el mellette afrikai és New York-i dialektusban ordibálva. Nők átizzadt hónaljú ruhában, csomagokkal, retikülökkel lökdösődtek, a szemük dühösen villogott. Herman a nadrágzsebébe dugta a kezét, zsebkendőt keresett, de az is nyirkos volt. A peronon sűrű tömeg várakozott, a testek egymásnak préselődtek. A vonat éles sikollyal gördült be az állomásra, mintha meg se akarna állni. A kocsik máris zsúfolásig tömve voltak. A peronon várakozó tömeg a nyíló ajtók felé lódult, meg se várták, hogy a bent lévők leszálljanak. Ellenállhatatlan erő lökte Hermant a kocsi belsejébe. Csípők, mellek, könyökök vájtak belé. Itt aztán látszata sem maradt a szabad akaratnak. Itt aztán az ember úgy hánykódott jobbra-balra, mint egy kavics, vagy mint egy meteor a világűrben.
Herman fogolyként vergődött a tumultusban, és irigyelte a magas férfiakat, a száznyolcvan centimétereseket, akik friss levegőt szippanthattak a ventillátorokból. Még a szénakazalban se volt ilyen meleg, a legnagyobb nyár idején. A zsidókat zsúfolhatták így össze a marhavagonokban, amelyek a gázkamrába vitték őket.
Herman lehunyta a szemét. Most mitévő legyen? Hol kezdje? Tamara nyilvánvalóan egy fillér nélkül érkezett. Biztosan kap valami támogatást a Jointtól, már ha eltitkolta, hogy van férje. De azt már megmondta, hogy nem áll szándékában lóvá tenni a jótékonykodó amerikaiakat. És most egyszerre bigámista lett, akinek még szeretője is van. Ha ez kiderül, letartóztathatják és deportálhatják Lengyelországba.
– Ügyvédhez kell mennem! Most rögtön ügyvédet kell kerítenem! – De hogy lehet elmagyarázni ezt a helyzetet? Az amerikai ügyvédeknek egyszerű megoldásuk van mindenre: „Melyiket szereti? Váljon el a másiktól. Vessen véget a kapcsolatnak. Kerítsen magának munkát. Menjen pszichiáterhez.” – Herman már látta, ahogy a bíró elítéli, feléje bök a mutatóujjával: – Visszaélt Amerika vendégszeretetével.
– Szégyen és gyalázat, de nekem kell mind a három – vallotta be magának. Tamara csinosabb lett, nyugodtabb, érdekesebb. Ha lehet, még Masánál is többet szenvedett. Ha elválok tőle, azzal más férfiak kezére juttatom. Ami a szerelmet illeti, ezek a szakértők úgy használják a szót, mintha egyértelmű lenne a meghatározása – holott a valódi jelentését ez idáig senkinek nem sikerült megfogalmaznia.

Masa odahaza volt, amikor Herman megérkezett. Lerítt róla, hogy jókedve van. Kivette ajka közül a cigarettát és szájon csókolta a férfit. A konyhából Herman behallotta a fazekak sistergését. Sülő hús, fokhagyma, borscs, újkrumpli illata szállt felé. És Sifra Pua hangja.
Ahogy ebbe a házba belépett, mindjárt megéhezett. Anya és lánya vég nélkül sütöttek, főztek, lábosokkal, fazekakkal, húsdeszkával, galuskaszaggatóval csörömpöltek. A szülei Cziwkewi házát juttatta eszébe. Sábátkor Sifra Pua és Masa sóletet készítettek, kuglit sütöttek. Talán éppen azért, mert Herman egy sikszével élt együtt, Masa soha nem feledkezett meg róla, hogy sábátkor gyertyát gyújtson, kifényesítse az ünnepi serleget, s az asztalt az előírásnak és szokásnak megfelelően megterítse. Sifra Pua gyakran kikérte Herman tanácsát az étkezési előírásokkal kapcsolatban: véletlenségből együtt mosta el a tejes kanalat a húsos villával; a gyertyáról egy csepp faggyú a tányérra csöppent; a csirkének hiányzik az epéje. Az utolsó kérdésre adott válaszára Herman máig emlékezett: kóstold meg a máját, hogy keserű-e.
– Igen, keserű.
– Ha keserű, akkor kóser.
Herman éppen hideg sóskalevest evett krumplival, amikor Masa faggatni kezdte a rokon felől, aki kerestette. A férfinak majdnem torkán akadt a falat. Nem jutott eszébe, milyen nevet mondott neki a telefonban. De azért beszélni kezdett, nagy gyakorlata volt már az ilyen kitalációkban.
– Igen, nem is sejtettem, hogy ez a rokonom életben van.
– Férfi vagy nő?
– Férfi… mondtam már.
– Annyi mindent mondasz. Kiféle? Honnét való?
Ekkor eszébe jutott a név, amit kitalált: Feivl Lemberger.
– Milyen ági rokonod?
– Anyám családjából.
– Hogyan?
– Anyám bátyjának a fia.
– Anyád lánykori neve Lemberger? Mintha régebben valami mást mondtál volna.
– Rosszul emlékszel.
– A telefonban azt mondtad, hatvan körüli férfi.
– Hogy lehet neked olyan öreg unokatestvéred?
– Anyám volt a legfiatalabb a testvérek között. A nagybátyám húsz évvel volt öregebb nála.
– Hogy hívták a nagybátyádat?
– Tuvje.
– Tuvje? Hány éves volt anyád, amikor meghalt?
– Ötvenegy.
– Bűzlik nekem ez az egész. Itt valami régi szerelemről van szó. Annyira hiányoztál neki, hogy feladott egy hirdetést az újságban. Miért vágtad ki? Féltél, hogy meglátom a nevét és a telefonszámát. Csakhogy én még egyszer megvettem azt az újságot. És most rögtön felhívom őket, és megtudom az igazságot. Ezúttal a saját kardodba dőltél – mondta Masa. Az arcán gyűlölet és elégedettség ült.
Herman eltolta a tányért maga elől.
– Tudod mit, hívd föl most rögtön, csak vess véget ennek a nevetséges vallatósdinak! Tessék, tárcsázd fel azt a számot! Unom már a förtelmes vádaskodásaidat!
Masa kifejezése megváltozott. – Majd felhívom, amikor kedvem tartja. Ne hagyd kihűlni a krumplit.
– Ha egy fikarcnyit sem hiszel bennem, akkor semmi értelme a kapcsolatunknak.
– Értelme valóban nincsen. Azért azt a krumplit még megeheted. Ha az anyád unokaöccséről van szó, miért mondtad, egy távoli rokon?
– Nekem minden rokonom távoli.
– Megvan a sikszéd, itt vagyok én is, de előkerül valami szuka Európából, és már  faképnél is hagysz, és rohansz, hogy találkozz vele. Egy ilyen kurva nyilván szifiliszes is.
Sifra Pua az asztalhoz lépett. – Miért nem hagyod már enni?
– Mama, ne avatkozz közbe! – mondta Masa vészjósló hangon.
– Nem avatkozom közbe. Mondd csak, az én szavam neked már semmit se ér? Ha valaki eszik, annak közben tessék békét hagyni. Hallottam egy esetről, amikor valaki, mentsen Isten, belefulladt a…
– Neked mindenre van egy történeted! Ez egy hazug fráter, egy csaló gazember. És ahhoz sincs elég esze, hogy megússza szárazon – mondta Masa félig az anyjához, félig Hermanhoz intézve a szavait.
Herman felkanalazott egy kis krumplit: vajtól csillogott, a tetejét petrezselyemmel szórták meg. Már majdnem a szájába vette, de megállt. Megtalálta a feleségét, de elvesztette a szeretőjét. Hát ezt a tréfát tartogatta számára a végzet?
A legkisebb részletekig gondosan végigpróbálta ugyan, hogy mit fog mondani Masának erről a rokonról, de most leállt az agya. A kanál élével kettébe vágta a puha kis krumplit. – Mondjam meg neki az igazat? – latolgatta. De választ nem kapott. Különös, de a gyötrődés ellenére is megőrizte a nyugalmát. Egy rajtakapott bűnöző lemondásával vette tudomásul az elkerülhetetlen büntetést.
– Miért nem telefonálsz? – kérdezte.
– Egyél. Hozom a galuskát.
Megette a krumplit, s érezte, ahogy minden egyes falat feltölti energiával. Nem is ebédelt, s a nap eseményei teljesen kiszívták az erejét. Úgy érezte magát, mint a kivégzés előtti utolsó vacsorán az elítélt. Masa hamarosan megtudja az igazságot. Lampert rabbi nyilvánvalóan kirúgja. Mindössze két dollár van a zsebében. Segélyért nem folyamodhat a kormányhoz – még lelepleződik a kettős élete. Miféle munkát találhat egyáltalán? Hiszen még mosogatónak se alkalmazták.
Masa pudingot tett elé, almakompótot meg teát. Evés után Herman dolgozni akart a rabbi kéziratán, de megfájdult a gyomra. Amikor megköszönte anyának és lányának a vacsorát, Sifra Pua megkérdezte: – Miért nekünk köszönöd? Köszönd meg Neki, odafönn. – Egy tál vizet vitt Hermannak, amiben megmossa az ujjait, és egy kipát, hogy föltegye és elmondja az áldást. Herman elmormolta az áldás kezdő sorait, majd visszavonult a szobájába. Masa vízzel töltötte meg a mosogatót, hogy elmosogasson. Odakinn még világos volt, és Herman a hátsókertben álló fáról madárcsivitelést vélt hallani, de valahogy nem a megszokott verebekét, amelyek rendszerint az ágakon csipogtak. Herman eljátszott a gondolattal, hogy ezek egy más korból való madarak szellemei, még a Kolumbusz előtti időkből, ha ugyan nem egy történelem előtti korból, s ezek most életre kelve alkonyattájt dalra fakadnak. A szobájában, éjjelente gyakran talált akkora és oly különös bogarakat, hogy nehezen akaródzott elhinnie, hogy ezek ebben a klímában és ebben a korban létezhetnek.
Azt a napot hosszabbnak érezte Herman, mint bármely korábbi nyári napot addigi életében. David Hume szavai jutottak eszébe, aki azt mondta, hogy nincsen rá bizonyíték, hogy a nap másnap reggel is fölkél. Ha ez igaz, arra sincsen garancia, hogy a nap akár ma is lenyugszik.
Hőség volt. Gyakran eltűnődött, hogyhogy a szoba nem lobban lángra önmagától a nagy melegben. Különösképpen fellengzős hangulatú estéken azt is elképzelte, hogy lángok csapnak ki a mennyezetből, a falakból, az ágyneműből, a könyvekből és a kéziratokból. Végignyúlt az ágyon, hol elszundított, hol borongott. Tamara elkérte a címét és telefonszámát, de ő inkább megígérte, hogy másnap este maga jelentkezik. Mit akarnak ezek mind? Legalább egy időre feledni a magányt és a halál kikerülhetetlenségét. Még ilyen szegény és semmirekellő létére is akadnak, akik tőle függenek. De Masa az, aki értelmet ad ennek az egésznek. Ha ez a nő kiteszi a szűrét, Tamara és Jadwiga csupán púp lesz a hátán.
Elaludt, és mire fölébredt, addigra beesteledett. Hallotta, hogy a másik szobában Masa telefonál. Vajon reb Abraham Nisser Jaroslaverrel beszél? Vagy Tamarával? Herman minden idegszálával hallgatózott. Nem, Masa az önkiszolgálóban dolgozó másik pénztárosnővel beszélt. Néhány perc múlva bement Herman szobájába. A félhomályban kezdett beszélni.
– Alszol?
– Most ébredtem.
– Csak lefekszel, és nyomban elalszol. Tiszta lehet a lelkiismereted.
– Nem öltem meg senkit.
– Ölni kés nélkül is lehet. – Majd megváltozott hangon folytatta: – Herman, most már kivehetem a szabadságomat.
– Mikortól?
– Vasárnap reggel indulhatunk.
Herman egy percig hallgatott. – Két dollár és néhány cent az összes vagyonom.
– Nem esedékes a fizetésed a rabbitól?
– Nem is tudom.
– A paraszttal maradnál… vagy talán valaki mással. Egész évben azt ígérted, hogy elviszel vidékre, erre most, az utolsó pillanatban meggondolod magad. Nem való ilyet mondani, de hozzád képest Leon Tortshiner a becsületesség mintaképe. Ő is hazudozott, de a kérkedésével a légynek sem ártott, csak kitalálta a sok ostobaságot. Te magad tetted be azt a hirdetést az újságba? Nem volnék meglepve. Semmiből sem áll, hogy feltárcsázzam azt a számot. Egy perc alatt kiderül az igazság.
– Hívd föl és derítsd ki. Pár centért megtudod az igazat.
– Ki az, akit fölkerestél?
– A halott feleségem, Tamara föltámadt poraiból. Kilakkozta a körmeit és megérkezett New Yorkba.
– Na persze. És mi van a rabbival?
– El vagyok maradva a munkámmal.
– Szándékosan tetted, hogy ne kelljen velem jönnöd nyaralni. Nincs szükségem rád. Vasárnap reggel becsomagolom a bőröndömet, és megyek az orrom után. Ha nem menekülhetek el ebből a városból néhány napra, beleőrülök. Soha életemben még ilyen fáradt nem voltam, a koncentrációs tábort is beleértve.
– Miért nem fekszel le?
– Köszönöm a javaslatot: az már nem segít. Ha lefekszem, egyből eszembe jut a sok borzalom, a sok megaláztatás. Ha elalszom, nyomban velük vagyok. Húznak-vonnak, ütlegelnek, vadásznak rám. Rám rontanak minden irányból, mint a vadászkopók a nyúl után. Bele lehet halni a rémálmokba? Várj, hozok egy cigarettát.
Masa kiment. Herman felkelt és kinézett az ablakon. Az ég sápadtan, tompán nézett vissza rá. Alant a fa rezzenetlen állt. A levegő a mocsár és a trópusok illatát hozta. A Föld nyugatról keletre forgott, ahogyan emberemlékezet óta tette. A Nap sebesen vágtázott valahol, nyomában a bolygókkal. A Tejút forgott a tengelye körül. E kozmikus kalandok közepette állt Herman, kezében a maroknyi valósággal, nevetséges apró kis bajok tömkelegével. Csak egy kötél kellene, pár csepp méreg, és a bajok vele együtt véget érnének. – Miért nem telefonál Masa? Mire vár? – töprengett Herman. – Talán fél az igazságtól.
Masa visszatért, ajka közt cigaretta fityegett. – Ha velem jössz, fizetem a költségeidet.
– Van pénzed?
– Majd felveszek kölcsönt a pénztáralaptól.
– Tudod, hogy nem érdemlem meg.
– Nem hát, de akinek tolvaj kell, megmenti a bitófától.

 Herman úgy tervezte, hogy a péntek-, szombat-, vasárnapot Jadwigával tölti Brooklynban. Hétfőn készült elutazni Masával.
Befejezte a fejezetet, és leszállította a rabbinak ünnepélyes ígérettel, hogy soha többet nem késik a munkával. Az volt a szerencséje, hogy Lampert rabbinak annyi dolga volt, hogy soha nem ért rá beváltani a fenyegetőzését. Elvette a kéziratot, és ott helyben kifizette Hermant. Közben az asztalán szüntelen csörömpölt a két telefon. Aznap Detroitba repült, ott tartott előadást. Amikor Herman búcsút vett tőle, a rabbi a fejét ingatta, mintha azt mondaná: „Percig se hidd, hogy túljársz az eszemen, zöldfülű. Többet tudok, mint gondolnád.” Nem fogott kezet Hermannal annak rendje s módja szerint, csak a két ujját dugta oda.
Amikor Herman az ajtóhoz ért, Mrs. Regal, a titkárnő utána szólt: – És mi van a telefonjával?
– Megadtam a címet a rabbinak. – Azzal behúzta az ajtót maga mögött.
Valahányszor átvett egy csekket Lampert rabbitól, úgy érezte, csoda történt. Mihelyt tudta, készpénzre váltotta abban a bankban, ahol ismerték a rabbit. Ő maga irtózott a csekkektől. Mindig a nadrágja hátsó zsebében hordta a pénzét, pedig rettegett, hogy kirabolják. Péntek volt, és a bankbeli falióra mutatója negyed tizenkettőt mutatott. A Nyugati Ötvenhetedik utcában volt a rabbi irodája, ugyanott volt a bank is.
Herman megindult a Broadway felé. Hívja fel Tamarát? Amilyen hangnemben Masa az önkiszolgálóból beszélt vele, semmi kétsége nem volt, hogy már felhívta reb Abraham Nissen Jaroslavert. Mostanra bizonyára tudja, hogy Tamara valóban él. „Ezt most már egészen biztosan nem viszem el szárazon.” Herman most döbbent rá, hogy az apjától számtalanszor hallott kifejezést ismétli.
Herman bement egy boltba, és feltárcsázta reb Abraham Nissen Jaroslaver számát. Néhány másodperc elteltével meghallotta Sheva Haddas hangját.
– Ki beszél?
– Herman Broder vagyok, Tamara férje. – Félve ejtette ki a szavakat.
– Máris hívom.
Fogalma sem volt, mennyi ideig várt, egy percig, kettőig, ötig. Az a tény, hogy Tamara nem termett ott nyomban, ékesen bizonyította, hogy Masa valóban telefonált. Végre meghallotta Tamara hangját – mintha más lett volna, mint tegnap. A kelleténél hangosabban kérdezte: – Te vagy az, Herman?
– Én vagyok. Még most se hiszem, hogy ami megtörtént, ténylegesen megtörtént.
– Pedig így van. Kinézek az ablakon, és egy New York-i utcát látok magam előtt, tele zsidókkal, áldja meg őket az Isten. Még a halszeletelés hangjait is hallom.
– Akkor egy zsidónegyedben vagy.
– Voltak zsidók Stockholmban is, jó zsidók, de itt az ember kicsit Nalęczówban érzi magát.
– Igen, valóban megmaradt belőle valami. Keresett valaki telefonon?
Tamara nem felelt mindjárt. Aztán visszakérdezett: – Ki telefonált volna? Senkit sem ismerek New Yorkban. Vannak… hogy is mondják?… Landsleit. A bácsikám ígérte, hogy majd felméri őket, de…
– Kiadó szobát még nem kerestél?
– Hol keresnék? Hétfőn bemegyek a szervezethez. Talán adnak tanácsot. Tegnap estére ígérted, hogy telefonálsz.
– Az én ígéreteim keveset érnek.
– Különös minden. Oroszországban nagyon rossz volt a helyzet, de legalább összetartottak az emberek; akár a táborban, akár az erdőben, mindig fogolycsoportban voltunk. Stockholmban is együtt voltunk. Itt, életemben először, egyedül vagyok. Kinézek az ablakon, és érzem, hogy nem tartozom ide. Át tudsz jönni? A bácsikám elment, és a nénikém is vásárolni készül. Beszélhetnénk.
– Rendben van. Megyek.
– Gyere. Végtére is, valaha közünk volt egymáshoz – mondta Tamara, azzal letette.
Épp arra jött egy taxi, ahogy Herman kilépett az utcára. A száraz kenyérrevalót is alig kereste meg, de most sietnie kellett, nehogy Jadwigát megrövidítse egy egész nappal. Ahogy a taxiban ült, a benne kavargó érzelmi zűrzavartól kirobbant belőle a nevetés. Igen, nem képzelődik, Tamara itt van.
A taxi megállt, Herman fizetett és borravalót adott a sofőrnek. Becsöngetett; Tamara nyitott ajtót. Elsőnek a férfi azt vette észre, hogy lemosta körmeiről a lakkot. Másik sötét színű ruhát viselt, a haja kissé zilált. Néhány ősz szálat is felfedezett közötte. Az asszony észrevette, hogy nem tetszett neki, hogy mennyire amerikaira vette a módit, és visszavedlett az óvilági formájába. Most öregebbnek látszott, Herman a ráncokat is meglátta a szeme sarkában.
– A nénikém az imént ment el – mondta az asszony.
Az első találkozás alkalmával Herman nem csókolta meg Tamarát. Most megtette volna, de az asszony kitért előle.
– Főzök teát.
– Teát? Most ebédeltem.
– Talán jogot formálhatok rá, hogy megkínáljalak egy csésze teával – mondta a régi, nałęczówi kacérsággal.
Herman megindult utána a konyhába. A teavízforraló sípolni kezdett, Tamara beletette, és érni hagyta a teát. Hamarosan tálcával a kezében jelent meg, rajta tea, citrom, és egy tányéron sütemény – bizonnyal Sheva Haddas készítette. Nem voltak egyforma alakúak, inkább girbegurbák, mint odahaza, Cziwkewben. Fahéj és mandula illatát árasztották. Herman rágni kezdett egy süteményt. A csészéje tele volt a forró teával, benne fényes ezüstkanál. Ha mégoly hihetetlen is, de ezen a helyen a legapróbb részletekig olyan volt minden, mint a lengyel-zsidó múlt világi életében.
Tamara leült az asztal mellé, nem túl közel Hermanhoz, de nem is túl messze, épp a kellő távolságra, ahogy az egy olyan asszony esetében illő, aki egy férfi társaságában van, aki nem a férje, de azért a rokona. – Csak nézlek, és nem akaródzik elhinnem, hogy te vagy az – mondta Tamara. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is elhiggyek. Valahogy minden reményem elveszett, amióta idekerültem.
– Hogy érted?
– Alig emlékszem, milyen volt odahaza. Nem fogod elhinni, Herman, de éjszaka fekszem az ágyban, és nem tudok visszaemlékezni, hogyan ismerkedtünk meg, vagy hogyan szerettünk egymásba. Tudom, hogy gyakran veszekedtünk, de hogy miért, azt már nem. Az életem úgy hámlott le rólam, akár a hagymáról a rétegei. Már-már el is feledem, mi történt Oroszországban, vagy akár nemrégiben, Svédországban. Hurcoltak minket onnan ide, innen oda, csak a Mindenható tudja, miért. Igazolványokat adtak, azt megint visszavették. Ne is kérdezd, hányszor kellett aláírnom a nevemet az utolsó hetek során! Minek kellett az a sok aláírás? És mindenhová a férjezett nevemet kellett írnom – hogy Broder. A hivatalos helyeken máig a feleségedként tartanak nyilván – Tamara Broderként.
– Idegenek nem leszünk soha többé.
– Ezt te se gondolod komolyan, csak beszélsz itt. Elég hamar megvigasztalódtál anyád cselédjével. De a gyerekeim – a gyerekeid – máig kísértenek az álmaimban. Ne is beszéljünk róla! Inkább mondd el, hogy élsz. Legalább jó asszony a feleséged? Velem ezer bajod volt.
– Mit várhatnék tőle? Ugyanazt csinálja most is, mint cselédlány korában.
– Herman, nekem elmondhatsz mindent. Először is, mert valaha mégiscsak együtt éltünk. Másodszor pedig azért, mert ahogy már mondtam, én többé nem érzem úgy, hogy ehhez a világhoz tartoznék. Talán még segíthetek is neked.
– Ugyan, hogyan? Ha az ember évekig egy padláson bujkál, többé nem tagja a társadalomnak. Az igazat megvallva, még itt, Amerikában is egy padláson bujkálok. A minap magad is mondtad.
– Nos, két halottnak valóban nincs mit titkolnia egymás elől. Ha már tetted, amit tettél, miért nem kerítesz magadnak valami tisztességes munkát? Csak nem akarsz életed hátralevő részében egy rabbinak írni?
– Mi mást tehetnék? Verni csak az verheti az asztalt, aki erős, és tagja valamelyik szakszervezetnek. Errefelé így nevezik a munkásegyesületeket, és egyáltalán nem könnyű bejutni közéjük. Másként meg…
– A gyerekeid elpusztultak. Tőle miért nincs gyereked?
– Talán neked lehetnek még gyerekeid.
– Aztán minek? Hogy a gojoknak legyen kit gázkamrába küldeniük? De itt rettenetes az űr. Találkoztam egy asszonnyal, aki maga is a táborból szabadult. Mindenkije odaveszett, de mostanra van új férje és egy csomó új gyereke. Rengetegen elölről kezdtek mindent. A bácsikám késő éjszakáig rágta a fülemet, hogy végre üljek le veled, és jussak valamilyen elhatározásra. Rendes emberek, de ami a szívükön, az a szájukon. Szerintük el kellene válnod a másiktól: ha nem, akkor meg tőlem. Arra is utalt, hogy szándékában áll némi örökséget hagyni rám. Mindenre ugyanazt szajkózzák: Isten akarata. És mert el is hiszik, minden rémséget túlélnek, és közben épek és egészségesek maradnak.
– Jadwigától nem válhatok el zsidó szokás szerint, mert nem is a zsidó szertartás szerint házasodtunk össze – mondta Herman.
– De legalább hűséges vagy hozzá, vagy van mellette hat másik? – kérdezte Tamara.
Herman hallgatott. – Valljak be őszintén mindent?
– Akár meg is tudhatom az igazat.
– Az igazság az, hogy van egy szeretőm.
Alig észlelhető mosoly suhant át Tamara arcán. – Sejtettem. Miről is beszélgethetnél Jadwigával? Aki maga a jobb cipő a bal lábon. Ki a szeretőd?
– Még odaátról, a táborból ismerem.
– És miért nem őt vetted feleségül a paraszt helyett?
– Mert férjnél van. Nem élnek együtt, de a férfi nem hajlandó elválni.
– Látom, mit se változtál. De legalább megmondod az igazat. Vagy még most is titkolsz valamit?
– Nem titkolok semmit.
– Nekem aztán édes mindegy, hogy egyvalakid van, vagy kettő vagy három. Ha akkor is megcsaltál, amikor fiatal voltam és csinos… vagy legalább is nem visszataszító… akkor miért lennél most hűséges egy parasztlányhoz, aki ráadásul még csak nem is vonzó. Na és a másik, a kedvesed szépen tudomásul veszi a dolgok ilyetén állását?
– Nincs más választása. A férje nem hajlandó elválni. Belém meg szerelmes.
– És te is szereted?
– Nem élhetek nélküle.
– Nahát, nahát, hogy mik ki nem jönnek a szádon! Gyönyörű? Intelligens? Bájos?
– Mind a három.
– És hogy győzöd? Rohangálsz egyiktől a másikig?
– Igyekszem.
– Semmit se tanultál. Az égadta világon semmit. Lehet, hogy magam se változtam volna meg, ha nem kényszerülök végignézni, mit műveltek a gyerekeinkkel. Mindenki azzal igyekezett vigasztalni, hogy az idő minden sebet begyógyít. De épp ellenkezőleg: ahogy múlik az idő, egyre nő a fekély. Ki kell vennem egy szobát valahol, Herman. Én itt nem bírok többé megmaradni. Még a rabtársaim között is jobban elvoltam. Amikor úgy éreztem, nem bírok tovább odahallgatni rájuk, egyszerűen megmondtam, hogy eredjenek és boldogítsanak valaki mást. De a nagybátyámmal így nem beszélhetek. Olyan, mintha apám volna. Nekem nem kell válás; én többé senkivel nem akarok élni. Hacsak te nem akarod. Abban az esetben…
– Nem, Tamara, nem akarok elválni. Amit irántad érzek, azt senki el nem bitorolhatja.
– Mit érzel? Másokat is becsaptál… nos, ezen nem tudsz változtatni… de persze magadat is becsapod. Én nem akarok itt prédikálni neked, de ebből a katyvaszból jó ki nem sülhet. Amikor rád néztem, arra gondoltam: „Így néz ki az űzött vad, amikor bekerítik a vadászok, és nincs hová menekülnie.” Miféle nőszemély a szeretőd?
– Kicsit bolond, de roppant érdekes.
– Vannak gyerekei?
– Nincsenek.
– És elég fiatal még ahhoz, hogy gyereket szüljön?
– Igen, de ő sem akar gyereket.
– Hazudsz, Herman. Ha egy asszony szeret egy férfit, akkor gyereket akar tőle. És hozzá akar menni feleségül, nem nézni ölbe tett kézzel, hogy egy másik nőhöz rohangál. Miért nem jött ki a férjével?
– Ó, hát az egy csaló gazember, egy parazita, egy rémséges alak. Kinevezte magát orvosnak, és öreg nők pénzén él.
– Már megbocsáss, de kit kapott helyette? Egy férfit, akinek két felesége van, és beszédeket ír egy álrabbinak. És rólam van tudomása a szeretődnek?
– Még nincs. De olvasta a hirdetést az újságban, és ez felkeltette a gyanakvását. Bármikor idetelefonálhat. Vagy netán már meg is tette?
– Engem nem hívott senki. Mit mondjak neki, ha telefonál? Hogy a nővéred vagyok? Sára is ezt mondta Abiméleknek Ábrahámról.
– Azt mondtam neki, hogy előkerült egy unokatestvérem, egy férfi, akit Fejvl Lembergernek hívnak.
– Akkor mondjam neki, hogy én vagyok Fejvl Lemberger? – tört ki Tamarából a nevetés. Az egész kinézete megváltozott. A szemében olyan vidámság villózott, amelyre Herman korábban fel sem figyelt, vagy ha igen, hát talán elfeledett. Bal orcáján gödröcske jelent meg. Egy pillanatra lányosan csábos jelenségként hatott. Herman felállt, mire az asszony is felállt.
– Már mész is?
– Tamara, nem a mi hibánk, hogy a világ apró darabokra esett szét.
– Mégis, miben reménykedjek? Hogy harmadik kerék lehetek a törött szekereden? Legalább a múltat ne tegyük tönkre. Annyi évet töltöttünk együtt. Minden szélhámosságoddal együtt azok voltak életem legboldogabb évei.
A hallban álldogálva, az ajtó közelében beszélgettek tovább. Tamara hallotta hírét, hogy a dzikówi rabbi fiának a felesége életben maradt, és készül férjhez menni. De hívő asszony lévén felmentést kell szereznie a sógorházasság kötelezettsége alól. A férjének volt egy bátyja, egy szabadgondolkodó, aki itt él valahol Amerikában. – Legalább részem volt abban a megtiszteltetésben, hogy ismerhettem ezeket a szenteket – mondta Tamara. – Talán a szörnyű kalandjaimmal éppen ez volt Isten célja. – Váratlanul odalépett Hermanhoz, és szájon csókolta. Oly gyorsan történt, hogy a férfinak ideje sem volt, hogy viszonozza. Próbálta megölelni, de Tamara egy pillantás alatt elhúzódott, ezzel adva tudtára, hogy ideje távoznia.

