Volt egyszer egy kibuc Budapesten – avagy a MIKÉFE

1842-ben a Pesti Izraelita Hitközség kezdeményezésére megalakul a Magyar Izraelita Kézmű és Földművelési Egyesület (MIKÉFE), melynek elsődleges célja az érdekvédelem, ugyanis a céhek nem vettek fel zsidókat tagjaik közé. Az 1910-ben alapított bentlakásos kertészképző telepe a Keresztúri út 130-134-ben volt, s valójában a kibuc életforma alapelveit követte. Körülbelül kilencven holdon gazdálkodtak: virág- és konyhakertészet, szőlészet, faiskola, üvegházak, szántóföldi mezőgazdaság, tehenészet, méhészet, baromfitenyésztés volt a fő profilja, de asztalosokat, lakatosokat, vízszerelőket is képzett igen magas szinten. Az elsődleges tevékenysége azonban a virágtermesztés, a telep a húszas években az ország legjelentősebb virágkertészetévé vált. Budapest egész területére termesztett és szállított virágot, a legelegánsabb fővárosi virágboltok rendeltek a kertészetből.
A MIKÉFE-ben presztízs volt tanulni. Sok szülő gondolta úgy, hogy olyan hely, ahol nemcsak oktatnak, hanem nevelnek is, erkölcsi tartást is követelnek a növendékektől. A tanoncok jól felszerelt internátusépületben laktak. A gyakorlati ismereteket a kertészeti termelésben szerezték meg. A szaktárgyakból és a közismereti tárgyakból elméleti tanítást is kaptak, és valláserkölcsi oktatásban is részesültek. Az „internátusnak” külön imatereme is volt, ahol péntek este és nagyünnepekkor imát tartottak a tanoncoknak. 1910-ban indult az első évfolyam tizenhárom hallgatóval, 1911-ben tizenkét kertésznövendéket vettek fel. A visszaemlékezések szerint a telep tényleg a korai kibucok elvei szerint működött: bentlakásos képzés, közös kassza, a növendékeknek külön férfi és női szobák, mezőgazdasági tevékenység, a diákoknak közös konyha és étkezde, ahol a termesztett terményeket használták fel. A közös pénz használatáról gyűléseken döntöttek. Több visszaemlékezés utal arra, hogy a képzés már a húszas-harmincas években gyakorlatilag előkészítőként szolgált az alijára, és valószínűleg ennek az elvnek a része lehetett a kibuci működés is.
A MIKÉFE egyedülálló volt a maga nemében, az ott megvalósított életformával sok vidéki zsidó fiatal kapott sokkal többet egyszerű mezőgazdasági vagy iparos ismereteknél. Emellett a falusi szegény sorsú fiatalok a nagyváros „intimszférájába” is beleláttak, sokan a tanoncévük alatt szerezték meg első szexuális élményüket pl. Madame Claris bordélyházában, de voltak, akik ekkor láttak először villamost, vagy épp első színház és moziélményeiket is ekkor kapták meg. A visszaemlékezések egy szigorú, a megszokottól eltérő, de izgalmakkal teli nagyvárosi közösségi létről számolnak be.

A MIKÉFE-ben töltött tanoncéveire, ottani élményeire egy mátészalkai ortodox zsidó családban felnőtt férfiember a következőképp emlékszik vissza: „Én minden áron villanyszerelő szerettem volna lenni. A polgári iskola befejezése után villanyszerelő segéd lettem Hutfles műhelyében Mátészalkán a Fő utcában. 2 hónap után derült ki, hogy csak két inast vehet fel, aki már megvolt neki. Én már a harmadik lettem volna. És azt mondta, hogy ha kivárom, hogy üresedés lesz, akkor magához vesz, de ez 2-3 év lett volna. Anyám akkor elkezdett érdeklődni, és egy rokonon keresztül meghallotta, hogy van ez a MIKEFE fönn Budapesten. És akkor engem oda fölvettek, így a mátészalkai gettót és a deportálást én megúsztam. 