Szuhay Péter: Etnikai háború (réme) az ajtó előtt?

Voltak-e boszorkányok a 16-18. század európai történetének időszakában, avagy csak boszorkánynak mondott (kiváltképp) asszonyok voltak, akiket nem ritkán megköveztek, megégettek? Az első pillanatban frivolnak tűnő megközelítés valójában rávilágít általában vett álláspontunk tarthatatlanságára. Amikor a felvilágosult európai értelmiség és a tágabb értelemben vett polgárság már megkérdőjelezte a boszorkányok létezésébe vetett korábbi konszenzusos hitét, akkor még a szélesebb, jobbára tanulatlan tömegek mélyen hittek a kötés és oldás, a rontás és gyógyítás tudományának emberi, ám emberfeletti képességekkel rendelkező (nembelileg mégiscsak) emberek által működtetett és gyakorolt tudásában. Amikor az egyházi tudós férfiak már nem hitték a boszorkányok (és ördögök, közelebbről a sátán) létezését, akkor híveik még természetességgel beszéltek mások fekete mágiáiról, s csak azért nem lökték máglyára őket, mert már a hatalom nem legitimálta bosszúálló hadjáratukat. Vagyis arról az egyszerű helyzetről beszélhetünk, amikor az írástudók és törvényhozók már felismerték a dolgok okainak és okozatainak összefüggését, de mintegy egykorvolt (hamis) tudásukat ráhagyományozták alattvalóikra, népük egyszerű gyermekeire, akinek hiedelmeit nem vették el, legfeljebb cselekedeteiket korlátozták. A nép (ilyenformán a folklórt éltető tömegek) mások bűnösségéről szóló hitelesített történeteket meséltek. A hitelesítéshez természetesen hozzátartozik az elbeszélésben megidézett személyek és helyszínek konkréttá tétele, az idő pontosítása, mindent egybevéve egy kerek narratíva megteremtése. A történet mindezek ellenére azért folklór történet, mert valójában szinte semmi, legfeljebb alig valami igaz konkrétan belőle. Ami igaz belőle, az legfeljebb a történet archetípusos jellege.

Hogyan ereszkedhetünk a boszorkányok vizéről a cigányokéra? Legegyszerűbben úgy, hogy a boszorkányokról való gondolkodást a cigányokról való gondolkodás metaforájának tekintjük. Ahogy megkonstruálódott a boszorkány alakja, úgy konstruálódott meg a cigányé is. Nem kell boszorkány ahhoz, hogy a boszorkány képzete létezzen és működjön, és emberekre rásüssék, hogy boszorkányok, s akként is viselkedjenek azokkal, akikről azt gondolják, hogy azok, függetlenül attól, hogy ők maguk egy pillanatig sem hiszik, hogy ők boszorkányok, vagyis „azok” volnának. Persze cigányok (vagy másképpen romák) azért vannak, csak nem biztos, hogy olyanok, amilyennek a tematizált beszédben leírják, vagyis megkonstruálják őket. Azt nyomatékosítanom kell, hogy meg kell különböztetnünk egymástól a mások által cigánynak nevezettek kategóriáját a magukat cigánynak (romának) nevezőktől. A mások és a maguk által nevezettek csoportja egybeeshet, de ha a legutolsó népszámlálás önmeghatározását nézzük, amikor 194 ezer ember mondta magát cigánynak, míg az utolsó szociológiai felvétel 600 ezer körülire teszi a társadalom többsége által cigánynak mondottak számát, jelentős eltérést tapasztahatunk. Természetesen többen gondolhatják magukat cigánynak, mint amennyien azt is mondták, de nem annyian, mint amennyi embert az etnikai klasszifikáció „gettósít”. A többség által konstruált ”cigánykép” persze nem újkeletű, alapjai több száz évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Pusztán két, közel ötszáz éves szöveget idézek, előbb Cornéllius Agrippaét 1530-ból, majd Oláh Miklósét 1536-ból.

