„A zsidóságot egyszerre éltem meg belülről s kívülről”

Köszöntjük a 70 éves Dalos Györgyöt.

Egy korábbi interjúnk felelevenítésével köszöntjük az írót születésnapján, akinek a közelmúltban jelent meg A közgazdász bukása címmel új regénye, melyből egy részletet is olvashatnak honlapunkon.

1962-től 1967-ig a moszkvai egyetemen történelmet hallgatott. 1968-ban Budapesten államellenes összeesküvés vádjával felfüggesztett börtönre ítélték. Az 1970-es években fordítóként dolgozott. 1984-ben Berlinben ösztöndíjas. 1987-től 1995-ig Bécsben szabad közíró. 1995-től 1999-ig a Berlini Magyar Ház igazgatója. Berlinben él. 

– Könyveiből kiderül, hogy nehéz, hányatott gyerekkora volt, amelyben nagymamája volt a biztos pont, szinte „óriás”, hogy József Attilával éljek. Mondana pár szót Róla?

– Azt hiszem, ahogyan őt a Gyerekkori anekdotákban vagy A körülmetélésben megpróbáltam felidézni, tulajdonképpen minden lényegeset elmond róla. Összegezve: a bátorság nem merő férfierény, a bölcsesség nem az entellektüelek kizárólagos tulajdonsága, a szeretetnek pedig erősnek kell lenni ahhoz, hogy erőt adjon. Hogy egyáltalán válhattam valakivé, neki köszönhetem.

– „12 éves koromban befejeződött magyar zsidó pályafutásom, bár talán csak akkor kezdődött.” Megmagyarázná, mit ért ez alatt? Kisgyerekként különböző gyermekotthonokban, többek között zsidó árvaházban volt elhelyezve. Milyen volt ez az intézmény és hogyan alakult ott az élete?

– A pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Fiúárvaháza a Vilma királyné útján (utóbb Gorkij-, ma Városligeti Fasor) – nagy múltú intézmény volt, főleg elárvult polgárgyerekek otthona. 1945 után a Holocaust árváinak adott helyet, akárcsak a Délibáb utcai leányárvaház (ma Hotel Délibáb). Voltaképpen neológ internátus volt, a növendékek a közeli állami iskolákban tanultak. Ez a tananyag kiegészült a héber olvasással, zsidó történelemmel és persze a vallásos gondozással. A fasornak saját zsinagógája volt, később, amikor az árvaház Óbudára költözött, az ottani régi imaházba jártunk, amely ma a TV egyik műszaki létesítménye.

Hogy én ezekben a gyermekotthonokban cseperedhettem, és végül kikerültem belőlük, ez életem meghatározó eseménye. A zsidóságot egyszerre éltem meg belülről és kívülről és ez a kettősség minden későbbi mozgalommal (KISZ, párt, illegális diákcsoport, demokratikus ellenzék, irodalmi élet) kialakult viszonyomat jellemzi. Az általad idézett könyvben ezt metaforikusan meg is fogalmaztam: „Ki lehet zsidóbb annál, mint az, aki még oda se tartozik?”

– Azon kevés zsidó írók egyike, aki gyermekszereplőit zsidóként ábrázolja. Szélsőbalos, maoista ellenzéki éveit szintén több könyvében leírja (A kulcsfigura, Hosszú menetelés, rövid tanfolyam). Mennyire önéletrajziak ezek a könyvek? Hogyan értékeli ma életének ezt az időszakát? A Hosszú menetelésben ezt írja: „Megbánásom inkább erkölcsi, mint politikai természetű.

