„Kimondatlanul, hangulatában, kisugárzásában…” – Interjú Kern Andrással

Kern Andrással jó beszélgetni. Egy kicsit félve indultam neki, mert mégiscsak ő „a Kern”, ezenkívül köztudomású, hogy nem a legegyszerűbb riportalany. Aztán egyszer csak elkezdtünk beszélgetni az Egy csók és más semmi című előadás előtt a Vígszínházban, és ment minden magától.

Hogy érzi magát most a Vígszín­házban?

Nagyon melegem van.

Egyébként?

Soha életemben nem dolgoztam ennyit, mint az idei évadban. Megjelent egy könyvem, bemutatták egy színdara­bomat, három premierem volt, egy da­rabot most kezdek próbálni. Minden este játszom, szerepeltem körülbelül 18 Heti Hetesben és 34 másik tévémű­sorban. Kicsit sok volt.

Jó, hogy mondja a televíziót. Ha ott nem dolgozna annyit, lehet, hogy keve­sebben ismernék, vagy azért Kern And­rás nevére mindenki fölkapja a fejét?

Ezt magának kell tudnia! Szerintem eléggé ismert vagyok, de elképzelhető, hogy van egy korosztály, amely csak a Heti Hetesben lát, egyébként pedig fo­galma sincs, hogy ki vagyok. De ezzel nem is nagyon foglalkozom.

Ebben a műsorban sokszor érinte­nek kényes témákat, néha szóba kerül a zsidóság is, általában ironikusan. Ön szerint mennyiben változott meg a zsi­dó kultúra, a zsidókhoz való hozzáállás a rendszerváltás óta?

– Az antiszemitizmus felé? Ez a sza­badság velejárója. Mindig is volt anti­szemitizmus, csak nem volt szabad be­szélni róla, most meg szabad. Negyven éven keresztül el volt csöndesítve ez a téma, az volt a levegőben, hogy nem kell és nem is szabad ezzel foglalkozni.

Mégis, az 50-es, 60-as, 70-es évek­ben voltak olyan színészek, zenészek, írók, akik nyíltan beszéltek a származá­sukról. Égy érzem, mintha a mai köz­életi személyiségek egy kicsit félnének ezt megtenni…

Én ehhez nem vagyok elég okos, nem tudom megmondani, miért van ez így. Az biztos, hogy az ember a szülei­től, nagyszüleitől átörököl bizonyos dolgokat. Én zsidó családból szárma­zom, baloldaliak voltak a szüleim, én is az lettem. Amikor jobboldali kormány van, mindig idegesebbek vagyunk, mert nem tetszik, hogy akkor egy kicsit jobban lehet zsidózni.

– Miért vágyik vissza a 70-es évekbe?

Akkor voltam fiatal.

Csak ezért? És a szalontüdő, a mág­lyarakás, az önkiszolgálós menü?

Ezek a dolgok a Sztracsatellából vannak, ez nem teljesen én vagyok.

Mégis mindenhol ezt lehet hallani öntől!

Abban a korban nőttem föl. Én a megszokások rabja vagyok, színpadon sem tudok akármerre játszani. Ha vala­ki átmegy a túlsó oldalra, szinte elfelej­tem a szöveget. Negyven évig abban a fajta életben éltem, azt a kosztot et­tem, szerettem napközibe meg menzá­ra járni, azokra az ízekre vágyom. Sze­rettem, és ezért nosztalgiázom. Meg egy csomó dolog jobb volt, például a színészek helyzete is.