A péntek Brooklynban semmiben sem különbözött a Cziwkewi péntektől. Jadwiga ugyan nem tért át a zsidó hitre, de azért minden igyekezetével tartotta magát a judaista hagyományokhoz. Még akkorról emlékezett a zsidó előírásokra, amikor Herman szüleinél dolgozott. Fonott kalácsot vett és megsütötte a szokásos kis sábáti süteményeket. Itt, Amerikában nem volt megfelelő kemencéje, amelyben a sóletet megsüsse, de egy szomszéd megtanította, hogyan borítsa be a gázégőt tűzálló tömítéssel, hogy az étel ne égjen meg, viszont meleg maradjon egész szombaton.
A Mermaid Avenue-n megvette az áldáshoz szükséges bort és a gyertyákat. Egyszer szerzett két réz gyertyatartót, s habár az áldást elmondani nem tudta, a sábáti gyertyák meggyújtása után ujjaival eltakarta a szemét, és mormolt valamit, ahogy azt Herman anyjánál látta.
De a zsidó Herman mit se törődött a sábáttal. Felgyújtotta és leoltotta a villanyt, pedig az tilos volt. A halból, rizsből, babból, csirkéből és répabecsináltból álló sábáti vacsora után leült az íróasztal mellé dolgozni, holott tilos volt ez is. Amikor Jadwiga megkérdezte, miért szegi meg Isten parancsát, Herman így felelt: – Nincs Isten, megértetted? De még ha volna, én akkor is tagadnám.
A fizetését ugyan megkapta, Herman mégis minden eddiginél jobban aggódott ezen a pénteken. Többször is faggatta Jadwigát, kereste-e valaki telefonon. A hal és a leves között elővette a jegyzetfüzetét és tollát a mellényzsebéből, és lefirkantott valamit. Néha, péntek esténként, ha úgy tartotta a kedve, elmondta az apja asztali áldását, a Sólem Aléhemet és az Igaz Asszonyt, ezeket mind le is fordította lengyelre Jadwigának. Az előbbivel a két angyalt köszöntötte, akik sábátkor a zsinagógából otthonukba kísérték a zsidókat. Az utóbbi pedig az erényes asszony dicsérete, akinek az ára felülmúlja az igazgyöngyökét Egyszer lefordított neki egy zsoltárt a kertről, a vőlegényről, aki pap módon ékíti fel magát, és a menyasszonyról, aki felrakja ékességeit. Abban olyan örökös örömökről van szó, amelyek Jadwiga szerint, sehogyan sem illenek egy szent énekbe. Herman elmagyarázta neki, hogy a dalt egy Szent Oroszlán néven ismert kabbalista írta, egy csodatévő, akinek Éliás próféta is megjelent. A dal ahhoz a kabbalista szokáshoz kötődik, hogy péntek délután a fiatalok kivonultak a város szélére, s ott várták a naplementét. Amikor beköszöntött a szombat, menyasszonyi sátrat emeltek a magasba, és tánccal, dallal kísérték be a szombatot a zsinagógába.
Jadwiga arca mindig kipirult, amikor Herman ezeket a szent dalokat énekelte, szeme a sábát örömétől csillogott. De most este Herman szótlan volt és ingerlékeny. Jadwiga gyanította, hogy az útjai során más nőkkel is hál. Végtére, néhanapján kedve szerint lehet való egy olyan asszony, aki azokat a kicsike betűket is el tudja olvasni. Tudhatja azt a férfiember, hogy igazándiból mi a jó neki? Milyen könnyen elcsábítja őket egy szó, egy mosoly, egy kézmozdulat.
Hét közben Jadwiga letakarta a madarak kalickáját, mihelyt beesteledett. De sábátkor későig fennmaradhattak. Woytus, a hím együtt énekelt Hermannal. A papagáj egészen transzba esett, csiripelt, trillázott, ide-oda röpködött. Aznap este Herman nem énekelt, Wojtuś meg csak üldögélt a kalitka tetején és tollászkodott.
– Történt valami? – kérdezte Jadwiga.
– Semmi, semmi – felelte Herman.
Jadwiga kiment, hogy megágyazzon. Herman kinézett az ablakon. Masa péntek esténként rendszerint telefonált. Sohasem hazulról, sábátkor nem akarta ezzel megbántani az anyját. Elment cigarettáért, és a szomszéd üzletből telefonált. De aznap este nem szólalt meg a telefon.
Mivel Masa olvasta a hirdetést az újságban, arra számított, bármelyik pillanatban kitörhet a botrány. Herman hazudozása eléggé átlátszó volt. Nyilvánvaló volt, hogy Masa hamarosan rájön, hogy Tamara visszatértével Herman nem viccelődött. Előző nap többször is gunyoros megjegyzéseket tett, hangjából kihallatszott a diadalittas féltékenység, ahogy kiejtette Fejvl Lemberger nevét. Nyilvánvalóan igyekezett kivédeni a csapást – talán nem akarta tönkretenni vele hétfővel kezdődő szabadságát.
Amennyire Hermannak nem volt mitől tartania Jadwiga esetében, annyira bizonytalan volt Masát illetően. Az asszony képtelen volt napirendre térni afölött, hogy ő egy másik nővel él. Folyvást azzal hergelte, hogy visszaköltözik Leon Tortshinerhez. Herman tudta, hogy lépten-nyomon megakad rajta a férfiak szeme. Gyakran észlelte a kávéházban, ahogy megpróbáltak beszédbe elegyedni vele, faggatják, hogy hol lakik, mi a telefonszáma, és nála hagyják a névjegyüket. A kávéház személyzete kezdve a tulajdonostól egészen a Puerto Ricó-i mosogatófiúig sóvár szemmel nézték. Még a nők is megcsodálták kecses alakját, karcsú nyakát, keskeny csípőjét, sudár lábát és fehér bőrét. Micsoda vonzerővel bír ez az asszony? És vajon mennyi ideig? Herman nem egyszer próbált felkészülni a csapásra, amikor Masa egy napon majd szakít vele.
Most állt az ablakban és kinézett a félhomályos utcára, a fákon ülő mozdulatlan levelekre, s az égre, amely visszatükrözte Coney Island fényeit, az öregasszonyokra és öregemberekre, akik kitették székeiket a kapuk elé, s folytatták véget nem érő párbeszédüket, mint az olyan emberek, akiknek már nincs mi másban reménykedniük.
Jadwiga Herman vállára tette a kezét. – Az ágyat megvetettem. Frissen felhúztam.
Herman eloltotta a villanyt a nappaliban, csak a pislákoló gyertyákat hagyta égve. Otthonról Jadwiga magával hozta azokat a népszokásokat, amelyeket meg is tartott mindig. Lefekvés előtt fogat mosott, megmosakodott, megfésülködött. Még Lipskben is tiszta volt mindig. Itt, Amerikában, a lengyel rádióadást hallgatva számtalan higiéniai jó tanácsot elsajátított. Amikor elsötétedett, Wojtuś még utoljára megeresztett egy tiltakozó rikkantást, aztán berepült a kalitkába Mariannával. Elhelyezkedtek egymás mellett a rúdon, ott aztán mozdulatlanul megültek napkeltéig, talán azt ízlelgették, milyen lesz a nagy pihenő a halál után, mely megváltója embernek, állatnak egyaránt.
Herman lassan levetkőzött. Maga elé képzelte Tamarát, aki a nagybátyja házában ébren fekszik a kanapén, tekintete mereven a sötétségbe bámul. Masa talán a Crotona Park közeli Tremont Avenue-n áll és egyik cigarettát szívja a másik után. Az arra járó fiatalemberek füttyentenek, amikor a közelébe érnek. Talán megáll egy kocsi, és valaki megpróbálja fölszedni. Talán el is megy valakivel.
Megszólalt a telefon, és Herman sietve felkapta. Az egyik sábáti gyertya kialudt, de a másik még pislákolt. Suttogva beleszólt a hallgatóba: – Masa!
Egy percig csend volt. Aztán Masa megkérdezte: – Már ágyban fekszel a parasztlánnyal?
– Nem, nem fekszem vele ágyban.
– Hát akkor hol? Az ágy alatt?
– Hol vagy? – kérdezte Herman.
– Mit számít az neked, hogy én hol vagyok? Lehetnél itt, velem. Ehelyett azzal a lipski idiótával töltöd az estéidet. Meg a többivel. Fejvl Lemberger, a bácsikád egy kövér kurva, az a fajta, akit annyira kedvelsz. Vele is lefeküdtél?
– Még nem.
– Ki az a nő? Nyugodtan megmondhatod az igazat.
– Megmondtam: Tamara él, és itt van, Amerikában.
– Tamara meghalt és a földben rothad. Fejvl pedig az egyik szeretőd.
– Esküszöm a szüleim haló poraira, hogy nem a szeretőm!
Feszült csend felelt a vonal túlsó végén.
– Mondd meg, ki az – makacsolta meg magát Masa.
– Egy rokonom. Egy megtört asszony, aki elvesztette a gyermekeit. A Joint hozatta ki Amerikába.
– Akkor miért mondtad, hogy Fejvl Lembergernek hívják?
– Mert tudom, milyen gyanakvó vagy. Mihelyt egy nőről beszél az ember, rögtön azt hiszed, hogy…
– Hány éves?
– Nálam idősebb… egy megtört lélek. Komolyan azt hiszed, hogy reb Abraham Nissen Jaroslaver hirdetést ad fel az újságban, mert kerestet az egyik szeretőm? Ezek hívő emberek. Mondtam, hogy hívd fel és kérdezd meg őket.
– Hát, talán ebben az egy ügyben ártatlan vagy. Fogalmad sincs, min mentem keresztül az elmúlt napokban.
– Te kis hülye. Szeretlek! Most hol vagy?
– Hogy hol vagyok? A Tremont Avenue-i cukorkaüzletben. Jöttem az utcán, cigarettáztam, és lépten-nyomon megállt valami gazfickó, hogy fölszedjen. A fiúk úgy fütyültek utánam, mintha tizennyolc éves lennék. Hogy mit esznek rajtam, sejtelmem sincs. Hová megyünk hétfőn?
– Kerítünk egy helyet.
– Félek egyedül hagyni anyámat. Mi lesz, ha rájön egy roham. Itt hal meg egyedül, és a kutya se tudja.
– Kérd meg valamelyik szomszédasszonyt, hogy viselje gondját.
– Kerülöm a szomszédokat. Akkor most hogy állítsak be, és kérjek tőlük szívességet? Ráadásul anyám fél az emberektől. Ha valaki bekopog, azt hiszi, egy náci. Izrael ellenségei élvezzék úgy az életet, ahogy én nézek elébe ennek az utazásnak.
– Ebben az esetben maradjunk a városban.
– De annyira vágyom a zöld fű, a friss levegő után. Még a táborban sem volt olyan szennyezett a levegő, mint itt. Legszívesebben vinném anyámat is, de ő meg szajhának tart. Isten mindenféle nyomorúsággal sújtja, ő meg reszket, hátha nem elégedett vele a Mindenható. Az az igazság, hogy amit Ő akart, azt Hitler megtette.
– Akkor minek gyújtasz gyertyát sábátkor? Miért böjtölsz jóm kippurkor?
– Nem Őérte. Az igaz Isten gyűlöl minket, de mi megálmodtunk egy bálványt, aki szeret bennünket, és az Ő kiválasztott népévé tett minket. Magad mondtad: „A gójok kőisteneket teremtenek, mi meg elméletieket” Mikor érsz ide vasárnap?
– Négykor.
– Te magad is isten és gyilkos vagy egyszerre. Nos, jó sábátot.

Herman és Masa felszálltak az Adirondacksba tartó buszra. Hatórás utazás után a George-tónál szálltak le. Hét dollárért találtak egy szobát, és úgy határoztak, hogy ott maradnak éjszakára. Minden határozott terv nélkül vágtak neki a nyaralásnak. Herman egy parkban a padon talált egy térképet New York államról, ez szolgált kalauzul. A szobájuk ablaka a tóra és a dombokra nézett. Fenyőillattal árasztotta el a szobát a szél. Távolról zeneszó hallatszott. Masa hozott magával egy kosárban élelmet, amit az anyjával készítettek – palacsintát, pudingot, almakompótot, szilvát és mazsolát, meg egy házi sütésű tortát.
Masa az ablakban cigarettázott, kinézett az evezős- és motorcsónakokra és játékosan megkérdezte: – Hol vannak a nácik? Miféle világ ez nácik nélkül? Elmaradott hely ez az Amerika.
Mielőtt továbbindultak, Masa vett egy üveg konyakot a fizetéséből. Még Oroszországban szokott rá az italra. Herman csak egy kortyot ivott a papírpohárból, de Masa egyre újratöltötte a magáét, percről percre vidámabb lett, énekelt, fütyörészett.
Egészen kicsi gyerekkorától táncórákat vett Varsóban. A combja izmos volt, akár egy táncosé. Most karját fölemelve táncra perdült. Alsószoknyában, nejlonharisnyában, a szájában fityegő cigarettával Hermant a cirkuszi artistalányokra emlékeztette, akik időnként megjelentek Tzivkovban. Masa jiddisül, héberül, oroszul és lengyelül énekelt. Felkérte Hermant, hogy táncoljon vele: – Gyere, bóher, lássuk, mit tudsz.
Korán ágyba bújtak, de az éjszaka nagyon mozgalmasan telt. Masa egy órát aludt, aztán felébredt. Mindent egyszerre akart: szeretkezni, rágyújtani, inni, beszélgetni. A hold alacsonyan ült a víz fölött. Halak csobbantak. A csillagok apró kis lámpásokként világlottak. Masa olyan történeteket mesélt Hermannak, amelyek egyszerre dühítették és féltékennyé tették.
 Reggel ismét összecsomagoltak és buszra szálltak. A következő éjszakát a Schroon tó partján töltötték egy bungalóban, a víz közelében. Olyan hideg volt, hogy a ruháikat is a takaróra terítették, hogy valahogyan melegen tartsa őket. Másnap, reggeli után csónakot béreltek. Herman evezett, Masa közben elnyúlva melegedett a napon. Herman elképzelte, hogy a homlokán, a lehunyt szemhéján keresztül olvasni tud a nő gondolataiban.
Herman arra gondolt, milyen csodálatos itt, Amerikában, ebben a szabad országban, ahol nem kell rettegni a náciktól, a KGB-től, a határőröktől, a besúgóktól. Még az ideiglenes állampolgársági papírjait se hozta magával. Amerikában senkinek nem kellett igazolnia magát. De arról egy percre sem tudott megfeledkezni, hogy a Mermaid és Neptune Avenue között egy utcában Jadwiga vár rá. Az East Broadwayen, reb Abraham Nissen Jaroslaver házában meg ott van Tamara, aki életre kelt és örül a legkisebb morzsának is, amit odavet neki. Ezek a nők mind igényt tartanak rá, nincs menekvés. Még Lampert rabbi is jogosan követeli a magáét. Herman visszautasította a férfi baráti jobbját.
Itt azonban, a sápadt-kék ég és sárgászöld víz között valahogy kevésbé gyötörte a lelkifurdalás. A madarak úgy fogadták az új nap hajnalát, mintha csak a teremtés utáni első reggelt ünnepelnék. Meleg szellő hozta feléjük az erdő, és a szállodákból a készülő ételek illatát. Herman egy csirke vagy kacsa rikoltását vélte hallani. Ezen a pompás nyári reggelen valahol egy szárnyast mészárolnak; Treblinka jelen van mindenütt.
Masa elemózsiája elfogyott, de vendéglőbe nem volt hajlandó bemenni. Egy piacon kenyeret vett, paradicsomot, sajtot, almát. Annyi mindennel megrakodva tért vissza, hogy elég lett volna egy népes családnak. A játékos pajzánság mellett nem hiányoztak belőle az anyai ösztönök. Nem szórta a pénzt, mint a léha asszonyok. A bungalóban felfedezett egy kis petróleumfőzőt, és kávét készített. A petróleumszag és a füst a varsói diákéveket juttatta Herman eszébe.
Legyek, méhek, pillangók repültek be a nyitott ablakon. A legyek és a méhek letelepedtek a kiömlött cukorra. A pillangó egy kenyérszelet fölött körözött. Nem evett bele, de mintha ízlelgetné az illatát. Herman nem elhajtani való élősködőknek tartotta őket, hiszen minden teremtést az örök élni, tapasztalni, érteni akarás megvalósulásának látott. Miközben a légy az étel felé nyújtogatta csápjait, összedörzsölte hátsó lábait. A pillangó szárnyai az imasálra emlékeztették Hermant. A méhecske zümmögött, döngicsélt, majd kirepült az ablakon. Parányi hangya mászott az asztalon. Túlélte valahogy a hideg éjszakát, és most erre vette az útját… de vajon hová igyekszik? Egy morzsa előtt megtorpant, aztán folytatta útját fel-alá, cikcakkban. Kivált a hangyabolyból, és most meg kell állnia a maga lábán.
A Schroon tótól Masa és Herman a Placid tóhoz indult. Ott egy dombtetőn egy házban vettek ki maguknak szobát. A házban minden régi volt, de makulátlan: a nappali, a lépcső, a képek és a díszek a falon, a Németországból hozott törülköző a hímzett monogrammal, még az első világháború előtti időkből. A széles ágyon vaskos párnák sorakoztak, akárcsak az európai fogadókban. Az ablak itt a hegyekre nézett. A lenyugvó nap bíbor kockákat vetett a falakra.
Idővel Herman lement telefonálni. Megtanította Jadwigát, hogyan kell fogadni a hívott fél költségére érkező telefonhívást. Jadwiga megkérdezte, hol van, és ő bemondta, ami elsőre eszébe jutott. Jadwiga általában soha nem panaszkodott, de most nagyon izgatott volt: éjszaka fél, a szomszédok kinevetik, ujjal mutogatnak rá. Miért van szüksége Hermannak olyan sok pénzre? Ő szívesen elmegy dolgozni, hogy besegítsen, hogy a férfi többet lehessen odahaza, akár a más emberek. Herman megnyugtatta, mentegetőzött, és megígérte, hogy siet haza. Az asszony csókot hintett a telefonba, és válaszul Herman is belecuppantott.
Amikor fölment, Masa nem állt szóba vele. – Most legalább tudom az igazságot – közölte.
– Miféle igazságot?
– Hallottalak. Vágyol utána, alig várod, hogy ismét vele lehess.
– Teljesen egyedül van. Segítség nélkül.
– És én?
Némán vacsoráztak. Masa nem gyújtotta fel a lámpát. A férfi kezébe nyomott egy kemény tojást, amitől váratlanul  tisa beáv előestéje jutott a férfi eszébe, a böjtöt megelőző utolsó vacsora, melynek része a gyász jelképeként hamuval meghintett kemény tojás, amely azt hivatott sugallni, hogy a szerencse elgurulhat, mint egy tojás, és meg is romolhat. Masa hol rágógumizott, hol cigarettázott. Herman hiába szólt hozzá, az asszony nem felelt. Vacsora után Masa ruhástól az ágyra vetette magát és összekucorodott úgy, hogy azt is nehéz volt eldönteni, hogy alszik-e vagy duzzog
Herman kiment. Végigment az ismeretlen utcán, meg-megállt, hogy megnézze az ajándékboltok kirakatát: indián babákat, fatalpú, aranycsipke szandálokat, borostyán nyakékeket, kínai fülbevalókat, mexikói karkötőket. Elérkezett egy tó partjára, amely visszatükrözte a rézszínű eget. Németországi menekültek sétálgattak – széles vállú férfiak és kövér asszonyságok. Házakról, boltokról, a tőzsdéről beszélgettek. – Miben testvéreim nekem ezek? – kérdezte Herman magában. – Miben áll a zsidóságuk? És miben áll az enyém? – Egyet akartak mindannyian: mihamarabb levetni idegen kiejtésüket. Herman nem tartozott közéjük, se az amerikai, se a lengyel vagy orosz zsidók közé. Mint reggel az a hangya az asztalon, kivált a közösségből.
Herman körbekerülte a tavat, elhaladt ligetek, meg egy svájci faház mintájára épített szálloda mellett. Szentjánosbogarak villóztak, tücskök ciripeltek, egy álmatlan madár rikoltott a fák koronája közt. Feljött a hold – akár egy csontváz feje. Mi van odafönn? Mi a hold? Ki teremtette? Mi célból? Talán a válasz oly egyszerű, mint a gravitáció, csak arra vár, hogy valaki fölfedezze, mint Newton egy szempillantás alatt, mikor meglátta, hogy lepottyan egy alma a fáról. Talán a mindent átfogó igazság egyetlen mondatban összefoglalható. Vagy talán a szó se született még meg, amivel a fogalom körülírható?
Későre járt, amikor visszatért a bérelt szobába. Mérföldeket gyalogolt. A szobában sötét volt. Masa ugyanabban a helyzetben feküdt, mint amikor magára hagyta. Közel hajolt s megérintette az arcát, mint aki meg akar győződni róla, hogy él-e egyáltalán. – Mit akarsz? – riadt fel az asszony.
A férfi levetkőzött, és lefeküdt mellé. Feküdt, amíg el nem aludt. Amikor kinyitotta a szemét, ragyogott a hold. Masa a szoba közepén állt és a konyakos flaskából ivott.
– Masa, ne csináld!
– Hát mit csináljak?
Levetette a hálóingét és a férfihoz ment. Némán összecsókolóztak, majd szeretkezni kezdtek. Utána Masa felült és cigarettára gyújtott. Egyszer csak megkérdezte: – Hol voltam ma öt éve? – Sokáig gondolkodott. – Még a holtak közt.

Herman és Masa tovább utaztak, végül egy szállodában állapodtak meg, nem messze a kanadai határtól. Már csak néhány nap volt hátra a vakációból, és olcsó volt a szálloda.
A vízparton a szállodához tartozó bungalók sorakoztak. Előttük fürdőruhás nők és férfiak kártyáztak. A teniszpályán egy rabbi játszott kipában és rövidnadrágban a feleségével, aki az ortodox nők előírása szerint parókát viselt. Két fenyőfa közt egy függőágyban egy fiú és egy lány vihogott szüntelen. A fiúnak magas homloka volt, kócos haja, keskeny, szőrös melle. A lányon szűk fürdőruha volt, nyakában egy láncon Dávid-csillag.
A tulajdonosnő közölte Hermannal, hogy „szigorúan kóser” konyhát vezet, és hogy nála a vendégek olyanok, mint „egy boldog család”. Egy festetlen falú, csupasz gerendamennyezetű bungalóhoz kísérte őt és Masát A vendégek együtt ettek a szálloda éttermének hosszú asztalainál. Ebédidőben hiányos öltözékű anyák tömték a gyerekeiket – látszott, hogy mindenáron száznyolcvan centis amerikaiakat akarnak nevelni belőlük. A kicsik bőgtek, nyögve nyeltek, és kiköpdösték a beléjük erőltetett zöldséget. Herman kiolvasni vélte dühös tekintetükből: „Nem vagyunk hajlandóak azért szenvedni, hogy ti kiélhessétek hiú ábrándjaitokat.” A teniszező rabbi ontotta magából a sziporkákat. A pincérek – főiskolások és jesiva-bóherek – tréfálkoztak az idősebb hölgyekkel és csapták a szelet a lányoknak. Masát nyomban faggatni kezdték, hogy hová való, és elhalmozták hízelgő bókokkal. Herman torka összeszorult. Se a resztelt máj, se a kreplah, se a zsíros marhaszelet, se a töltött libanyak nem ment le rajta. Az asztalnál ülő nők tették a megjegyzéseket: Miféle ember ez? Nem is eszik.
A Jadwiga szénapadlásán, a németországi hontalanok táborában és az amerikai küszködés óta Herman minden kapcsolatát elveszítette ez effajta modern zsidósággal. És most itt vannak megint. Egy kerekképű, göndör hajú jiddis költő a rabbival diskurált. A költő, aki azt állította, hogy nem hívő, az evilágiságról, a kultúráról, Birobidzsán autonóm területről és az antiszemitizmusról társalgott. A rabbi étkezés után végigcsinálta a rituális kézmosást, és elmormolta az áldást, miközben a költőből dőltek a szólamok. A rabbi tekintete időnként elhomályosult, és néhány szót fennhangon kántált. Egy kövér asszonyság kifejtette, hogy a jiddis közönséges zsargon, keveréknyelv, amelynek nyelvtana sincs. Egy szakállas zsidó – a fején kipa, az orrán aranykeretes szemüveg – felállt és szónokolni kezdett az újonnan megalakult Izrael államról és bejelentette, hogy adományokat gyűjt.
Masa a többi asszonnyal elegyedett beszédbe. Mrs. Brodernek szólították, és érdeklődtek, mikor házasodtak össze Hermannal, hány gyermekük van, és mivel foglalkozik Herman. Herman lehorgasztotta a fejét. Minden emberi kapcsolat rémületet váltott ki belőle. Mindig ott lebegett előtte a lehetőség, hogy valaki ismeri őt és Jadwigát Brooklynból.
Egy idősebb úr Galiciából felkapta a fejét a broder név hallatán, és faggatni kezdte Hermant, élnek-e rokonai Lembergben, Tarnówban, Brodyban és Drohobvczban. Neki magának is van egy ilyen nevű rokona, másod- vagy harmadunokatestvére, egy felszentelt rabbi, aki ügyvédként tevékenykedik, és most fontos pozíciót tölt be a Tel Aviv-i Ortodox Pártban. Minél több kérdésre felelt meg Herman, a másik annál kitartóbban faggatózott. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy ők ketten Hermannal rokonok.
Az asztalnál ülő asszonyok mind megjegyezték, hogy Masa micsoda szépség, hogy milyen karcsú és milyen csinos ruhákat visel. Amikor megtudták, hogy Masa maga varrta a ruháját, tudni akarták, vállal-e munkát másoknak is. Mind tele voltak holmikkal, amiket ki kell engedni, be kell venni, leereszteni, fölhajtani.
Herman ugyan alig evett, mégis nehéz gyomorral állt fel az asztaltól. Masával sétálni indultak. Csak most jött rá, milyen ingerlékeny lett a magány évei során, mennyire idegesítik az emberek. Csak egy vágya volt: el innen, minél gyorsabban. Oly sebesen lépkedett, hogy Masa nem győzte az iramot.
– Hová rohansz? Nem üldöz senki.
Felfelé másztak a hegyen. Herman folyvást hátrafordult. Itt vajon hová rejtőzhetne a nácik elől? Elrejtené-e Masával valaki egy szénakazalban? Alig végzett az ebéddel, de már azon tipródott, hogyan fogja elviselni ezeket az embereket a vacsoránál. Képtelen lesz közéjük telepedni, nézni, ahogy tömik a gyerekeket, akik összevissza malackodnak. És nem bírja hallgatni ezt a sok üres locsogást. A városban folyton a természetbe vágyott, de az igazat megvallva, nem alkalmas ő erre a nagy nyugalomra. Masa félt a kutyáktól. Valahányszor ugatást hallott, Herman karjába csimpaszkodott. Aztán hamarosan közölte, hogy magas sarkú cipőben nem bír továbbmenni. A parasztok, akik mellett elhaladtak, rosszalló tekintettel követték a sétáló párt.
Amikor visszatértek a szállodába, Herman úgy döntött, hogy kikölcsönzi a vendégek rendelkezésére álló egyik csónakot. Masa megpróbálta lebeszélni. – Mindketten belefulladunk – érvelt. De a végén azért csak beleült a csónakba, és rágyújtott. Herman tudott evezni, de úszni egyikük se. Az ég tiszta volt és áttetszően kék, fújt a szél. Hullámok emelkedtek és elültek, a csónak oldalához csapódtak, ringatták, akár egy bölcsőt. Herman időnként csobbanást hallott, mintha valami szörny lapulna a vízben, némán követné őket, készen rá, hogy bármelyik pillanatban felbillentse őket. Masa aggodalmas arckifejezéssel figyelte Hermant, utasítgatta, bírálta. Nem nagyon bízott a férfi ügyességében. Vagy csak a maga szerencséjében.
– Nézd azt a pillangót!
Masa egy pontra mutatott. Hogy az ördögbe repülhetett a parttól ilyen messzire? Hogy fog visszajutni? A levegőben verdesett. Cikcakkban repült, nem egyenes irányban, aztán hirtelen eltűnt szem elől. A váltakozó arany és árnyékos hullámok hatalmas, folyékony sakktáblává alakították a tavat.
– Vigyázz! Ott egy szikla!
Masa hirtelen felült és a csónak megbillent. Herman sietve hátrafelé kezdett evezni. A szikla kiállt a vízből, csipkés volt és hegyes, moha borította – jégkorszaki gleccsermaradvány, amely hajdanán kivájta a földből ezt a medencét. Ellenállt esőnek, hónak, fagynak, forróságnak. Nem félt senkitől. És nem szorult megváltásra, már meg volt váltva.
Herman kievezett a partra, és kiszálltak. Bementek a bungalóba, lefeküdtek, és betakaróztak a gyapjútakaróval. Masa szeme mintha mosolygott volna a lehunyt szemhéja alatt. Aztán az ajka mozogni kezdett. Herman rábámult. Ismeri ezt az asszonyt? Még a vonásai is idegennek tűntek. Soha még ilyen tüzetesen nem vette szemügyre az orra ívét, az állát, a homlokát. És vajon mi megy végbe az agyában?
Masa megremegett és felült. – Az imént apámat láttam.
Egy ideig hallgatott. Aztán megkérdezte: hányadika van?
Herman számolgatott.
– Hét hete nem járt nálam a látogatóm – mondta Masa.
Előbb Herman nem is értette, miről beszél. A nők, akikkel valaha dolga volt, mind másképpen emlegették a menstruációjukat: a szent nap, a vendég, a havibaj. Most megijedt, s Masával együtt visszaszámolt.
– Akkor késik.
– Nekem sosem szokott késni. Más dolgokban tudom, hogy nem vagyok normális, de ebben száz százalékig megbízható vagyok.
– Menj el egy orvoshoz.
– Ilyen korán nem tudják megállapítani. Várok még egy hetet. Az abortusz Amerikában ötszáz dollárba kerül. – Masa hangja megváltozott. – És amellett veszélyes is. Egy nőnek, aki az önkiszolgálóban dolgozott, elvették a gyerekét. Vérmérgezést kapott, és bele is halt. Micsoda szörnyű vég! És mit csinálna anyám, ha bármi történne velem? Felőled biztosan éhen is halhatna.
– Hagyd abba a melodrámát. Még nem vagy halálodon.
– Mennyire van az élet a haláltól? Én láttam embereket meghalni, úgyhogy tudom.