„Ezek az emberek az Egyiptom és Etiópia között fekvő vidékről jöttek, Noé fiának Khámnak a fiától, Khústol származnak, és még mindig hordozzák a nemzőjük fejére szállt átok jegyeit, kóborolnak a világban, a városokon kívül, a mezőkön és az útkereszteződéseknél táboroznak, ott telepednek le és verik fel sátraikat, útonállók, lopnak, cserélgetnek, azzal szórakoztatják a népeket, hogy kalandos történeteket mesélnek, tenyérből jósolnak, és hasonló szélhámoskodással koldulják össze kenyerüket.”

„Van egy másik falu a Maros és a Fehér-Körös között Erdélyen kívül, amelynek a neve az ilyen nevű és vele szomszédos mezővárosról Symand és amelynek majdnem minden lakója sánta, vak vagy hibás lábú vagy kezű ember, vagy más testi rútsággal bélyegzett. Ide ép embert nem engednek be, s úgy látszik, hogy erre, és arra, hogy testi csúfságban szembeötlők, különösen büszkék, bár ezt nem a természet adta, hanem az, hogy hír szerint az újszülötteket a szülők megvakítják, vagy csontjaikat és ízületeiket kicsavarják, hogy testi csúfságban velük teljesen egyenlők legyenek. Ettől kezdve főleg azért, hogy miként testalkatban, éppen úgy nyelvükben is különbözzenek másoktól, maguknak az egymás közti beszéd céljára saját, csak saját falujukbéli által érthető nyelvet alakítottak ki, amelyet a mieink a vakok nyelvének neveznek. Az a kiváltságuk, hogy a többi magyarok más teherviselésétől mentesek, és az ország minden részében kolduló énekléssel biztosítanak maguknak és övéiknek megélhetést. Csúf, rossz hírű és minden kínszenvedésre méltó emberfajta, amely az emberi természet szépségét bűnös cselekedetével ékteleníti el.”

Könnyű volna akár az utóbbi képzet analógiáit megtalálni a kortárs társadalom történeteiben. Az utóbbi hónapokban több megyei online jelent meg azzal a hírrel, hogy magasabb összegű családi pótlék reményében cigány anyák enyhe fokú értelmi fogyatékossá teszik gyermeküket; vagy még a magzat fejét ütögetik hasukban, vagy a születés után közvetlenül nejlont húznak az újszülött fejére. Az elvetemültség motívuma jelenik meg az „emberevő” perekben is. A legismertebb ezek közül a kemencei történet; II. József uralkodása alatt a vármegye az uralkodó jóváhagyása nélkül közel harminc embert végzett ki, bizonyítottnak találván a cigányok bűnösségét.

Milyen is hát a „cigány” a köznapi folklór történetekben? Mielőtt megidézem ezt a konstrukciót, fontos leszögeznem: a társadalom többségében élő homogén és leegyszerűsítő képpel szemben a cigányoknak nincsen egységes és önkéntes alapon vallott társadalma, ilyen formán nem beszélhetünk cigány társadalomról sem, legfeljebb a többség hangadó véleményformálói által a társadalom peremére szorított szegény, és nem feltétlen cigány identitással rendelkező emberek csoportjáról, ahol legfőbbképp a szegénység az etnikai kijelölés alapja. A cigánynak mondott emberek több nyelvi és etnikai csoportra oszlanak, mely csoportok jellemzően egymással nem lépnek sem házassági, sem valódi társadalmi kapcsolatba. Azután különböznek életformájuk és foglalkozásuk, vagyoni helyzetük meg lakóhelyük szerint is, nem különben pedig közvetlen környezetük hozzájuk való viszonyulása szerint.

