„Zsidó orvosként élek a városban” – Beszélgetés Stark Andrással

Pszichiáter, intézetvezető főorvos, egyetemi oktató, számtalan szakmai egyesület alapítója, hosszabb rövidebb ideig vezetője. „Minden szempontból eszmei vezetője a közösségnek” – mondja róla egyik jó ismerőse. Az egyik legismertebb értelmiségi a városban. Az általa sok éve vezetett filmklubot csak Stark-filmklubnak nevezik a helyiek.

• Pécsi beszélgetéseim során olyan érzésem támadt, hogy az itteni zsidók szinte idillinek mutatják be 1945 utáni életüket. Nem érzékelhető a reszentiment mindazért, ami 1944-ben történt. Nyomát sem érzem annak a Holokauszt-kultúrának, ami Budapesten oly erősen áthatja a zsidóságról szóló kommunikációt.
• Itt, mint máshol is vidéken, a zsidóság 10 százaléka tért haza a deportálásból. Aki ezután is itt maradt, az Pécshez kötődött. Ez a több száz zsidó 1948 után elegendő teret nyújtott ahhoz, hogy az életet újra tudják kezdeni – gyakran szeretteik elvesztése után. Ilyen házasságból született nem egy kortársam. Viszont izraeli barátom, Jehuda Garai (akinek „És az ördög vigyorgott a lángokból” című könyve a pécsi Jelenkor kiadónál jelent meg) azért ment el 1946-ban, mert úgy érezte, és a mai napig úgy érzi, hogy azok néznek rá az ablakokból, akik az ő deportálást és halálát kívánták. Akik viszont itt maradtak, azokban nem volt meg ez az érzés. Továbbá ennek a pozitív érzületnek a kialakításában nagy szerepet játszott Schweitzer József, aki 1947-ben frissen végzett rabbiként érkezett a városba. Benne teljes volt az elhivatottság, a lendület az újrakezdésre. Ez nagyon sokat jelentett szüleim nemzedékének, akik ekkoriban találtak párt maguknak és ekkor születtek (ismét) gyerekeik. Mindez egybeesett azzal a lehetőséggel, hogy új egzisztenciát alapíthattak: apám, akinek korábban erre nem volt lehetősége, most megnyithatta saját boltját. Mindennek következtében olyan légkör alakulhatott ki, melyben az én szüleim és kortársaik elég gyorsan vissza tudtak integrálódni. Apám textilüzlete akkor vált fogalommá, ő maga megbecsült emberré. 1967-ben egy horthysta katonatiszt, aki akkor csak zongorahangoló lehetett, bement apám boltjába gratulálni, amiért apám, úgymond, megnyerte a Hatnapos háborút. Ez a légkör a városban egészen a 2000-es évek elejéig megmaradt. A rendszerváltás után Páva Zsolt (mostani polgármester, akkor alpolgármester) pozitívan reagált Alsó-Galilea tartományi vezetőjének a megkeresésére, aki Péccsel kívánt testvérvárosi kapcsolatot létesíteni. Magától értetődő volt, hogy a zsidó közösség, a Schweitzer József által szerzett presztízs okán, integráns része a városnak.
• Úgy érzem, ez a magyarázat bármely magyar város esetében megállná a helyét. Az egyetlen különbséget Schweitzer József személyében látom.
• Ami nem jelentéktelen. Ő közösségteremtő rabbi volt és a zsidóságnak a város egyetemi értelmisége körében is tekintélyt szerzett.
• Akikkel beszéltem, úgy nyilatkoztak, hogy őket 1946 óta semmi sérelem nem érte Pécsen.
• Ezt meg tudom erősíteni. Itt nem kellett titkolni a zsidóságunkat. Mi annak idején szombatonként nem jártunk iskolába, és ez soha nem váltott ki indulatokat, megjegyzéseket. Az apám zsidó kereskedőként volt elismert, közkedvelt ember, én magam is zsidó orvosként élek a városban. Ez nagyon nagy különbség Pesthez képest: a szüleim nemzedéke nem titkolta és nem fojtotta el a Holokauszt traumáját és a zsidóság tudatát. Mert volt egy eleven és összetartó zsidó közösség.
• Sajátos, hogy a Kádár-korról is más emlékek élnek itt. Nyoma sincs a Pesten oly gyakori történeteknek a társaság beszervezett tagjairól, rendőrségi zaklatásokról.
• Ez itt soha nem volt téma. Schweitzer József mindig nagyon jó diplomáciai érzékkel találta meg a határokat. Amikor az 1948-as demográfiai csúcs idején születettek húszas éveikbe léptek, akkor 30-40 pesti fiatal is tanult az itteni jogi vagy orvosi karon. Schweitzer József őket is maga köré gyűjtötte.
• Raj Tamás is hasonlóval próbálkozott Szegeden, de a rendőrség ennek egyhamar véget vetett.
• Itt ebből nem volt probléma. Schweitzer József mindig jó diplomata volt és nagyon jó volt a kapcsolata a társegyházakkal is. Soha nem mondta magát bátornak vagy hősnek, de ügyesen lavírozott a lehetőségek között. Mi pedig eljártunk az ünnepekre, ima után is ott maradtunk, beszélgettünk és közösségre találtunk, amiben Schweitzer József és felesége meghatározó szerepet játszottak.