A rabbi láthatóan újabb tréfával készült az aznap esti vacsorára: anekdotáinak tárháza kifogyhatatlannak tűnt. A nők kuncogtak. A főiskolás pincérek lármásan szolgálták fel az ennivalót. Az álmos gyerekek nem akartak enni, az anyák a kezükre csaptak. Egy nő, aki nemrég érkezett Amerikába, visszaküldte az ételt, mire a pincér megkérdezte: – Hitlernél nagyobb volt a választék?
Később a kaszinóban gyűltek össze, ami nem volt más, mint egy átalakított pajta. A jiddis költő beszédet mondott, Sztálint dicsőítette és proletár költőktől szavalt. Egy színésznő hírességeket utánzott. Sírt, nevetett, sikoltozott, grimaszolt. Egy színész, aki egy New York-i varietészínházban lépett fel, obszcén tréfákat adott elő a felszarvazott férjről, akinek a felesége az ágy alá rejtette kozák szeretőjét, meg egy másikat a rabbiról, aki felkeresett házában egy ledér nőszemélyt, hogy a jó erkölcsről prédikáljon neki, aztán nyitott sliccel távozott. A nők és a fiatal lányok gurultak a nevetéstől. – Miért olyan fájdalmas nekem ez az egész? – kérdezte Herman magától. A kaszinó alpárisága kész istentagadás. Szégyent hoz a holokauszt tragédiájára. Néhány vendég végigcsinálta a náci terror borzalmait. A nyitott ajtón éjjeli lepkék röpültek be, vonzotta őket az éles fény, a benti hamis nap. Egy ideig repkedtek, aztán holtan zuhantak alá, mert nekirepültek a falnak, vagy összeégtek a villanyégőkön.
Herman körülnézett, és látta, hogy Masa egy nagydarab férfival táncol, aki kockás inget visel, zöld sortot, és kilátszik a szőrös combja. Fogta Masa derekát, aki alig érte fel a vállát. Az egyik pincér trombitán játszott, a másik dobolt. Egy harmadik egy házilagos készítésű hangszeren játszott, olyan volt, mint egy fazék, amelybe lyukakat fúrtak.
Amióta Herman eljött New Yorkból, keveset volt egyedül. Némi tétovázás után kiment anélkül, hogy Masa látta volna, amikor távozott. Holdtalan, hideg éjszaka volt. Herman elhaladt egy farm előtt. Egy borjú állt egy istállóban. A néma teremtés döbbenetével meredt az éjszakába. Nagy szeme mintha ezt kérdezte volna: Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Hideg szellő érkezett a hegyek felől. Meteorok szántották az eget. Ahogy Herman távolodott, a kaszinó egyre kisebbnek látszott, végül már csak akkora volt, mint egy szentjánosbogár. Minden szkepticizmusa ellenére Masát nem hagyták cserben a normális ösztönei. Férjre vágyott, gyerekekre, saját háztartásra. Szerette a zenét, a színházat, mulatott a színész tréfáin. Hermanból ugyanakkor nem tágított a bánat, amely csillapíthatatlannak bizonyult. Ő nem Hitlernek volt az áldozata. Áldozat volt ő már jóval Hitler előtt.
Egy kiégett ház megmaradt vázához ért és megállt. Odavonzotta az orrfacsaró bűz, a valaha ablakként szolgált lyukak, a kormos bejárat, a fekete kémény, és bement. Ha léteznek démonok, itt, a romok közt bizonyára otthon érzik magukat. Ha már az emberi lények közt nincs maradása, talán a kísértetek közt majd jobban érzi magát. Elélne itt élete hátralevő részében? Állt a megszenesedett falak közt, beszívta a rég eloltott tűz ottmaradt szagát. Szinte hallotta, ahogy az éjszaka lélegzik. Még azt is hallani vélte, hogy horkol álmában. Fülében csengett a csend. Szén és hamu közt lépdelt. Nem, ő nem vehet részt ebben a színészkedésben, nevetgélésben, táncban, éneklésben. Egy lyukon át, amely valaha ablakként szolgált, kilátott a sötét égre – a hieroglifákkal telerótt mennyei papiruszra. Pillantása megállapodott három csillagon, amelyek a héber „szegul” magánhangzóra emlékeztettek. Három napot látott, bizonyára mindháromnak megvoltak a saját bolygói, üstökösei. Milyen különös, hogy egy koponyába gyömöszölt kis izomköteg képes meglátni ily távoli tárgyakat. Milyen furcsa, hogy egy serpenyőre való agy folyvást csak tűnődjön, de soha semmilyen következtetésre ne jusson! És hogy hallgatnak mind: Isten, a csillagok, a halottak. Akik meg beszélnek, nem mondanak semmit…
Visszafordult a kaszinó felé, amely addigra teljesen sötétbe borult. Az imént még lármás épület mostanra elcsendesedett, kiürült, a benne található élettelen tárgyak csendjébe süppedt. Herman keresni kezdte a bungalót, de tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Bárhová ment, ott eltévedt – városokban, vidéken, hajón, szállodában. Egyetlen villanykörte világított annak a háznak a bejáratánál, amelyben az iroda működött, de nem volt benne senki.
Herman agyán átvillant a gondolat: talán Masa lefeküdt a zöld sortot viselő táncosával. Nem látszott valószínűnek, de hát minden megeshet az ilyen hitehagyott embereknél. Miből áll a civilizáció, ha nem gyilkosságból és paráznaságból? Masa bizonyára meghallotta a lépteit. Egy ajtó kinyílt, és ő meghallotta az asszony hangját.

Masa altatót vett be és elaludt, de Herman éberen feküdt. Előbb megvívta megszokott harcát a nácikkal, atombombát dobott le rájuk, titokzatos fegyverekkel tönkrezúzta a hadseregüket, hajóhadukat kiemelte az óceánból, és kitette a szárazföldre, Hitler berchtesgadeni villájának közelében. Hiába minden igyekezete, a gondolatainak nem tudott megálljt parancsolni. Az agya járt, mint valami önjáró gépezet. Lenyelte megint a varázsitalt, amelynek segítségével feltárult előtte a tér és az idő, „a magán való dolog”. És az elmélkedés mindig ugyanoda vezetett: Isten (vagy nevezzük bárminek) minden bizonnyal bölcs, de hogy könyörületes volna, annak nyoma sincs. Amennyiben a könyörületesség Istene létezik a mennyei hierarchiában, csupáncsak egy tehetetlen kisisten, afféle mennybéli zsidó a mennybéli nácik között. Amíg az ember bátorságot nem gyűjt, hogy kilépjen ebből a világból, addig csak bujdokolhat, próbálhatja menteni, ami menthető az alkohol, az ópium, a lipski szénakazal vagy Sifra Pua kis szobája segítségével.
Végre elaludt, és napfogyatkozásról meg egy temetési menetről álmodott. Mentek hosszú sorban a fekete lovak vontatta, óriások hajtotta halottaskocsik. Ők voltak a halottak meg a gyászolók is. Ez hogyan lehetséges? – kérdezte magát álmában. – Egy halálraítélt törzs kiviheti önmagát a saját temetésére? – Fáklyákat vittek és valami földöntúli gyászdalt énekeltek. Köpönyegük a földet verte, sisakjuk csúcsa a felhőkig ért.
Herman megrezzent, és az ágy rozsdás rugói megnyikordultak. Rémülten, izzadva felriadt. A gyomra felfúvódott, a hólyagja megtelt. Nyirkos volt a párna a feje alatt, és összetekeredett, mint a mosott, kifacsart ruha. Mennyit alhatott? Egy órát? Hatot? A bungalóban koromsötét volt és téli hideg. Masa felült az ágyban, sápadt arca világított a sötétben. – Herman, félek a műtéttől! – kiáltotta rekedt hangon, a hangja olyan volt, mint Sifra Puáé. Beletelt néhány másodpercbe, amíg Herman rájött, hogy miről beszél.
– Megértem.
– Talán Leon hajlandó elválni. Majd őszintén elmondok neki mindent. Ha nem válik el, a gyerek az ő nevét fogja viselni.
– Én nem válhatok el Jadwigától.
Masa dühöngeni kezdett. – Hogyhogy nem válhatsz el?! – kiabált. – Amikor Anglia királya feleségül akarta venni azt a nőt, akit szeretett, lemondott a trónról, te meg képtelen vagy szabadulni egy ostoba parasztlánytól! Nincs törvény, amelyik rákényszeríthet, hogy vele élj. A legrosszabb esetben tartásdíjat kell fizetned. Majd én túlórázom és megfizetem!
– Tudod, hogy Jadwiga belepusztul, ha elválok tőle.
– Egyáltalán nem tudom. Mondd csak: rabbi adott össze azzal a nőszeméllyel?
– Hogy rabbi? Ugyan.
– Hát akkor?
– Polgári házasságot kötöttünk.
– A zsidó törvény szerint az nem is érvényes. Vegyél el engem a zsidó törvény szerint. Én nem tartok igényt a goj papírjaikra.
– Nincs az a rabbi, aki engedély nélkül összeadna. Ez itt Amerika, nem Lengyelország.
– Majd én kerítek olyan rabbit, aki összead.
– Az még akkor is bigámia, sőt, még annál is rosszabb – poligámia.
– Soha senki meg nem tudja. Csak anyám meg én. Elköltözünk onnét, és használhatsz olyan nevet, amilyent csak akarsz. Ha a sikszéd olyan fontos neked, hogy nem bírsz nélküle élni, majd heti egy napot vele leszel. Én meg majd megbékélek a gondolattal.
– Előbb vagy utóbb letartóztatnak és kitoloncolnak.
– Amíg nincs házassági bizonyítvány, senki sem tudja ránk bizonyítani, hogy férj és feleség vagyunk. Rögtön az esküvői ceremónia után elégetheted a ketubát.
– Egy gyereket be kell jelenteni.
– Majd kitalálunk valamit. Épp elég, hogy hajlandó vagyok osztozni rajta egy idiótával. Hadd mondom végig. – Masa hangja megváltozott. – Itt ültem, és egy teljes óra hosszat gondolkodtam. Ha nem egyezel bele, mehetsz most rögtön, és ne is lássalak többé. Kerítek egy orvost, aki megcsinálja a műtétet, de akkor soha többé ne kerülj a szemem elé. Kapsz egy perc gondolkodási időt. Ha nemet mondasz, öltözz és tűnj el innét. Egyetlen további pillanatig nem akarlak látni.
– Azt akarod, hogy szegjem meg a törvényt. Rettegni fogok, ha az utcán meglátok egy rendőrt.
– Így is rettegsz. Felelj!
– Igen.
Masa sokáig hallgatott.
– Ezt most csak úgy mondtad? – kérdezte végül. – Vagy holnap kezdhetem az egészet elölről?
– Nem, döntöttem.
– Ultimátum kell ahhoz, hogy téged valaki elhatározásra bírjon. Holnap reggel első dolgom, hogy felhívom Leont és megmondom neki, hogy bele kell egyeznie a válásba. Ha nem hajlandó, kicsinálom.
– Mire készülsz? Agyonlövöd?
– Arra is képes vagyok, de vannak más eszközeim. Törvény szerint annyira tréfli, mint egy sertés. Ha följelentem, másnap kitoloncolják.
– A zsidó törvény szerint így is, úgy is törvénytelen lesz a gyerekünk. Mert a válás előtt fogant.
– A zsidó törvény meg az összes többi annyi nekem, mint a tavalyi dér. Csak anyámért teszem, csakis őérte.
Masa fölkelt az ágyból és föl-alá járkált a sötétben. Egy kakas kukorékolt; a többi felelt neki. Kékes fény áradt be az ablakon. Véget ért a nyári éjszaka. A madarak mind egyszerre kezdtek csivitelni. Herman nem bírt tovább az ágyban maradni. Felkelt, nadrágot, cipőt húzott és kinyitotta az ajtót.
Odakinn ki-ki folytatta kora reggeli tevékenységét. A kelő nap gyerekes festményt mázolt az éjszakai égre – pacákat, foltokat, elkent színeket. Harmat ült a fűre és tejfehér köd lebegett a tó fölött. Három madárfióka üldögélt egy faágon a bungaló közelében, csőrüket nagyra tátották, miközben az anyjuk etette őket apró rügyekkel, kukacokkal. Az anya elszántan röpködött ide-oda, mint aki tudja a kötelességét. A nap felbukkant a tó mögül. A víz lángra gyúlt. Lepottyant egy toboz, készen rá, hogy megtermékenyítse a földet, és új fenyőket hozzon létre.
Masa mezítláb, hosszú hálóingben lépett ki a házból, ajkai közül cigaretta lógott.
– Az első napon, hogy megismertelek, tudtam, hogy gyereket akarok tőled.
 

 

 

Herman két napot töltött Jadwigával. Mivel feltett szándéka volt, hogy Masával tart az asszony egyhetes szabadsága idején, volt olyan előrelátó, és jó előre megmondta Jadwigának, hogy a messzi Chicagóba készül utazni. Hogy távollétéért már előre kárpótolja, egynapos kirándulásra vitte. Mindjárt reggeli után végigmentek a parti sétányon, ahol Herman jegyet váltott a körhintára. Jadwiga majdhogynem sikoltozott, amikor a férfi felültette egy oroszlánra – ő maga egy tigris hátára ült fel. Jadwiga fél kézzel az állat sörényébe kapaszkodott, a másikkal egy fagylaltos tölcsért szorongatott. Ezután fölültek az óriáskerékre, a kis fülke, amelyben ültek, ide-oda himbálózott velük. Jadwiga Hermanra zuhant, s közben rémülten, ujjongva kacagott. Ebédre knist ettek, és töltött pulykanyakat, kávét ittak, aztán lesétáltak a Sheepshed öbölhöz, onnét hajóval átkeltek Breezy Pointra. Jadwiga félt, hogy majd tengeribeteg lesz, de nyugodt volt a víz, a zöldben-aranyban játszó hullámok alig mozdultak. A szellő belekapott Jadwiga hajába, végül hátrakötötte egy kendővel. Amikor a hajó kikötött, a parton zenekar muzsikált, és Jadwiga limonádét ivott. Este, a halvacsora után Herman moziba vitte, egy musicalhez, amelyben táncoltak, énekeltek, gyönyörű nők és csodás paloták tündököltek. Lefordított neki mindent, hogy tudja, miről szól. Jadwiga szorosan odabújt hozzá, fogta a kezét és időről időre az ajkához emelte. – Olyan boldog vagyok… annyira szerencsés – suttogta. – Maga Isten vezérelt hozzám!
 Aznap éjjel, néhány órányi alvás után Jadwiga vágyakozással ébredt. Könyörgött, ahogy már annak előtte többször is, hogy ajándékozza meg egy gyermekkel, hogy szervezze meg, hogy ő maga áttérhessen a judaizmusra. Herman pedig mindent megígért.
Reggel Masa felhívta Hermant,  hogy elmondja, a szabadságát néhány nappal elhalasztották, mert a pénztáros, akinek helyettesítenie kellett volna a kasszánál, megbetegedett. Herman azt mondta Jadwigának, hogy a chicagói utat, amelyen sok könyvet remélt eladni, egyelőre elhalasztották, helyette Trentonba megy, ide a közelbe. Rövid időre beugrott a rabbi Huszonharmadik utcai irodájába, aztán felszállt arra a metróra, amelyik Masa lakásához visz. Akár elégedett lehetett volna a dolgok állásával, ezzel szemben gyötrődött, mint aki valamely közelgő katasztrófától tart. Mi lehet az – csak nem fog megbetegedni? Netán Masát vagy Jadwigát éri valami tragédia, Isten ne adja? Vagy őt tartóztatják le és deportálják, amiért nem fizette be az adót? Való igaz, alig keres, de azért a bevallási ívet ki kellett volna töltenie – könnyen lehet, hogy tartozik néhány dollárral a szövetségi kormánynak vagy az államnak. Hermannak tudomása volt róla, hogy néhány honfitársa Cziwkewből tudja, hogy ő Amerikában van, és keresi is vele a kapcsolatot, de ő inkább tartotta volna a távolságot. Minden emberi érintkezés potenciális veszélyt rejtett magában. Tudta azt is, hogy távoli rokonai is élnek Amerikában, de nem firtatta hol, tudni se akarta.
Azt az estét Herman Masával töltötte. Veszekedtek, kibékültek, megint veszekedtek. És mint mindig, most is esküdöztek égre-földre, hogy majd ez lesz meg az lesz, holott tudták mindketten, hogy az ígéreteket nem fogják megtartani, hogy a vágyaik soha nem fognak beteljesülni, s hogy a pillanat hevében feltett kérdéseikre nincs, és nem is lehet válasz. Masa tépelődött, hogy vajon eltűrné-e, hogy Herman a nővérével háljon, már ha volna neki. És vajon ő maga örömest lenne-e Hermané és a férfi bátyjáé egyszerre, ha volna neki bátyja. Mit tenne Masa, ha az apja még élne, és ő egyszer csak halálosan, vérfertőzőn beleszeretne? Kívánná-e Herman még akkor is, ha úgy döntene, hogy visszamegy Leon Tortshinerhez, vagy hozzámenne valami gazdag emberhez a pénzéért? Ha az anyja meghalna, Herman odaköltözne-e hozzá Jadwigával? Elhagyná-e, ha impotens lesz? Beszélgetéseik gyakran a halál témájához vezettek. Mindketten érezték, fiatalon fognak meghalni. Masa újra meg újra azzal állt elő, hogy Herman vegyen egy kétszemélyes sírhelyet, ahol majd együtt temethetik el őket. A szenvedély csúcspontján Masa biztosította, hogy majd a sírban is fölkeresi, hogy szeretkezhessenek. Hogy is lehetne másképp?
Masa kora reggel elment az önkiszolgálóba, Herman ágyban maradt. Mint mindig, most is késett a Lampert rabbinak végzett munkájával, és úgy döntött, befejezi az ígért kéziratot. Hamis címet adott meg a rabbinak, ahová a telefont bevezettesse, de a rabbi megfeledkezni látszott az egészről. Hála Istennek, a saját dolgai jobban lekötötték. A rabbi jegyzeteket készített, de aztán soha beléjük sem pillantott. Ilyen zagyva világot, mint ez a mostani, a régi filozófusok és gondolkodók egyike se tudott volna elképzelni. Kapkodva dolgozni, kapkodva enni, kapkodva beszélni – sőt, kapkodva meghalni. Talán ez a lótás-futás is Isten egyik attribútuma. Az elektromágneses áramlás és a világegyetem középpontja felől kifelé tartó impulzus arra enged következtetni, hogy Isten türelmetlen. Megadja a kezdőlökést Metatron angyalnak, Metatron oldalba böki Szandalfon angyalt, a szeráfokat, kerubokat, ofanim, erelim. Molekulák, atomok és elektronok őrült sebességgel száguldoznak. Az idő is szűkében van az időnek, amelyben véghezvigye a végtelen térben, határtalan kiterjedésben magára vállalt feladatokat.
Herman elaludt megint. Kapkodós volt az álma is, egyik átcsapott a másikba, eltörölve az identitás törvényét, tagadva az ész kategóriáit. Azt álmodta, hogy miközben Masával közösül, a nő testének felső része elválik az alsó részétől, a tükör elé áll, onnan dorgálja, a szemére vetve, hogy csak egy fél asszonnyal szeretkezik. Herman kinyitotta a szemét. Az óra negyed tizenegyet mutatott. Sifra Pua a reggeli imáját mondta a másik szobában – lassan, szótagolva. Herman felöltözött és kiment a konyhába, ahol az asszony, szokás szerint, kész reggelivel várta. Az asztalon egy jiddis újság feküdt.
Miközben a kávéját itta, átfutotta. Egyszer csak a saját nevével találta szembe magát. A „Személyes” hirdetések között ez állt: „Reb Abraham Nissen Jaroslaver kéri Mr. Herman Brodert Cziwkewből, hogy lépjen vele érintkezésbe.” Mellette egy East Broadway-i cím és telefonszám. Herman dermedten ült. Merő véletlen, hogy ezt a felhívást meglátta. Többnyire beérte azzal, hogy átfutotta a főcímeket a címoldalon. Tudta, kicsoda Reb Abraham Nissen Jaroslaver – elhalt feleségének, Tamarának a nagybátyja, tanult ember, egy aleksandrówi haszid. Amikor Herman kiérkezett Amerikába, felkereste, és megígérte, hogy meglátogatja megint. Habár az unokahúga elpusztult, reb Abraham Nissen készen állt, hogy segítse Hermant, ő viszont kerülte, mert nem akarta tudomására hozni, hogy egy sikszét vett feleségül. És tessék, most reb Abraham Nissen az újságban keresi!
– Mit jelenthet ez? – tanakodott Herman magában. Félt ettől az embertől, aki kapcsolatban állt a Cziwkewi földijeivel. Majd úgy teszek, mintha nem láttam volna, döntötte el végül. De csak ült ott, és továbbra is a hirdetést bámulta. Megszólalt a telefon, és Sifra Pua felvette. – Herman, téged keresnek. Masa az.
Masa azért telefonált, hogy elmondja, egy órával tovább kell dolgoznia, ezért csak négykor találkozhat Hermannal. Amíg beszéltek, Sifra Pua fölvette az újságot. Észrevette Herman nevét, meglepetten feléje fordította a fejét, és ujjával az újságra bökött. Mihelyt Herman letette, Sifra Pua megjegyezte: – Téged keresnek az újságban. Itt van, ni.
– Igen, láttam.
– Hívd föl. Ott a telefonszám. Ki ez?
– Ki tudja? Talán valaki még otthonról.
– Hívd fel őket. Ha írnak az újságnak, akkor bizonyára fontos.
– Nekem ugyan nem.
Sifra Pua szemöldöke a magasba szökött. Herman ült tovább az asztalnál. Végül kitépte a hirdetést. Megmutatta az asszonynak, hogy a hátán is csak egy másik hirdetés van, és hogy ha el akarja olvasni az újságot, egyik cikkből sem fog hiányozni. – Be akarnak vonni a bajtársi körükbe, de nekem erre se időm nincsen, se türelmem – mondta végül.
– Talán előkerült valami rokon.
– Nem maradt senki.
– Manapság, ha keresnek valakit, annak megvan a jó oka.
Herman már korábban elhatározta, hogy visszamegy a szobájába és dolgozik néhány órát. De most elköszönt Sifra Puától és elment otthonról. Lassú léptekkel megindult a Tremont Avenue felé. Gondolta, kimegy a parkba, leül egy padra, és ott átnézi a kéziratát, de a lába egy telefonfülke felé vitte. Nyomott volt a kedélye, és rájött, hogy az előérzet, amely az elmúlt napokban nem hagyott neki nyugovást, ezzel a hirdetéssel lehet kapcsolatban. Igenis van telepátia, távolbalátás – akárhogy hívják.
Befordult a Tremont Avenue-ra és bement egy drogériába. Feltárcsázta az újságban megadott telefonszámot. – Biztos, hogy bajba kerülök – gondolta. A telefon kicsengett, de nem vették fel.
Nos, jobb is így, döntötte el. Nem hívom többé.
Abban a pillanatban reb Abraham Nissen hangja hallatszott: – Halló, ki beszél? – Öreg, recsegő hang volt, és ismerős, pedig Herman csak egyszer beszélt vele, és akkor sem telefonon.
Herman megköszörülte a torkát. – Herman vagyok – mondta. – Herman Broder.
Csend lett, mintha reb Abraham Nissennek elállt volna a szava meglepetésében. A következő pillanatban már összeszedte magát; a hangja erősebb lett, tisztább. – Herman? Láttad a hirdetést az újságban? Híreim vannak, de ne ijedj meg. Nem rossz hír… Mentsen Isten. Épp ellenkezőleg. Ne idegeskedj.
– Miről van szó?
– Híreket kaptam Tamar Rachelről… Tamaráról. Él.
Herman nem szólt. Nyilvánvalóan valahol, a tudata legmélyén számolt a lehetőséggel, mert nem döbbent meg annyira, mint amennyire megdöbbenhetett volna. – És a gyerekek? – kérdezte.
– A gyerekek odavesztek.
Herman sokáig hallgatott. Saját sorsának elképesztő kitérői már eddig is oly különösek voltak, hogy ő már semmin meg nem lepődött. – Ez meg hogy lehetséges? – kérdezte önkéntelenül. Egy szemtanú látta, hogy lelőtték… hogy is hívták? Nem jut eszembe.
– Igen, így igaz, lelőtték, de életben maradt. És emberbarát gojok megmentették. Később pedig visszakerült Oroszországba.
– És most hol van?
– Itt, a házamban.
A két férfi ismét hosszasan hallgatott. Aztán Herman megkérdezte: – Mikor érkezett?
– Péntek óta van nálam. Csak bekopogtatott és bejött. Egész New Yorkban kerestünk. Egy perc, és idehívom.
– Ne, máris jövök.
– Hogyan? Nos…
– Most rögtön indulok – ismételte meg Herman. Le akarta tenni a kagylót, de az kiesett a kezéből, és csak himbálózott a zsinór végén. Herman továbbra is hallani vélte reb Abraham Nissen hangját. Kinyitotta a telefonfülke ajtaját. A szemközti pult előtti bárszéken egy nő ült, szalmaszálon át szívogatta az italát, s közben egy férfi süteményt tett le elé. Kikezdett a férfival, agyonfestett arcán az ezer apró ránc esedező mosolyban futott össze – azoknak az alázata rítt le róla, akik már csak könyörögni tudnak, követelni nem. Herman a helyére tette a kagylót, kilépett a fülkéből, és az ajtóhoz ment.
Masa gyakran vágta a fejéhez, hogy olyan gépies – és most az egyszer igazat adott neki. Az érzései leblokkoltak, agya csak hideg számításra volt képes. Négykor találkoznia kell Masával. Megígérte Jadwigának, hogy estére hazaér. Még be kell fejeznie a rabbi kéziratát. Ahogy ott álldogált a drogéria ajtajában, a ki- és beáramló vevők nekimentek. Eszébe jutott, mit mondott Spinoza: „az akaratnak nincs semmiféle vonatkozása a mozgáshoz, nem is lehetséges semmiféle összehasonlítás az elmének és a testnek hatalma, vagyis ereje között…”
Herman megindult, de nem emlékezett, melyik irányban van az önkiszolgáló kávéház. Megállt egy postaláda előtt.
– Tamara él! – mondta ki hangosan. Ez a hisztérikus nő, aki agyongyötörte, akitől épp válni készült, amikor a háború kitört, feltámadt halottaiból. Nevethetnékje támadt. A metafizika tréfamestere végzetes gúnyt űz belőle.
Herman tudta, hogy minden perc aranyat ér, mégse tudott mozdulni. Nekidőlt a postaládának. Egy asszony épp egy levelet pottyantott a ládába, és gyanakodva méregette. Meneküljön? Hová? Kivel? Masa nem hagyhatja itt az anyját. Pénze nincs. Tegnap felváltott egy tízdollárost, és amíg a rabbitól meg nem kapja a fizetését, addig négy dollár meg némi apró az összes vagyona. És mit mondjon Masának? Az anyja biztosan megemlíti neki az újsághirdetést.
Az órájára koncentrált. A kismutató a tizenegyesen állt, a nagy meg a hármason, de hogy ez mit jelent, az nem állt össze a fejében. Belemerült az óra számlapjának tanulmányozásába, mintha komoly szellemi erőfeszítést igényelne az idő megállapítása.
– Ha legalább a jobbik öltönyömet viselném! – Herman életében először érezte át azt, ami a többi menekültnél alapkövetelmény: hogy sikeresnek higgyék Amerikában. Ugyanakkor ez a hiú ábránd hangos kacagásra ingerelte.