Megkockáztatható, hogy a cigányokkal szembeni többségi, illetve intézményi magatartás alapvetően meghatározza a cigányok többség felé irányuló magatartását is. Ha adott közösségen belül a cigányok és magyarok közötti gazdasági eltérések kulturális, sőt etnikus színezetet kapnak, egy-egy hatalmon lévő ember könnyen felboríthatja az ingatag békét. Hétköznapi szintre kivetítve ezt, amilyenek a parasztok a cigányokhoz, gyakorta olyanok lehetnek a cigányok is a parasztokhoz. Ez abból a hipotézisből következik, hogy a cigánynak mondott emberek önmeghatározása a parasztokhoz, másképpen a magyarokhoz, megint másképpen a gázsókhoz viszonyítva fogalmazható meg. A cigánynak mondott csoportok, illetve az egyének a saját csoporton kívüli emberekhez képest határozzák meg magukat, mely viszonyt egy képzeletbeli négyfokú skálán lehet ábrázolni, aszerint, hogy az emberek

1. elfogadhatják a csoporton kívüliek fölöttük való hatalmát és dominanciáját, beletörődnek az alárendelt viszony kliensi vagy még rosszabb esetben szolgai szerepébe;
2. a magyarok és cigányok közötti egyenlőséget akarják elérni, mely során nem gondolják, hogy egyik csoport több volna a másiknál, s ezért nem fogadják el a másik dominanciáját, de ők sem akarnak a másik csoport fölött győzelmet aratni, ám eközben fontos az etnikus öntudatuk kifejezése;
3. a gázsók, másként a parasztok fölötti szimbolikus győzelem adja az etnikus öntudat alapját, vagyis közvetlen célként a dominanciára törekvő gázsók hatalmát kell megtörni;
4. a domináns és uralkodó etnikai csoporthoz, illetve osztályhoz (foglalkozási csoporthoz) szeretnének tartozni, vagyis arra törekednek, hogy megszűnjön – legalábbis rájuk vonatkoztatva – a cigányok és magyarok közötti különbségtevés, elsősorban úgy, hogy ők más kategória-csoportba kerülhessenek.

Előfeltevéseim szerint akkor is differenciált képet kapunk, ha a különböző cigány csoportok, illetve azok tagjainak lehetséges identitását tipologizáljuk. Míg azonban az előző esetben a parasztokhoz való viszony az elérendő célok eltérő típusait fogalmazta meg, addig most inkább a parasztokhoz kapcsolódó viselkedést osztályozhatjuk. Ennek értelmében:

1. cigány vagyok, eszemben sincs, hogy letagadjam ezt, azonban nem dicsekszem vele;
2. mindig és minden körülmények között cigány vagyok, és ez büszkeséggel tölt el engem, s ennek hangot is adok;
3. befelé, vagyis saját testvéreim felé nagyon is cigány vagyok, ám kifelé nem biztos, hogy ezt mutatni akarom;
4. nem vagyok cigány, nem is vállalom, bár mások annak mondanak.

Feltehető, hogy a többséghez való viszonyulás és az identitás-típusok között szoros együtt járás figyelhető meg.

