“Van egy nagy szürke zóna” – Másodgenerációsok szociális ellátása

A holokauszt-túlélők kárpótlásával, traumáikkal, érdekeik védelmével állami és nem állami szervek és szervezetek egyaránt foglalkoznak. De mi a helyzet a másodgenerációsokkal?

Vannak-e olyan sérüléseik, hordoznak-e olyan hátrányokat, amelyek miatt szükséges volna velük külön törődni? És kinek a feladata lenne ez: az államé? Esetleg a hitközségé? Vagy a szélesebb értelemben vett zsidó közösség közös teherviselésére volna szükség? Helyes-e ezt a kérdést az állam viszonylatában egyáltalán felvetni, nem generál-e antiszemitizmust? Ilyen alapon a gulág-túlélők, a kitelepített németek vagy a földjüktől megfosztott, megbélyegzett kulákok leszármazottai is jelentkezhetnének állami támogatási igénnyel. Többeket próbáltam interjú számára megnyerni, ám volt, aki azzal tért ki a felkérés elől, hogy szerinte ez már jogosulatlan igény. Lehet, hogy az. Csakhogy a trauma létezik, és akár az öngondoskodást is megnehezíti.

Kósa Judittal, a MAZSIHISZ és BZSH Szociális Osztályának munkatársával és Goldmann Tamással, a MAZSIHISZ alelnökével, pécsi hitközség elnökkel és egyben a pécsi zsidó szeretetotthon vezetőjével beszélgettünk.

– Önök szerint jár valamiféle kárpótlás a másodgenerációs holokauszt-túlélőknek?

KJ: A kárpótlás kérdésével Magyarországon nem a hitközség foglalkozik, hanem a Claims Conference és a német állam; a MAZS Alapítványon keresztül az ún. közösségi kárpótlások szociális és egészségügyi szolgáltatások formájában valósulnak meg. A jogi lehetőségek nem is teszik lehetővé, hogy ilyen értelemben foglalkozzon a hitközség a másodgenerációs túlélőkkel, mert a kárpótlás kifejezetten csak a holokauszt-túlélőkre vonatkozik. A MAZSIHISZ azonban fölismerte azt a hiányt, hogy a második generációs túlélők szociális, valamint közösségi ellátása nem lefedett semmilyen magyarországi szervezet által. A hitközség intézményrendszerében folyamatosan találkozunk másodgenerációs túlélőkkel. Rezsitartozás-problémáik vannak, a gyógyszereiket nem tudják kifizetni, vagy olyan egészségügyi kezelésekre van szükségük, amelyek az ő gazdasági helyzetükben nehézséget okoznak, és mi megpróbálunk valamilyen segítséget nyújtani. Ezen a tevékenységen belül, külön, nevesített másodgenerációs holokauszt-túlélőkkel való foglalkozás nincs, de azért nincs, mert a hitközség szociális rendszere egyházi intézményekből áll, és a mi munkánkat a magyarországi törvények szabályozzák.