Herman a magasvasúthoz baktatott, és felmászott a lépcsőn. Az őrá gyakorolt hatásán kívül Tamara visszatérte semmin sem változtatott. Az utasok – mint mindig – most is újságjukba mélyedtek és rágógumiztak. A vasút ventillátorai a megszokott hangon surrogtak. Herman fölemelt a padlóról egy elhajított újságot, és olvasni próbált. Az ügetőeredményeknél volt nyitva. Lapozott, elolvasott egy viccet és elmosolyodott. A látszat szubjektivitása mellett létezik egy misztikus objektivitás.
Herman szemébe húzta kalapja karimáját, hogy a fény ne bántsa a szemét. – Bigámia? Az hát, bigámia. – Valójában akár poligámiával is vádolhatnák. Attól fogva, hogy halottnak hitte Tamarát, igyekezett csak a jó tulajdonságaira emlékezni. Az asszony szerette. Alapjában véve szellemi lény volt. Herman gyakran beszélgetett a lelkével, bocsánatáért esedezett. Ugyanakkor tudta, hogy a halála kész megváltás volt a számára. Még a lipski szénakazalban elvesztegetett évek is üdülésnek tűntek mindazzal a kínzással szemben, amelyeknek Tamara az együtt töltött évek során alávetette.
Herman már nem emlékezett pontosan, miért is civakodott oly elszántan az asszonnyal, miért hagyta ott, és miért hanyagolta el a gyermekeit. Férj és feleség között a veszekedés véget nem érő viszálykodássá fajult, amelyben az egyik fél sem tudta soha meggyőzni a másikat. Tamara megállás nélkül az emberiség megváltásáról szónokolt, a zsidóság rettenetes sorsáról, a nő helyzetéről a társadalomban. Agyondicsért könyveket, amelyeket Herman alig tartott többre közönséges fércműnél, olyan darabokért lelkesedett, amelyektől a férfi viszolygott, élvezettel harsogta a divatos dalokat, és a pártdemagógok előadásait rendre végighallgatta. Amikor kommunista volt, csekista bőrkabátban járt, amikor cionista lett, a nyakában Dávid-csillagot viselt. Szünet nélkül ünnepelt, tiltakozott, petíciókat írt alá, és ilyen-olyan pártcélokra gyűjtött. A harmincas évek végén, amikor a náci vezérek Lengyelországban jártak, és a nacionalista egyetemi hallgatók megverték a zsidókat és arra kényszerítették őket, hogy állva hallgassák végig az egyetemi előadásokat, másokhoz hasonlóan Tamara is a vallás felé fordult.
Iránta érzett haragjában Herman észre se vette, hogy közben az asszony mennyire rajong érte és a gyerekekért, de azt se, hogy mindig, mindenben mellette állt, és segítette őt is meg minden rászorulót. Még amikor elköltözött otthonról és albérletbe ment, Tamara akkor is odajárt, hogy kitakarítson, és ennivalót vigyen neki. Ápolta, amikor beteg volt, megvarrta a ruháit, és kimosta az ágyneműjét. Még a disszertációját is legépelte, holott humanista-ellenesnek, nőellenesnek és végkövetkeztetését tekintve lehangolónak tartotta.
– Lehetséges, hogy lehiggadt? – tette fel a kérdést magában. – Vajon mennyi idős lehet? – Pontosan nem tudta, hány éves, de azt igen, hogy nála idősebb. Herman megpróbált rendet teremteni az események sorában, összerakosgatni, vajon mi történhetett az elmúlt évek alatt. A gyerekeket elvették tőle. Lelőtték; golyóval a testében menedéket talált egy goj családnál. A sebe meggyógyult, átcsempészték Oroszországba. Mindez 1941 előtt történhetett. És hol volt attól fogva?  Hogyhogy nem hallott felőle 1945 óta? Kétségtelen, hogy nem kerestette. Soha nem nézte végig azokat a listákat a jiddis újságokban, amelyekben eltűnt rokonokat kerestek. Volt-e valaki ilyen kínos helyzetben, tette fel a kérdést magában. Nem. Évmilliók, évmilliárdok telhetnek el, mielőtt nem várt körülmények így alakulhatnak. Hermannak ismét nevethetnékje támadt. Valami mennyei akarat őrajta kísérletezik, valahogy úgy, ahogyan a német orvosok kísérletezhettek a zsidókon.
Az eső elállt, és Herman felpattant – Tizennegyedik utca! Felment a lépcsőn, ki az utcára, keletnek fordult, és az autóbuszmegállóba ment, ahová a keletre tartó buszok érkeztek. Hűvös volt a reggel, de már percről percre melegedett. Az ing Herman hátára tapadt. Valamelyik ruhadarab szűk volt, de képtelen volt rájönni, melyik lehet. A gallér lehet, az alsónadrág dereka, netán a cipő? Elhaladt egy tükör előtt és meglátta magát: sovány volt, csont és bőr, kicsit hajlott hátú, ütött-kopott kalapban és gyűrött nadrágban. A nyakkendője félrecsúszott. Alig néhány órája borotválkozott, de a szakálla máris kiütközött, és árnyékot vetett az arcára. – Így nem állíthatok be oda! – döntötte el rémülten. Léptei lelassultak. Megnézte magát egy kirakatüvegben. Talán venni kéne egy olcsó inget. Hátha van egy hely a közelben, ahol kivasaltathatja az öltönyét. De legalább a cipőjét kipucoltathatná. Megállt egy fekete cipőpucoló fiú előtt, aki ujjaival kent krémet a cipőjére, de úgy, hogy a lábbelin keresztül is csiklandozta Herman lábujjait. A porral, benzingőzzel, aszfalt-, és izzadságszaggal teli meleg levegő émelyítően hatott. – Vajon meddig lehet ezt tüdővel bírni, tűnődött. – Meddig maradhat fenn egy öngyilkos civilizáció? Mind megfulladnak… előbb megőrülnek, azután megfulladnak.
A fekete fiú megjegyzést tett Herman cipőjére, de ő nem értette a kiejtését. A szavaknak csupán az első szótagja hatolt el a füléig. A fiú derékig meztelen volt. Kockafejéről izzadságcseppek fröcsköltek
– Hogy megy az üzlet? – kérdezte Herman, hogy megpróbáljon beszédbe elegyedni. – Nagyon jól – felelte a fiú.

Herman a Union Square-ről az East Broadwayre tartó buszon ült és kinézett az ablakon. Amióta kijött Amerikába, megváltozott a környék. Most sok Puerto Ricó-i élt errefelé. Egész háztömböket leromboltak. Ugyanakkor itt-ott még mindig látszottak jiddis cégérek, egy zsinagóga, jesiva, aggok háza. Valahol ezen a vidéken volt a Cziwkewi Baráti Kör egylete, amelyet Herman oly igen igyekezett elkerülni. A busz kóser vendéglők, egy jiddis filmszínház, rituális fürdő, egy esküvőkre vagy bár micvákra kibérelhető rendezvényterem, meg egy zsidó temetkezési vállalkozó előtt haladt el. Herman fiúkat látott olyan hosszú pajesszal, amelyhez fogható még Varsóban sem akadt, a fiúk fején széles karimájú bársonykalap. Ebben a negyedben, meg a híd túloldalán, Williamsburgben telepedtek le a magyar haszidok, a saczi, belzi és bobowi rabbik követői, tovább folytatva ősi civódásaikat. Akadtak szélsőséges haszidok, akik még Izrael földjét sem ismerték el.
Az East Broadwayn, ahol Herman leszállt a buszról, egy pincehelyiségbe bepillantva ősz szakállú férfiakat pillantott meg, akik a Talmudot tanulmányozták. Busa szemöldökük alól éles, tudós szemmel pásztázták a sorokat. Magas homlokukon a ráncok a pergamentekercsekre vonalzóval húzott sorokra emlékeztették Hermant, amelyeket az írnokok használtak sorvezetőnek. Az öregemberek arcából ugyanaz az ősi, megátalkodott bánat sugárzott, mint a könyvekből. Herman egy percig eljátszott a gondolattal, hogy csatlakozik hozzájuk. Vajon mikor lesz neki is ilyen ősz szakálla?
Eszébe jutott a történet, amelyet egy földijétől hallott reb Abraham Nissen Jaroslaver Amerikába érkezéséről, néhány héttel azelőtt, hogy Hitler megszállta Lengyelországot. Lublinban volt egy kis vállalkozása, amely ritka vallási tárgyú könyveket jelentetett meg. Azért utazott Oxfordba, hogy lemásoljon egy ott felfedezett, régi kéziratot. 1939-ben átjött New Yorkba, hogy támogatókat szerezzen a kézirat kiadásához, és a náci megszállás miatt nem tudott többé hazamenni. A feleségét elvesztette, de New Yorkban elvette egy rabbi özvegyét. Az oxfordi kézirat kiadásáról már letett, helyette a nácik áldozatául esett rabbik műveiből állított össze antológiát. Mostani felesége, Sheva Haddas segítette a munkájában. A hét egy napján – hétfőn – mindketten gyászoltak az Európában mártírhalált haltak emlékére. Olyankor koplaltak, harisnyás lábbal, alacsony zsámolyon, az előírásnak megfelelően süvét ültek.
Amint Herman az East Broadwayn álló ház közelébe ért, eléje tárultak reb Abraham Nissen földszinti lakásának ablakai. Az ablakokon félfüggönyök lógtak, akár az óhazában. Herman felment néhány lépcsőfokon és becsöngetett. Először senki nem nyitott ajtót. Aztán suttogást vélt hallani az ajtó mögül, mintha az odabent lévők azon tanakodnának, vajon beeresszék-e avagy sem. Az ajtó lassan kinyílt, és egy öregasszony, minden bizonnyal Sheva Haddas állt a küszöbön. Alacsony volt, sovány, az orcája ráncos, szája beesett, horgas orrán szemüveg. Magas nyakú ruhában és főkötőben pontosan úgy festett, mint Lengyelországban a hívő asszonyságok. Külsején Amerikának nyoma se látszott, kapkodásra, izgalomra nem vallott semmi; viselkedése inkább arra engedett következtetni, hogy férj és feleség ilyetén egymásra találása számára mindennapos esemény.
Herman köszönt, az asszony biccentett. Egyetlen szó nélkül mentek végig a hosszú előszobán. Reb Abraham Nissen a nappaliban állt – alacsony, zömök, görnyedt ember – sápadt arcú, tömött, sárga-ősz szakállú, zilált pajeszú. A homloka magas, a feje búbján lelapult kipa. Szürkéssárga szemöldöke alatt a barna szeme bizakodást és bánatot tükrözött. Nyitott kaftánja alól kilógtak a széles imarojtok. A ház szaga is a múltat idézte – sülthagyma, fokhagyma, cikória és viasz elegye. Amint reb Abraham Nissen Hermanra nézett, a tekintete ezt sugallta: – Szavakra semmi szükség. – A szomszédos szobába vezető ajtó felé pillantott.
– Hívd be – utasította a feleségét. Az öregasszony higgadt léptekkel távozott a szobából.
– Csoda a mennyekben! – jegyezte meg reb Abraham Nissen.
Sokáig tartott. Herman közben megint suttogó, vitatkozó hangokat vélt hallani. Aztán az ajtó kinyílt, és Sheva Haddas Tamarát vezette be a szobába, akárha egy menyasszonyt kísérne a hüpe alá.
Herman egy szempillantással felmérte a látványt. Tamara kissé megöregedett, de így is meglepően fiatalnak látszott. Amerikai ruhát viselt, és láthatóan nemrégiben járt a kozmetikusnál. A haja ébenfekete és fényes, mint a frissen festett haj általában, az arcát kipirosította, a szemöldökét kitépkedte, a körme vérvörös. Hermant az állott vekni kenyérre emlékeztette, amit betesznek a forró sütőbe, hogy egy kicsit felfrissítsék. Tamara barna szeme oldalvást méregette Hermant. Eddig a pillanatig Herman esküdni mert volna, hogy  tökéletesen emlékszik Tamara arcvonásaira. Most azonban észrevett valamit, amiről eddig teljesen megfeledkezett: egy kis ráncot a szája sarkában, amely ott volt mindig, s amely a bosszúság, gyanakvás és gúny elegyét vetítette az arcára. A férfi rábámult: ugyanaz az orr, ugyanaz az arccsont, ugyanaz a száj, orca, ajak, fül. – Remélem, megismersz – mondta önkéntelen.
– Igen, megismerlek – felelte az asszony Tamara hangján, amely azonban valamelyest megváltozott, talán visszafogottabb volt a megszokottnál.
Reb Abraham Nissen intett a feleségének, mire mindketten elhagyták a szobát. Herman és Tamara hosszasan hallgatott.
– Miért visel rózsaszínt? – tűnődött Herman. A zavara elmúlt, s azon kapta magát, hogy bosszankodik, amiért az az asszony, akinek a szeme láttára hurcolták el közös gyermekeiket, fogja magát, és így öltözködik. Most már örült, hogy nem a jobbik ruháját viselte. Visszavedlett azzá a Hermanná, aki valaha volt – olyan emberré, aki nincs jó viszonyban a feleségével, a férjjé, aki faképnél hagyta az asszonyt. – Nem tudtam, hogy élsz – mondta. És maga is röstellte, ahogy kimondta.
– Azt te sose tudtad – vágott vissza Tamara élesen, a régről megszokott modorában.
– Nos hát… ülj le… oda a kanapéra.
Tamara leült. A lábán nejlonharisnyát viselt. Eligazgatta szoknyáját, amely felcsúszott a térdén. Herman továbbra is a szoba túlsó felében, némán állt. Arra gondolt, hogy az újonnan meghaltak szellemei társaloghatnak így egymással, az élők nyelvén, mivel még nem ismerik a halottakét. – Hogy jöttél ki… hajóval? – kérdezte Herman.
– Nem, repülővel.
– Németországból?
– Nem, Stockholmból.
– És hol voltál mostanáig? Oroszországban?
Tamara hosszasan eltöprengett a kérdésen.– Igen, Oroszországban – felelte rá végül.
– Csak ma reggel tudtam meg, hogy életben vagy. Egy szemtanú felkeresett, ő mondta, hogy látta, amint agyonlőttek.
– Ki volt az? Senki nem úszta meg élve. Hacsak nem egy náci volt az illető.
– Zsidó volt.
– Lehetetlen. Két golyót eresztettek belém. Az egyik máig a testemben van – bökött Tamara a bal csípője felé.
– Nem lehet kiszedni?
– Talán majd itt, Amerikában.
– Olyan, mintha halottaidból támadtál volna fel.
– Igen.
– Hol történt? Nalęczówban?
– Egy mezőn, a város szélén. Éjszaka sikerült elvonszolnom magam onnét, bár a sebeim véreztek. Szerencsére esett, különben észrevettek volna a nácik.
– Ki volt az a goj?
– Pawel Czechonski. Apám üzleti kapcsolatban állt vele. Hozzá fordultam, mert arra gondoltam: „Ugyan, mi történhet még velem? A legrosszabb esetben feljelent.”
– És megmentette az életedet?
– Négy hónapig maradtam ott. Orvost nem mertek hívni. Ő gyógyított meg. Ő, meg a felesége.
– Hallottál róluk azóta?
– Már egyik sem él.
Mindketten hallgattak. Aztán Tamara megkérdezte: – Hogyhogy a nagybátyám nem tudta a címedet? Hirdetést kellett betennünk az újságba.
– Nincs saját lakásom. Másvalakivel élek.
– A címedet azért megadhattad volna.
– Minek? Nem érintkezem senkivel.
– És miért nem?
Herman válaszolt volna, de valahogy elakadt a szava. Kihúzott egy széket az asztal mellől, és leült a szélére. Tudta, hogy a gyerekek felől kellene kérdezősködnie, de képtelen volt rá. Még amikor élő és egészséges gyerekekről hallott beszélgetni másokat, akkor is eluralkodott rajta a pánik. Valahányszor Jadwiga vagy Masa rákezdte, hogy gyereket szeretne tőle, nyomban témát váltott. Az iratai között ott lapult valahol a kis Jocheved és David fényképe, de azokat se merte soha megnézni. Herman nem viselkedett velük úgy, ahogyan egy apának kell. Megesett az is, hogy letagadta őket, és agglegénynek adta ki magát. És most itt van Tamara – az ő bűnének szemtanúja. Herman félt, hogy az asszony majd sírni kezd, de fegyelmezte magát.
– Mikor derítetted ki, hogy élek? – kérdezte.
– Mikor? A háború után. Merő véletlenségből tudtam meg. Egy ismerősöm – valójában közeli barátom – becsomagolt valamit egy müncheni jiddis újságba, és abban láttam meg véletlenségből a nevedet.
– És akkor hol voltál? Még Oroszországban?
Tamara nem felelt, a férfi pedig nem ismételte meg a kérdést. Masával és más túlélőkkel szerzett személyes tapasztalatból tudta, hogy lehetetlenség megtudni az igazat azoktól, akik életben maradtak a koncentrációs táborokban, és azután végiggyalogoltak Oroszországon – de nem azért, mert nem mondanak igazat, hanem mert képtelenség elmondani mindent.
– Hol laksz? – kérdezte Tamara. – Mivel foglalkozol? – A buszon Herman felkészült ezekre a kérdésekre. Most mégis döbbent némaságban ült.
– Nem tudtam, hogy élsz, és…
Tamara kényszeredetten elmosolyodott. – Ki a szerencsés hölgy, aki a helyemre lépett?
– Nem zsidó. Egy lengyelnek a lánya, akinek a házában rejtőzködtem.
Tamara ezt meghányta-vetette. – Siksze?
– Igen.
– Ezzel háláltad meg neki?
– Fogalmazhatsz így is.
Tamara ránézett, de nem szólt. Szemében az olyan ember tekintete ült, aki mond valamit, de közben egészen másra gondol.
– Miféle munkád van? – kérdezte ismét.
– Egy rabbinak dolgozom… egy amerikai rabbinak.
– Mit csinálsz a rabbinak? Megválaszolod a rituális törvény kérdéseit?
– Könyveket írok neki.
– És ő mit csinál? Sikszékkel táncol?
– Közelebb jársz az igazsághoz, mint gondolnád. Látom, sokat felszedtél ebben az országban.
– Volt egy amerikai nő a táborunkban. Azért jött Oroszországba, mert kereste a társadalmi igazságosságot, nyomban el is zsuppolták egy táborba, abba a táborba, amelyikben én is voltam. Ott is pusztult el, hasmenést kapott és éhen halt. Megvan valahol a testvére címe. A halála előtt fogta a kezemet és megesketett, hogy felkeresem a rokonait és elmondom nekik az igazságot.
– A rokonai is kommunisták?
– Gondolom, igen.
– Nem fognak hinni neked. Ezek mind meg vannak babonázva.
– Tömegesen deportálták az embereket a táborokba. Vitték a férfiakat, éheztették őket, aztán olyan munkát végeztettek velük, amely egy éven belül a legerősebbet is kikészítette. A saját szememmel láttam. Ha nem látom, magam se hittem volna el.
– És veled mi történt?
Tamara az alsó ajkát harapdálta. A fejét ingatta jelezvén, hogy teljességgel hiábavaló elmondani azt, ami minden képzeletet fölülmúl. Ez nem az a szószátyár Tamara volt, akit Herman korábban ismert, hanem valaki egészen más. Az a különös gondolata támadt, hogy talán nem is Tamara, hanem a nővére. És akkor az asszony váratlanul beszélni kezdett.
– Ami velem történt, azt egészében úgysem lehet elmondani. Az igazat megvallva, magam se tudom pontosan. Annyi minden történt, hogy néha azt képzelem, nem is történt semmi. Csomó minden teljesen kiment a fejemből, az is, ami az együtt töltött éveink során történt. Arra emlékszem, hogy feküdtem egy deszkapalánkon Kazahsztánban, megpróbáltam visszaemlékezni, hogy miért vittem 1939 nyarán látogatóba a gyerekeket apámhoz, de akárhogy igyekeztem, a tettemnek semmi értelmét, logikáját nem találtam. Fát fűrészeltünk az erdőben… napi tizenkét-tizennégy órát. Éjszakánként olyan hideg volt, hogy egyáltalán nem tudtam aludni. És olyan bűz volt, hogy levegőt se bírtam venni. Rengetegen megkapták a beriberit. Az egyik percben az illető még ott beszélgetett veled, terveket szőtt, a következőben meg elhallgatott. Szóltál hozzá, nem felelt. Közelebb mentél, hát láttad, hogy meghalt.
Szóval ott feküdtem, és feltettem magamnak a kérdést: „Miért nem mentem Hermannal Cziwkewbe?” De képtelen voltam visszaemlékezni. Azt mondják, ez valami pszichológiai betegség. Ez a bajom. Néha mindenre emlékszem, néha meg semmire. A bolsevikok belénk verték az ateizmust, de én máig hiszem, hogy minden eleve elrendelt. Úgy rendeltetett, hogy ott álljak, és végignézzem, hogy a szörnyetegek kitépik apám szakállát, meg vele együtt az arca egy részét is. Aki nem látta abban a pillanatban az apámat, annak fogalma sincs, mi az, zsidónak lenni. Magam sem tudtam, különben a nyomába szegődtem volna.
Anyám a lábuk elé rogyott, mire a csizmájukkal összetiporták, és megköpdösték. Engem meg is erőszakoltak volna, de épp menstruáltam, és tudod, milyen erős a vérzésem. Aztán persze elállt, de még mennyire, hogy elállt. Honnan is lenne véred, ha kenyered sincs? Azt kérded, mi történt velem? Egy porszemet magával sodor a szél, és a sivatag se mondja meg, hol volt azelőtt. Ki volt az a siksze, aki elrejtett?
– A cselédünk. Tudod, ki – Jadwiga.
– Őt vetted feleségül? – Tamara úgy nézett, mint aki mindjárt elneveti magát.
– Igen.
– Már megbocsáss, de nem volt az a lány egy kicsit együgyű? Anyád mindig kifigurázta. Hiszen még azt se tudta, hogyan húzzon cipőt a lábára. Emlékszem, anyád mesélte, hogy a bal cipőt a jobb lábára próbálta felhúzni. Ha pénzt adtak a kezébe, hogy vegyen valamit, elvesztette.
– Megmentette az életemet.
– Nos, gondolom, az ember élete mindent megér. Hol vetted el… Lengyelországban?
– Németországban.
– Más módon nem tudtad leróni a háládat? Na mindegy, inkább nem faggatózom.
– Nincs miről faggatóznod. Ez van.
Tamara lebámult a lábára. Kissé megemelte a szoknyáját, megvakarta a térdét, aztán sietve visszasimította rá a szoknyáját. – Hol élsz? Itt, New Yorkban?
– Brooklynban. New Yorkhoz tartozik.
– Tudom. Van egy ottani címem. A füzetem tele van címekkel. Egy egész év se lenne elég, hogy végigjárjam a rokonokat, és elmondjam, hogyan halt meg ez, hogyan halt meg az. Jártam már Brooklynban. A nagynéném elmagyarázta, hogyan jutok oda, és oda is találtam egyedül, metróval. Abban a házban egy árva szó jiddist nem beszélt senki. Próbálkoztam orosszal, lengyellel, némettel, de azok csak angolul tudtak. Jelbeszéddel is megpróbáltam értésükre adni, hogy a nagynénjük meghalt. A gyerekek egyszerűen kinevettek. Az anya jóérzésű asszonynak látszott, de semmi se vallott benne zsidóra. Hogy a nácik mit műveltek, arról az emberek csak szemernyit tudnak – az csak egy csepp a tengerben. De hogy Sztálin mit művelt, és mit művel máig, arról fogalmuk sincs. Még azok, akik Oroszországban élnek… még azok se tudnak mindent. Mit mondtál, mit dolgozol – egy rabbinak írsz?
Herman bólintott. – Igen… mondhatni. És könyveket is árulok. – Már megszokásból hazudott.
– Plusz munkaként? Miféle könyveket árulsz? Jiddis könyveket?
– Jiddis, angol, héber. Afféle utazó könyvügynök vagyok.
– És hová utazol?
– Városokba.
– És mit csinál a feleséged, amikor nem vagy odahaza?
– Mit csinál a többi feleség, amikor a férje elutazik? Itt, Amerikában, komoly foglalkozásod van, ha árulsz valamit.
– Vannak tőle gyerekeid?
– Gyerekeim? Nincsenek.
– Nem lepne meg, ha volnának. Találkoztam fiatal zsidókkal, akik volt nácikhoz mentek feleségül, s ha szóba jön, egyes lányok mit meg nem tettek, hogy a bőrüket mentsék, hát jobb, ha hallgatok. Az emberek teljesen lezüllöttek. A mellettem lévő ágyon egy fiú a lánytestvérével közösült. Azt se tudták megvárni, hogy besötétedjen. Úgyhogy engem már igazán nem lep meg semmi. Téged hol bújtatott?
– Mondtam már, a szénakazalban.
– És a szülei nem is tudtak róla?
– Csak anyja van meg nővére. Apja nincs. Nem tudták.
– Persze, hogy tudták. A parasztok eléggé csavaros észjárásúak. Kifundálták, hogy majd a háború után feleségül veszed a lányt és elviszed Amerikába. Gondolom, akkor is lefeküdtél vele, amikor még együtt éltünk.
– Nem feküdtem le vele. Ostobaságot beszélsz. És honnét szedték volna, hogy majd megkapom a beutazási engedélyt Amerikába? Az igazat megvallva, én Palesztinába készültem.
– Tudták, tudták. Lehet, hogy Jadwiga gyöngeelméjű, de az anyja megbeszélte a dolgot a többi paraszttal, és azokkal együtt ügyesen kifundálták a dolgot. Mindenki ki akar jönni Amerikába. Az egész világ majd’ meghal Amerikáért. Ha csak megszüntetnék a kvótákat, Amerika úgy megtelne dugig, hogy egy gombostűt se lehetne többé leejteni benne. Percig se hidd, hogy haragszom rád. Először is, már senkire se haragszom. Másodszor, nem is tudtad, hogy élek. Becsaptál, amíg együtt éltünk. Faképnél hagytad a gyerekeket. Egyetlen levelet meg nem eresztettél azokban az utolsó hetekben, amikor már tudtad, hogy a háború bármelyik percben kitörhet. Hallottam apákról, akik az életük kockáztatásával keltek át határokon, hogy együtt legyenek a gyerekeikkel. Férfiak, akiknek sikerült átszökniük Oroszországba, náci kézre juttatták magukat, annyira vágyódtak a családjuk után. De te Cziwkewben maradtál, és egy szénakazalban bujkáltál a szeretőddel. Ugyan, milyen alapon követelnék vissza magamnak egy ilyen alakot? És hogyhogy nincsenek tőle gyerekeid?
– Nincsenek, és kész.
– Miért nézel így rám? Te vetted feleségül. Ha egyszer az én apám unokái nem voltak eléggé jók neked, még szégyellted is őket, mintha bizony rühösek volnának, akkor miért ne lennének gyerekeid Jadwigától? Az ő apja biztosan különb ember volt az enyémnél.
– Nahát, egy percig azt hittem, megváltoztál, de már látom, hogy ugyanaz vagy, aki voltál.
– Nem, nem vagyok ugyanaz. Egy egészen más nő áll előtted. Az a Tamara, aki otthagyni kényszerült a meggyilkolt gyermekeit és Skibába menekült – így hívták azt a falut –, már egy másik Tamara. Én meghaltam, és ha az asszony meghal, a férfi tehet kénye-kedve szerint. Való igaz, a testemet még itt vonszolom. Egészen New Yorkig vonszoltam. Nejlonharisnyát húztak rám, befestették a hajamat, és belakkozták a körmömet. Isten bűnömül ne vegye, de a gojok mindig kikészítették a halottaikat, a zsidók meg manapság gojok maguk is. Én már senkinek nem rovok fel semmit, és nem is dőlök be senkinek. Azon se lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy elvettél egy nácit, azok egyikét, akik táncra perdültek a hullákon, és a magas sarkukat belevájták a zsidó lányok szemébe. Honnét tudhatnád, mi történt? Csak azt remélem, hogy az új feleségeddel nem játszod el ugyanazokat a trükköket, amelyeket velem játszottál.
A nappaliba és a konyhába vezető ajtó mögül közelgő lépek és beszélgetés zaja hallatszott. Reb Abraham Nissen Jaroslaver lépett be, a nyomában Sheva Haddas. Férj is, feleség is inkább csoszogott, mint lépkedett. Reb Abraham Nissen Hermanhoz intézte szavait.
– Talán még lakásod sincs. Nálunk megszállhatsz, amíg lakást találsz. A vendéglátás része a jótékonyságnak, amellett rokonok vagytok. Ahogy a szent könyvben írva vagyon „És ne fordulj el a te atyádfiától”.
Tamara a szavába vágott. – Bácsikám, már van másik felesége.
Sheva Haddas összecsapta a kezét. Reb Abraham Nissen zavartan nézett.
– Nos, hát akkor másképpen állunk…
– Egy szemtanú állította, hogy maga látta, amint… – Herman szava elakadt. Elfelejtette figyelmeztetni Tamarát, hogy ne árulja el nekik, hogy egy sikszét vett feleségül. Most Tamarára nézett, és megrázta a fejét. Az a gyerekes ösztön lett úrrá rajta, hogy meneküljön, mielőtt a szégyen kiderül. Ösztönösen az ajtó felé lépett, észre se vette, mit művel.
– Ne szaladj el, én nem kényszerítlek rá semmire – mondta Tamara.
– Való igaz, ilyesmiről az ember csak az újságban olvas – mondta Sheva Haddas.
– Nem követtél el bűnt, mentsen Isten – mondta Abraham Nissen. – Ha tudod, hogy él, akkor törvénytelenül élnél együtt egy másik asszonnyal. De ebben az esetben Resom rabbi tilalma rád nem vonatkozik. Egy biztos: el kell válnod a jelenlegi feleségedtől. Hogyhogy nem is meséltél róla?
– Nem akartam problémát okozni.
Herman jelzett Tamarának, ezúttal úgy, hogy ujját az ajkára szorította Reb Abraham Nissen a szakállába kapaszkodott. Sheva Haddas szemében anyai fájdalom tükröződött. Főkötős fejével bólogatott, mint aki tudatában van a férfiúi hűtlenség ősi kiváltságának, miszerint az új iránti szenvedélynek a legerényesebb férfiember sem tud ellenállni. Ez mindig így volt, így is lesz – ilyen gondolatok suhantak végig a fejében.
– Ezeket a dolgokat férjnek és feleségnek négyszemközt kell egymással megbeszélnie – mondta. – Én addig összekészítek valami harapnivalót. – Azzal fordult s indult az ajtó felé.
– Én az imént ettem – jegyezte meg Herman sietve.
– A felesége jól főz. Biztosan most is főzött egy jó kis zsíros levest a férjének. – Tamara elfintorodott azzal a csúfondáros mosollyal, amellyel néhanapján a disznóhús emlegetését kísérik az ortodox zsidók.
– Egy csésze teát egy kis süteménnyel? – kérdezte ekkor Sheva Haddas.
– Nem, semmit, köszönöm.
– Talán odaát a másik szobában megbeszélhetnétek a dolgot – mondta reb Abraham Nissen. – Mint mondani szokás, ezek a dolgok csak kettőtökre tartoznak. Ha bármit tehetek, énrám bizonyosan számíthattok. – Aztán az öregember egészen más hangnemben folytatta: – Erkölcsi káosz idejét éljük. Az elvetemült gyilkosok… ők a vétkesek. Magatokat nem hibáztathatjátok. Senkinek nem volt választása.
– Bácsikám, a zsidók között is van elvetemült alak éppen elég. Mégis, mit képzelsz, ki vonszolt ki bennünket arra a rétre? A zsidó rendőrség. Pirkadat előtt berontottak az összes házba, átkutatták a pincéket, padlásokat. Ha rejtőzködő embert találtak, gumibottal verték össze. Kötéllel kerítettek karámba minket, mint a barmot, mielőtt a vágóhídra viszik. Egy szót szóltam egyikükhöz, mire akkorát rúgott belém, hogy amíg élek, nem feledem. Nem tudták az ostobák, hogy ők sem ússzák meg szárazon.
– Ahogy a mondás tartja: „Minden gonoszság gyökere a tudatlanság.”
– A politikai rendőrség Oroszországban semmivel sem volt különb a náciknál.
– Nos, Ésaiás próféta megmondta: „És az emberek megrontatnak és megszégyenülnek.” Amikor az emberek nem hisznek többé a Teremtőben, akkor úrrá lesz az anarchia.
– Az emberek már csak ilyenek – mormogta maga elé Herman.
– Benne van a Tórában: „A férfi szívének képzelete ifjúkorától fogva elvetemült.” De hát épp ezért van szükség a Tórára. Igen, menjetek csak át oda, és beszéljétek meg a dolgot.
Azzal reb Abraham Nissen kinyitotta a hálószoba ajtaját. Két ágy állt benne, európai takaróval lefedve, hosszában, a kettő a fejénél összeért, mint szokás volt az óhazában. Tamara vállat vont és elsőnek belépett; Herman követte. A lakodalmi hálószobát juttatta eszébe, amelybe évekkel ezelőtt az ifjú párt az esküvő éjszakáján bekísérték.
Odakint nyüzsgött a New York-i élet, de idebenn, a félfüggönyök mögött Nalęczow és Cziwkew világa kelt életre. Minden a hajdan volt, letűnt világot idézte: a megfakult, sárga falak, a magas mennyezet, a padlódeszka, de még a komód stílusa és a karosszék bútorhuzata is. Egy tapasztalt színházi rendező sem válogathatta volna jobban össze a berendezést, gondolta Herman. Az orrát tubák illata csapta meg. Leült a karosszékre, Tamara pedig az ágy szélén helyezkedett el.
– Nem kötelező válaszolnod – kezdte Herman –, de ha halottnak hittél, bizonyára voltak… mások…
Nem tudta folytatni. Az inge megint átázott.
Tamara lopva szemügyre vette.
– Tudni akarod? Egyszerre mindent?
– Nem kell elmondanod. De én őszinte voltam veled és megérdemlem…
– Volt más választásod? Kénytelen voltál megmondani az igazat. A törvény szerint a feleséged vagyok, és ez azt jelenti, hogy két feleséged van. Amerikában komolyan veszik az ilyesmit. Nem számít, mit tettem, afelől biztosítlak, hogy a szerelem, mint olyan, számomra nem hobbi.
– Nem mondtam, hogy hobbi.
– Te megcsúfoltad a házasságunkat. Én ártatlan lányként lettem a tiéd és…
– Hagyd abba!
– A dolog úgy áll, hogy hiába szenvedtünk oly sokat, hogy sosem tudtuk, megérjük-e a következő napot vagy órát, a szerelem, az kellett. Jobban kellett, mintha normálisan mentek volna a dolgok. Az emberek pincékben, padlásokon feküdtek, éhesen, tetvesen, de csókolóztak és fogták egymás kezét. Nem is sejtettem, hogy az emberek ilyen helyzetekben is ennyire szenvedélyesek lehetnek. Számodra én nem jelentettem semmit, de a férfiak felfaltak a tekintetükkel. Isten legyen hozzám irgalmas! A gyerekeimet megölték, és a férfiak ki akartak kezdeni velem. Egy vekni kenyérért, egy kis zsiradékért, vagy valami kis könnyítésért a munkában. Csak azt ne hidd, hogy az ilyesmi nem számított. Egy darab kenyérhéj maga volt az álom. Pár szem krumpli egy vagyon. A táborokban megállás nélkül folyt a kereskedés, néhány lépésre a gázkamrától üzleteket kötöttek. Elfért egy cipőben mindaz, amivel csencseltek, de a kétségbeesett emberek így igyekeztek megmenteni az életüket. Jóvágású férfiak, nálamnál fiatalabbak, férjek, csinos feleséggel… mind futottak utánam, és ígérték az égről a csillagokat.
Fel sem merült bennem, hogy esetleg élsz, de ha mégis, hát hűséggel igazán nem tartoztam neked. Épp ellenkezőleg, el akartalak felejteni. Akarni valamit az persze egy dolog, de véghez is vinni, az már valami egészen más. Én vagy szeretek egy férfit, vagy undorodom magától a szextől. Őszintén irigyeltem azokat a nőket, akik csak szórakoztak. Végtére, mi más az egész, mint szórakozás? De van bennem valami, minden bizonnyal az istenfélő nagyanyáim vére az, ami utamba állt.
Mondogattam magamnak, hogy elment a józan eszem, de ha egy férfi csak megérintett, már elhúzódtam. Azt hitték, megőrültem, és igazuk is volt. Álszentnek neveztek. Gorombák lettek. Egy nagy megbecsülésnek örvendő férfi megpróbált megerőszakolni. És ennek a tébolydának a kellős közepén a fogolytársaim Jambulban hozzáláttak, hogy összehozzanak valakivel. Mind ugyanazt hajtogatták: „Fiatal vagy, férjhez kell menned” De te nősültél meg, nem én mentem férjhez. Egyvalamiben egészen biztos vagyok, a könyörületes Isten, akiben hittünk, nem létezik.
– Akkor hát nem volt senkid?
– Milyen csalódottnak tűnsz. Nem, nem volt senkim, és nem is lesz senkim soha többé. Tisztán akarok a gyermekeim lelke elébe állni.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nincs Isten.
– Ha Isten végignézte ezt a sok borzalmat és hallgatott, akkor nem Isten. Beszéltem hívő zsidókkal, még rabbikkal is. Volt egy fiatalember a táborunkban – a régi Dzikówban volt rabbi. Az olyan jámbor volt… nos, az ilyenből mára egy sem maradt. Az erdőben kellett dolgoznia, pedig nem volt meg hozzá az ereje. A vörösök tudták, hogy a munkája semmit se ér, de megkínozni egy rabbit komoly jócselekedetnek számított. Szombatonként nem vette át a kenyerét, mert a törvény tiltja, hogy azon a napon bármit is vigyen. Az anyja, az öreg rabbi felesége szent asszony volt. Csak odafönn, az Úr a megmondhatója, hogyan vigasztalt meg másokat, és hogyan osztotta szét mindenét, amije volt, hogy másokat megsegítsen. A tábori körülmények következtében megvakult. De tudta kívülről az imákat mind, és az utolsó pillanatáig mondta is őket.
Egyszer megkérdeztem a fiút: „Hogyan tűrheti Isten ezt a sok tragédiát?” Ő pedig mindenféle mentséget kitalált. „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, ilyesmi. Nem vitatkoztam vele, de el voltam keseredve. Elmondtam neki a gyerekeinket, mire elsápadt, egészen krétafehér lett és úgy szégyenkezett, mintha ő volna mindenért a felelős. Végre azt mondta: „Könyörgök, egy szót se többet.”
– Igen, igen.
– Te még csak nem is kérdezősködsz a gyerekek felől.
Herman egy percig várt. – Ugyan, mit kérdezhetnék?
– Nem, ne is kérdezz. Azt tudtam, hogy vannak nagy emberek a felnőttek között, de hogy a gyerekek… a kisgyerekek… is lehetnek nagyok, hát azt sosem hittem volna. Egyik percről a másikra felnőttek. Megpróbáltam nekik adni a porcióm egy részét, de az én részemet nem fogadták el. Szentként haltak meg. A lélek létezik; csak Isten nem. Ne is próbálj megcáfolni. Ez a szent meggyőződésem. Tudd meg, hogy a mi kis Davidunk és Jochevedünk eljárnak hozzám. Nem az álmaimban, hanem amikor ébren vagyok. Persze, most azt hiszed, elment a józan eszem, de az engem egy csöppet sem érdekel.
– És mit mondanak?
– Ó, mindenfélét. Ahová kerültek, ott ismét gyermekek. Mit akarsz tenni? Elválsz tőlem?
– Nem.
– Akkor én mit tegyek? Költözzek össze a feleségeddel?
– Először is lakást kell szerezned.
– Igen. Itt nem maradhatok.