Politikailag korlátozták a színháza­kat…

– Azt mi alig vettük észre. Néha egy-egy darabot nem engedtek bemutatni, de az nem volt olyan borzasztó. Sokkal fontosabb volt, hogy a kultúra egyfajta szelepként működött. Először is, egyet­len televízió-csatorna volt, melyben tele­víziójátékokat lehetett látni. Most már ilyenek nincsenek. György Péter azt mondja, hogy nem is kell, hogy legye­nek, mert a televíziót egy néphülyítő in­tézménynek találták ki. Az a világon min­denhol azért van, hogy híreket mondjanak, futballmeccset közvetítsenek, és Lagzi Lajcsit nézzenek az emberek. Aki irodalmat akar, az inkább olvasson, vagy menjen színházba. Azt hiszem, György Péternek igaza van. Volt itt egy olyan negyven év, amikor értékesebb dolgokat játszottunk, de lehet, hogy ez a szocializmusnak csak egy „hibája” volt. Egy szerencsés hibája. Olyan hibá­ja, mely az értelmiségnek, azoknak, akik részt vettek benne (a tévéseknek, opera­tőröknek, rendezőknek, színészeknek, zeneszerzőknek, fotósoknak, díszlet- és jelmeztervezőknek), munkát adott. Szinetár Miklós volt a televízió művészeti igazgatója, aki azt mondta, hogy a tévé­nek az a feladata, hogy Németh Lászlón át Sarkadi Imréig, Örkény Istvánig mindenféle irodalmat mutasson be. Vic­cesen azt szoktam mondani, hogy ha az amerikaiak szabadítanak fel bennünket, nem pedig az oroszok, akkor fel sem merült volna ez a kérdés. Akkor már 1949-ben üdítőreklámokat és show-kat néztünk volna. Ebből a szempontból szerencsénk van.

Otthon beszéltek a holokausztról?

Keveset. Eltitkolták.

Ezekről a kérdésekről alig-alig nyi­latkozott, mióta a pályán van. Miért tar­totta mégis fontosnak beletenni a könyvébe azt az írást, mely a közvetlen családjáról szól?

Mert egy szép írás. Azt mondták, gyűjtsek össze egy könyvnyi irományt, aztán, ami volt, azt beletettük. A jobba­kat… Volt egy érdekes előadása a Víg­színháznak, Harmincéves vagyok volt a címe, 1975-ben mutattuk be, Presser Gábor írta a zenéjét. Az akkori harmincéveseknek – tehát, akik egyidősek vol­tak a fölszabadulással – az egészre rá­kérdező magatartását manifesztálta. Nem „musical comedy” volt, hanem in­kább „tragedy”. Kicsit szomorkásán, sok humorral, de mégiscsak azt kérdez­te, hogyan is látjuk a felszabadulás ko­rát, és azt, hogy harmincévesek va­gyunk. És ahogy azt a ’75-ös időszak­ban lehetett, megpróbáltuk elmesélni.

Fölkértek, hogy íróként vegyek részt a darabban, és néhány dolgot írtam bele, többek közt ezt a monológot, amit sze­retek azóta is. Kicsit lehetett ezekről a dolgokról beszélni, nagyon nem.

Nem volt hiányérzete emiatt?

Magánbeszélgetésekben folyton föl­merült a történelem ezen része. Csak a közbeszédben nem. Én nem voltam so­sem politizálós, színház ügyben sem, egyáltalán, semmiben sem.

Foglalkoztatja most a „zsidókér­dés”?

Akkor, amikor valamilyen ezzel kapcsolatos helyzet van, vagy ráutalás történik, akkor foglalkoztat. Most, hogy itt ülünk, egyáltalán nem. Most az fog­lalkoztat, hogy el kell játszani egy elő­adást, és nagyon meleg van a színpa­don.

Végigkísérték az életét a zsidó sze­repek: Sándor Pál filmjei, Salamon Bé­la, a Lövölde tér, a kabarék. Szándéko­san?

Nem volt erről szó. A Sándor Pali filmjeiben föl sem merült, hogy miért éppen én játszom el valamit, azt a Sán­dor Pali rendezte, és úgy gondolta, én lennék a legalkalmasabb erre vagy arra a szerepre. A Lövölde tér pedig… miért, abban mi a zsidós?

Az egésznek a hangulata. Mint a Sztracsatellának.