1939 őszén felvettek a MIKEFÉ-be és így felkerültem Budapestre. A MIKEFÉ-be jelentkezőket egy kuratóriumi bizottság választotta ki. A MIKEFE tanoncotthon bejárata a Keresztúri úton éppen a két villamos megálló között volt. Könnyűnek látszott lelépni a villamosról, egyszer le is léptem, amit egy iszonyú hasra esés követett. Vérző orral, lehorzsolt térdekkel és könyökkel ismertem meg egy fizikai törvényt. A MIKEFÉ-ben nem csak elméleti oktatás folyt. Ahhoz, hogy a gyakorlatban is megtanuljuk a mesterséget, inaskodni jártunk. Szétosztottak minket különböző helyekre dolgozni. Így kerültem én bádogos- vízvezeték szerelő inasként, Keleti Mór bádogos és vízvezeték szerelő műhelyébe, ami a Síp utca 22-ben volt. Első bérem 10 pengő volt havonta. Jellemző az akkori időkre, hogy az érettségizettek 2-3 ágyas szobákban, mi többiek 6-8 fős emeletes ágyú szobákban laktunk. A MIKEFÉ-ben a hatágyas szobában a kettes emeletes ágy felső ágya volt az enyém. Csináltam egy kristálydetektoros rádiót, amit fejhallgatóval hallgattam gyakran egész éjjel. Voltak közöttünk elektroműszerész tanoncok, tőlük tanultam meg a rádió elkészítését. Rendszeresen jártunk a vasas ifik közé a Magdolna utcába. A vasas ifjúsági csoportvezetője egy nagyon csinos fiatal lány volt. Ő szervezte a budai hegyekbe a kirándulásokat. Mindig velük mentem. A program részeként mindig mozgalmi dalokat énekeltünk. Mindig éhesek voltunk. Sok vidéki fiú gyakran kapott élelmiszer csomagot, ami azonnal el is fogyott. A MIKEFÉ-ben négyen voltunk barátok. Egy szobában voltunk, és általában a szabadidőnket is együtt töltöttük. Az épületben főbejárattól kezdődtek a fiú szobák. Volt saját templomunk a MIKEFÉ-n belül. Reggel fél 6-kor volt az ébresztő és hatkor már a templomban kellett lenni. Nagyon nem szerettük ezt a reggeli imát. Álmosak voltunk és fáradtak. Utána mentünk az ebédlőbe reggelizni. Két oldalt voltak az asztalok, középen ült Kertész Ödön egy jó nevű történész, ő volt az igazgató. Persze mi „Üdünnek” becéztük. Annyi disznóságot megcsináltunk szegénnyel. Ő meg mindig azt mondta: „Fogják be a szájukat. Ez nem egy restaurácia!”. Nagy fegyelmet tartott. Általában két szelet kenyeret kaptunk, és volt mindenkinek egy kék színű bádogedénye, olyan csajkaszerű, ebbe kaptunk általában levest a kenyér mellé. Remekül lehetett vele verekedni. A reggeli után mindenki ment oda, ahol dolgozott. Az ebédet vittük magunkkal. Emlékszem egy Simon bácsira, aki mérnök volt és ő csinálta a munkahelyen a műszaki rajzokat. Minden vízvezetékhez kellett műszaki rajzot készíteni és azt aztán engedélyeztetni kellett. Iszonyú szegény bácsi volt. Emlékszem egy fekete öltönye volt, de az olyan zsíros volt. Mindig az volt rajta. Mindig szalonnát ebédelt, amiből én mindig rettentő élvezettel loptam. Ez a Síp utcában volt, ott volt a műhely. Persze a MIKEFÉ-nél kóser étel volt. Hat óráig dolgoztunk a műhelyekben. Én mindig éhes voltam. Ha jól ment a munka, akkor a MIKEFÉ-ben a vacsoráig ki lehetett könyörögni egy szelet kenyeret. Ez azért nem volt mindennapos dolog. Emlékszem, hogy olyan jobb módú fiúknak küldtek füstölt libamellet és combot. A csontot szinte kötelező volt föllógatni a folyosón. A libacomb csontját egy madzagra kötve valahova felakasztottuk, egy szelet kenyeret majszolva nyalogattuk a jóízű, igaz kicsit nyálas libacsontot. És ezzel a szelet kenyérrel rágtuk, ami persze nyálas volt, de nem érdekelt minket. Nagyon jó íze volt a füstölt libacsontnak. Szombat délután és vasárnap ki lehetett menni a MIKEFE területéről. Mivel mindig éhesek voltunk, a Nyugatinál volt egy talponálló, Ilkovics volt a neve. Oda jártunk enni, nagyon jó rósejbnije volt és olcsó is volt. Ugye mi kaptunk némi pénzt az inaskodás alatt, így ebből tudtunk venni ennivalót és tudtunk moziba járni. Vasárnap is nyitva volt ez hely. Utána átmentünk a Dohány utca sarkára. Ott volt a „Híradó Mozi”, ami éjjel nappal játszott. Folyamatosan játszottak ott filmeket. Ha hideg volt vagy unatkoztunk, akkor mindig bementünk oda. Mindig tele volt emberrel. Én a MIKEFÉ-nél öt évig voltam. Anyám gyakran feljött Pestre, finom hazai holmit, ennivalót hozva nekem. 