 

Valahányszor Herman megjátszotta, hogy üzleti útra indul, az éjszakát Masánál töltötte Bronxban. Volt egy szobája az asszony lakásán. Masa éveket húzott le a gettóban és különböző koncentrációs táborokban. Jelenleg pénztárosként dolgozott egy Tremont Avenue-i önkiszolgáló étteremben.
Masa apja, Meier Bloch egy gazdag, varsói ingatlantulajdonos, reb Mendl Bloch fia volt, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az aleksandrówi rabbi asztalánál ülhetett. Meier beszélt németül, jiddis nyelvű írásaival meglehetős hírnévre tett szert, és pártfogolta a művészeteket. Még azelőtt elmenekült Varsóból, hogy a nácik bevonultak az országba, de éhezve, vérhasban pusztult el Kazahsztánban. Ortodox anyja hatására Masa a Beth Jaakov iskolájába járt, később pedig egy héber-lengyel középiskolába Varsóban. A háború alatt az anyja, Sifra Pua az egyik gettóba került, Masa a másikba. Legközelebb 1945-ben, a felszabadulás után találkoztak Lublinban.
Habár Herman maga is túlélte a hitleri katasztrófát, teljességgel képtelen volt rájönni, hogy ez a két asszony hogyan maradhatott életben. Ő maga majd’ három évig rejtőzködött egy szénakazalban. Az életében keletkezett rést soha, semmivel nem sikerült betöltenie. Azon a nyáron, amikor a nácik megszállták Lengyelországot, ő a szüleit látogatta meg Cziwkewben, míg a felesége, Tamara a két gyerekkel a saját szüleihez utazott Nałęczów fürdőhelyre, ahol az apja villája állt. Herman először Cziwkewben bujkált, aztán Jadwigánál Lipskben, így úszta meg a gettót, a koncentrációs tábort és a kényszermunkát. Hallotta a náci üvöltést, a puskaropogást, de nem kényszerült rá, hogy az arcukba nézzen. Hetek is elmúltak anélkül, hogy egyetlen pillantást vethetett volna a napvilágra. A szeme megszokta a sötétséget, keze-lába elgémberedett a mozdulatlanságtól. Férgek csipkedték, egerek, patkányok harapdálták. Belázasodott, és Jadwiga a mezőn gyűjtött gyógynövényekkel meg az anyjától lopott vodkával kúrálta. Herman gondolatban gyakran hasonlította magát Choni Hamagolhoz, a talmudista bölcshöz, aki a legenda szerint hetven évig aludt, s mire fölébredt, annyira megváltozott körülötte a világ, hogy attól fogva csak a halálért imádkozott.
Herman Németországban ismerte meg Masát és Sifra Puát. Masa dr. Leon Tortshinernek volt a felesége, aki felfedezett valami új vitamint, vagy hozzájárult annak felfedezéséhez. Németországban viszont álló nap, de még fél éjszaka is valami csempészbandával kártyázott. Cikornyás lengyelt beszélt, és híres professzorok és egyetemek neveivel dobálózott, akikkel állítólag mind szoros kapcsolatban állt. Megélhetését az a segély biztosította, amit a Jointtól kapott, meg amit Masa varrással, ruha átalakítással összekeresett.
Masa, Sifra Pua és Leon Tortshiner Hermannál előbb került ki Amerikába. Amikor Herman New Yorkba érkezett, ismét összefutott Masával. Herman előbb Talmud-Tóra tanárként kereste a kenyerét, aztán egy kis nyomdában korrektorként – ott ismerkedett meg a rabbival. Addigra Masa különköltözött a férjétől, aki – mint kiderült – semmiféle vitamint nem fedezett föl, de még doktori címmel se rendelkezett. Ehelyett egy gazdag öregasszonynak, egy ingatlanügynök özvegyének volt a szeretője. Herman és Masa még Németországban egymásba szerettek. Masa égre-földre esküdött, hogy egy jövendőmondó cigányasszony megjósolta találkozását Hermannal. A legapróbb részletekig felsorolta a tulajdonságait, és előre figyelmeztette a sok bajra, bánatra, amellyel ez a szerelem együtt fog járni. Miközben megjósolta Masa jövőjét, a cigányasszony transzba esett és elájult.
Herman és Tamara, az első felesége jólétben cseperedtek fel mindketten. Tamara apja, reb Sahna Luria fakereskedő volt és társ a sógora üveggyárában. Volt két lánya – Tamara és Seva. Seva elpusztult a koncentrációs táborban.
Herman egyedüli gyerek volt. Apja, reb Smuel Leib Broder, a husatini rabbi követője gazdag ember volt, és több ház tulajdonosa Cziwkewben. Felfogadott egy rabbit, hogy oktassa fiát a zsidó tanokra, meg egy lengyel magántanárt is, aki a világi ismeretekre tanította. Reb Smuel Leib reménykedett, hogy egyszer modern rabbi lesz a fiából. Herman anyja, aki maga Lembergben végezte a német nyelvű gimnáziumot, orvosnak szánta a fiát. Herman tizenkilenc éves korában Varsóba ment, leérettségizett, és beiratkozott az egyetem filozófia szakára. Már kora ifjúkorában is vonzotta a filozófia. Ahány filozófiai tárgyú könyvet a Cziwkewi könyvtárban csak talált, azt mind elolvasta. Varsóban a szülei akarata ellenére feleségül vette Tamarát, aki biológia szakot végzett a Wszchnicán, és aktívan részt vett a baloldali mozgalmakban. Már a kezdet kezdetén sem voltak egymáshoz valók. Herman, mint Schopenhauer követője, elhatározta, hogy soha nem fog megnősülni, és nem segít a világra új nemzedékeket. Ezt meg is mondta Tamarának, de a lány teherbe esett, a magzat elvetetéséről hallani sem akart, ezzel szemben a családja segítségével kényszerítette Hermant, hogy vegye feleségül. Megszületett a fiuk. Az asszony egy ideig megátalkodott kommunista volt, el is határozta, hogy a gyerekével együtt a Szovjetunióban fog letelepedni. Később szakított a kommunizmussal és a  Poalé Cion Párt tagja lett. Sem Tamara szülei, sem maga Herman nem volt már abban a helyzetben, hogy a családot fenntartsa, ezért mindketten tanítóskodtak. Három évvel a házasságkötésük után Tamara leánygyermeknek adott életet, egy olyan teremtésnek, aki – Otto Weininger tanítása szerint (akit Herman akkoriban a legkövetkezetesebb filozófusnak tartott) „nem logikus, nem morális, nincs egzisztenciája, nem más, mint a szexualitás tárháza”.
A háború alatt és az azt követő években Hermannak volt elegendő ráérő ideje, hogy megbánja, ahogy a családjával viselkedett. De alapjában véve semmit se változott: sem önmagában, sem az emberi fajban nem hitt; fatalista hedonistaként, egyfajta öngyilkosságot fontolgató borongásban élte életét. A vallások hazudnak. A filozófia kezdettől fogva csődött mondott. A haladás meddő ígérete nem más, mint az áldozatok nemzedékeinek szembeköpése. Ha az idő csupán az érzékelés egy formája vagy az ész egy kategóriája, akkor a múlt éppoly jelenvaló, mint a mai nap: Káin továbbra is öli Ábelt. Nabukadonozor most is levágja Sédékiás fiait, és megvakítja Sédékiás szemeit. A kisinyovi pogrom soha nem ér véget. A zsidók örökké égnek Auschwitzban. Azok számára, akiknek nincs bátorságuk, hogy véget vessenek létüknek, csak egyetlen lehetőség kínálkozik: hogy kiöljék magukból a tudatot, elfojtsák emlékeiket, eltűntessék a remény utolsó nyomait.

A rabbi irodájából Herman metróval ment Bronxba. A nyári hőségben sietős, lökdösődő emberek vették körül. A bronxi expresszen foglalt volt minden ülőhely. Herman megkapaszkodott egy bőr fogódzkodóban. Feje fölött ventilátor surrogott, de a felkavart levegő nem volt hűvösebb. Nem vette meg a délutáni lapot, ezért a hirdetéseket olvasta – harisnya, csokoládé, leveskonzerv, „méltó” temetés. A vonat beszáguldott a keskeny alagútba. Még a benti, éles fény se tudta ellensúlyozni a kinti kövek szürkeségét. Minden állomásnál új utasok tolultak a kocsiba. Parfüm- és izzadságszag ülte meg a levegőt. A pirosító leolvadt a nők arcáról; a szempillafesték szárazan összeragadt.
Aztán lassanként gyérülni kezdett a tömeg; a vonat most már a földfelszín fölött száguldott, a magasvasút állványzatán. Herman belátott a gyárak ablakain, amelyekben fekete- és fehérbőrű asszonyok lépkedtek szaporán. Egy alacsony, fémváz-mennyezetes csarnokban félpucér fiatalok biliárdoztak. Egy lapos háztetőn összecsukható ágyon fürdőruhás lány napfürdőzött a lenyugvó nap utolsó sugarainál. A halványkék égen egy madár húzott keresztül. A házak nem tűntek különösebben régieknek, mégis a mállás és hanyatlás hangulata ülte meg a várost. Aranyló, tüzes por és pára lebegett minden fölött, mintha a föld bekerült volna egy üstökös csóvájába.
A magasvasút megállt, és Herman kilépett a szerelvényből. Lerobogott a vaslépcsőn, és egy parkhoz ért. Füves tér és fák mindenütt, akárha egy nyitott mezőn; az ágak között ugrabugráló madarak ciripeltek. Estére a parkbéli padok mind megtelnek, de most csupán néhány öreg üldögélt. Egy öregember kék szemüvege és nagyítója segítségével jiddis újságot olvasott. Egy másik térdig felgyűrte a nadrágszárát, és a reumás lábát melengette. Egy öregasszony durva, szürke gyapjúszálból kabátot kötött.
Herman befordult balra, abba az utcába, ahol Masa lakott Sifra Puával. Az utca alig néhány házból állt, a házak között gazzal benőtt üres telkek. Volt egy öreg raktárház, amelynek az ablakait téglával befalazták, és egy örökké zárt kapu. Egy roskadozó házban egy ács bútorokat készített, amelyeket aztán „félkész” állapotban eladott. Egy üres házon, amelynek az ablakait is betörték, kint lógott az „Eladó” tábla. Herman úgy érezte, az utca egyszerűen képtelen eldönteni, hogy része maradjon a környéknek, vagy adja föl a küzdelmet és tűnjön el a föld színéről.
Sifra Pua és Masa egy lerobbant verandájú ház második emeletén lakott, a földszint üres volt, ablakait deszkával és alumíniumtáblákkal tömték be. A bejárathoz roskatag tornácon vezetett az út.
Herman felmászott a másodikra és megállt – nem azért, mintha elfáradt volna, hanem mert időre volt szüksége, hogy végiggondolja a legújabb fantazmagóriáját. Mi lenne, ha kettéhasadna a föld, méghozzá éppenséggel Bronx és Brooklyn között? Akkor ő itt rekedne. A földnek azt a felét, ahol Jadwiga van, egy másik csillag másik konstellációja vonzaná magához. Akkor mi lenne? Ha igaz Nietzsche elmélete az örök visszatérésről, talán kvadrillió évvel ezelőtt végbement ez az egész. Isten megtesz mindent, amit módjában áll megtenni. Ezt Spinoza írta valahol.
Herman bekopogott a konyhaajtón, és Masa abban a minutában kinyitotta. Nem volt magas, de karcsúsága és fejtartása azt a benyomást keltette. A haja barna, vöröses árnyalatú. Herman gyakran mondogatta, hogy tűz és szurok. Az arcszíne kápráztatóan fehér, a szeme égszínkék, apró zöld pöttyökkel, az orra keskeny, az álla hegyes. Arccsontja széles, az orcája beesett. A szájában cigaretta lifegett. Az arcáról a pusztulást végigélt emberek ereje sugárzott. Masa most ötven kilót nyomott, de a felszabadulás idején nem volt több harminckettőnél.
– Anyád hol van? – kérdezte Herman.
– A szobájában. Mindjárt kijön. Ülj le.
– Nesze. Ajándék. – Herman a kezébe nyomott egy csomagot.
– Ajándék? Ne hozzál mindig ajándékot. Mi van benne?
– Egy doboz, amiben bélyegeket tarthatsz.
– Bélyegeket? Az nagyon hasznos. Már vannak is benne bélyegek? Vannak. Vagy száz levelet kellene megírnom, de telnek-múlnak a hetek, és én képtelen vagyok tollat ragadni. Mindig arra hivatkozom, hogy nincs itthon bélyeg. Mostantól nincs mire hivatkoznom. Köszönöm, drágám, köszönöm. De nem lett volna szabad annyit költened. Nos, akkor együnk. Főztem valamit, amit szeretsz… pörköltet galuskával.
– Megígérted nekem, hogy nem főzöl többé húst.
– Magamnak is megígértem, de hús nélkül nincs mit főzni. Isten is húst eszik – emberi húst. Nincsenek vegetáriánusok – egy szál sincs. Ha végignézted volna azt, amit én végignéztem, akkor tudnád, hogy Isten helyesli a mészárlást.
– Nem kell megtenned mindent, amit Isten kíván.
– De meg kell, de meg kell.
Nyílt a másik szoba ajtaja, és kilépett Sifra Pua Magasabb volt Masánál, barnahajú, fekete szemű, hátul kontyban összefogott, sötét hajába ősz szálak vegyültek, az orra keskeny, a szemöldöke egészen összenőtt. A felső ajkán szemölcs; az állán szőrszálak éktelenkedtek. A bal orcáján forradás, egy náci bajonettől kapta a hitleri megszállás első heteiben.
Még ma is meglátszott, milyen mutatós lehetett hajdanán. Meier Bloch beleszeretett, héber dalokat írt hozzá. De a tábor és a betegség alaposan tönkretette. Sifra Pua mindig feketében járt. Máig a férjét, a szüleit, a nővéreit és bátyjait gyászolta, akik mind odavesztek a gettóban és a táborokban. Most úgy hunyorgott, mint aki a sötétből lépett ki hirtelen a fényre. Úgy emelte föl apró kezét, rövid ujjait, mint aki a haját készül lesimítani, és így szólt: – Ó, Herman! Alig ismertelek meg. A legújabb szokásom, hogy leülök, és rögvest elbóbiskolok. Éjszaka meg ébren fekszem és gondolkodom hajnalig. Nappal viszont alhatnék. Sokáig aludtam?
– Ki tudja? Én azt se tudtam, hogy alszol – mondta Masa. – Olyan nesztelenül járkál, mint egy egér. Vannak itt valódi egerek is, de én már meg nem mondom melyik az egyik, melyik a másik. Egész éjszaka járkál, még a villanyt se kattintja fel. Egy nap majd elesel a sötétben és eltöröd a lábadat. Meglátod.
– Már megint kezded. Nem is alszom igazán, de mintha leereszkedne egy függöny az arcom előtt, és az agyam kiürül. Senkinek nem kívánom. Mi ez a szag? Csak nem ég valami?
– Semmi se ég, mama, semmi se ég. Anyámnak van egy különös szokása, mindenért, amit ő maga csinál, megpróbál engem hibáztatni. Amit főz, azt mind elégeti, és mihelyt én főzök valamit, rögtön égésszag van. Kitölt magának egy pohár tejet, túlcsordítja, aztán figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Ez valami Hitler-betegség lehet. A táborunkban volt egy nő, aki följelentgette a többieket – csupa olyasmivel vádolta meg őket, amit ő maga tett. Beteges volt, de vicces is. Nincsenek őrült emberek; az őrültek csak úgy tesznek, mintha azok volnának.
– Mindenki józan… csak anyád nem normális – dünnyögte Sifra Pua.
– Nem így értettem, mama. Ne adjál olyan szavakat a számba, amiket nem mondtam. Ülj le, Herman, ülj le. Kaptam tőle egy kis dobozt, amiben bélyegeket lehet tartani. Most aztán leveleket kell írnom. Ki akartam takarítani a szobádat, Herman, de közben ezer más dolgom akadt. Megmondtam: légy olyan bérlő, mint a többiek – ha nem követeled meg, hogy a szobád tiszta és rendes legyen, akkor piszkos lesz és rendetlen. A nácik oly sok mindenre rákényszerítettek, és oly sokáig, hogy ma már képtelen vagyok bármit is megtenni a szabad akaratomból. Ha meg akarok csinálni valamit, azt kell képzelnem, hogy egy német áll a hátam mögött, puskával a kezében. Itt, Amerikában rájöttem, hogy a szolgaság végtére nem is olyan nagy tragédia – ahhoz, hogy egy munkát elvégezzenek, nem árt, ha a közelben van az ostor.
– Hogy ez miket össze nem hord. Csak kérdezd meg, miről beszél – méltatlankodott Sifra Pua. – A lényeg, hogy ellenkezzen, a többi nem számít. Az apjától, meg annak a családjától örökölte… nyugodjék békében az Éden kertjében. Azok voltak ilyen vitatkozósak. Apám… béke poraira…, a te nagyapád, egyszer azt mondta: „A talmudi viták nagyszerűek, de a végén mind azt bizonyítják, hogy pészahkor szabad kenyeret enni.”
– Hogy jön ide a pészahi kenyér? Mama, légy oly szíves, és üljél le. Nézni se bírom, ahogy itt állsz. Annyira roskatag, az ember azt hinné, bármelyik pillanatban eleshet. És el is esik. Nincs nap, hogy el ne esne.
– Még mit ki nem találsz rólam? Feküdtem a lublini kórházban, a halál kapujában. Végre nyugalomban. Egyszer csak megjelenik, és visszahív a túlvilágról. Minek kellettem, ha így összevissza hazudozol rólam? Nem olyan rossz dolog meghalni, kész öröm. Aki belekóstolt a halálba, az már nem tud mit kezdeni az élettel. Azt hittem, ő is meghalt. És egyszer csak kiderült, hogy él, és engem keres. Egyik nap megtalált, a másikon meg már feleselt, és szurkálta belém a tűket. Ha én mindent kitálalnék, aki hallja, azt hinné, hogy elment a józan eszem.
– El is ment, mama, el is ment. Egy hordó tintára volna szükségem, ha le akarnám írni, milyen állapotban volt, amikor elhoztam Lengyelországból. De egyvalamit tiszta lelkiismerettel elmondhatok: engem soha senki annyira meg nem gyötört, mint ő.
– Mit tettem veled, lányom, hogy ilyesmi jön ki a szádon? Te még akkor is egészséges voltál… hogy gonosz tekintet ne essen rád… amikor én meg voltam halva. Megmondtam neki kerek perec: „Elég volt, meg akarok halni.” De ő dühödten visszarángatott az életbe. Düh által el lehet pusztítani valakit, de vissza is lehet hozni az életbe. Mi szükséged volt rám? Mert úgy tetszett neki, hogy legyen anyja, és kész. A férje meg, a Leon, nekem első perctől nem tetszett az az alak. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy megmondjam: „Leányom, ez egy sarlatán.” Azt mondják, minden oda van írva az ember homlokára, csak tudni kell leolvasni. A lányom a legbonyolultabb könyvet is elolvassa, de ha egy emberről van szó, akkor nem tudja megkülönböztetni a kezét a lábától. És most tessék, itt ül, elhagyott feleség, szalmaözvegy, amíg él.
– Ha férjhez akarok menni, nem fogok arra várni, hogy a válást kimondják.
– Micsoda? Attól még zsidók vagyunk, nem gojok. Mi van azzal a pörkölttel? Mennyit kell annak főnie? Szét fog esni a hús. Hadd vetek rá egy pillantást. Ó, te jóságos ég! Ebben a lábosban egy csepp lé nem maradt. Erre aztán semmit sem lehet rábízni. Éreztem én az égésszagot. Kriplit csináltak belőlem ezek a szörnyetegek, de szagolni még tudok. Hová tetted a szemedet? Túl sok nevetséges könyvet olvastál, Isten legyen hozzám irgalmas!