– Életpályám szinte valamennyi könyvemben jelen van, de igazán csak A körülmetélés életrajzi. Egyébként az út – út. Enzensberger azt mondja, eszméket nem, csak embereket lehet elárulni. Ezt pedig nem tettem. Minthogy fizikailag azonos vagyok mindenkori önmagammal, nem verhetem a mellemet azért, amiben valamikor hittem. Megbánni talán egy valamit bántam meg, azt, hogy fiatal koromban a világot akartam boldoggá tenni, pedig lett volna sepernivaló a saját portámon is. Meg magát a politizálást is sokallom utólag. Régi anekdota szerint a hithű Mojse kétségbeesetten ront be a rabbihoz: – Rebelében, Smüle fiam fel akart menni a padlásra és leesett a létráról. Mire a rabbi: – Milyen nap van ma Mojse? – Sábesz – feleli az apa. – Úgy? – kérdi szigorúan a rabbi. – És mit keres egy zsidó sábeszkor a létrán?” Mit keres az író a világmegváltó politikában, egészíthetném ki a kérdést.

– Groteszk látásmódja különösen érvényesül remek szatírájában, az 1985-ben. Ez az orwelli, vagy zamjatyini hangvételű regény ma is aktuális lenne? Könyvével kapcsolatban megjegyezte, hogy nyugati olvasói nem akarták elhinni, hogy Kelet-Európáról szól.

– Nyugaton az Orwell-évben (1984) erősen elterjedt az a felfogás, hogy a nagy antiutópia a média zsarnoksága ellen irányul. Az, hogy „A Nagy Testvér figyel téged”, ottani szemmel az elektronikus korszak fenyegetésének látszott. Én persze a Sztálin utáni keleti rendszerek paródiájának szántam a könyvet, ám a produktív félreértés következtében ez lett legnagyobb nemzetközi sikerem: tizenegy nyelven jelent meg. Ma már inkább akkori gondolkodásom foglalatának érzem, a benne foglalt bírálat időszerűségét vesztette.

– Nemrég egy ismert szélsőjobboldali közszereplő azt nyilatkozta, hogy elege van már a zsidózásból (Megjegyzem, nekünk is!). A kontextust figyelembe véve, antiszemitázásra gondolhatott. Mit gondol erről?

– A zsidózásból nekem is elegem van és én sem csak az antiszemitizmust értem ezen. Úgy gondolom, hogy a zsidó kultúra és tradíció más és több, mint a Holocaust felidézése. Helytelennek tartom azt a magatartást, amikor valaki addig olvas egy könyvet vagy szöveget, míg nem talál benne antiszemita utalást. (Márpedig aki keres, az talál.) Nem szabad, hogy a zsidóság az antiszemitizmus ellentételeként határozza meg magát. Pogromok mindig voltak, de Moses Mendelssohn, Modigliani, Radnóti Miklós – hogy csak néhány nevet említsek – önmagukért fontosak, és azért amit a nemzsidó világnak is adtak. Ha már úgyis olyan nehéz kijutni a gettóból, legalább belülről ne forgassuk rá a kulcsot.

– Milyennek látja mai szemmel a Kádár-korszakot? Azt hiszem, hogy Konrád György idéz valakit azzal kapcsolatban, hogy aki nem élt a kádárizmus éveiben, nem tudhatja milyen édes volt akkor az élet. Igaz, manapság divat annak a korszaknak csak a rossz oldalait látni.

– Kár volna tagadni, hogy a Kádár-érának voltak kellemes vonásai. Melyik demokrácia tud például akkora örömöt szerezni, mint egy diktatúra, amikor egy hónapra kiutazási engedélyt ad polgárának? Mindamellett a Kádár-kori értelmiségi közegre is nosztalgiával gondolok. Egyszerűbbek voltak az érintkezési formák, mérhetetlenül soknak tűnt az idő viszonylag könnyen szét lehetett választani a hazugságot, ha nem is az igazságtól, de legalább a tényektől. A nosztalgiával azonban vigyázni kell, mert egy bizonyos koron túl automatikus reflex: visszanézve még a szerelmi csalódás is szépnek tűnik.