GT: Hogy van-e rá szükség? Állítom, hogy van.  Először is azért, mert ez egészségügyi kérdés. Vegyük példának az én történetemet. Nagymamám a holokausztban elvesztette az első gyermekét. Nagyon rossz lelkiállapotban került haza, és nagyon gyorsan szült még egy gyereket, amire ő akkor még nem volt felkészülve. Leromlott egészség, súlyos vitaminhiány: ezért az édesanyám az egész életére kihatóan rosszabb állapotban született meg, mint más gyerekek. Másrészt azt, hogy miképp boldogulok a világban, azt egy szülői mintázaton keresztül tanulom meg. Ez a második generáció általában a nagyszüleit nem ismeri. Tehát nincsenek meg azok a lehetőségei, amelyek általában mindenkit segítenek személyiségfejlődése során, mert ők csonka családokban nőttek fel. A harmadik egészen különleges, csak a másodgenerációs holokauszt-túlélőkre nehezedő probléma egy egészen sajátos pszichológiai jelenség. Nyilván a háború mindenkire szörnyű hatással volt, de nekik még van egy terhük, amit úgy szoktunk nevezni, hogy emlékmécses-gyerekként élik le az életüket. Például egy testvére helyett megszületett emlékmécses-gyereknek folyamatosan azt kell bizonyítania, hogy „én érek annyit, mint az elveszett testvérem”. Ezt természetesen lehetetlen bizonyítani. És ez egy iszonyúan nehéz kapcsolatot okoz a szülő és gyermeke között. Vagy túlféltést eredményez, vagy egy olyan versenyhelyzetet, amelyben tudom, hogy eleve vesztésre vagyok ítélve. Van, aki erre görcsös túlkompenzálással válaszol, és van a másik típus, aki ennek a szituációnak felróhatóan elveszetten keresi a helyét a világban, depresszióval, önértékelési gondokkal küzd. A holokauszt utáni generáció, amelyik a szocializmus idején nőtt fel, az identitását illetően is nehéz helyzetben van. Ez a szituáció sem apáinkat nem terhelte, sem a gyerekeinket nem nyomasztja. Gyerekkori emlékem, hogy egyszer az osztályban megkérdezték, hogy ki tud imádkozni, hát én sok imát nem tudtam, de egyet véletlenül igen, elkezdtem azt mondani, és erre leültettek, hogy ne halandzsázzak. Azt hitték, valami halandzsa nyelven beszélek, pedig csak héberül mondtam az imát. Azt hiszem, minden kortársam tudna mesélni egy történetet, amely arról szól, hogy számunkra a zsidó mivoltunk megélése különlegesen nehéz feladat volt.

– Mit tapasztalnak, mint szociális munkával foglalkozó szakemberek, milyen mélyek és miképp jelennek meg a másodgenerációs pszichés traumák?

KJ: Azt tapasztaljuk, hogy nagyon mélyek. Van egy egészségügyi problémahalmaz, amely abból fakad, hogy a szülők megjárták a táborokat, és van ezen felül egy nagyon mély és gyakran rejtett pszichés traumatizáció. Amikor leülünk valakivel beszélgetni, és elmondja, hogy mi az, amiben ő hiányt szenved, a beszélgetés egy későbbi részében, miután az anyagi és egészségügyi gondok már szóba kerültek, előjönnek olyan családi történetek, amelyek még az ő számára is gyakran homályosak. És amelyekre vonatkozóan már nincs kitől információt kérni.  Amiről nem tudunk, amit csak sejtünk, az mindig okoz egy rossz érzést, félelmet, szorongást.

– A szociális munkában jelentkezik a holokauszt-túlélés problémája? Vagy csak anyagi és egészségügyi kérdésekkel kell foglalkozniuk?

GT: Minden ilyen trauma megjelenik még a sima, egyszerű ügyintézésben is. A magány ugyanis nemcsak pszichológiai kérdés, hanem egy életkor fölött élethalál-probléma is. Egy egyszerű esetnél, például kórházba kerülésnél, ami az idős emberek esetében nem ritka: ha az embernek nincs rokona, nincs ismerőse, a helyzete százszorosan nehéz. Nincs meg az a védőháló körülöttük, ami megbízhatóan működik egy szerencsésebb családban, ahol vannak nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Most azon dolgozunk, hogy megpróbáljunk egy olyan szolgáltatást, szerveződést létrehozni, amelyik képes odafigyelni erre a másodgenerációs életérzésre. Ezért gondolom, hogy ez nem lehet egyszerűen állami feladat. Itt egészen különleges problémák adódhatnak. Az állam például úgy döntött, ez egy legális döntése, hogy a szociális ellátórendszer intézményei közül nagyon sokat átad az egyházaknak. Ha egy zsidó ember bekerül egy ilyen intézménybe, nem biztos, hogy jól fogja érezni magát egy kereszt alatt. Miközben tisztelem a keresztény vallást, és szó sincs arról, hogy minden keresztényben antiszemitát látnék, sőt azt sem gondolom, hogy egy katolikus intézményben ne lehetne az ellátás szakmai színvonala éppen olyan magas, mint egy államiban. De ha olyan kényszerhelyzetbe kerülök, hogy nincs választásom, hanem muszáj olyan vallási szimbólum alá befeküdnöm, amelyik nem az én vallásom jelképe, akkor ez egy olyan embernek, akinek a nagyszüleit történetesen a zsidóságuk miatt gyilkolták meg, ez visszás érzéseket okozhat.