A többség, vagyis a nem cigányok képét is illenék ezek után differenciálnom. Amíg nagyjából a második világháború utáni években a politikai életben (ilyenformán a hatalomban lévők és a közvetlenül hozzákapcsolódó világában) megfigyelhető egy korrektebb beszédmód a cigányokról, melyet jobbára egy paternalista intézkedéssorozat követ, addig a köznapi életben még az egyes intézmények „mindennapi” emberei gyakran elszabotálják a cigányok „beilleszkedtetésére”, jóval később „integrálására” megfogalmazott elképzeléseket. A közvélemény-kutatások már az 1970-es évektől egy a cigányok valódi élethelyzetétől független többségi képet rögzítenek. A Kardos Ferenc rendezte, Neményi Mária szerkesztette 1972-es Társadalmi előítéletek című televíziós sorozat szinte minden kockája ma is készülhetett volna. Így van ez Schiffer Pál 1974-es Mit csinálnak a cigány gyerekek dokumentumfilmjével is. Az iskolák igazgatóinak és tanárainak cinizmusa egyfelől, a gyerekek iskolától való távoltartásának technikái másfelől máig érvényesek, elég csak Havas Gábor, Kemény István és Liskó Ilona ezredfordulós iskolai szegregációs kutatásának (negatív) eredményeire utalni. (Friss élményként említhetem, hogy egy borsodi faluban lefolytatott fókuszcsoportos kutatás során közel negyven, harminc és negyven év közötti asszonyból felének sem volt meg a nyolc osztálya, negyede pedig nem jutott túl a második osztályon sem.) És akkor mára már nem az iskola szegregál, hanem a nem cigány szülők vonulnak ki az egykor etnikailag vegyes iskolákból. Az intézményi szabotálás hasonlóképpen elmondható az 1970-es évek telepfelszámolásaira és Cs-telepeinek létrehozására is, majd a szociálpolitikai támogatással épített lakások helykijelölésére, melyeknek máig ható következménye a települési szegregáció. E mellett persze érvényesült sok-sok szegény család alulértékelt lakóhelyekre, lerobbant városrészekbe, elnéptelenedő aprófalvakba való költözésének folyamata is, mint a szegregátumok létrejöttének másik oka. A foglalkozási szegregáció, a munkamegosztásban a hagyományosan alacsony státuszú helyek elfoglalása, majd az ebből való kizuhanás az iskolai hátrányok makacs következménye.

Itt van aztán a média „cigányképe”. Amíg az állami intézmények dolgozóinak sokasága „menekül” a cigányok elől, legalábbis igyekszik kényszerű kapcsolatát is minimalizálni, meg az egyházak többsége sem szívesen vesz tudomást létezésükről (jó ha a „cigány pasztorációig” eljut), addig a médiában hálás téma a cigányokkal foglalkozni. Két alapmotívumot tudok az ábrázolások sokaságából kiemelni: az egzotikus és a marginális megjelenítését. Mindkettő ábrázolásmódban közös az eltávolítás és a másik, a másmilyen, a tőlünk különböző hangsúlyozása. A „cigányt” ilyenformán már biológiai sajátosságai is megkülönböztetik „tőlünk”: nemileg hamarabb érik, termékeny, szexuális teljesítőképessége sokszorosa a miénknek, amúgy pedig buja. A média által konstruált „cigány” kiemelkedő teljesítményei nem kulturális, hanem születési okokra vezethetők vissza, így „vérében” van a zene és a tánc meg a színvilág harsánysága. Különös szokásokkal bírnak, melynek lényege, hogy nem akarnak közösséget vállalni az „integráló” társadalommal, saját szokásokat működtetnek, a közösségeknek „vajdái” vannak, amolyan feudális főnökök; külön törvényt tartanak, a „romani kriszt”, ami „függetlenségük” biztosítéka; gyakran élnek a bosszúval, működtetik a „vérbosszú” intézményét, s jellemzik őket a családok közti háborúskodások, véres leszámolások. A marginálisok jobbára deviánsok is. Lusták, nem szeretnek dolgozni, inkább segélyen élnek, mintsem tennének valamit sorsuk jobbításáért. Ha pénzhez jutnak, menten elisszák, vagy elgépezik azt, s egyáltalán nem törődnek gyermekeikkel, akiket csak a nagyobb családi pótlék reményében hoznak a világra. A törvényeket nem tisztelik, lopnak: az apróbb dolgoktól, mint a krumpli vagy a tyúk az autóig szinte mindent, ami a kezük ügyébe akad. Antiszociálisak, hangoskodnak, rendszeresen zavarják mások nyugalmát, s még káromkodnak és átkozódnak is. Gyerekeiket nem járatják iskolába, mert egyáltalán nem tartják fontosnak az iskolát. Összefoglalva, élősködnek a társadalom testén. És a legfontosabb: génjeikben van a bűnözésre való hajlam. Nehéz eldönteni már, hogy a média képe hat erősebben a köznapi tudatra, vagy a köznapi tudat tükröződik a médiában. Egy azonban bizonyos: egyik sem tükre a társadalmi valóságnak.

