Egy nap a háromezer éves Betarban

Dombra föl, völgybe le vezet az út, ide-oda kanyarog, Kle­in Majse szinte le sem veszi a lábát a kuplungról. Az út bal oldalán kerítés húzódik, a betonoszlopok között kifeszített, három méter magas drótháló másik oldala már a palesztin területre esik, átlátni az arab falura, minaret emelkedik a zöld lombok és a fehér kőházak fölé. Majse lelassít, kikerüli az úttest felét elfoglaló akadályokat és kiint az izraeli ellenőr­zőpont katonáinak.

Hetente kétszer teszi meg a félórás autóutat; főállásban egy ötszáz tanulós, vallásos lányiskolát igazgat Jeruzsálem­ben, de a hétfő és a szerda Betar Illité, Izrael egyik legújabb városáé, ahol ő a nevelésügyi felügyelő. E két munkája mellett tagja meg egy önkéntes csoportnak is, amelyet tömegszerencsétlenségek, merényletek után riasztanak, hogy kitakarítsa a buszok és kocsik roncsait. Olyankor falat húz maga elé, s megpróbálja nem firtatni, hogy férfinak vagy nőnek, fiatalnak vagy idősnek, arabnak vagy zsidónak a maradványait tartja-e a kezében. Egy éve kitüntetést kaptak a tevékenységükért.

Egy mentő bukkan föl a kanyarban, lassítunk, kitérünk előle. – Ha, ez bizto­san Betarból jön – mondja a pápai szülők gyermekeként, de már Izraelben született Majse szinte tökéletes magyar­sággal -, alighanem szülő asszonyt visz Jeruzsálembe – és megnevezi a csalá­dot, ahol nagyjából mostanra várták a gyermeket.

Mielőtt az első házakhoz érnénk, is­mét fékez, dudál egyet, kidugja fejét a letekert ablakon, hogy fölismerhessék, és az őrbódéban ülő fölemelje a várost védő sorompót. A Rabbi Akibáról elne­vezett főutca központi részén könnyen felállítható, betonlapokra szerelt, kon­ténerszerű barakkok állnak, ezekben kaptak helyet a középületek, a városi óvoda és iskola, a polgármesteri hivatal irodái; egy barakkban építőmunkások tízóraiznak, a „rendőrség”-en két egyenruhás üldögél a város és környékének térképe előtt. A barakkok által közrefogott terecskén fekete gumicső tekereg, a szivárgó víz rózsát, muskátlit, rövidre nyírt pázsitot öntöz, egy olyan tarka virágoskertet, hogy alig le­het észrevenni a fácska tövében sütkérező macskát.

Majse a barakkjába megy, titkárnőitől átveszi a két nap alatt felgyűlt postá­ját, a szobájában fölkapcsolja a neon­lámpát, meleg levegőt fúvat a légkondicionálóból, hogy meglangyosítsa az éj- szaka lehűlt levegőt. Föltépi a borítékokat, telefonál, eszik egy kis kekszet a kávéjához, aztán átnéz a szomszéd iro­dába az iskolapszichológushoz: el kel­lene dönteni, hogy beküldjék-e Jeru­zsálembe azt a problémás gyereket vagy kíséreljék meg előbb helyben foglalkozni vele.

Betar háromezer éves település, va­laha állítólag ötszáz templomában imádkoztak, mindegyik tele volt gyerekkel, s amikor a rómaiaknak pogrom­hoz volt kedvük, a vér patakokban folyt a tengerig. A várost ma fiatalok lakják, hogy askenázok-e vagy szefárdok, az mindegy, a lényeg az ortodox vallásos­ság. Egy éve hatezer lakos volt, ma kö­zel tizennégyezren vannak, tavalyelőtt a körülbelül ezer családban ötszáz gyerek született. Az asszonyok gyereket nevelnek, a férfiak legnagyobb része a kajlelokban tanul. Egy askenáz és egy szefárd rabbi van, s a két főtemplom mellett még vagy harminc kisebb ima­ház. A már meglévő két mikve mellé nemrég építettek egy harmadikat. A Rabbi Akiba útról nyíló utcák egyike az ukrajnai kaolini, egy másik sátoraljaúj­helyi rabbi nevét hirdeti. Ez a Tóra vá­rosa: bűnözés sem elméletben, sem gyakorlatban nincs, a tisztaság, ellen­tétben Jeruzsálem vallásos negyedei­vel, annál nagyobb. Szél lengeti a lámpaoszlopokra szerelt állami és városi zászlókat, tiszta és éles a levegő, kerteket, parkokat látni, ahol csak lehetett, füvesítettek, szemeteskocsi gurul arab munkásaival egy mellékutca lejtőjén. A babakocsit ráérősen tologató, fejkendős fiatalasszonyok verődnek össze a szupermarket előtt, férfit alig látni, a vallásos zsidó napközben tanul vagy dolgozik.