Masa evés közben is dohányzott. Bekapott egy falatot, majd megszívta a cigarettáját. Az ételbe épp csak belekóstolt, s már tolta is félre a tányérját, Hermant viszont egyre kínálta, hogy egyék. – Képzeld azt, hogy Lipskben vagy a szénakazalban, és hogy a sikszédtől épp az imént kaptál disznóhúst. Honnét tudhatjuk, mit hoz a holnap? Megtörténhet megint. A zsidók lemészárlása beletartozik a természet rendjébe. A zsidókat le kell vágni – ezt akarja Isten.
– Lányom, összetöröd a szívemet.
– Ez az igazság. A papa mondta mindig, hogy minden Istentől ered. Te is azt mondod, mama. De ha Isten nézhette ölbe tett kézzel, hogy megölik az európai zsidóságot, milyen alapon feltételezhetjük, hogy az amerikai zsidók kiirtását majd megakadályozza? Törődik is vele Isten. Ő már csak ilyen. Igazam van, Herman?
– Ki tudja?
– Te meg mindenre ugyanazt mondod: „Ki tudja?” Valakinek csak tudnia kell! Ha Isten mindenható és teljhatalmú, akkor ki kell állnia az ő szeretett népéért. Ha csak ül a mennyországban és hallgat, az azt jelenti, hogy annyira érdekli az egész, mint a tavalyi hó.
– Lányom, hagyd már békén Hermant. Előbb odakozmálod az ételt, aztán meg kérdésekkel nyaggatod, amikor enni akarna.
– Nem számít – mondta Herman. – Bár tudnám, mi az igazság. Elképzelhető, hogy a szenvedés Istennek tett felajánlás. Ha elfogadjuk, hogy Isten minden, akkor mi is Isten vagyunk, és ha én téged megverlek, az azt jelenti, hogy Istent bántalmazták.
– És miért bántalmazná Isten önmagát? Egyél. Ne hagyj a tányéron semmit. Ez a filozófiád? Ha a zsidó Isten, a náci is Isten, ez esetben pedig nincs miről beszélni. A mama kalácsot sütött. Hozok neked egy szeletet.
– Lányom, előbb hadd egye meg a kompótot.
– Mit számít, mit eszik előbb? A gyomrában úgyis összekeveredik minden. Egy zsarnok vagy, mama, az hát. Bánom is én, hozd be neki a kompótot.
– Kérlek szépen, hogy legalább az én kontómra ne veszekedj. Hogy mit eszem előbb, annak semmi jelentősége. Ha ti ketten képtelenek vagytok békében élni, mitől legyen béke valaha is? Ha csak két ember lesz életben ezen a földön, hát majd azok is meggyilkolják egymást.
– Vannak kétségeid? – kérdezte Masa. – Mert nekem nincsenek. Majd állnak egymással szemközt, mindegyiknek a kezében egy-egy atombomba, és éhen vesznek, mert egyik se jut hozzá az evéshez. Ha az egyik leülne enni, a másik elhajítaná a bombát. A papa mindig magával vitt a moziba. Ő utálja a filmeket – bökött fejével az anyja felé –, de a papa majd’ megőrült értük. Mindig azt mondta, hogy amikor moziban van, minden bajáról megfeledkezik. Most engem sem érdekelnek, de akkoriban én is imádtam moziba járni. Beültem vele, és megengedte, hogy fogjam a botját. Amikor a papa elment Varsóból, azon a napon, amikor a férfiak mind átmentek a Prága-hídon, a botjára bökött, és azt mondta: „Amíg ez velem van, nem vagyok elveszve.” Miért hozakodom elő ezzel? Ja, igen! Az egyik filmben mutattak két szarvast – hímszarvast –, amint megküzdöttek egy nőstényért. Összeakasztották az agancsukat, és addig gyepálták egymást, amíg az egyikük holtan esett össze. A nőstény végig ott állt, füvet legelt, mint akinek semmi köze ahhoz, ami köztük folyik. Gyerek voltam még… második gimnazista. Akkor azt gondoltam, ha Isten az oktalan állatba is belétáplálja az erőszakot, akkor igazán nincs remény. Gyakran jutott eszembe az a film a táborban. Meggyűlöltette velem Istent.
– Lányom, nem volna szabad így beszélned.
– Annyi mindent teszek, amit mind nem volna szabad. Hozd a kompótot!
– Hogyan érthetnénk meg Istent? – Sifra Pua kiment a konyhába.
– Nem értem, miért vitatkozol vele – jegyezte meg Herman halkan. – Mi értelme? Ha anyám élne, én biztosan nem szájalnék vissza.
– Te akarod megmondani, hogy viselkedjek? Nekem kell vele élnem, nem neked. A hét öt napján a sikszéddel élsz, aztán, amikor végre megjössz, nekilátsz prédikálni. Megpukkadok, hogy ilyen ájtatos, meg szűklátókörű. Ha Istennek annyira igaza van, miért csap akkora hűhót abból, hogy a leves nem akkorra kész, amikorra ő elvárná? Ha kíváncsi vagy a véleményemre, anyám minden létező ateistánál jobban ragaszkodik a materiális dolgokhoz. Előbb mindenáron rákényszerített, hogy feleségül menjek Leon Tortshinerhez, csak mert valahányszor eljött hozzánk, mindig aprósüteményt hozott neki. Aztán később – Isten tudja, miért – már mindenbe belekötött. Mit számít nekem, hogy kihez megyek feleségül? Azok után, amiken keresztülmentem, ugyan mit számít? De mondd csak, hogy van a kis sikszéd? Megint azt adtad be neki, hogy könyvárus körútra mész?
– Mi mást mondhattam?
– És ma hol vagy?
– Philadelphiában.
– És mi lesz, ha rájön a viszonyunkra?
– Soha nem jön rá.
– A lehetőség mindig fennáll.
– Biztos lehetsz, hogy soha nem fog kettőnk közé állni.
– Én korántsem vagyok olyan biztos. Ha képes vagy ennyi időt tölteni egy analfabéta libával, akkor nyilvánvalóan nem is igényelsz jobbat. És mi értelme elvégezni a piszkos munkát egy szélhámos rabbinak? Legalább légy te a rabbi, és szélhámoskodj a magad nevében.
– Azt nem tehetem.
– Te még mindig abban a szénakazalban rejtőzöl. Ez az igazság
– Igen, ez az igazság. Vannak katonák, akik le tudnak dobni egy bombát egy városra, és könnyű szívvel megölnek ezer embert, aztán képtelenek levágni egy tyúkot. Amíg nem látom az olvasót, akit átverek, és ő se lát engem, nem bánom. Ráadásul, amit a rabbinak írok, nem tesz kárt senkiben. Épp ellenkezőleg.
– Azt akarod mondani, hogy nem vagy szélhámos?
– De az vagyok, és hagyjuk a témát!
Sifra Pua visszatért. – Itt a kompót. Várj egy kicsit, hadd hűljön. Miket beszél rólam ez a lány? Miket beszél? Ahogy az ember elhallgatja, azt hinné, a legmegátalkodottabb ellensége vagyok.
– Mama, ismered a mondást: „Isten védjen meg a barátaimtól, az ellenségeimtől majd megvédem magam.”
– Azt láttam, hogy védted meg magadat. De mindegy, ha tekintetbe vesszük, hogy megölték az egész családomat, én meg még mindig élek, hát igazad van. Te, Masa, egyedül te tehetsz mindenről. Ha te nem vagy, már én is nyugodhatnék békében.

 Vacsora után Herman a szobájába ment. Apró szoba volt, egyetlen ablaka a kis udvarra nézett. Fű nőtt odalenn, meg egy göcsörtös fa. Az ágya gyűrött. Mindenütt könyvek, kéziratok és papírfecnik hevertek Herman feljegyzéseivel.
Ahogy Masa mindig cigarettával az ujjai közt jelent meg, azonképpen Herman sosem mutatkozott papír és ceruza nélkül. Még a lipski szénakazalban is írt és jegyzeteket készített, ha elég fény esett be a tető repedésein. Cikornyás gyöngybetűkkel írt, az írásművészetet a tökéletességre fejlesztette. Különös alakokat vetett a papírra: a fülük szétáll, az orruk hegyes, a szemük kerek – köréjük pedig trombitákat, patákat, viperákat rajzolt. Még álmában is írt – sárgás papírra, héber betűkkel –, afféle mesekönyv, kabbalista megnyilatkozás és tudományos felfedezések gyűjteménye volt egyben. Néha arra ébredt, hogy a túl sok írástól görcsöt kapott a keze.
Herman szobája a tető alatt volt, és nyáron mindig rekkenő hőség volt benne, kivéve kora reggel, napkelte előtt. Sűrű pernye szitált be a nyitott ablakon. Masa gyakran cserélte a huzatot, mégis többnyire szennyesnek tűnt az ágynemű. A padlóban lyukak tátongtak, és esténként hallani lehetett az alatta kaparászó egereket. Masa többször is felállította a fogót, de a kelepcébe került szerencsétlen párák kétségbeesett vinnyogását Herman nem bírta elviselni. Éjnek évadján fölkelt és szabadon eresztette őket.
Mihelyt Herman belépett a szobába, az ágyra vetette magát. A testét fájdalom gyötörte. Reumája volt és isiásza; néha már-már úgy érezte, hogy gerincdaganattal járkál. De nem volt türelme, hogy orvoshoz menjen, meg aztán nem is bízott benne. A hitleráj évei akkora fáradtsággal ülték meg a testét, hogy attól csak percekre szabadulhatott, amikor éppen Masával szeretkezett. Evés után fájt a gyomra. Már egy korty sörtől is eldugult az orra. A torka gyakran kiszáradt, a hangja reszelőssé vált. A füle is sajgott… tályog lehet, tumor? Egyvalamitől soha nem szenvedett – nem lázasodott be.
Estére járt, de odakinn még világos volt. Egyetlen csillag ragyogott fényesen, kéken, zölden, közel s távol, oly intenzív ragyogással, oly kézzelfoghatóan, hogy egészen elképesztette. Onnan a messzeségből, ahol tündökölt, egyenes vonal vezetett Herman szemébe. Ez a mennyei tömeg (már ha tömeg volt) kozmikus örömmel hunyorgott; kinevette annak a fizikai és szellemi lénynek a parányi mivoltát, amely csak egyvalamihez értett: a szenvedéshez.
Nyílt az ajtó, és Masa lépett be. Arcán az alkonyi fény árnyékainak mozaikja. A szeme mintha maga gerjesztené a fényt. Az ajka között cigaretta lóg. Herman már többször intette, hogy egy szép napon majd felgyújtja magát. – Előbb-utóbb biztosan égni fogok – jött rá a felelet mindig. Most megállt az ajtóban és mélyen letüdőzte a füstöt. A cigarettaparázs fényében egy pillanatig izzó és groteszk volt az arca. Aztán felvett egy könyvet és egy folyóiratot a székről és leült. – Isten a mennyekben, pokoli hőség van itt – mondta.
De hiába a forróság, amíg az anyja ébren volt, Masa nem vetkőzött le. A látszat kedvéért megágyazott a nappaliban a kanapén.
Meier Bloch, Masa apja nem volt hívő, de Sifra Pua tartotta a vallást, és szigorúan kóser konyhát vezetett. Ünnep idején, amikor imádkozni ment, még a parókáját is feltette. Sábátkor ragaszkodott hozzá, hogy a férfi mondja el az áldást és énekelje el a zsoltárokat, utána pedig rögtön bezárkózott a dolgozószobájába, és verseket írt, héberül.
A gettó, a koncentrációs tábor, a menekülttábor megszüntette anya és lánya ragaszkodását a hagyományokhoz. A német táborban, ahol a háború után Sifra Pua a lányával élt, a párok mindenki szeme láttára közösültek. Amikor Masa feleségül ment Leon Tortshinerhez, Sifra Pua egy szobában aludt a lányával és a vejével, csupán egy spanyolfal választotta el őket.
Sifra Pua előszeretettel hangoztatta, hogy a lélek, akárcsak a test, egy bizonyos fokig állja az ütést, aztán nem bírja tovább; attól fogva érzéketlen a fájdalomra. Amerikában hithűbb lett, mint valaha. Naponta háromszor imádkozott, s ha elment otthonról, kendővel kötötte be a fejét, és általában olyan szabályokat írt elő magának, amelyeket még otthon, Varsóban sem tartott soha. Lélekben továbbra is együtt élt azokkal, akiket elgázosítottak, megkínoztak. Állandóan paraffinolajjal töltött égőket gyújtott – a barátok és rokonok emlékére. A jiddis újságból csak a gettók és a koncentrációs táborok túlélőinek beszámolóit olvasta. A kosztpénzből elspórolt fillérekből Majdanekről, Treblinkáról, Auschwitzról szóló könyveket vett.
Más menekültek egyre hangoztatták, hogy az idő meghozza a feledést, de sem Sifra Pua, sem Masa nem felejtett. Épp ellenkezőleg, minél messzebb kerültek a holokauszttól időben, annál közelebb kerültek hozzájuk az elmúlt események. Masa szemére vetette az anyjának, hogy túl sokat búsong a halottakért, de ha az anyja épp hallgatott, Masa átvette tőle a prímet. Amikor a német atrocitásokról beszélt, az ajtófélfára erősített mezüzéhez szaladt és leköpte.
Sifra Pua a saját arcát csipkedte. – Köpdössed csak, lányom, gyalázkodjál! Itt már kijutott a katasztrófából, majd odaát is megkapjuk ugyanazt! – És ujját intőn az égre emelte.
Masa különköltözése Leon Tortshinertől, aztán ez a kapcsolat Herman Broderrel, egy siksze férjével, Sifra Pua számára meghosszabbítása volt mindama rémségeknek, amelyek 1939-ben kezdődtek; és úgy érezte, a sorozatnak soha nem lesz vége. Ugyanakkor Sifra Pua nagyon kedvelte és „gyermekemnek” szólította Hermant. Lenyűgözte a hatalmas jártassága a judaisztika terén.
Naponta azért imádkozott a mindenhatóhoz, hogy válassza már el Masát Leon Tortshinertől, meg Hermant is a siksze feleségétől, hogy ő, Sifra Pua hadd érje meg azt a boldogságot, hogy a hüpe alá kísérhesse a lányát. De úgy tűnt, ebben az örömben sosem fog részesülni. Sifra Pua önmagát hibáztatta: ő is lázadt a szülei ellen, rosszul bánt Meierrel, kevés figyelmet szentelt Masának, amikor az még kislány volt, amikor még belé lehetett volna plántálni az istenfélelmet. És a legnagyobb bűn, amit valaha elkövetett, az volt, hogy életben maradt, amikor pedig annyi ártatlan férfi és nő áldozatul esett a szörnyűségeknek.
Sifra Pua kinn a konyhában mosogatott és magában mormogott. Mintha egy láthatatlan lénnyel vitázott volna. Leoltotta a villanyt, aztán felgyújtotta megint. Elmondta a lefekvés előtti imát, bevette az altatót, megtöltötte a forró vizes palackot. Sifra Puának beteg volt a szíve, a mája, a veséje és a tüdeje. Néhány havonta kómába esett, az orvosok lemondtak róla, de aztán szép lassacskán rendbejött. Masa az anyja minden mozdulatát figyelemmel követte, ugrásra készen várta, hátha szükség van a segítségére. Anya és lánya imádták egymást, ugyanakkor tele voltak sérelmekkel egymás iránt. Meier Bloch még javában élt, amikor ezek ketten már marakodtak. A férfi plátói érzelmekkel viseltetett egy héber költőnő, Masa tanárnője iránt. Masa tréfásan megjegyezte, hogy a szerelem akkor kezdődött, amikor valami héber nyelvi szabályon vitatkoztak, és ennél soha nem is jutott tovább. De Sifra Pua még ezt a kis hűtlenséget se bocsátotta meg Meiernek.

Sifra Pua szobájában sötét volt már, de Masa továbbra is csak ült Herman szobájában, és egyik cigarettát szívta a másik után. Herman tudta, hogy valami szokatlan történettel készül előállni szerelmi előjáték gyanánt. Masa Seherezádéhoz hasonlította magát. Az ölelkezést, csókolózást és szenvedélyes szeretkezést mindig a gettóból, a táborokból és a romokban heverő Lengyelországban tett vándorútjairól szóló történetek kísérték. Ezeknek az volt a lényege, hogy a férfiak üldözték: a bunkerekben, az erdőben, s a kórházban is, ahol ápolónőként dolgozott.
Masának annyi kalandja volt, mint égen a csillag. Herman már-már úgy érezte, maga találja ki őket, holott tudta, hogy Masa nem hazudozó típus. A legbonyolultabb tapasztalataira a felszabadulás után tett szert. A mesék tanulsága egyöntetűen az volt, hogy ha Istennek az volt a szándéka, hogy a hitleri üldöztetéssel jobbítsa az ő kiválasztott népét, akkor elbukott. A hívő zsidókat gyakorlatilag megsemmisítették. A világi zsidók, már aki megmaradt közülük, kevés kivétellel semmit se tanultak a szenvedésekből. Masa egyszerre vallott és kérkedett. Herman figyelmeztette, hogy az ágyban ne dohányozzon, de az asszony csak megcsókolta és ráeregette a füstkarikákat. A cigarettából felröppenő szikrák az ágyneműre hullottak. Rágógumizott is, csokoládét evett, kólát ivott. Ennivalót hozott fel Hermannak a konyhából. Szeretkezésük nem a megszokott közösülés volt férfi és nő között, hanem gyakran hajnalig is tartó rituálé. Hermannak az ősöket juttatta eszébe, akik az egyiptomi kivonulás csodás történetét gyakran a Hajnalcsillag felkeléséig mesélték.
A Masa drámáit megtöltő hősöket és hősnőket jobbára megölték, járványokban pusztultak el vagy Szovjet-Oroszország bugyraiban veszett nyomuk örökre. Mások Kanadában telepedtek le, Izraelben, New Yorkban. Egyszer Masa bement egy pékségbe süteményt venni, és kiderült, hogy a pék kápó volt azelőtt. Menekültek ismerték fel Masát a Tremont Avenue-i önkiszolgáló kávéházban, ahol pénztárosként dolgozott. Néhányan meggazdagodtak Amerikában – gyárakat, szállodákat, élelmiszer áruházakat nyitottak. Az özvegyek újból nősültek, az özvegyasszonyok férjhez mentek. A gyermekeiket elvesztett asszonyok, akik még fiatalok voltak, új házasságokban új gyerekeket szültek. Férfiak, akik csempészként dolgoztak a náci Németországban, és feketeáruval kereskedtek, német lányokat vettek el, néha náciknak a lányát, testvérét. Senki nem bánta meg a bűneit – se az agresszor, se az áldozat. Itt van például Leon Tortshiner.
Masa soha be nem telt a Leon Tortshiner trükkjeinek taglalásával. Az az ember minden volt egyszerre: notórius hazudozó, alkoholista, hetvenkedő alak, szexmániás, hazárdjátékos, aki az utolsó ingét is eljátszotta. Meghívta a szeretőjét az eljegyzési bankettre, amit Masa és az anyja az utolsó fillérjeikből összeizzadtak. Festette a haját; doktornak mondta magát, holott nem volt doktorátusa; plágiummal is vádolták. Egyszerre volt tagja a Cionista Revizionista Pártnak és a Kommunista Pártnak. A New York-i bíró, aki a válást kimondta, heti tizenöt dollár tartásdíjat ítélt meg Masának, de ő abból még egyetlen fillért sem látott. Mi több, a férfi mindent elkövetett, hogy amit lehet, kicsaljon belőle. Még mindig hívogatta telefonon, levelekkel ostromolta, és könyörgött, hogy térjen vissza hozzá.
Herman folyvást kérlelte Masát, hogy ne maradjanak fenn sokáig. Mindketten korán keltek reggel, hiszen munkába kellett menniük. De úgy látszott, Masa nem igazán igényelte az alvást. El-elszunyókált, aztán pár perc elteltével frissen és üdén ébredt. Rémálmok gyötörték. Álmában kiabált – németül, oroszul, lengyelül beszélt. Életre keltek a holtak. Előkapott egy zseblámpát és megmutatta Hermannak, micsoda nyomokat hagytak a halottak a karján, a mellén, a combján. Egyszer álmában megjelent az apja és felolvasta a verseit, amelyeket a túlvilágon írt. Egy versszakot sikerült megjegyeznie, el is szavalta Hermannak.
Hiába, hogy Masának volt elég kalandja a múltban, mégse tudta megbocsátani Herman korábbi nőügyeit – még azokkal szemben sem volt elnéző, akik elpusztultak. Soha nem szerette Tamarát, a gyermekei anyját? Annak az asszonynak a teste jobban vonzotta, mint az övé, Masáé? És mennyire? Hát az a lány, az a hosszú copfos, aki újlatin nyelveket tanult? És Jadwiga? Tényleg olyan hideg, mint állítja? És mi lesz akkor, ha Jadwiga váratlanul meghal – ha mondjuk öngyilkosságot követ el? És ha Masa halna meg – Herman mennyi ideig emlékezne rá? Mennyi idő után keresne új partnert magának? Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer őszinte lenne hozzá!
– Te mennyi ideig várnál? – kérdezett vissza Herman.
– Nekem soha többé nem kellene senki.
– És ez igaz?
– Igaz, te szörnyeteg, ez a színtiszta igazság. – Azzal hosszasan, szenvedélyesen megcsókolta a férfit. Akkora csend lett a helyiségben, hogy még az egér kaparászását is hallani lehetett a padló alatt.
Masa olyan rugalmas volt, mint egy akrobata. És oly intenzív vágyat ébresztett a férfiban, amelynek a létezéséről az korábban nem is álmodott. Valamely titokzatos módon még a menstruációját is fel tudta függeszteni. Bár sem Masában, sem Hermanban nyoma nem volt perverzitásnak, vég nélkül szórakoztatták egymást a legkülönfélébb szexuális viselkedésekről és elhajlásokról szóló mesékkel. Szívesen megkínozna egy náci gyilkost? Szeretkezne nővel, ha nem maradna több férfi a föld kerekén? El tudja képzelni magát homoszexuálisnak? Közösülne állattal, ha minden emberi lény kiveszne? Csak amióta a Hermannal folytatott kapcsolata tartott, értette meg Masa, hogy férfi és nő köteléke miért olyan nagy fontosságú a kabbalában.
Azokban a pillanatokban, amikor Herman egy új metafizika vagy akár egy új vallás létrejöttéről képzelődött, mindennek az alapját a nemek vonzásában látta. Kezdetben volt a testiség. Úgy az isteni, mint az emberi vezérelv maga a vágy. A gravitáció, a fény, a vonzás, a gondolat mind ugyanannak az egyetemes vágyakozásnak a különböző aspektusai. A szenvedés, az üresség, a sötétség nem más, mint az egyre növekvő intenzitású kozmikus orgazmus megszakítása…