Én azt élem meg, amint Balogh Miska szégyenkezve-büszkén mutatja a konyhaszekrényébe betankolt húsz kiló lisztet, tíz kiló zsírt, hogy azért még van miből vakarót sütni; azt látom, amint a szomolyai megsajnált „barlanglakók” visszautasítják a szegénységükben is magalázónak gondolt, írói/képzőművészi árverésen számukra összelicitált teherautónyi krumplit; azt hallom, hogy Varga Tihamér Ózd környéki falujából hetekre utazik el Sopronba dolgozni, hogy mégis csak eltartsa családját. Meg látom, amint az Avas-déli lakótelep cigányai bőrét szinte égeti a föléjük telepített városőrség rájuk sütött stigmája; amint rettegnek a faluszéli házikókban lakó cigányok, mikor kerül rájuk a sor. És azon falvak lecigányozott lakóit is látom, akik összehúzódnak a gárdafelvonulást pislogni.

Mert nem „élősködtek” többet, mint ezt megelőzően; meg mert állásban is dolgoznának szívesen, ha lenne munkahely, s tisztességesen megfizetnék őket; és nem nőtt persze az általuk elkövetett törvénytelen cselekedetek száma sem. Valójában nincsenek befolyással a róluk formálódó képre. Nem szólhatnak vagy nem hallatszik a hangjuk Olaszliszka és Miskolc kapcsán, nem érvelhetnek Sztojka Iván és (nem cigány) társai gyilkossági ügyében sem, hogy tudniillik ez nem cigány ügy; nem tehetnek semmit, amikor Mezőkövesd kisebbségi elnöke és a 100 tagú cigány zenekar egykori főnöke legitimálja azt a szélsőjobbos beszédet, ahol már a cigányokról (legalábbis a „bűnözőkről”), mint „állatokról” beszélnek. És ha már itt tartunk: az egész kisebbségi önkormányzatosdi csak arra volt jó, hogy különválassza a magyar társadalmat cigányokra, mint eltartott páriákra és nem cigányokra, mint a kultúrfölényben élő eltartókra.

Szendrőládon mondta pár évvel ezelőtt Marika, a helyi magyar és cigány kurziós mozgalom egyik „magyar” szervezője, felidézve küldetése kezdetének élményét, hogy „én nem szerettem a cigányokat, ha szembe jött velem egy cigány, hát átmentem a másik oldalra; féltem tőlük, gyűlöltem őket, pedig semmi kapcsolatom nem volt velük. Amióta a kurzióban vagyok, megismertem és megszerettem őket. És mindig előttem van Horváth Józsi szava, nem kell megváltoztatnod a cigányokat, csak szeresd őket.”

Valóban kopogtat-e ajtónkon az etnikai háború réme? Nem gondolom komolyan, s nem is szabadna erre rájátszani. Volt már „etnikai háború” 1992-ben Kétegyházán, pogrom azokban az években Románia több településén, egy évtizeddel később éhséglázadás Szlovákiában, de mindezeket kölcsönösen kihevertük. Nem kéne a közvéleményt hiszterizálni: a sajtónak démonokat növesztenie, a politikának és a közintézményeknek „átállnia” a hétköznapi előítélet oldalára, kiváltképp a rendőrségnek „cigánybűnözést” kiáltania, a roma vezetőknek pedig egyfolytában egymás legitimitását megkérdőjeleznie, a rasszista megmozdulásokat szentesítenie. S ha mindenki egyenként csak egy pici jót tesz, ha éppen csak nem fél honfitársától, s nem is gyűlöli, hanem éppen megismeri, akkor elmondhatjuk mindannyian, ami világ legtermészetesebb dolga volna: összetartozunk.

 

(A szerző romológus, a Néprajzi Múzeum munkatársa.)