Biztos azért, mert én ilyen vagyok, én csinálom. Ezek inkább kimondatla­nul, hangulatában, kisugárzásában van­nak benne ezekben a művekben. Az al­földi parasztgyereket nem én játszom, mert senkinek nem én jutok az eszébe. A színészek bizonyos dolgokra szület­nek. A feleségemmel a múltkor beszél­gettünk, hogy parasztszínész nincs is, teljesen kiment a divatból. Őrületes erejű paraszti világ volt a két háború között, de még az ’50-es években is, és annak az ábrázolása is nagyon fontos volt. Tele voltunk úgynevezett „paraszt- színészekkel” Görbe Jánostól Bihari Jánosig, Páger is remekül játszott ma­gyar parasztot… Ma egyáltalán nincsen ilyen. Nem is foglalkozik senki ezzel.

Most kezdi próbálni Grumberg Var­rónők című darabját a Pesti Színház­ban, amely szintén a holokauszttémát járja körül. Lehet már tudni róla vala­mit, vagy még nagyon az elején van­nak?

A darab egy párizsi varrodában ját­szódik 1946 és 1955 között. Nagyon kevés férfiszerep van benne, az egyik a varroda tulajdonosa, ezt játszom én. Az egész egy II. világháború utáni történet, amelyben nők és asszonyok várják vissza szerelmeiket, és közben fölme­rül mindenféle kérdés a háborúval, az élettel kapcsolatban. Szerencsétlen és egyszerű embereknek a sorsa úgy tárul elénk, ahogy azt csak egy jó színdarab­író tudja megírni. Nagyon szép darab, de nagyon nehéz róla beszélni. A múlt­koriban kérdeztem Kútvölgyi Zsikét, hogy tudja-e, mi az, hogy Oswieczim. Nem tudta. Te sem tudod?

– Nem.

– Auschwitz lengyel neve. Én valami­ért tudtam, tanultuk is, és jártam is ott. Negyedéves koromban Krakkóban vol­tunk az osztállyal főiskolai vendégjáték­ként, és megkérdezték, hogy nem aka­rok-e elmenni Auschwitzba. És én el­mentem. Megnéztem, és nagyon furcsa érzés volt. Emlékszem, egyáltalán nem volt megható, inkább jéghidegséggel töltött el. Mindenkivel ellentétben ne­kem nem szomorúságot adott, hanem majdnem azt kell, hogy mondjam, fölemelő látvány volt, hogy mi maradt eb­ből. Ezt nem lehet elmagyarázni, nem tudom, mitől éreztem így. Akkoriban ol­vastam Semprun A nagy utazás című könyvét, abban van egy szép jelenet, amelyben amerikai turisták látogatják meg a múzeummá átalakított tábort, és egy butuska amerikai nő megkérdezi, hogy mit kell itt csinálni. A lengyel veze­tőnő pedig azt mondja, hogy semmit. „De mire van szükség?” – kérdezi az amerikai. „Tiszta és testvéri tekintetek­re.” És ez szép. Nem olyan hely volt szá­momra, ahol az ember elkezdett könnyezni, hogy „istenem, az apám nő­vérét is biztos itt égették el”, hanem megálltam és arra gondoltam: az embe­riség erre is képes volt? Ez valami olyan, melyen talán nem is sírni kell, ha­nem inkább felemelt fejjel együtt érezni azzal, ami történt, menni tovább, és „csinálni” a világot. Ezt elmagyarázni igazából nem is lehet. A darab kapcsán sem azt akarjuk, hogy a nézők mélyen elkeseredve és sírva jöjjenek ki (bár sír­va talán igen, mert minden színház min­dig azt akarja, hogy sírjanak, vagy ép­pen nevessenek). Azt szeretnénk, hogy az előadás mondjon valamit a nézők­nek arról a borzalmas világról. Én azt re­mélem, hogy ezt a felemelő érzést, ezt a „tiszta és testvéri tekintetek” gondola­tát erősíti, vagy szedi majd ki az embe­rekből. Jó lenne, ha így lenne…