– Budapest-Moszkva-Bécs-Berlin. Irígylésreméltó ez a valóságos és szellemi utazás. Mennyiben érzi szerencsésnek magad? Vagy ezt egy kényszerpályának tekinti?

– Hatvanévesen már nem lehet kényszerpályáról beszélni, bár nyilvánvaló, hogy erősen eltértem az eredeti tervtől, miszerint az egyenlőség nemzetközi társadalmában, Budapesten élvezem majd megérdemelt nyugdíjamat. A fiatalon megélt ötévi moszkvai tartózkodás abban minden esetre segített, hogy könnyen viselem a külföldi létezést. A többféle kultúra pedig mindenképpen nyereség, mert összehasonlítási alapot ad, és megkímél a nemzeti köldöknézéstől.

– Jónéhány könyve németül, vagy németül is megjelent. Minek tartja magát, külföldön élő magyar írónak?

– Magyar író vagyok, szépirodalmat csakis anyanyelvemen, esszét viszont németül is írok. Úgy gondolom, hogy a földrajzi tartózkodási hely nem azonos a szellemivel, valamint, hogy a nemzeti hovatartozás sem pozitív, sem negatív értelemben nem értékmérő. Bizonyos azonban, hogy semmi sem érdekel annyira, mint Magyarország, a magyar irodalom és történelem – csak ez a téma érinti a vérnyomásomat.

– Németország, elsősorban Berlin ma számos magyar író második otthona. Ez új keletű jelenség vagy ennek hagyománya van? Szembeötlő az is, hogy mennyire vonzza Berlin a zsidó származású írókat. Holott a „kozmopolita” kifejezés megint rossz csengésű lett sok hazánkfia szemébe. Mit mondana erről a jelenségről?

– Berlin már a 20. század elején vonzotta a magyar írókat és művészeket – gondoljunk Karinthy Frigyesre, Balázs Bélára, vagy Füst Milánra. Ezen belül a zsidó származású alkotók szinte természetesen kötődtek a német kultúrához, hiszen legtöbbjük anyanyelvi szinten beszélt németül. (Egyébként nem csak a zsidók: Márai a húszas években a Frankfurter Zeitung tárcarovatának rendszeres szerzője volt.) A kozmopolitizmus vádja egyébként egyidejű a magyar kultúra urbanizálódásával és Nyugat felé fordulásával. A modernségtől való félelem kitermelt nálunk egy parlagi nacionalizmust, amelynek szemében a külföldi siker mindig gyanús volt, a Nobel-díj pedig egyenesen botrány ízűnek számított, lett légyen szó akár a C-vitamin felfedezéséről. Mindez, megspékelve némi szakmai irigységgel olyasféle konstrukciókhoz vezet, mint Erkel és Liszt, Kodály és Bartók hamis szembeállítása, amely akár egy világnézet része is lehetne, de szerintem önálló hülyeség.

– Tulajdonképpen mivel foglalkozik Berlinben? Közvetítő szerepe a magyar irodalom ottani népszerűsítésében közismert (Frankfurt, Magyar Ház, stb.) Mivel magyarázza a magyar irodalom ottani pozitív fogadtatását?

– Berlinben a német kollégákhoz hasonlóan íróként próbálom fenntartani magam, vagyis nem a könyveimből, hanem előadásokból, felolvasásokból és alkalmi cikkírásból élek, úgy is mondhatnám, hogy euróban vagyok szegény. A magyar irodalmat immár magánszemélyként próbálom népszerűsíteni – a helyzet azonban a kilencvenes évekhez képest megváltozott. Németországban recesszió van, a kulturális intézményeket fokozatosan leépítik, megcsappant a kiadók vállalkozó kedve és ez a folyamat a legderülátóbb feltevés szerint is hosszadalmasnak ígérkezik.