– Mennyire elégedettek azokkal a lehetőségekkel, amelyek a problémák kezelésére rendelkezésére állnak? Azoknak az igényeknek a tükrében, amelyekkel az ember szembesül nap, mint nap?

KJ: Szociális munkásként nem tudom azt mondani, hogy elégedett vagyok, de azt gondolom, hogy akár a MAZSIHISZ, akár a BZSH mindenkinek, aki hozzánk fordul, megpróbál olyan segítséget nyújtani, ami csak lehetséges. Van időseket ellátó szolgáltatásunk, napközbeni klubunk, van étkeztetésünk, szükséges esetben a házhozszállítást is megoldjuk. Éves szinten több tízezer adag meleg ételről van szó, amit a Hitközség biztosít a közösség tagjainak. A hitközség a saját anyagi erejéből rezsiszámlákra, gyógyszerekre, egészségügyi szolgáltatásokra pénzbeli támogatást is ad. Negyedévenként Erzsébet-utalványt kapnak a közösség legrászorultabb tagjai.

GT: Egyetértve Judittal, mert csakugyan nagyon jelentős ez a karitatív munka és kevés szó esik róla, én mégis egy picit kritikusabban nézem ezt a kérdést. Úgy gondolom, hogy létre kell hoznunk egy egységes segítő hálózatot. Szerintem nem használjuk ki eléggé azokat a lehetőségeket sem, amelyek a rendelkezésünkre állnak, sokkal érzékenyebbnek kellene lennünk, mint egyháznak, ebben az ügyben.

KJ: Elégedettek csakugyan nem lehetünk, és a beszélgetés megkezdése előtt szóba is került, de akkor most megismétlem, hogy a MAZSIHISZ és a BZSH most éppen egy jelentős projekt kidolgozásának a kezdetén tart, mert felismertük, hogy van egy nagy, szürke zóna, amelyet nem ér el a mi szociális tevékenységünk, és ide tartozik például a másodgenerációs holokauszt-túlélők problémája is, és szeretnénk ezen változtatni.

– Mennyire nyitott ez a segítő tevékenység? Természetes, hogy egy zsidó egyházi szervezet elsősorban a zsidó problémákkal kíván foglalkozni, de ahogy a lágerekbe sem csak zsidók kerültek, hanem például baloldali szociáldemokraták vagy keresztény papok is, ez a másodgenerációs bomba sem csak a zsidókat fenyegeti.

KJ: Mi abszolút nyitottak vagyunk. Ha valaki krízishelyzetbe kerül, és hozzánk fordul, akkor nem nézzük, hogy zsidó vagy nem zsidó, hanem azt nézzük, miként lehetne rajta segíteni. Ez a mentalitás jellemző az egész zsidó intézményrendszerre, kezdve a bölcsődétől, az iskolán és az egyetemen át a szeretetkórházig, mert nemcsak zsidó gyerekek tanulnak az iskolákban és nemcsak zsidó betegek vannak a kórházban. Lehetetlen is volna másképp gondolkozni, mert nagyon sok vegyes család van, és mi, ha megkeres bennünket egy család, nem azt mondjuk, hogy a család zsidó tagját támogatjuk, hanem igyekszünk elérni, hogy amennyire lehet, mindenki kezelni tudja a problémáját. Ez vonatkozik a másodgenerációs túlélők ügyére is. Ha valaki úgy érzi: amiatt van most bajban, mert a szüleivel akár koncentrációs táborban, akár a gulágon igazságtalanság történt, akkor mi azt vizsgáljuk csak, hogy miként tudnánk a problémák megoldásában valahogy segíteni.

GT: Annak a zsidó hitközség fenntartásában működő pécsi szociális otthonnak, amelyet én vezetek, 58 férőhelye van, de az itt élő 58 emberből mindössze 6 zsidó. Sokan jelentkeznek hozzánk, mert nálunk színvonalas az ellátás, és előfordul, hogy a jelentkező a bekerülés reményében legfeljebb annyi indokot tud felhozni: „ő nem antiszemita”. Ennél több köze a zsidósághoz életében nem volt, de ez nekünk elég, mert a MAZSIHISZ-nek azt a küldetését, hogy megvalósítsa a világra nyitott zsidóságot, mi nap, mint nap gyakoroljuk.

Szunyogh Szabolcs