1941-ben másodéves inas voltam, és továbbra is a Hermina úti tanoncotthonban laktam. Egyszer 10 tábla horganylemezzel megrakott kétkerekű kiskocsit toltam az Andrássy úton a műhelybe. Meleg volt, fáradt voltam a lemezek jól átmelegedtek, amiken végigfeküdve fütyörésztem. Emlékszem, a főnökömnél alkalmazott fiatal vidéki lányon járt az eszem (mi hordtuk fel hetente a fát és szenet a pincéből). Ez a lány mindenes cselédnek volt felfogadva a főnököm családjánál. Időnként besegített a műhelyben is. A tanoncotthonban volt egy gyönyörűen hegedülő fiú. Főleg az akkor népszerű operett és könnyű operák darabjait játszotta. Kertész Ödön, a tanoncotthon igazgatója kérésére a Városi Színház fogadott minket 1941-ben, aki a következő kérelemmel fordult az igazgatóhoz: Azon alázatos kérelemmel fordul tisztelt igazgató úrhoz, hogy 12 szegény sorsú inas gyerek részére az előadás megtekintését engedélyezni szíveskedjék. A színházigazgató beengedett minket a színházba. Ott aztán szétültetettek minket és tapsolnunk kellett. A tanoncotthonban csak hetenként egyszer lehetett fürödni. Napok óta egy dohos pincében dolgoztam szennyvízcsatorna volt eldugulva, belém ette magát a kanálisszag. Már napokkal korábban vettem jegyet az operába a kakasülőre, ahol csak hallani lehetett, a színpadot látni nem. Cipőmön a repedést fekete „Schmoll-pasztával” eltüntettem, arcom, nyakam, kezem megmostam, kaptam kölcsönbe zakót és kezemben a népszerű opera kalauzzal operába mentem. Sajnos velem jött a Király utca kanális bűze is. A konyhán dolgozó lányoknak is hetenként egyszer volt fürdési nap. A fürdőszoba melletti betegszoba deszkafalán számos sajátkézzel fúrt lyuk a nemi ismereteim bővülését szolgálta. Emlékszem, egyszer, amikor a Síp utcai műhelyben dolgoztam, egy negyven év körüli erélyes, mutatós házmesternő söpörte a Síp utcai ház udvarát. Menstruált és az udvari közös WC-hez szaladva elvesztett valami rongyot. Én épp ott voltam, és ahogy szaladt föl a WC-hez vezető lépcsőn, hallottam visszafojtott káromkodását: a fene egye meg, pont egy kisfiú előtt kell elvesztenem a rongyomat. Akkor még nem tudtam, miről beszél. Szabadidőnkben együtt „lógtunk”, jártuk Budapest utcáit. Nagyon ritkán beültünk valahova, megittunk egy sört és ettünk is valamit, de ez tényleg nagyon ritkán fordult elő. A MIKEFE épületének vaskapuját minden este 7 és 8 órakor zárták be. Mi, régi lakosok fel tudtunk mászni a falon az emeletre, ahol a szobánk volt, és azt gyakran meg is tettük, ha kimaradtunk éjszakára. Ha munka után gyalogoltunk haza, a ligetben a zománcozott ételhordónkról gyakran felismertek és megtámadtak minket a leventék. Mi a bőrdíszművesek által készített ólomdarabokkal megtöltött hosszú bőrövekkel védekeztünk. Bőrszíjon, csuklón hordtuk ezeket a fegyvereket, amik azért is voltak jók, mert ütéskor nem hagytak nyomot. Egyszer egyedül mentem hazafelé, és az Ajtósi Dürer sor és a liget sarkán utamat állta a szederkényi levente csapatnak egy csoportja. Gúnyoltak, gyaláztak, zsidóztak, mire én teljes erővel orrba vágtam egy alacsony zömök lapos orrú fiút. Ez 1942-ben volt. Munkaszolgálatra a MIKEFÉBŐL mentem 1944-ben. Megkaptuk a behívót. Akkor már nagyon bizonytalan volt az élet. Jöttek a hírek oda be, mindent tudtunk, hogy mi történik körülöttünk.”
A MIKÉFE, sok más zsidó kezdeményezéshez hasonlóan, gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el. A telep helyzete 1942-ben rohamosan romlani kezdett, ebben az évben például már nem tellett a saját kert gondozására, a nyilas uralom alatt pedig teljesen elpusztult. Az egylet tagjainak nagy része a holokauszt idején halt meg, másik része valószínűleg alijázott, Izrael megalapításában és mezőgazdasági fellendítésében vett részt. Az egyletet 1949-ben feloszlatták, és a tanoncotthon is végleg bezárta kapuit. A telep udvarán felépített, ovális medencében lakó és Miklós névre hallgató teknősbéka magával vitte az emlékeket.

Czingel Szilvia