Aznap Masa délelőttös volt az önkiszolgálóban. Herman sokáig aludt; az óra háromnegyed tizenegyet mutatott, amikor fölébredt. Hétágra sütött a nap, madárcsicsergés és egy áruszállító teherautó robaja áradt be a nyitott ablakon. A másik szobában Sifra Pua a jiddis újságot olvasta nyögve, sóhajtozva, hogy mennyi baj éri a zsidókat, meg úgy általában is, micsoda méreteket ölt az emberi kegyetlenség. Herman kiment a fürdőbe, megfürdött, megborotválkozott. A ruháit a Coney Island-i lakásban tartotta, de itt, Bronxban is volt néhány inge, zsebkendője és alsóneműje. Sifra Pua kimosott, kivasalt, tiszta inggel várta. Úgy bánt vele, mintha az anyósa volna. Herman még fel sem öltözött, de ő már hozzálátott, hogy elkészítse az omlettjét; epret is vett, csak neki. Herman érezte, hogy lesik minden kívánságát, ugyanakkor röstelkedett is, miközben Sifra Pua társaságában elköltötte a reggelijét. Az asszony ragaszkodott hozzá, hogy étkezés előtt, az ortodox szokásnak megfelelően, egy cserépkorsóból mosson kezet. Most, hogy Masa nem volt odahaza, kezébe nyomta a kalapját, hogy tegye fel, miközben elmondja a kézmosás fölötti imát, meg később az áldást. Az asztalnál ült, szemközt a férfival, bólogatott, mormogott. Herman tudta, mire gondol: a táborban álmodni sem mert volna ilyen lakomát. Ott az ember egy darabka kenyérért, egy szem krumpliért kockáztatta az életét. Sifra Pua mint valami szent tárgyat, úgy fogott kezébe egy szelet kenyeret. Óvatosan beleharapott. Fekete szemében lelkifurdalás ült. Részesülhet-e Isten bőkezűségének élvezetében, amikor oly sok istenfélő zsidó éhen veszett? Sifra Pua gyakorta mondogatta, hogy ő csak a bűnei miatt maradhatott életben. Az áldott emlékűeket, a hithű zsidókat Isten magához vette.
 – Egyél meg mindent, Herman. Tilos otthagyni bármit is.
– Köszönöm. Kitűnő az omlett.
– Hogy is lehetne rossz? Friss a tojás, friss a vaj. Amerika ­– virágozzék soká – tele van jó dolgokkal. Reménykedjünk, hogy bűneink következtében nem veszítjük el. Várj, hozom a kávét.
Miközben a konyhában a kávét töltötte, Sifra Pua eltört egy poharat. Folyton eltört valamit – ez volt a gyöngéje. Masa korholta is miatta eleget, Sifra Pua pedig nem győzött röstelkedni. A látása megromlott. Régen nem tört össze semmit, de kész idegroncs lett, mire a haláltáborból kikerült. Egyedül Isten a mennyekben a megmondhatója, hogy ő mennyit szenvedett, mennyire megkínozzák a rémálmok. Egyáltalán: hogyan is élhet valaki, aki visszaemlékszik mindarra, amire ő visszaemlékszik? Abban a pillanatban, ahogy ott állt a tűzhely mellett, lelki szemei előtt megjelent egy zsidó lányka, amint egy gödör ürülék fölött egy pallón egyensúlyoz anyaszült meztelenül. Németek, ukránok, litvánok állták körül falkában, s kötöttek fogadásokat, vajon meddig bír ott állni a lány. Sértéseket ordibáltak a lány és a zsidók felé; félrészegen lesték, amíg ez a tizennyolc esztendős szépség, rabbik és nagy tiszteletben álló zsidók gyermeke végre megcsúszott és a mocsadékba zuhant.
Sifra Pua száz ilyen történetet mondott el Hermannak. Ettől az emléktől esett most ki kezéből a pohár. Herman segíteni akart az összesöprésében, de az asszony nem hagyta. A végén még – mentsen Isten – összekaszabolja az ujjait. Söprűvel és szemétlapáttal felsöpörte az üvegszilánkokat, aztán bevitte a férfi kávéját. Herman gyakran úgy érezte, hogy bármit megérint az asszony, az szentté lesz. Megitta a kávét és megevett egy szelet süteményt, amelyet Sifra Pua az ő kedvéért sütött (neki magának szigorú orvosi utasításra diétáznia kellett). Annyira elmélyedt ismerős gondolataiban, hogy azokat már megfogalmaznia sem kellett.

Hermannak nem kellett bemennie az irodába. Masa délben végzett, ő pedig érte ment az önkiszolgálóba. Ezen a nyáron Masa először kap szabadságot – egy teljes hetet. Alig várta, hogy együtt elmenjenek valahová, csakhogy hová? Herman az önkiszolgáló felé lépkedett a Tremont Avenue-n. Divatcikkeket, női portékákat, papírárut kínáló üzletek előtt haladt el. Az üzletekben eladók és eladónők ültek, ugyanúgy, mint Cziwkewben. Az üzletláncok következtében sok kiskereskedés csődbement. Itt-ott „kiadó” tábla lógott az ajtókon. Mindig akadt valaki, aki készen állt, hogy ismét szerencsét próbáljon.
Herman belépett a forgóajtón az önkiszolgálóba, és meglátta Masát. Ott állt Meier Bloch és Sifra Pua leánya, elvette a csekkeket, számolta a pénzt, árulta a rágógumit és a cigarettát. Amikor megpillantotta Hermant, elmosolyodott. A kávéház órája szerint még hátra volt húsz perc Masa munkaidejéből, ezért Herman leült egy asztalhoz. Szívesen választott fal melletti asztalt, vagy még inkább sarokasztalt, két fal találkozásánál, hogy senki ne kerülhessen a háta mögé. Komolyan belakott ugyan, most mégis rendelt a pultnál egy kávét és rizspudingot. Az elhízás ismeretlen fogalom volt nála. Mintha odabenn, a bensőjében tűz emésztene el mindent. Messziről figyelte Masát. Az ablakon besütött a nap, a villanyok mégis mind égtek. A szomszédos asztaloknál ülő férfiak nyíltan olvasták a jiddis újságokat. Senki elől nem kellett rejtőzködniük. Herman nem győzött csodálkozni. – Meddig tarthat ez így? – tette fel a kérdést magában. 
Az egyik vendég egy kommunista lapot olvasott. Biztosan nincsen ínyére Amerika, talán a forradalomban reménykedik, amikor a tömegek majd elözönlik az utcákat, betörik az üzletek kirakatát, amelyek előtt Herman az imént elhaladt, kirángatják és börtönbe csukják vagy munkatáborba hurcolják az eladókat. Herman csendben üldögélt, azon a bonyolult élethelyzeten tépelődött, amelybe belecsöppent. Három napig maradt Bronxban. Megtelefonálta Jadwigának, hogy Philadelphiából tovább kell mennie Baltimore-ba, s megígérte, hogy ma estére hazatér. De abban már korántsem volt biztos, hogy Masa el is ereszti; szó volt róla, hogy moziba mennek. Masa mindent elkövetett, hogy el ne eressze, amennyire csak módjában állt, megnehezítette a dolgát. Jadwiga iránti gyűlölete már nem volt normális. Ha egy pecsétet fedezett fel Herman ruháján, netán hiányzott egy gombja, már azzal vádolta Jadwigát, hogy elhanyagolja, hogy csak azért él vele, mert a férfi eltartja. Masa volt a legjobb élő példa, amit Herman Schopenhauer tételére felhozhatott, miszerint az intelligencia nem más, mint a vakszerencse szolgálója.
Masa végzett a kasszánál, átadta a bevételt és a csekkeket a váltótársának, aztán tálcáján az ebédjével Herman asztalához ment. Előző éjszaka alig aludt, korán kelt, de cseppet sem látszott fáradtnak. Az elengedhetetlen cigaretta az ajka közt lógott, és már jó néhány kávét magába döntött. Szerette a fűszeres ételeket – székelykáposztát, kapros-kovászos uborkát, mustárt; mindent, amit megevett, alaposan megsózott-paprikázott, a kávét meg feketén itta, cukor nélkül. Kortyolt egyet a kávéból és mélyen megszívta a cigarettát. Az ebéd háromnegyede ott maradt, érintetlenül.
– Nos, anyám hogy van? – kérdezte.
– Minden a legnagyobb rendben.
– Rendben? Holnap orvoshoz kell vinnem.
– Mikor leszel szabadságon?
– Még nem tudom biztosan. Gyere, menjünk innét! Megígérted, hogy kiviszel az állatkertbe.
Masa és Herman mérföldeket tudott gyalogolni. Masa a kirakatok előtt gyakran megállt. Megvetette az amerikai luxuscikkeket, az alkalmi vétel ellenben annál inkább lázba hozta. Végkiárusításkor hatalmas árleszállítások vannak – megesik, hogy valamit a felénél is kevesebbért odaadnak. Masa fillérekért vett ruhaanyagokat, amelyeket aztán megvarrt az anyjának és magának. Az ágyneműt, függönyt, de még a bútorhuzatot is maga készítette. De ki járt hozzá látogatóba? S ő maga hová ment? Menekülttársaitól elidegenedett – előbb azért, hogy a közéjük tartozó Leon Tortshinerrel össze ne fusson, aztán meg a Hermannal folytatott élete miatt. Mindig fennállt a veszély, hogy a férfi összefut valakivel, aki ismeri Coney Islandről.
Megálltak a botanikus kertnél, hogy gyönyörködjenek a virágokban, pálmákban, kaktuszokban, a mesterséges klímájú üvegházakban pompázó számtalan növényben. Herman arra gondolt, hogy maga a zsidóság is afféle üvegházi növényzet – idegen környezetben virul, és a Messiásba vetett hit, az eljövendő igazság reménye és a Biblia ígéretei éltetik, amely egy életre megbabonázta őket.
Idővel Herman és Masa továbbmentek a bronxi állatkert felé. Ennek a helynek a hírét még Varsóból ismerték. Két jegesmedve szunyókált egy kis tavacska mentén az árnyékban, minden bizonnyal hóról és jéghegyekről álmodtak. Minden állat és madár közvetített valamit a maga néma nyelvén, továbbadott egy mesét a történelemelőtti időkből, felvillantva és elrejtve a teremtés folyamatos láncolatát. Az oroszlán aludt, csak időnként nyitotta ki lustán aranyló szemét, amelyből azok reménytelensége áradt, akik sem nem élhetnek, sem nem halhatnak, s erőteljes farkával a legyeket hessegette. A farkas föl-alá járkált, körbejárta saját tébolyát. A tigris a földet szaglászta, talpalatnyi helyet keresett, ahová lefekhetne. Két teve ált büszkén és mozdulatlan – Keletről érkezett hercegi pár. Herman gyakorta hasonlította az állatkertet a koncentrációs táborhoz. A levegőt megülte a vágyakozás – a sivatag, a hegyek, völgyek, barlangok, család utáni vágy. Akárcsak a zsidókat, az állatokat is úgy rángatták ide, a világ minden tájáról, elszigeteltségre és unalomra kárhoztatva. Némelyik világra kürtölte a bánatát, mások némák maradtak. A papagájok rekedt rikácsolással követelték jogaikat. Egy banáncsőrű madár jobbra-balra forgatta a fejét, mint aki keresi a tettest, aki így átejtette. A véletlen? Darwin? Nem, van itt terv – de legalábbis valakik tudatos játékot űznek. Hermannak eszébe jutott, mit mondott Masa a mennyországbeli nácikról. Tán nem lehetséges, hogy egy Hitler ül odafenn a trónon, s ő osztja a sok szenvedést a fogoly lelkekre? Ellátta őket hússal, vérrel, fogakkal, karmokkal, szarvakkal, dühvel. Vagy gonoszok, vagy pusztulniuk kell.
Masa elhajította a cigarettáját. – Mire gondolsz… hogy melyik volt előbb, a tojás vagy a csirke? Gyere, vegyél nekem egy fagylaltot.

ELSŐ FEJEZET

 

­­­
Herman Broder megfordult és kinyitotta a fél szemét. Félálomban azon tűnődött, vajon Amerikában van-e, Cziwkewben vagy egy németországi munkatáborban. Az is átvillant az agyán, hogy tán a lipski szénapajtában rejtőzködik. És persze megesett, hogy a fent említett helyek eggyé olvadtak a gondolataiban. Tudta, hogy Brooklynban van, mégis, mintha náci vezényszavak ordítását hallotta volna. A bajonettjükkel döfködtek, próbálták kifüstölni a búvóhelyéről, ő ezenközben mind mélyebbre ásta magát a szénában. Egy bajonett pengéje a fejét súrolta
A teljes ébredéshez nagy akaraterőre volt szüksége. – Elég! – szólt magára, és felült. Jócskán előrehaladt a délelőtt. Jadwiga már rég felöltözött. Az ággyal szemközti falon lógó tükörben a férfi megpillantotta magát – arca nyúzott, valaha vörös, mostanra sárgás, őszbe vegyülő hajából alig maradt valami. Kék szem, átható, mégis szelíd pillantás, busa szemöldök, keskeny orr, beesett orca, vékony száj
Herman mindig ziláltan, elnyűtten ébredt, mint aki végigviaskodta az éjszakát. Akkor reggel még egy kék-fekete folt is éktelenkedett a homlokán. Megtapogatta a zúzódást. – Ez meg mi? – kérdezte magától. Csak nem a bajonett sebezte meg álmában? A gondolat megmosolyogtatta. Éjszaka, a fürdőszobába menet, biztosan nekiment az ajtófélfának
– Jadwiga! – kiáltott álmosan.
Jadwiga megjelent az ajtóban. Lengyel asszony volt, rózsás arcú, fitos orrú, világos szemű; a haja lensárga, szoros kontyban hátul egyetlen hajtűvel összefogva. Az arccsontja széles, az ajka telt. Az egyik kezében portörlő, a másikban kis locsolókanna. Piros-zöldkockás ruhájának szabása meglehetősen szokatlan viselet ebben az országban, a lábán letaposott papucs.
A háború után Jadwiga egy évet töltött Hermannal a német menekülttáborban, és már három éve élt Amerikában, de máig sugárzott belőle a lengyel parasztlány frissessége és félénksége. Nem festette magát. Alig néhány angol szót ismert. Herman valahogy úgy érezte, hogy most is Lipsk illata árad belőle; az ágyban kamillaszag lengte körül. A konyhából fövő cékla-, újkrumpli- és kaporszag szállingózott befelé, meg még valami nyárias és földszagú, amit nem tudott azonosítani, de ami Lipskre emlékeztette.
Az asszony türelmes szemrehányással nézett rá, s közben a fejét ingatta. – Későre jár – mondta. – Már végeztem a mosással és a bevásárlással. Rég megreggeliztem, de éhes vagyok megint.
Jadwiga kellemes hanghordozással beszélt lengyelül. Herman hol lengyelül szólt hozzá, hol jiddisül, amit az asszony nem értett; oda-odavetett neki bibliai idézeteket a szent nyelven, akár egész mondatokat a Talmudból, ahogy épp a kedve tartotta. Az asszony mindig figyelmesen hallgatta.
– Hány óra van, siksze? – kérdezte.
– Mindjárt tíz.
– Jó, akkor felöltözöm.
– Kérsz teát?
– Nem, nem fontos.
– Ne járkálj mezítláb. Hozom a papucsod. Kipucoltam.
– Már megint kipucoltad? Ki pucol papucsot?
– A bőre egészen kiszáradt.
Herman vállat vont. – Mivel pucoltad ki? Kátránnyal? Hiába, a lipski parasztlány csak lipski parasztlány marad.
Jadwiga a ruhásszekrényhez ment, és hozta Herman fürdőköpenyét és papucsát.
Habár törvényes felesége volt, és a szomszédok Mrs. Brodernek szólították, továbbra is úgy viselkedett a férfival, mint annak idején Cziwkewben, amikor még cselédlány volt az apja, Smuel Leib Broder házában. Herman egész családja odaveszett a holokausztban. Ő is csak azért maradt életben, mert Jadwiga elrejtette a széna közt Lipskben, a szülőfalujában. A saját anyja se tudta, hol dugdossa a férfit. 1945-ben, a felszabadulás után Herman egy szemtanútól hallotta, hogy a feleségét, Tamarát agyonlőtték, miután elragadták tőle és megölték a gyerekeiket. Herman Jadwigával Németországba, a hontalanoknak felállított táborba ment, később pedig, amikor megkapta az amerikai vízumot, polgári házasságot kötöttek. Jadwiga hajlandó lett volna áttérni a zsidó hitre, de Herman nem látta értelmét, hogy ráerőltesse azt a vallást, amelyben már ő maga sem hitt többé.
A lassú, veszélyekkel teli utazás Németországba, az átkelés hadihajóval Halifaxba, aztán az autóbuszozás New Yorkba annyira megviselte Jadwigát, hogy máig nem mert egyedül felszállni a metróra. A háztól, amelyben lakott, nem is ment távolabb négy-öt saroknyinál. És nem is kellett mennie sehová A Mermaid Avenue-n megkapott mindent, amire szüksége volt – kenyeret, gyümölcsöt, zöldséget, kóser húst (Herman nem evett sertést), néhanapján egy pár cipőt vagy egy ruhát.
Ha megesett, hogy Herman otthon maradt, Jadwigával kimentek a parti sétányra. Herman többször is elmondta, hogy nem volna szabad így beléje csimpaszkodnia, hisz’ nem szándékozik megszökni tőle, de Jadwiga semmi pénzért el nem eresztette a karját. Fülét eldugította a lárma és ordibálás; a szeme előtt vibrált és remegett minden A szomszédok unszolták, hogy menjen ki velük a strandra, de amióta átszelte az óceánt, Jadwiga rettegett a víztől. Elegendő volt egy pillantást vetnie a felcsapó hullámokra, hogy felkavarodjon a gyomra.
Alkalomadtán Herman elvitte Jadwigát Brighton Beachen egy kávéházba, de az asszony képtelen volt hozzászokni a magasvasút száguldó szerelvényeihez, a fülsiketítő lármához, vagy az erre-arra robogó, csikorogva fékező automobilokhoz, hát még az utcákon hömpölygő tengernyi nép látványához. Herman vett neki egy medált, abba belecsúsztatott egy kis papírszeletet a nevével és a címével, arra az esetre, ha véletlenül elveszne, de ez sem nyugtatta meg Jadwigát: ami írva vagyon, abban neki nem volt bizodalma.
A Jadwiga életében bekövetkezett változás olyan nagy volt, mintha egyenesen az Úr rendelte volna így Három évig egyedül az ő kezében volt Herman élete. Ételt-italt ő vitt neki a padlásra, ő hordta ki az ürülékét. Ahányszor csak Mariannának, a nővérének dolga akadt a szénapadláson, Jadwiga felmászott a létrán, hogy figyelmeztesse Hermant, ássa mélyebbre magát a szénába. Nyáron, amikor a frissen kaszált szénát felhordták a padlásra, Jadwiga átvitte Hermant a krumplisverembe. Anyja és nővére életét állandó veszedelemnek tette ki; ha a nácik felfedezik, hogy egy zsidót rejtegetnek a pajtában, mind a három asszonyt agyonlövik, de az is meglehet, hogy felgyújtották volna az egész falut.
Jadwiga most egy brooklyni bérház felső emeletén lakott. Volt két fejedelmi szobája, hallja, fürdőszobája, konyhája, amelyben hűtőszekrény állt, gáztűzhelye, villanyvilágítása, de még telefonja is, amelyen Herman hazatelefonált a könyvárus útjairól. Meglehet, Hermant messzire szólította a kötelesség, de a hangja mégis ott volt, közel. Ha kedve tartotta, elénekelte neki a telefonba a kedvenc dalát:

„Ó, ha fiacskánk születnék,
Hála, mennybéli Urunk!
Bölcsőt örömünknek merre lelnénk?
Hála, mennybéli Urunk!
A havak az utat belepték,
Rá a teknőt kivetették,
Abba fektetjük csöpp fiunk
Altatót míg dúdolunk.
 
Ó, ha fiacskánk születnék,
Hála, szegények Ura!
Örömünk miben melengethetnénk?
Hála, szegények Ura!
Kötényed köré tekernénk,
Gyapjúsálam fölé kell még,
Nem hűl meg abban a pulya,
Melege lesz, hogy csuda.”*

A dal csak dal maradt: Hermannak gondja volt rá, hogy teherbe ne ejtse Jadwigát. Egy olyan világban, amelyikben gyerekeket elrángathatnak az anyjuk mellől és agyonlőhetnek, az embernek nincs joga újabb gyermekek nemzéséhez. A gyönyörű lakással szerencsére sikerült kárpótolnia Jadwigát a gyerekek hiányáért. Olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély a mesében, amelyet az asszonyok fonás közben vagy tollfosztáskor meséltek a fonóban. Az ember megnyomott egy gombot a falon, erre felgyulladt a villany. A csapból forró és hideg víz folyt. Csak elforgatott egy gombot, mire kivirágzott a lángrózsa, amelyen főzni lehetett. A fürdőkádban naponta lehetett fürödni, a tiszta embert pedig elkerülték a tetvek és bolhák. És a rádió! Herman beállította a keresőt egy olyan állomásra, amelyen reggel és este lengyelül jött a közvetítés, lengyel dalok, mazurkák, polkák, és vasárnaponként mise hangjai töltötték meg a szobát, no meg a hírek a bolsevikok kezére került Lengyelországból.
Jadwiga se írni, se olvasni nem tudott, de Herman megírta leveleit az anyjának és a nővérének. És amikor megérkezett a válasz, amelyet a falu tanítója vetett papírra, Herman fel is olvasta neki. Néha Marianna beletett a borítékba néhány szem búzát, egy kis almafaágat egy szál levéllel vagy egy kis virágot – lipski emlékek a távoli Amerikába.
Igen, ebben a messzi országban Herman volt Jadwiga férje, bátyja, apja, az Istene. Az asszony már akkor is szerette, amikor cselédlány volt a szülei házánál. Most, hogy egy idegen országban vele élt, belátta, milyen igaza volt, amikor annak idején oly nagyra becsülte ennek az embernek az eszét és intelligenciáját. Herman kiismerte magát a világban – vonattal, busszal közlekedett; könyveket és újságokat olvasott; pénzt keresett. Ha az asszonynak bármire szüksége volt a háztartáshoz, csak szólnia kellett, és Herman már hozta is, vagy az expresszel házhoz szállíttatta. Jadwiga odabiggyesztett három kis karikát a neve helyére, ahogyan Herman tanította.
Egyszer, május 17-én, Herman vett a névnapjára két törpepapagájt. A sárga volt a hím, a kék a nőstény. Jadwiga Wojtuśnak és Mariannának nevezte el őket, az imádott apja és a nővére után. Jadwiga soha nem volt jóban az anyjával. Miután az apja meghalt, az anyja másodszor is férjhez ment, és az új férj verte a mostohagyerekeit. Jadwiga miatta kényszerült elhagyni az otthonát, miatta szegődött el cselédnek a zsidókhoz.
Bárcsak Herman többet lett volna odahaza, vagy legalább aludt volna otthon minden éjjel. Akkor Jadwiga úgy érezte volna, hogy az élete tökéletes. De Herman abból élt, hogy utazott, és könyveket árult. Amikor nem volt odahaza, Jadwiga leláncolta az ajtót, mert félt a tolvajoktól, meg így a szomszédokat is távol tarthatta. A házban lakó öregasszonyok orosz, angol, jiddis keveréknyelven szóltak hozzá. Kíváncsiskodtak, faggatóztak, honnan jött, mivel foglalkozik a férje. Herman figyelmeztette, hogy minél kevesebbet mondjon nekik. Megtanította, hogyan mondják angolul, hogy: „Elnézést, nem érek rá.”