• 1967 után a hatalom bekeményített a zsidó társaságok felé.
• Nálunk viszont éppen 1968 után élte virágkorát a közösségi élet. Jellemző, hogy én is ebben az évben ismertem meg a feleségemet egy purim bálon. De Schweitzer Józsefhez eljártak a pécsi színészek is, mint Bálint András vagy Karikás Péter, csakúgy, mint más, zsidó azonossággal bíró értelmiségiek. Itt nem volt hatósági zaklatás. A pesti, antiszemitizmustól terhes, hiszterizált légkör, a zsidóság eltagadása, a vallásossággal kapcsolatos ambivalenciák és félelmek itt nem voltak jellemzőek. Schweitzer József bennünket, talmud tórára járó fiatalokat nem is akart feltétlenül vallásos zsidókká formálni. Zsidó tudatot, történelmet és kultúrát nevelt belénk. És mindenkinek szabad volt ezen belül a maga identitását megtalálni, megteremteni. Ez maradandó erővé vált.
• Mindehhez, úgy gondolom, azért kellett a sajátosan pécsi szubkultúra is. Merthogy itt 1989 után sem szabadultak el az indulatok, amikor Schweitzer József már nem volt a városban.
• Valóban, én is érzékeltem egy ilyen szerencsés mikroklímát. 1989 után elég erős SZDSZ-es csoport alakult a városban. Páva Zsolt, fideszes alpolgármester (aki nem tartozott a liberálisok közé) természetesnek találta, hogy a fent említett izraeli testvérvárosi kapcsolatok keretében szerveződő izraeli utazás során 6-8 helyet a 24-ből mindig felajánlott a zsidó közösségnek.
• 1989 előtt az országban többnyire nem tartottak megemlékezéseket a Holokausztról – ez a zsidó közösség „magánügye” volt. Pécsen mindez hogy alakult?
• 1994-ben Csordás Gáborral, a Jelenkor kiadó vezetőjével közösen kiadtunk egy kötetet „Emlékezz!” címmel. Ebben Varga Dezső levéltáros egy tanulmányban megírta a Holokauszt-megemlékezések történetét. Neki, mint a városvédő egyesület tagjának kulcsszerepe volt abban, hogy 1989-ben Pécs városa emléktáblát helyezett el a Mártírok útján, az egykori gettó falán. Ezt képzőművészek tervezték, és a mai napig ez a megemlékezésünk egyik állomása. Tavaly pedig a hajdani deportálások helyszínén, a vasútállomáson avatták föl az ottani emlékművet, éppen a mártírünnepség napján. Ez az állomásfőnökség épülete elé került, valósággal bele kell tehát botlani. Nagyon szép emlékmű, amely civil kezdeményezés nyomán indult, és gyűjtésből összejött tízmillió forint. Az avatáson Páva Zsolt is beszédet mondott. Mondhatnám tehát, hogy a rendszerváltás utáni 22 évet keretbe foglalja a két mártíremlékmű felavatása. De még 1946-47-ben a pécsi polgárok gyalog mentek ki a hitközség tagjaival a temetőbe, ahol akkor a mártírünnepséget tartották. Ennek 1949 után persze vége lett, illetve a hitközség belügyévé vált. A Dunántúli Napló már a hatvanas évektől közölte a mártírünnepségek időpontját. És a deportálás huszadik évfordulójára megjelent „A könnyek könyve”, melyben a pécsi mártírok neve olvasható.
• Amennyiben ennyire jó a zsidóság helyzete, hogy lehetséges, hogy a fiatal nemzedék képviselőit lámpással kell keresni a közösségben?
• Ez a vidéki zsidóság tragédiája. A fiatalok közül sokan elmentek, gyakran azért, mert nem találtak párt a közösségben. Ha egyik-másik tagunk zsidó párt talált volna, talán az ő házasélete is jobban alakul. Engem és kortársaimat azért neveznek néha még mindig fiataloknak, mert 1989 után, amikor a hitközségi vezetés megújult, mi, akik akkor valóban a fiatalabb nemzedékhez tartoztunk, kerültünk vezető tisztségbe. Én magam ekkor vállaltam el az alelnöki tisztséget. Akkor indult itt be újra az élet, és Berger István akkori rabbi közreműködésével számos kulturális és közösségi programot csináltunk. Mindez azért volt lehetséges, mert volt mire alapozni. A mai harmincasok akkor gyerekek voltak, de velünk jöttek ők is, onnan származik az ő közösségi elkötelezettségük is. A csúcspont 1993-94 táján volt, amikor mi önállóan is kint jártunk Izraelben, s Pécsen is többször járt az izraeli nagykövet. Akkor alapítottuk az Izrael pécsi baráti körét, amelynek székhelye a Művészetek házában volt. Ennek programjaira a városi liberális értelmiség jelentős része is eljárt, tele volt a Művészetek háza. Nagyszerű volt az Izraellel való kapcsolatot tiltás és titkolózás nélkül megélni. A fiatalok akkor a Szochnut szervezésében utaztak Izraelbe, amit Pécsről elszármazott, Amerikában élő zsidók is támogattak. Akkor tehát nagyon sok minden történt Pécsen, ami aztán később szükségszerűen vesztett a lendületéből. Már a mi életciklusunk változása okán is.