Egy boldogtalan ember

Pándi Pál irodalomtörténész, kritikus és politikai tanácsadó több, eltérő műfajú szöveget magában foglaló kötetének szerkesztője egészen kitűnő munkát végzett.

Ugyanis a személyiség legbelső magjához éppen a végső oldalakon férkőzhetünk a legközelebb. Az utolsó fejezetben, a pálya összegzésének tekinthető, néhány hónappal a főhős halála előtt készült interjúban sok minden szóba került, ám számomra legmegrázóbbnak az utolsó, látszólag semleges kérdésre adott válasz bizonyult. A kifejezetten barátságosnak tekinthető felvetésre („Hányan vagyunk tanítványaid?”) a tisztes kutatói és pedagógusi pályát maga mögött tudó professzor keserű választ adott: „Sosem számoltam. És nem is fogom számolni. Mi az, hogy tanítvány? Formálisan egy évfolyam hallgatóinak számát kellene megszorozni azzal a néhány évtizeddel, amióta tanítok. Vagy azok a tanítványaim, akik – mutatis mutandis – abban a szellemben gondolkodnak a világ dolgairól, mint én? Hát ez nagyon relatív dolog. Esetleg azok, akikkel közben vitáztam? Hát nagyon sok tanítványom van, akivel egy-egy szakaszban nagyon éles vitába keveredtem, s közülük sokan ma egy oldalon állnak velem, és hátat hátnak vetve próbálunk helytállni. Mások viszont végleg eltávolodtak tőlem. Nem, nem foglalkozom ezzel, és nem vagyok érzékeny arra, hogy állandóan közöljem a világgal tanítványaim körének a szélességét. Nincs erre szükség. Nincs. A dolog érdekel, az irodalom érdekel, az ügy érdekel, nem pedig az, hogy tanítványokon méregessem magamat.”

Lehet-e ennél kiábrándultabban, lemondóbban, voltaképpen cinikusabban fogalmazni, éppen annak kapcsán, amiben Pándi legsikeresebbnek bizonyult, tehát tudósi-oktatói karrierjét mérlegre téve? Ráadásul három évvel halálát követően éppen tanítványai, barátai, kollégái erőfeszítéseinek köszönhetően látott napvilágot egy visszaemlékezés kötet, A rejtőzködő legendárium, amely sok mindent megértet és megmagyaráz a magyar szellemi és politikai élet e különös egyéniségének gondolkodásából, életútjából. A frissen megjelent Teherpróba című könyvet olvasva egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, akit többen szerettek, akihez többen ragaszkodtak, mint ő maga gondolta, aki látszólag szép pályát futott be, mégis átjárta az életét a boldogtalanság kínja, az örökre elveszett felhőtlen öröm hiánya. Félreértés ne essék, ez nem a családi szeretet nemlétét jelenti, erre elég bizonyságul hozni az előszót jegyző Kardos András két hangsúlyos meglátását: „Én imádtam az apámat, és ez mind a mai napig tart, harmincnégy évvel a halála után is. […] Azzal áltatom magam, hogy ő ugyanígy érzett, és érez a mai napig.” Majd egy másik gondolatmenet a nagyapa és az apa viszonyáról: „Annyi azért még idetartozik, hogy én láttam Pándi életében egy feltétlen kapcsolatot, amelyet igazán ritkán lát az ember: ez az ő viszonya volt a nagyapámmal. Apa és fia ilyen feltétlen szeretete és elfogadása egymás iránt, azt hiszem, nagyon ritka jelenség.”

És mégis olyan törések keletkeztek Pándi Pál életének ívében, hogy alig túl a harmincon, amikor a nagybetűs politika közelébe került, már többszörösen sérült, félelmekkel teli, mélységesen bizalmatlan emberként vágott utat a kultúrpolitika sűrűjében, s vállalt fontos szerepet a diktatúra fenntartásában és működtetésében, miközben abban hitt, hogy ezen tevékenysége révén valami sokkal rosszabbat kerülhet el.

Nem teszem tovább próbára az olvasó türelmét, megkísérlem értelmezni, hogy Pándi Pál és családjának zsidó identitása mennyiben formálta életét, több nemzedéken át. Egy kicsit távolabbról kell indulnunk, ahogyan erre a könyv több pontján is egyértelmű utalás történik. A családi háttér fontosságát Pándi is sokszor emlegette. Anekdotázva idézte fel a történetet, amikor a talán valaha élt legformátumosabb Petőfi-kutató, Horváth János azt tudakolta tőle, kik is az ő rokonai Debrecenben. A fiatal egyetemista tisztázta, hogy Kardos Albert irodalomtörténész és fia, Kardos Pál nem rokonai, az ő édesapja, Kardos László, a helyi zsidó gimnázium igazgatója és tanára. Ám a két Kardost, az 1898-ban született Lászlót és a két évvel fiatalabb Pált, mégis együtt szokás emlegetni, mint a debreceni „Kardosokat”. S hogy miért? Erre Pándi Pál megrázó lágernaplójának 113. oldalán leljük meg a választ, amikor felidézi a hajdúsági porban, rekkentő napsütésben tett hosszú menetelést: „Kardos Albert is ott gyalogolt a sorban. Szegény öreg kuruc magyar! Te ugyan megkaptad a magadét.”