A magyar irodalom furcsamód mégis sikeresebb, mint valaha. Márai után most Szerb Antalt kezdik felfedezni, a kortárs szerzők közül Darvasi Lászlónak volt igen kedvező fogadtatása és hamarosan megjelenik Vámos Miklós, Polgár Lea és Parti Nagy Lajos első német nyelvű könyve. Mielőtt elfelejteném, ezekben a napokban kerül nyomdába Rejtő Jenő örökbecsű alkotása, a Piszkos Fred, a kapitány.

– Berlinben ma megint sok zsidó él. Tükröződik ez az ottani kulturális életben?

– Egészen pontosan, Berlinben és általában német földön százezerre tehető a volt Szovjetunióból áttelepült zsidók száma. Ez a lakosságréteg – szemben például a nagyobb számú volt jugoszlávval, vagy lengyellel – elég gyengén integrálódik. Erre utal, hogy saját üzlethálózata van és tucatnyi itteni orosznyelvű lapja. Emigrációnak nem fogható fel, hiszen többségük orosz passzussal rendelkezik, az alijától pedig nyilván az izraeli helyzet rettenti el őket. Zenés összejöveteleiken a hatvanas-hetvenes évek szovjet slágereire táncolnak, jeles alkalmakra orosz élelmiszerboltokban veszik a vodkát és a szibériai húsos derelyét (pelmenyit). Komoly kulturális jelenlétük nem mutatható ki, ha csak nem az olyan üstökösi pályát vesszük alapul, amilyen Vlagyimir Kamineré*, akinek könyvei bestseller listán vannak, ő maga pedig Berlin belvárosában diszkót tart fenn. Azt hiszem azonban, hogy itt inkább a németek sajátos igénye nyilvánul meg a fanyar zsidó humor iránt, amely igényt eddig, az újrakiadásokkal együtt, félezer könyvével Efraim Kishon – Kishont Ferenc – elégített ki.

 

Dalos György magyarul megjelent könyvei:

• Szavaink születése, versek; Szépirodalmi, 1964
• Előtörténetek, kisregény; Magvető, 1983
• A cselekvés szerelmese – Duczynska Ilona élete; Kossuth, 1984
• Ezerkilencszáz-nyolcvanöt, történelmi jelentés; AB Független Kiadó, 1985 (szamizdat)
• Ezerkilencszáznyolcvanöt. Párizsi Magyar Füzetek, 1985
• Hosszú menetelés, rövid tanfolyam; Magvető, 1989
• A körülmetélés, történet; Magvető, 1990
• A kulcsfigura, regény; Ab Ovo, 1995
• Vendég a jövőből, esszéregény; Palatinus, 1998 (A könyv Anna Ahmatova orosz költő és Sir Isaiah Berlin oxfordi filozófia professzor kapcsolatáról szól, eredeti dokumentumok alapján).
• Az istenkereső, történet; Magvető, 1999
• Szahalin, Csehov szigete. Helikon, 2003.
• Puszipajtások. Regény. Ab Ovo, 2004
• Balaton-brigád. Regény. Ab Ovo, 2006
• A körülmetélés. A Nagy Buli. Két kisregény. Ab ovo, 2007
• Világ proletárjai bocsássatok meg; Corvina, 2009
• A közgazdász bukása; Kalligram, 2013.

 

Díjai:

• DAAD-ösztöndíj, 1984
• Magvető Könyvkiadó nívódíja, 1989
• Bajor Művészeti Akadémia, Adalbert von Chamisso díja, 1995
• A baden-württembergi Künstlergilde Gryphius különdíja, 1999
• A Magyar Köztársaság Elnökének aranyérme, 2000
• A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, 2006
• 2010–ben megkapta a lipcsei nemzetközi könyvvásár fődíját eddigi munkássága elismeréseként, és a Németországban 2009-ben megjelent, Felgördül a függöny – A kelet-európai diktatúrák bukása (Der Vorhang geht auf – Das Ende der Diktaturen in Osteuropa) című könyvéért.
• Füst Milán-díj (2011)

 

(forrás: Wikipedia)