Hagyomány, asszimiláció és trauma a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár portréin

Írta: Szombat - Rovat: Közösség

A Síp12 Galéria és közösségi tér legújabb tárlata részben folytatja kiállításrendezési koncepciójának hagyományát, és egyúttal szakít is vele. A Hiányjelek és a Saját szoba műveivel ellentétben az Arc–kép–más képei kizárólag a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből származnak, de ezúttal is egy kiemelt alkotás szolgál felütésként, kérdésfelvetésként a többi mű értelmezéséhez.

Ez a kiemelt műalkotás most egy rabbi betűkből megrajzolt portréja, úgynevezett mikrográfiája. (A képversre emlékeztető ábrázolásmód a zsidó vallásban az emberábrázolás tilalma miatt jött létre.) A mostani kiállítás a zsidó vallás ismert tilalmát – „Ne csinálj magadnak faragott képet, sem bármely alakját annak, mi az égben van, fenn, és ami a földön van, alant, és ami a vízben van, a föld alatt. Ne borulj le előttük és ne szolgáld őket…” (2Mózes 20:4-5., 5Mózes 5:8-9.) – a huszadik század képzőművészeti és társadalomtörténeti szemszögéből közelíti meg. Az emberalak vagy arc ábrázolását a tárlat tehát olyan szempontból vizsgálja, hogy az itt bemutatott arcképek hogyan jelenítik meg a zsidó identitás hagyományait, feszültségeit, sokrétűségét vagy éppen az identitás hiányát. Hogyan ábrázolják önmagukat a huszadik századi zsidó származású művészek, önábrázolásuk milyen módon vall zsidóságukról? Hogyan függ össze a portré, az emberalak-ábrázolás és az önarckép a zsidó identitás vállalásával (vagy elrejtésével) és tragikumával a huszadik században?

A kiállított alkotások első csoportját a század elején készült, a valláshoz és a hagyományhoz köthető portrék alkotják: a jelentős grafikusművész Erdei Viktor, a kisinyovi pogromokat is megörökítő Abel Pann és a zsidó élet mindennapjait megrajzoló Kauffmann Izidor művei. A második csoport képeit a magyar társadalomba asszimilálódott művészek festették: nyakkendős, polgári külsőt mutató, polgári kötődésű – ám igen karakteres arcokat és arckifejezéseket ábrázoló – művek ezek, mint például Scheiber Hugó önarcképe. A harmadik csoport alkotásai a zsidótörvények időszakában és a holokauszt idején születtek. Bálint Endre a szentendrei iskola nonfiguratív ábrázolásmódja mellett visszanyúl a zsidó vallás motívumaihoz, Farkas István, Anna Margit, Vörös Géza művein viszont a maszk, az arctalanság vagy az elidegenedett, megmerevedett arc dominál. Mit jelképez az a gesztus, amely az arcábrázolás helyére az arctalanságot állítja, és ábrázolható-e egyáltalán a trauma, megjeleníthető-e az elidegenedett önkép? Bán Kiss Edit, Gedő Ilka, Lukács Ágnes alkotásai Auschwitz, illetve a gettó képeivel már a trauma ábrázolhatóságának adornói kérdését vetik fel. A kiállítás lezárásaként láthatjuk Valkó László – saját vonásait töredezettnek mutató – önarcképét. A nem sokkal a rendszerváltás előtt, 1982-ben készült mű Pauer Gyula „pszeudo”-műveinek hatását hordozza magán, és az önábrázolás kortárs megvalósításának egyik útját jelenti.

A kiállításon látható művészek névsora:

Anna Margit
Bálint Endre
Bán Kiss Edit
Czóbel Béla
Csabai-Ékes Lajos
Erdei Viktor
Farkas István
Földes Lenke
Gedő Ilka
Gedő Lipót
Kaufmann Izidor
Kádár Béla
Lukács Ágnes
Abel Pann
Scheiber Hugó
Valkó László
Vörös Géza

Az Arc–Kép–Más. Hagyomány, asszimiláció és trauma a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár portréin című kiállítás 2018. október 25-én, csütörtökön 18 órakor nyílik a Síp 12 Galéria és közösségi térben.

Megtekinthető:
2018. október 26 – december 9.

Kurátor:
FARKAS ZSÓFIA művészettörténész

Helyszín:
Síp12 Galéria és közösségi tér | 1075 Budapest, Síp u. 12.