Igen, ez a kor még az az időszak volt, amikor mélyen átélt, meggyőződéssel vallott identitások formálták a kor emberét, nem csupán alkalmi jelszavak. A többek között Petőfi és Csokonai verseit sajtó alá rendező, s a magyar irodalom számos alakjáról értékes köteteket publikáló Kardos Albert, a debreceni Ady-társaságot alapító és a magyar népi mozgalom egyik szellemi előkészítőjének számító Kardos László, és a vele jó barátságot ápoló, többek között Móricz Zsigmond írásművészete iránt szenvedélyesen érdeklődő Kardos Pál a maguk zsidó hagyományait és örökségét a protestáns magyar függetlenségi gondolatba oltották, sokak szép álmát valóra váltva. Ezek után nem meglepő, hanem egészen természetes, hogy a Válasz hasábjain publikáltak, sőt a népi-urbánus vita első, 1934/35-ös pengeváltásai alkalmával a népi írók táborát erősítették, Ignotus Pállal vagy Zsolt Bélával szemben. Ha van egyáltalán bármi értelme a honi szellemi élet egyik legszerencsétlenebb kifejezésének, akkor e három Kardos, Albert, László és Pál, igazán mélymagyarok voltak. Ha ezt nem tudatosítjuk rendkívül erősen, akkor egyszerűen nem érthető az az elementáris sokk és egész életre szóló megdermedés, a lélek egy részének fel nem olvadó, örökké fagyott állapota, amelyről a 18 éves Pándi – akkor még Kardos – Pál strasshofi naplója tanúskodik.

Ez a napló, műfajából, az egyidejűségből adódóan, az emlékezés tisztító szűrőjétől mentesen olyan mély érzelmi rétegeket tárt fel Pándi Pál egész életére vonatkozóan, ami értékét rendkívül mértékben megemeli. Hadd idézzek fel belőle néhány különösen expresszív gondolatot: „Mit is tettek a németek? Ja, igen, Varsó, Lublin, Dnyepropetrovszk, gázkamra, tömeggyilkosság, gépfegyverzés, Szlovákia.” Nem is csupán az ukrán nagyváros orosz nevének van szomorúan aktuális csengése, hanem a gázkamra szó ilyen korai (1944. március 19-én kelt e bejegyzés) felbukkanása is töprengésre késztet: mit is lehetett tudni valójában a korabeli világ borzalmairól? Majd felidézi a szerző az áprilisi érettségi történetét, amikor az egyik osztálytársa Vörösmartyt húzta és az elnök kérésére elszavalta a Szózatot: „Szem nem maradt szárazon, oly megbízhatóan hangzott a Hazádnak rendületlenül. Vág igazgató úr ki is jött a teremből és ott előttünk elsírta magát. Könnyein keresztül mondta: »Nem bírtam tovább hallgatni, egy zsidó fiú milyen szépen felel magyarból.«

Sajnos a kötetből kimaradtak Pándi Pál valódi irodalomtörténészi munkásságáról tanúskodó részletek, holott ez egyáltalán nem választható el az életmű többi részétől. Kardos András ugyan utal édesapja „kedves reformkorára”, ám ez a fontos összefüggés reflektálatlan marad. Holott alapvetően határozta meg Pándi kutatói érdeklődését: Petőfi és általában a magyar reformkor nem egy véletlenül választott vagy ajánlott téma, hanem az az időszaka a magyar történelemnek és művelődéstörténetnek, amikor még élt a remény, amikor még jó úton jártunk, amikor Pándi/Kardos Pál ősei joggal reménykedtek abban, hogy minden különösebb probléma nélkül a magyar nemzet részei lehetnek, s ez a folyamat nem fog megkérdőjeleződni. Erre világít rá az a történet is, amelyet Pándi Pál a kései, életét összegző interjúban Bölcs István mikrofonja előtt felidézett. Ennek lényege, hogy az Ausztriában lévő nyilasok március 15-i ünnepélyükön ugyanúgy a Nemzeti dal-t szavalták, mint a már felszabadult Budapesten, ahol Major Tamás tolmácsolta Petőfi versét. „Lehet-e egyáltalán jogot formálni a versre? Ahhoz, hogy erre ne felszínesen válaszoljak, egyre mélyebben bele kellett ásnom magam ebbe a kérdésbe. Tulajdonképpen ez az utcai élmény indított el a pályámon.” Igen, Pándi Pál is szembesült a hol vesztettünk utat kérdésével, s személyes élettörténete terhétől vezetve ő a reformkor táján kereste a választ.