A „Lebo”-nak becézett, negyvenéves Majse Leibowitz a moldovai Botosam­ban született. Még nem volt a világon, amikor szülei beadták a kivándorlási kérelmét, de azért négyéves korában a beadványt elbírálók őt is kihallgatták, legalább megnézhette, hogyan néz ki a Securitate helyi parancsnoksága. Hat­évi várakozás után, 1962-ben kapták meg a kiutazási engedélyt. Pszichológi­át tanult, aztán huszonegy évesen Cfát alpolgármestere lett, és egy projektet megvalósítva az ország északi részén kábítószeres lányokkal foglalkozott. Hetedik éve vezeti Betart. Ide nem vá­lasztották meg, múltja és praxisa révén a belügyminiszter jelölte a posztra, amikor a száz százalékig vallásosnak szánt várost létrehozták.

Jeruzsálem vallásos részein vagy Bné Brákban nagyon nehéz lakáshoz jutni – mondja. – Betarban sokkal kön­nyebb, ráadásul kevesebbe kerül, mint a nagyobb városokban: a lakás ára itt háromszázezer sekel, feleannyi, mint Jeruzsálemben, ebből az állam ötven­négyezret ajándékba, további kétszáz­ötven ezret pedig alacsony kamattal kölcsönbe ad az ide költözőknek, amit húsz év alatt kell visszafizetni. Annyian akarnak ide költözni, hogy egy ideig itt sem volt elég lakás, pedig folyamato­san építkeztünk.

Mennyi támogatást kapnak az ál­lamtól?

Évente hétmillió dollárt, vagyis hu­szonegy millió sékelt. Öt éve még csak ötszázezret kaptunk, ami benzinre se volt elég. Majdnem egymillió dollár be­fektetéssel új munkahelyet létesítünk. Ez a város arra készül, hogy a környék­beli kibucokat mindazzal ellássa, ami­ért 40 évig be kellett járniuk Jeruzsá­lembe. Az új települések között Betar mindenféle szempontból – építészeti­leg, szociológiailag – a legsikerültebb; ez a modell, innen vesznek mintát ah­hoz, hogyan kell egy várost felépíteni és az életét megszervezni, a Bar lián Egyetem pedig tanulmányt készített a város gyakorlati vezetéséről. Egy példa: az országban egyedül nálunk sikerült megtörni az Egged autóbusztársaság monopóliumát, saját társaságunk van, amely naponta ötvennyolc járatot üze­meltet Betar és Jeruzsálem között.

Az arabokkal is jó a kapcsolatuk. A környék arab falvai amíg korábban nem volt telefon és vízvezeték, innen sok segítséget kaptak. A város fegyve­res védelmére még egyszer sem volt szükség, a környéken csend van.

Mint vallásos ember, a Likuddal szim­patizál.

De a lakásokat mégsem azok kap­ják, akik közel állnak hozzá, hanem a rászorulók – teszi hozzá klein Majse, amikor „Lebo” kimegy a szobából.

Van itt ellenzéke?

Szeretik. Az emberek nyolcvan szá­zaléka mellette áll. Sokáig nem értet­ték, hogy mit akar, nem voltak hozzá­szokva, hogy mindig csak kapnak és kapnak tőle. Az emberek azt akarják, hogy ő maradjon a polgármester, ezért, ha választások lesznek, nem fognak vetélytársat állítani.

Itt sábeszkor nincs korlát az uta­kon, sábeszkor senki nem vezet autót, mindenki szigorú szombattartó – mondja „Lebo”. – A nem teljesen vallá­sosak nem is költöznek ide, nem érez­nék jól magukat, szórakozóhely, mozi nincs és nem is lesz.

És tévé van-e a lakásokban?

Nem vagyok én szekus, hogy ellen­őrizzem őket – a tévénézés az egyén és az Isten dolga.

Teszünk egy kört Majse autóján, megmutatja, mi tartozik hozzá: van egy nagy Beth Jákob iskola a lányoknak és három, egyenként kilenc csoportos Talmud-Tóra a fiúknak, hogy a szülők el- dönthessék, a szefárdba, az askenázba vagy a jiddis anyanyelvűbe írassák-e a fiúkat. külön intézetet tartanak fenn az oroszországi alijának, ahol a héber ol­vasásban és a vallási szokások ismere­tében nem túl erős moszkvai, kaukázu­si, pinszki, „leningrádi” gyerekek talán behozhatnak valamit a lemaradásuk­ból; de Csernobil környéki árvákat is tá­mogatnak.

Elkanyarodunk az építkezések felé, Majse időnként megnézi, hol tartanak, mennyi idő még, hogy a lányáék be­költözhessenek. nappali, fürdőszoba, egy balkon váza a szukkoti sátornak – úgy vezet végig a félig sem kész laká­son, mintha képzeletbeli papucsunk már nem a csupasz betont és törmelé­két taposná.