Szilágyi-Gál Mihály: Nyelvleckék

Írta: Szilágyi-Gál Mihály - Rovat: Közösség

Gyerekkoromban csak öreg zsidókat ismertem. Valahogy úgy gondoltam, hogy az öregemberek egy része egyszerűen zsidó. De a zsidó mint fogalom, véletlenül sem társult azzal, hogy valaki fiatal is lehet. Anyám szüleinek nemzedékével, az ő testvéreik és barátaik nemzedékével azonosítottam a zsidóságot, hiszen az 1936-ban született anyám nemzedékének zsidóiból ’45 után, szinte senki sem maradt életben Kolozsváron. Mire én ’71-ben megszülettem, a háborút átvészelt zsidók öregek voltak. Nem emlékszem, hogy mikor kezdett bennem tudatosulni, hogy anyai ágon én is zsidó vagyok. Csak arra emlékszem, amikor először vállaltam. Tizenegy éves voltam, amikor egy Obernoszter nevű osztálytársamat a padtársa lezsidózta. Mire én leszögeztem, hogy ő nem zsidó, én viszont igen. Nevettek: „dehogy vagy te zsidó! Obernoszter az”. Pedig Obernoszter elmagyarosodott német volt. Egyáltalán nem volt számomra kérdéses: egyszerre vagyok magyar és zsidó. Hiszen Romániában éltem, ahol első sorban magyarnak számítottam, és ez talán semmiben sem nyilvánult meg annyira, mint nehézségeimben a román nyelvvel. A román nyelv elsajátítását érdekes módon éppen az késleltette, hogy a keresztény magyar osztálytársaimtól is elszigetelten élve, még azokkal a románokkal sem találkozhattam, akikkel az osztálytársaim a külnegyedek játszóterein fociztak. Ezért focizni sem tanultam meg és románul is jóval később, mint ők – bár végül jobban, mint a legtöbbjük. Nem volt nemzedékem. Ugyanis a velem egyidős zsidó gyerekek meg se születtek, szüleik sem nőhettek fel, majdnem mindegyikükkel végzett a Holocaust. Nagyon sok időt töltöttem az anyámat és a nagyszüleimet körülvevő felnőttek társaságában. Ezeknek az embereknek a szavait használtam a nemzedéktársaim között is, és emiatt sokszor nem értettek az akkor még tiszta magyar nyelvű iskolában sem (’78-tól ’82-ig a Brassaiba és ’82-től ’88-ig a 3-as Matematika-Fizika gimnáziumba, a mai Báthoryba, majd az utolsó két évben, a román nyelvű Ady-Sincai nevű, eredetileg ugyancsak tiszta magyar, református gimnáziumba jártam).

Az iskolában engem mint zsidót nyilvánvalóan megkülönböztető emlékeim közé tartozik, hogy kiderült: én se nem konfirmálok, se nem bérmálok. Hanem? Semmi mást sem, mert rabbi már évtizedek óta nem élt Kolozsváron (a hetvenes évek végén egy budapesti rabbi vezette le egyik rokonom temetését a kolozsvári ortodox temetőben), és különben sem voltunk vallásosak. Ugyanakkor, részben a korábbi évtizedekben átélt üldöztetések miatt, részben valamilyen érzelmi-kulturális kötődés miatt, anyám és szülei – nagyon modern, kozmopolita módon ugyan –, de a maguk módján zsidó érzelműek voltak.

Egy másik emlék egyetlen szóval függ össze, amit igazából nem is olyan régen értettem meg. Számos egyéb emlék is összefüggött zsidó identitásommal (többek között a különféle antiszemita megjegyzésekre való reagálásaim az iskolában és máshol), de ez a kettő volt az, ami identitásomat nem explicit módon jelezte, hanem valamilyen konkrét társadalmi helyzetben, amelyben akaratom ellenére derült ki, hogy nem ugyanabból a közegből származom, mint a többiek. A származás témája egyáltalán nem volt tabu és – mint említettem – megfért azzal a kisebbségi tudattal is, hogy magyarokként élünk Romániában, és hogy az ebből származó nehézségek közvetlenebbek, erősebbek, mint a zsidóságunkból származóak. Ma már azt mondanám, hogy bizonyos kérdésekben mintha magyar nacionalisták lettünk volna. Érzésvilágomban tehát kettős identitású voltam és vagyok ma is, bár most már, tizennyolc év budapesti (ebből négy év németországi) lét után, magyarként nem érzem magam kisebbséginek, viszont zsidóként bizonyos értelemben még most is.