Amíg a kád megtelt vízzel, Herman megborotválkozott. Erősen nőtt a szakálla. Egy éjszaka leforgása alatt olyan lett az arca, mint a smirgli. Állt az orvosságos szekrény tükörajtaja előtt – törékeny alkat, alig magasabb az átlagnál, szűk mellkasát a régi kanapéból és karosszékből kiálló kócra emlékeztető szőrpamacsok borították. Bármennyit evett, sovány maradt. A bordái kiütköztek, a nyaka és a válla között is mély üregek tátongtak. Ádámcsutkája úgy ugrált föl-alá, mintha a maga külön életét élné. Az egész jelenségből áradt a kimerültség. Miközben ott állt, rájött a képzelgés. A nácik visszaszerezték a hatalmat, és elfoglalták New Yorkot. Herman itt rejtőzködött, a fürdőszobában. Jadwiga befalaztatta és kifesttette az ajtaját, úgyhogy meg se lehetett különböztetni az ajtónyílást körülvevő faltól.
– Hová ülnék? Ide, a vécére. Alhatnék a fürdőkádban. Nem, az túl rövid.  – Herman szemügyre vette a padlócsempét, hogy lássa, vajon ott elférne-e. Ám ha átlósan fekszik, akkor is maga alá kellene húznia a térdét. De legalább látna fényt, kapna levegőt. A fürdőszoba ablaka egy kis udvarra nézett.
Herman számolgatni kezdte, naponta mennyi élelmet kellene hoznia Jadwigának, hogy őt életben tartsa: két-három szem krumplit, egy szelet kenyeret, darabka sajtot, egy kanálnyi növényi olajat, időnként egy szem vitamintablettát. Heti egy dollárnál nem kerülne többe – másfél dollárba a legrosszabb esetben. Lenne néhány könyve, írólapja. A lipski szénakazalhoz képest kész luxus. A megtöltött revolver, esetleg géppuska mindig ott lenne a keze ügyében. Ha a nácik fölfedezik a rejtekhelyét, és jönnek, hogy letartóztassák, majd szépen beléjük ereszt egy sorozatot, az utolsót pedig magának tartogatja.
A kád majdnem túlcsordult: a fürdőszobát belepte a gőz. Herman sietve elzárta a csapokat. Ezek a képzelgések lassacskán rögeszméjévé váltak.
Mihelyt a kádba merült, Jadwiga benyitott. – Itt a szappan.
– Van még a régiből.
– Ez illatos. Szagold meg. Hármat adnak tíz centért.
Jadwiga megszagolta a szappant, majd feléje nyújtotta. A keze máig durva, mint a parasztoké. Lipskben férfimunkát végzett. Vetett, kaszált, csépelt, krumplit ültetett, de még fűrészelt is, meg fát aprított. Brooklynban a szomszédok mindenféle krémeket adtak neki, amelyek majd megpuhítják a kezét, de az továbbra is megátalkodottan kérges maradt, mint egy munkásemberé. A lábikrája izmos, kőkemény. A teste többi része nőies, puha. A melle telt és fehér; a csípője kerek. Harminchárom événél jóval fiatalabbnak látszott.
Napkeltétől lefekvésig Jadwiga egy percre meg nem állt. Mindig akadt tennivaló. A lakás közel volt a tengerhez, mégis dőlt be a por a nyitott ablakokon, és Jadwiga álló nap mosott, sikált, fényezett, súrolt. Herman még emlékezett, mennyit dicsérte az anyja a lány szorgalmatosságát.
– Hadd sikálom le a hátadat – mondta Jadwiga.
Az igazat megvallva, Herman szívesebben maradt volna magára. Még nem dolgozta ki a legapróbb részletekig, hogyan rejtőzne el a nácik elől itt, Brooklynban. Az ablakot például álcázni kellene valamivel, hogy a németek meg ne lássák. De hogyan?
Jadwiga szappanozni kezdte a hátát, a karját, az ágyékát. Mivel megtagadta tőle a gyerekeket, Jadwiga vele bánt úgy, mintha a gyereke volna. Totojgatta, játszott vele. Valahányszor útra készült, az asszony rettegett, hogy majd nem jön vissza – elvész ebben a nagy amerikai tumultusban, forgatagban. Herman minden egyes hazaérkezte csodával volt határos. Az asszony tudta, hogy aznap Philadelphiába megy, ott is marad éjszakára, de örült, hogy legalább vele reggelizik.
Kávé és sülő kenyér illata szivárgott be a konyhából. Jadwiga megtanult mákos zsömlét sütni, épp olyat, amilyent Cziwkewben ettek. Finomságokkal lepte meg a férfit, a kedvenc ételeit főzte: galuskát, maceszgombócot borsccsal, tejbe kölest, kását szafttal.
Minden nap frissen vasalt inggel, alsóneművel, zoknival várta. A lelkét is kitette volna érte, de a férfinak oly kevésre volt igénye. Többet volt úton, mint odahaza. Jadwiga alig várta, hogy beszélgethessen vele. – Mikor indul a vonat? – kérdezte.
– Hogy mi? Ja, kettőkor.
– Tegnap azt mondtad, hogy háromkor
– Kettő után pár perccel.
– Hol is van az a város?
– Melyik, Philadelphia? Amerikában. Hát hol lenne?
– Messze innét?
– Lipskben messze volna, de itt mindössze néhány óra vonattal.
– Honnét tudod, ki akar könyvet venni?
Herman eltűnődött. – Nem tudom. Nekem kell vevőket keresnem.
– Miért nem itt árulsz könyveket? Annyi ember van itt is.
– Úgy érted, hogy Coney Islanden? Ide azért jönnek az emberek, hogy pattogatott kukoricát egyenek, nem azért, hogy könyvet olvassanak.
– Miféle könyvek azok?
– Ó, mindenféle: hogyan építsünk hidat, hogyan fogyjunk le, hogyan irányítsuk a kormányt. És daloskönyveket, mesekönyveket, színdarabokat, Hitler életét…
Jadwiga arca elkomorult. – Könyveket írnak egy ilyen gazemberről?
– Mindenféle gazemberekről írnak könyveket.
– Nahát. – Azzal Jadwiga kiment a konyhába. Idővel Herman utánament.
Jadwiga kinyitotta a kalicka ajtaját, s a papagájok már szanaszét röpdöstek a szobában. Wojtuś, a sárga színű, Herman vállára telepedett. Szívesen csipkedte a fülcimpáját, felkapdosta a szája szegletéből vagy a nyelve hegyéről a morzsákat. Jadwiga elképedt, mennyire megfiatalodott, frissebb, boldogabb látványt nyújtott Herman a fürdés és borotválkozás után.
Elébe tette a meleg zsömlét, a fekete kenyeret, az omlettet és a kávét tejszínnel. Mindent elkövetett, hogy jól tartsa, de a férfi nem evett rendesen. Bekapott egy falat zsömlét és már tolta is félre. Az omlettet is csak megkóstolta. Gyomra a háború alatt összeszűkült, semmi kétség, de Jadwiga emlékezett, hogy annak előtte is kisétkű volt. Veszekedett is az anyja, valahányszor a fia hazajött Varsóból, ahová egyetemre járt.
Jadwiga aggódón ingatta a fejét. Herman rágás nélkül nyelt. Két óráig volt ideje elég, mégis folyvást az óráját nézegette. A széknek csak a peremén ült, mint aki bármelyik pillanatban készen áll, hogy felpattanjon. A szeme meg, mintha keresztüllátott volna a szoba falán.
Aztán sietve megrázta magát, és közölte: – Majd eszem este Philadelphiában.
– Kivel vacsorázol? Egyedül?
Erre a férfi jiddisül kezdett beszélni. – Egyedül. Hiszed te! A Sába királynőjével fogok vacsorázni. Meg könyvárus is annyira vagyok, amennyire te a pápa felesége! Ez a szélhámos rabbi, akinek dolgozom… mégis, ha ő nincs, éhezhetnénk. És az a nőstény a Bronxban, az egy igazi szfinx. Veletek, hármótokkal, kész csoda, hogy még nem bolondultam meg egészen. Pif-puf!
– Beszélj úgy, hogy megértselek!
– Miért akarnál megérteni? „Mert a bölcsességnek sokaságában sok búsulás van”, benne van a Prédikátorokban. Az igazság kiderül, ha nem itt, hát odaát, már amennyiben marad valami a nyomorúságos lelkünkből. Ha nem, akkor az igazság nélkül is elleszünk valahogy…
– Kérsz még kávét?
– Igen, kérek.
– Mit ír az újság?
– Hogy fegyverszünetet kötöttek, de nem lesz tartós. Hamarosan kezdik elölről… ezek a vadbarmok. Ezeknek sosem lesz elég.
– És ez most hol van?
– Koreában, Kínában… ahol csak tetszik.
– A rádió bemondta, hogy Hitler még most is él.
– Ha az egyik Hitler meghal, rögtön támad millió másik, hogy átvegye a helyét.
Jadwiga egy percig hallgatott. A söprűre támaszkodott. Aztán így szólt: – A szomszéd, az ősz hajú, amelyik a földszinten lakik, azt mondta, hogy a gyárban heti huszonöt dollárt is kereshetnék.
– El akarsz menni dolgozni?
– Annyira elmagányosodik az ember itt, egyedül. De a gyárak meg olyan messze vannak. Ha közelebb lennének, akkor dolgoznék.
– New Yorkban semmi sincsen közel. Vagy felszállsz a metróra, vagy ott maradsz, ahol vagy.
– Nem tudok angolul.
– Megtanulhatnál. Beíratlak egy tanfolyamra, ha akarod.
– Az öregasszony azt mondta, olyanokat nem vesznek fel, akik nem ismerik a betűket.
– Majd megtanítlak.
– Mikor? Sosem vagy idehaza.
Herman tudta, hogy igaza van. És az ő korában az ember már nehezen tanul. Valahányszor alá kellett írnia a három kis karikát a neve helyén, elvörösödött, beleizzadt. A legegyszerűbb angol szót is alig bírta kiejteni.
Herman többnyire értette azt a paraszt lengyelt, amelyen az asszony beszélt, de néha este, amikor Jadwigán erőt vett a szenvedély, még ő se tudta követni a locsogását – az asszony ajkát olyan szavak és kifejezések hagyták el, amelyeket soha nem hallott azelőtt. Lehetséges, hogy ez valami ősi, paraszt törzs nyelve, talán még a pogány időkből? Herman régóta gyanította, hogy az emberi agy sokkal többet összegyűjt, mint amennyi egy élet során belefér. Mintha a gének korábbi korszakokra is emlékeznének. Még Wojtuś és Marianna is, mintha előző papagájnemzedékektől örökölt nyelvet beszélnének. Látnivaló, hogy beszélgetnek, és ahogy adott pillanatban azonos irányban menekülnek, abból csakis arra lehet következtetni, hogy ismerik egymás gondolatait.
Ami Hermant illeti, kész talány volt magamagának is. Tiszta téboly a sok szövevényes kapcsolat, amelyekbe belebonyolódott. Szélhámos, csaló – ráadásul álszent alak. A Lampert rabbinak írt prédikációk is… micsoda szégyen, micsoda galádság.
Fölkelt és az ablakhoz lépett. Néhány saroknyira onnét hullámzott az óceán. A tengerparti sétánytól és a Surf Avenue-tól egészen idáig elhatoltak a Coney Island nyári reggeli zajai. A Mermaid és a Neptune Avenue közötti kis utcában ugyanakkor teljes volt a csend. Könnyű szellő fújt: megrezegtette a fák leveleit. Madarak csicseregtek az ágak között. Halszagot hozott a dagály, meg valami meghatározhatatlan, oszló-korhadó bűzt. Ha Herman kidugta a fejét az ablakon, látta az öbölben a sorsukra hagyott, öreg hajóroncsokat. Héjas kis lények tapadtak a csúszós, sikamlós hajótestekre – félig élő, félig őseredeti állapotban szendergő tetemek.
Jadwiga szólalt meg a háta mögött: – Kihűl a kávé. Gyere vissza az asztalhoz!

Herman kilépett a lakásból és leszaladt a lépcsőn. Ha nem tűnik el hamar, Jadwiga esetleg visszahívja. Valahányszor útra kelt, az asszony úgy búcsúzott tőle, mintha a nácik volnának hatalmon Amerikában, és neki veszélyben forogna az élete. Lángoló arcát Hermanéhoz szorította, könyörögve kérlelte, hogy vigyázzon az autókkal, el ne felejtsen enni, feltétlenül telefonáljon. Egy hű kutya odaadásával csimpaszkodott belé. Herman gyakran ugratta, leostobázta, de arról egy percig se tudott megfeledkezni, mekkora áldozatot hozott érte Jadwiga. Az asszony oly őszinte volt és egyenes, amilyen galád és körmönfont hazudozó a férfi. De hát képtelenség volt éjjel-nappal mellette maradnia.
A ház, amelyben Herman Jadwigával lakott, öreg épület volt. Idősebb párok lakták, maguk is menekültek, akiknek egészségük miatt friss levegőre volt szükségük. A közeli kis zsinagógába jártak imádkozni, és a jiddis újságokat olvasták. Meleg napokon padokat, összecsukható székeket tettek ki a ház elé, azokon üldögélve csevegtek az óhazáról, az amerikai gyerekeikről és unokáikról, az 1929-es Wall Street-i tőzsdekrachról, a Saratoga Springs gőzfürdőinek, vitamin- és ásványi kúráinak áldásos hatásáról.
Hermannak időről időre kedve lett volna ismeretséget kötni ezekkel a zsidókkal és a feleségeikkel, de a bonyolult élete miatt kerülni kényszerült őket. Most leviharzott a roskatag lépcsőn és sietve kilépett az utcára, még mielőtt bármelyikük megállíthatná. Késésben volt a Lampert rabbi számára végzett munkájával.
Herman irodája egy 23. utcai épületben volt, a Fourth Avenue közelében. A Stillwell Avenue-i metrómegállóhoz csak végig kellett sétálnia a Mermaid, a Neptune vagy a Surf Avenue valamelyikén, esetleg a parti sétányon. Egyik vonzóbb volt a másiknál, de aznap épp a Mermaid Avenue-ra esett a választása. Ez az utca igazi kelet-európai hangulatot árasztott. A tavalyi év kántorokat és rabbikat hirdető plakátjai a nagyünnepekre a zsinagógák padsorainak árával még kinn lógtak a falakon. A vendéglőkből és kávéházakból csirkeleves, kása, májpástétom illata áradt. A pékek bagelt, teasüteményt, rétest és hagymás zsömlét árultak. Egy bolt előtt hordóból kimért kapros kovászos uborkáért álltak sorba az asszonyok.
Hiába, hogy nem volt nagyétkű, a nácik alatt elszenvedett éhezés következtében Hermant izgalommal töltötte el az ennivaló látványa. Napfény ragyogta be a narancsos, banános, cseresznyés, epres és paradicsomos ládákat és kosarakat. A zsidók itt szabadon élhetnek! A főúton és a mellékutcákban héber nyelvű iskolák táblái villognak. Még egy jiddis iskola is akad közöttük. Menet közben Herman tekintete automatikusan búvóhelyeket keresett, arra az esetre, ha a nácik megjelennének New Yorkban. Lehetne itt bunkert ásni valahol a közelben? Elrejtőzhetne a katolikus templom tornyában? Soha nem volt partizán, de újabban gyakorta felmérte, honnét tüzelhetne az ellenségre.
A Stillwell Avenue-n Herman jobbra fordult, s a forró szélben megcsapta orrát a pattogatott kukorica édes illata. Kikiáltók hívogatták a látogatókat a vidámparkokba és varietékba. Volt körhinta, céllövölde, médium, aki ötven centért megidézte a halottak szellemét. A metrólejárónál egy dülledt szemű olasz hosszú késsel döfködött egy vasrudat, s közben rendre egyetlen szót kiabált, de olyan hangerővel, hogy az a tömeg feje fölött messzire elhallatszott. Vattacukrot és olasz fagylaltot árult, ami a tölcsérben rögvest elolvadt. A parti sétány túloldalán, a fürdőzők háta mögött ragyogott az óceán. A színek kavalkádja, a bőség, a szabadság – ha mégoly olcsó és vásári volt is minden – újra meg újra meglepte Hermant, ahogy szembekerült vele.
Lement a metróállomásra. Utasok, jobbára fiatalok tódultak ki minden szerelvényből. Európában Herman sosem látott olyan vad ábrázatokat, mint ezeké. De itt az ifjúság inkább az élvezeteket hajszolta, semmint rosszban sántikált. A fiúk futkostak, rikoltoztak, lökdösődtek, akár a kosok. Sok közülük sötétszemű, alacsony homlokú, göndör hajú. Voltak olaszok, görögök, Puerto Ricó-iak. A széles csípőjű, ágaskodó mellű kislányok uzsonnatáskát cipeltek, takarót, amit leteríthetnek a homokon, napolajat és esernyőt a nap ellen. Kacagtak és rágógumiztak.
Herman felment a magasvasúthoz vezető lépcsőn, s hamarosan jött egy vonat. Amikor az ajtók kinyíltak, megcsapta a forróság. A szellőzők zümmögtek. A csupasz izzók kápráztatták a szemet; a vörös betonpadlót elhajított újság és mogyoróhéj borította. Néhány utas a cipőjét pucoltatta félmeztelen fekete fiúkkal, akik a lábuk előtt térdepeltek, akár a régi világból odacsöppent bálványimádók.
Valaki a padon hagyott egy jiddis újságot, Herman fölemelte és elolvasta a főcímeket. Sztálin egy interjúban kijelentette, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus létezhet egymás mellett. Kínában csatározások folytak a vörösök és Csang Kaj-sek csapatai között. Az újság belső oldalain menekültek számoltak be Majdanek, Treblinka és Auschwitz rémségeiről. Egy túlélő egy észak-oroszországi munkatáborról adott hírt, amelyben rabbik, szocialisták, liberálisok, papok, cionisták és trockisták ástak aranyat, s pusztultak éhen és haltak meg beriberiben. Herman azt hitte, már megedződött ezektől a rémtörténetektől. Holott minden új gaztett megdöbbentette. Ez a cikk azzal az ígérettel zárult, hogy egy szép napon majd létrejön az a rendszer, amelynek egyenlőség és igazságosság az alapja, és amely majd meggyógyítja ezt a beteg világot.
– Mi van? Ezek még most is gyógyítani akarnak? – Herman a földre ejtette az újságot. A „jobb világ” meg „fényesebb jövő” kifejezések gyalázkodásként hatottak a megkínzottak hamvai fölött. Valahányszor meghallotta a közhelyet, miszerint az áldozatok nem haltak meg hiába, agyát elöntötte a düh. – És én mit tehetek? Kiveszem részemet a gazságból.
Herman kinyitotta az aktatáskáját, kivett egy kéziratot, olvasni kezdte és jegyzetelt. Elég bizarr munkát végzett megélhetés gyanánt, de hát bizarr volt minden, ami vele történt. Négerként írt egy rabbinak. Ő maga is egy „jobb világot” ígérgetett az Édenkertben.
Miközben olvasott, elfintorodott. A rabbi úgy árulta Istent, ahogy Tháré a bálványokat. Herman csupán egyetlen mentséget talált a maga számára: az emberek, akik a rabbi prédikációját hallgatták vagy az eszmefuttatásait olvasták, maguk is őszintétlenek. A modern judaizmus előtt egyetlen cél lebegett: majmolni a gojokat.
A vasút ajtaja kinyílt és összezárult; Herman minden alkalommal felkapta a fejét. Nyilvánvaló, hogy a nácik szabadon grasszálnak New Yorkban. A Szövetségesek amnesztiát hirdettek háromnegyed millió „kisnácinak”. Első perctől tudni lehetett, hogy hazudtak, amikor azt ígérték, hogy törvény elé állítják a gyilkosokat. Ki ítélne el kit? Az ő igazságszolgáltatásuk kész ámítás. Nem lévén elég bátorsága az öngyilkossághoz, Herman rákényszerült, hogy becsukja a szemét, betapassza a fülét és lezárja az agyát – úgy éljen, mint egy pondró.
A Union Square-en át kellett volna szállnia az expresszről a helyi járatra, arról meg leszállni a 23. utcánál, de amikor kinézett, azt látta, hogy a vonat már a 34. utcai állomásnál jár. Fellépcsőzött a szemközti peronra, és felszállt a belvárosba tartó járatra. De megint elfelejtett leszállni, és túlment – a Canal Streetnél kapott észbe.
Az eltévelyedések a metrón; az a jó szokása, hogy eltesz dolgokat, aztán nem emlékszik, hová tette; hogy rossz utcákba fordul be; elveszít kéziratokat, könyveket és jegyzetfüzeteket – átokként nyomasztották Hermant. Folyvást a zsebeiben keresgélt valamit, amit épp nem talált. Hol a töltőtolla, hol a napszemüvege tűnt el; a tárcájának veszett nyoma, de még a saját telefonszáma is kiesett a fejéből. Vett egy esernyőt, és még aznap elhagyta valahol. Kalucsnit húzott a lábára, de az néhány óra elteltével már nem volt rajta. Néha azt képzelte, hogy manók és lidércek űznek tréfát belőle. Végre beért az irodába, a rabbi tulajdonában lévő egyik épületben.

Milton Lampert rabbinak nem volt gyülekezete. Cikkeket írt izraeli héber folyóiratoknak, továbbá angliai és amerikai angol-zsidó időszaki kiadványoknak. Számos kiadóvállalat könyvírásra kötött vele szerződést. Meghívásokat kapott gyülekezetekbe, de még egyetemekre is, hogy tartson előadást. A rabbinak se ideje, se türelme nem volt az elmélkedéshez, az íráshoz. Az ingatlanaiból hatalmas vagyonra tett szert. Volt vagy fél tucat szanatóriuma, bérházakat építtetett a Borough Parkban és Williamsburgben, társtulajdonos volt egy cégnél, amelyik építőipari kivitelezőkkel kötött sokmilliós szerződéseket. Volt egy idős titkárnője, Mrs. Regal, akihez annak ellenére ragaszkodott, hogy az asszony elhanyagolta a munkáját. A feleségétől rég elvált, de most összeköltöztek megint.
Amit Herman neki dolgozott, azt nemes egyszerűséggel „kutatómunkának” nevezte. Valójában Herman írta a rabbi könyveit, cikkeit, beszédeit. Megírta héberül vagy jiddisül, aztán valaki lefordította angolra és egy harmadik személy megszerkesztette.
Herman évek óta dolgozott Lampert rabbinak. A rabbi sokféle ember volt egyszerre: érzéketlen, jószívű, érzelgős, agyafúrt, kegyetlen, naiv. Képes volt felidézni obskúrus kommentárokat a Sulhán Áruhból, de összekutyulta az Ótestamentumból vett idézeteket. Tőzsdézett, hazárdjátékot űzött, és különféle jótékony célokra pénzt gyűjtött. A száznyolcvan centinél magasabb, sörhasú férfi százhúsz kilót nyomott. Adta a Don Juant, de Herman hamar átlátott a szitán – kiderült, hogy a rabbinak a nőknél nincs szerencséje. Máig kereste az igazit, s e szemmel láthatóan reménytelen keresgélésben gyakran nevetségessé tette magát. Mindez odáig ment, hogy egyszer alaposan orrba vágta egy férj valamelyik szállodában, Atlantic Cityben. Gyakran többet költött, mint amennyit keresett – már amennyire az adóbevallásának hinni lehetett. Hajnali kettőkor ment ágyba, és hétkor kelt. Kilós vesepecsenyéket befalt, havanna szivart szívott, pezsgőt vedelt. A vérnyomása állandóan vészesen magas volt, az orvosa lépten-nyomon figyelmeztette, hogy számíthat a szívrohamra. Hatvannégy éves korára ereje teljében volt, úgy is emlegették: az „energikus rabbi”. A háborúban tábori lelkészként szolgált, és azzal kérkedett Hermannak, hogy egészen az ezredesi rangig emelkedett.
Amint Herman átlépte az iroda küszöbét, megszólalt a telefon. Felvette, s a vonal túlfelén a rabbi erőteljes basszushangon nyomban ordibálni kezdett. – Hol a bánatban tekergett? Kora reggelre vártam! Hol van az Atlantic Citybe készült beszéd? Tán elfelejtette, hogy még át kell néznem, az összes többiről, amit még tennem kell, nem is beszélve. És mégis, mit képzel, hogy olyan házba költözik, ahol nincs telefon? Aki nekem dolgozik, azt el kell érnem, az nem bújhat el egy egérlyukban! Ó, hogy lehet valaki ennyi idő után is ilyen zöldfülű! Ez itt New York, nem Cziwkew! Amerika szabad ország, itt nem kell rejtőzködni. Hacsak nem foglalkozik pénzhamisítással, vagy az ördög tudja, mivel! Utoljára figyelmeztetem – szereltessen telefont a lakásába, különben fel is út, le is út. Várjon, átmegyek. Beszélni akarok magával valamiről. Egy tapodtat se mozduljon! – Azzal Lampert rabbi letette a kagylót.
Herman apró betűivel sietve írni kezdett. Amikor megismerkedett a rabbival, nem merte neki bevallani, hogy egy lengyel siksze a felesége. Azt mondta, özvegy – és egy szegény barátjánál bérel szobát, akit még az óhazából ismert –, egy szabó az illető, és nincs telefonja. A brooklyni telefonját Jadwiga Pracz néven szerepeltette a telefonkönyvben.
Lampert rabbi gyakran megkérdezte, meglátogathatná-e Hermant a szabónál. Nagy örömére szolgált volna, ha egy szegény környék utcáin végighajthatna a Cadillecjével. Abban a hatásban is élvezetét lelte, amit – bárhová ment – hatalmas termetével és elegáns megjelenésével keltett. És imádott szívességeket tenni, állást keríteni a rászorulóknak, emberbaráti intézményeknek felvételi kérelmeket írni. Hermannak ez idáig sikerült lebeszélnie a rabbit arról, hogy meglátogassa. Bemesélte neki, a szabó annyira félénk, hogy nemigen érintkezik senkivel, s a haláltáborban elszenvedettek következtében lelkileg kiegyensúlyozatlan, s az is előfordulhat, hogy őt be se engedi a házába. Hermannak azzal is sikerült lelohasztania a rabbi érdeklődését, hogy elmondta: a szabó felesége nyomorék, és hogy nincsenek gyermekeik. A rabbi előszeretettel járt lánygyermekes családokhoz.
A rabbi újra meg újra nyaggatta Hermant, hogy költözzön máshová. Még odáig is elment, hogy felajánlotta, összehoz neki egy jó partit. Lakást is felajánlott az egyik házában. Herman elmagyarázta, hogy Cziwkewben az öreg szabó mentette meg az életét, és hogy rászorul arra a pár dollárra, amit az albérletért fizet neki. Egyik hazugság a másikhoz vezetett. A rabbi a vegyes házasság ellen írt cikkeket és tartott előadásokat. Herman nem egyszer részletesen foglalkozott a témával a rabbinak készített írásaiban, óva intett mindenkit a keveredéstől „Izrael ellenségeivel”.
Hogyan adhatna valaha is értelmes magyarázatot a tetteire? Vétkezett a judaizmus, az amerikai törvények, az erkölcs ellen. Nem csupán a rabbit, de Masát is becsapta. Csakhogy teljességgel képtelen volt másképp élni. Jadwiga őszinte jósága halálra untatta; ha szólt hozzá, akárha magában beszélne. Masa meg olyan bonyolult, olyan csökönyös, olyan neurotikus, hogy neki se mondhatta el az igazat. Elhitette vele, hogy Jadwiga frigid és égre-földre megesküdött, hogy amint Masa elválik a férjétől, Leon Tortshinertől, ő is megszabadul Jadwigától.
Nehéz léptek közeledtek, majd benyitott a rabbi. Alig fért be az ajtón: magas, széles vállú férfi volt – vörös arcú, húsos ajkú, kampósorrú, dülledt szemű. Világos öltönyt viselt, a lábán sárga cipőt, a nyakában arannyal átszőtt nyakkendőt gyöngy nyakkendőtűvel. A szájában hosszú szivar. Őszülő fekete haja kitüremkedett a Panama-kalapja alól. A csuklóján rubin mandzsettagomb, és a balkezén gyémánt pecsétgyűrű.
Kivette szájából a szivart, a földre pöccintette a hamut és ordibálni kezdett: – Most lát csak hozzá! Amikor napok óta készen kellene lennie! Én nem várhatok itt az utolsó pillanatig! Mit firkált oda? Már így is túl hosszúnak látszik. Egy rabbikongresszus nem a bölcsek tanácskozása Cziwkewben! Ez itt Amerika, nem Lengyelország. És hol van az esszé a Bál Sémről? Már el kellett volna küldeni. Határidős munka! Ha ez magának sok, akkor kérem, hogy közölje, és majd találok valakit, aki megcsinálja, vagy diktafonba mondom, és Mrs. Regal legépeli.
– Még ma meglesz minden.
– Adja ide a kész oldalakat, és egyszer s mindenkorra mondja meg a lakcímét. Hol lakik – a pokolban? Asmodeus kastélyában? Már-már arra gyanakszom, hogy van valahol egy felesége, azt rejtegeti előlem.
Herman torka kiszáradt. – Bár volna feleségem.
– Ha akarná, volna is. Kinéztem magának egy jóravaló asszonyt, de megismerkedni se volt hajlandó vele. Mitől fél? Senki sem fogja erőnek erejével a hüpe alá rángatni. Na, halljam, hol lakik?
– Nézze, erre igazán semmi szükség.
– Most nyomban mondja meg, ragaszkodom hozzá. Itt a címjegyzékem. Nos?
Herman bediktált neki egy bronxi címet.
– Hogy hívják a főbérlőt?
– Joe Pracz.
– Procs. Szokatlan név. Hogy betűzik? Felszereltetem neki a telefont, és megmondom, hogy a számlát küldjék ide, az irodába.
– A beleegyezése nélkül nem szereltetheti fel.
– Bánja is ő!
– Retteg a csöngetéstől. A tábort juttatja eszébe.
– Más menekülteknek van telefonjuk. Vitesse a maga szobájába. Neki is jobb lesz. Ha beteg, legalább orvost tud hívni, vagy más segítséget. Eszelősek! Mesügék! Ezért tör ki annyiszor a háború; ezért jutnak hatalomra a hitlerek. Ragaszkodom hozzá, hogy napi hat órát eltöltsön az irodában – ebben állapodtunk meg. Azért fizetem a bért, hogy leírhassam az adóból. Ha egy iroda folyton zárva van, akkor az nem iroda. Van elég bajom maga nélkül is.
Lampert rabbi hallgatott egy sort, majd folytatta: – Azt akartam, hogy barátok legyünk, de van magában valami, ami ennek útjába áll. Rengeteget segíthetnék, de maga becsukódik, mint egy osztriga. Miféle titkokat rejteget a mondabeli hét lakat alatt?
Herman nem válaszolt nyomban. – Aki végigcsinálta azt, amit én, az már nem tagja ennek a világnak – szólt végezetül.
– Szólam, üres szavak. Éppannyira tagja ennek a világnak, mint mi valamennyien. Meglehet, ezerszer is hajszál választotta el a haláltól, de amíg él, és eszik és járkál és – már megbocsásson – vécére megy, addig hús-vér ember, mint akárki más. Százával ismerek embereket, akik a koncentrációs táborokból kerültek ki, némelyikük majdhogynem egyenesen a gázkamrából – és most élnek boldogan Amerikában, kocsit vezetnek, üzletelnek. Az ember vagy a túlvilágon van, vagy ezen a világon. Úgy nem állhat, hogy egyik lába a földön, a másik meg a mennyországban. Játssza az eszét, erről van szó. De miért? Ha valakivel, hát velem őszinte lehet.
– Az vagyok.
– Mi bántja? Beteg?
– Nem. Nem igazán.
– Csak nem impotens? Az mind idegi alapon van. Nem szervi baj.
– Nem vagyok impotens.
– Hát akkor mi van? Nos, nem erőltetem magára a barátságomat. De még ma intézkedem, és fölszereltetem a telefont.
– Kérem, várjon valameddig.
– Miért? A telefon nem náci; nem emberevő. Ha neurotikus, menjen orvoshoz. Talán analitikusra volna szüksége. Ne hagyja magát megfélemlíteni. Nem arról van szó, hogy megőrült. A legjobbak járnak hozzájuk. Egyszer még én is felkerestem egy analitikust. Van egy barátom, dr. Berchovszky Varsóból. Ha én küldöm hozzá, méltányos árat fog kérni.
– Rabbi, becsületszavamra, semmi bajom.
– Jól van, persze, semmi. A feleségem is azt hajtogatja, hogy semmi baja, de attól még beteg asszony. Meggyújtja a gázt, és elmegy vásárolni. Kinyitja a kád csapját, de benne hagy egy ruhát, amitől a víz nem tud lefolyni. Ülök az íróasztalnál, és egyszerre látom, hogy tócsa van a szőnyeg körül. Megkérdem, miért művel ilyeneket, mire hisztériázni kezd, és szórja rám az átkokat. Erre való a pszichiáter… hogy segítsen, mielőtt annyira megbetegszünk, hogy már csak a zárt osztály segít.
– Igen, igen.
– Magának aztán hiába beszélek. Na hadd látom, mit írt.

 

Folytatása következik