Az első alapvető emlék tehát a szokás, a vallás különbségében megélt mássághoz kapcsolódik, a másik a nyelvvel függ össze. A nyelvi elem fontosabb volt. Magyarokként az állam nyelvével eleve, mint idegen nyelvvel találkoztunk, nap, mint nap. Családunkban ugyanakkor a zsidó identitás régmúlt nyelvi rétegeinek törmelékei is előbukkantak, akárcsak a javarészt elfelejtett zsidó hagyományok maradványai. Nagyanyám, aki gyengén tudott románul, gyakran válaszolt vissza nagyapámnak veszekedés közben, hogy „te ne tácsolj le engem!” Lévén, hogy a románban van egy szó, „taci” (tács), ami azt jelenti, hogy hallgass, biztos voltam benne, hogy nagyanyám ezt a szót használja, amikor nagyapámat el akarja hallgattatni. Egy alkalommal én is azt kiabáltam egy osztálytársamnak, hogy „ne tácsolj le engem!” Felszólításomat mindenki értetlenül hallgatta. „Te mit mondtál?” – kérdezték. „Hát azt, hogy hallgasson!” – válaszoltam. Lassacskán világossá vált számomra, hogy ezt a szót rajtam kívül senki sem ismeri, és minden jel arra vall, hogy ez nem is a román „taci”-ból jön. De hát akkor honnan…? Nem emlékszem már, hogy faggattam-e nagyanyámat ennek a szónak az eredetéről vagy sem. Csak arra emlékszem, hogy a ’93-ban bekövetkezett halála után sok évvel, már németül társalogni tudó emberként szereztem arról tudomást, hogy a jiddis „teutschen”, ami eredetileg arra utalt, hogy valaki „deutsch-ul” vagyis németül mond valamit, egyes magyar zsidó családokban (legalábbis Erdélyben) „tácsolássá” torzult, és jelentése valóban az, hogy a másik ne vágjon a szavamba, vagyis ne beszéljen bele „deutsch-ul” abba, ami én mondok. Én pedig az érdekes módon nem csak nagyon hasonlóan csengő, hanem jelentésében is nagyon hasonló román szó miatt asszociáltam a számomra kézenfekvőbb „taci”-ra, amely latin eredetű. A történet komikumát fokozza a nagyszüleim magyar, illetve magyar zsidó nemzedékének gyér romántudása, ami a kolozsvári hitközség mindennapjaiból szomorú pillanatokra is emlékeztet.

Valamikor a nyolcvanas években a román belügy felekezetekért felelős osztálya kioktatta a hitközség (természetesen magyar zsidó) vezetőit, hogy ebben az intézményben indokolatlan a magyar nyelv használata, még szóban is (írásban, hivatalosan a negyvenes évek óta fel sem merült), következésképp vagy románul, vagy jiddisül, esetleg héberül beszéljenek, de magyarul nem szabad. A felszólításnak – Ceausescu Romániájának megannyi betarthatatlanul szigorú és életidegen szabályozásához hasonlóan –, természetesen nem lehetett állandóan eleget tenni. Következésképp a hitközség falain belül mindenki egy kicsit óvatosan szólalt meg magyarul és igyekezett halkan beszélni, de továbbra is a magyar maradt a kommunikáció nyelve. A hitközség ügyeit pedig rossz románsággal intézték idős magyar zsidók, akik bár nem szívesen gondoltak a visszacsatolt Erdély korszakára, a magyar állam és a megszálló Harmadik Birodalom által közösen szervezett – a kolozsvári zsidóság kilencvenkét százalékának pusztulását okozó – deportálásokra, de az anyanyelvük mégis a magyar volt.

Emlékszem a kóser mészárosra, akit egykori bajtársai amerikai cigarettával próbálták jobb belátásra bírni, hogy a romániai élelmiszerválság idején, több, jobb húst adjon el nekik, ami ettől kezdve nem a vallást, hanem az életet volt hivatott szolgálni (negyven év után már megint), a közösség egyetlen csakis jiddisül beszélő bácsijával heves viták folytak. Ő ugyanis lényegében csak saját magát tartotta igazán méltónak a kóserre, és lenézte a többieket, akik fiatalabbak és „neológabbak” lévén – és persze, hozzá képest magyarok lévén –, a hiánygazdaságtól megtörve, nem is a vallás miatt jártak a kóser mészárszékbe és a kantinba, hanem a Joint-tal nagyon előnyösen megeegyezett román állam részéről, a hitközségeknek biztosított, viszonylag védett ellátásért és minőségért, amely független volt az országos, ekkor már katasztrófális ellátórendszerektől. Rosszul hallott és mindig visszakérdezett, hogy „Wus?”, mármint „Was?”, csak ő az a-t jiddisül u-nak ejtette. A hentes egyébként nagyapámmal is veszekedett; emlékszem, egyszer attól lett csend, hogy nagyapám így vágott vissza: „Amikor elvittek munkaszolgálatra, senki sem kérdezte, hogy járok-e imaházba, Dachauban sem, csak most öregségemre kérdezed, amikor a családomnak élelmet akarok vásárolni!”

A neológ zsinagóga Kolozsváron
Fotó: Erdélyi Lajos

’86-ban kezdtem egyre gyakrabban találkozni fiatal zsidókkal, mert beléptem a hitközség énekkarába. A háromnegyedrészt elrománosodott huszonéves egyetemi hallgatók ízlésének én túlságosan magyar voltam, ugyanis nálunk otthon a magyar kultúrát magas szinten ápoltuk, amit ők bizonyára éreztek rajtam: a beszédem, az olvasmányaim, a helyek által, ahova jártam, és amivel számukra egy ismeretlen és románként, zsidóként egyaránt ellenszenvesnek tartott magyar világhoz tartoztam, miközben abban a magyar világban én magam egy alig létezően szűk kozmopolita, nem keresztény liberális szubkultúrához tartoztam – tehát csak egy nagyon szűk körben nem voltam idegen. Idegen voltam ’88 és ’89 nyarán az Országos Zsidó Federáció tengerparti üdülőjében is, ahol hitközségi kórustagként ingyen nyaralhattam minden évben tíz napot, és ahol bukaresti és moldvai zsidó fiatalokkal ismerkedve, végképp idegen terepen éreztem magam, hiszen az Izraelbe való kivándorlás közös és állandó témáján kívül, hozzájuk képest tényleg mindenben magyar voltam. Azt hiszem, ez nagyon meglepte őket, ugyanis, miközben egyazon országos hitközségi hálózathoz tartozunk, ők nem is tudták, hogy van olyan, hogy magyar zsidó.

’96-ban megismerkedtem egy nálam valamivel fiatalabb new-yorki haszid nővel, aki arra kért, hogy mutassam meg neki a kolozsvári hitközséget. Szívesen megtettem. Arra gondoltam, hogy sokat kell majd neki magyaráznom és fordítanom angolra mindabból, amit majd egy társadalmilag és nyelvileg többszörösen hibrid (magyar-zsidó-román), alapvetően öregekből álló környezetben, a kolozsvári hitközségben, mint amerikai nem érthet meg egykönnyen. A dolgok egészen másként alakultak: a hölgy a nagyapám gyerekkori pajtásaival egyből szót értett jiddisül és beszélgetéseiknél asszisztálva megint csak én bizonyultam idegennek, holott én voltam otthon és én ismertem gyerekkorom óta ezeket az öregurakat. Ily módon, végül is egyszerűen csak romániai magyar kísérője maradtam a távoli fiatal vendégnek, magam is tanulmányi útja megfigyeléseinek tárgyaként. És bár nagyanyám elalvás előtt gyakran énekelte nekem, hogy „schluf, schluf, mein teuer Kinderle…” („aludj, aludj, drága gyermekem”), a jiddis szavak sosem váltak számomra valamilyen összefüggő egész részeivé, csak gyerekkorom nyelvi foszlányai maradtak mindvégig, amelyek eredetileg nem is az én gyerekkoromból származtak, hanem a nagyszüleiméből; a jiddist ugyanis már ők sem beszélték, csak még emlékeztek rá.

Nyelvi tohuvabohu, őskáosz, vagy inkább éppen ellenkezőleg, új káosz… De ez már egy másik történet: néhány évvel ezelőtt Budapesten, kollegáimmal és izraeli főnökünkkel beszélgetünk angolul, amikor főnökünk kimondja azt a szót, hogy „tohuvabohu”, de kissé más fonetikával, mint ahogy én addig hallottam – először anyámtól. Újabb nyelvi torzulás, ami mögött még felismerhető a Tórából származó szó, amely a világ keletkezése előtti őskáoszra vonatkozik. A jelenlévők közül csak én értem a szót, és már megint nem értem, hogy miért értek vagy nem értek egy szót, mert ismét hiányzik a legalább két nemzedékkel korábban lebontott teljes nyelvi, jelentésbeli álványzat: a „tohuvabohu” tudatlan, modernkori jelentése egyszerűen rendetlenség, őskáosz-szerű összevisszaság, annak is, aki már nem ismeri a szó eredetét és héberül leírva végképp nem ismerné fel (azt hiszem, én igen). Persze ezt a szót is, mint a zsidó nyelvi emlékezet összes többi, valamikor összefüggő világ részeként működő szavát, bárki más is ismerheti, egy lebontott vagy összedőlt város köveként felveheti és magának is megtarthatja emlékbe, még akkor is, ha fogalma sincs, hogy hol állt ez a kő a városban valamikor. A nyelvi foszlányok esetében, egy asszimiláns zsidó családban talán több ilyen szótörmelék maradt meg, mint a tágabb – nem zsidó – környezetben, ahova ugyancsak bekerült valamennyi ezek közül. A régészkedést családunk szótemetőjében legalább annyira tudatlanságból kezdtem el, mint amennyire ismeretek birtokában, hiszen a felbukkanó ismeretlen meglepetése sarkallt arra, hogy kérdezzek. Mi ez, ha nem ismeretlen otthonosság, ami mint érzés is, a legváratlanabb pillanatokban és helyeken bukkan fel. Például egy londoni buszon, ahol néhány évvel ezelőtt egy idős ortodox zsidóval elegyedtem szóba, és kérdésére, hogy honnan jöttem, elmeséltem a Nyugaton mindig megütközést keltően bonyolult származásomat; ám az öreg zsidó állta a sarat, hallott ő már olyanokról, mint én… Arra kért, hogy mondjak neki a zsidó gasztronómiából egy ételt, aminek a receptjét a nagyszüleim ismerték. Kissé zavarba jöttem, majd félénken kimondtam: Zwiebel mit Ei… Elmosolyodott, és elmondta, hogy ő hogyan készíti.

[popup][/popup]