Ám csábítóan egyszerű lenne mindent a holokausztra visszavezetni, s abból valamiféle eleve determinált, egyenes vonalú életútként megmagyarázni és értelmezni Pándi Pál sorsát. Ezzel elvitatnánk tőle az önreflexió jogát, a személyiség vívódásait, a rossz és a jó közötti választás küzdelmét, amely pedig a kötetben publikált dokumentumok tanúsága szerint mélyen átjárta lelkét. Cseppet sem volt az irodalomtörténész pályafutása egyenesen röppenő nyílvessző, számtalanszor kínálkozott az elágazás lehetősége. Például 1944 júliusában a következő kommentárt vetette papírra: „Szintén a bécsi lapokban állott, hogy Pest és több magyar város ellen terrortámadást intéztek az angolszászok. Biz’ Isten egy magyarért sem fáj a szívem”. A gondolatmenet két része is egymásnak feszül valamelyest, hiszen a terrortámadás szó inkább azonosulást sugall, míg a többi rész magyarul mondja el, hogy nem érez közösséget az áldozatokkal, a magyarokkal. Mielőtt ebből megint túlságosan könnyen olvasnánk ki valamit, 12 évvel később Pándi Pál, a Szabad Nép rovatvezetője így vélekedett egy erdélyi utazást követően a pártlap hasábjain: „A Román Népköztársaság magyar kultúrája a magyar kultúra szerves része – erkölcsileg-szellemileg felelősek vagyunk tehát érte mi is.” Nem csupán személyes élete során jutott el a teljes elutasítástól a nemzeti közösség határainak erőteljes kitágításáig, amely változás jelentőségét aligha kell taglalni, hanem e nyilvános közlés egyben fontos adalék a forradalom előtti hónapokban újból megfogalmazódó alternatívák történetéhez.

De még ennél erősebb ellenpontot is találhatunk a kötetben. A strasshofi naplót rögzítő egyik füzetbe eltett egy újságkivágást, alighanem azért, mert az egyik legmélyebben fájó sebet vághatta a fiatalember lelkén Erdélyi József Dunapart 1944 című verse. Ez a költemény a leggonoszabb, legaljasabb hangot ütötte meg a deportálások közepette, s tudósított a szerző torz, beteg, frusztrált lelkiállapotáról is. Hogyan jutott el a Nyugat elismert költője a legmélyebb antiszemita uszításig, ennek tanúságát tette el szomorú mementóként Pándi Pál. Ezeket az élményeket nincs ember, aki legyűrné, gondolhatnánk, s ehhez képest 1947-ben a fiatal kritikus az alábbi sorokat rótta a Magyarok hasábjain a pályakezdő Kormos István első kötetéről: „Kormos népi költő, aki régóta nem tapasztalt kedéllyel lobbantja költeményeibe parasztsága ízeit-színeit. Az Erdélyi-Sinka-Sértő triászból inkább a két utóbbi hatott rá, de Ábel és Kakuk Marci sem mehettek el anélkül mellette, hogy mosolyuk ki ne hajtott volna a fiatal költőben.”

Mi következik mindebből? Az, hogy a szabadság légköre felszabadítóan, gyógyítóan tud hatni, képes lehet kioldani a legszörnyűbb lelki terhek görcseit is. Így azután nem kell különösebben meglepődnünk, hogy Pándi legjobb írásai a koalíciós idők relatíve szabad éveiben, és az 1956-os forradalmat megelőző szellemi erjedés idején láttak napvilágot. Ám ahogy a diktatúra ajtajai zárulnak, a belső félelmei is erősödnek, s ezért hozza meg kétszer is azt a döntést, amely alapvetően kijelöli helyet nem csupán az irodalomtörténet/irodalomkritikán, hanem a magyar kommunista mozgalmon és a diktatúra művelődéspolitikáján belül is. A két nagy döntés: az 1949-es Rajk-per, amely szerves összefüggésben áll a Lukács György elleni fellépéssel, amikor is, apró játékosként, de egyértelműen Révai mellé állt Pándi Pál. Majd a második nagy elhatározás, amikor 1956 késő őszén Kádár János csapatát választja. Ez utóbbi lépés megtételéhez nem feltétlenül kellett zsarolás, netán állambiztonsági nyomás: a félelem, a reménység, a becsvágy tényezői sokaknál működtek, ahogyan Pándi Pál esetén is. Ez vezette őt lassacskán, az évek során hol finomodva, hol keményedve Aczél György tanácsadói/segítői/szövegeinek stilizálói közé. Egyébként érdemes párhuzamosan olvasni az Aczél-Pándi levelezést Király István néhány éve megjelent naplójával: a két irodalomtörténész magatartása, sértődései, reménykedései, dörgölőzései, akciói kísérteties párhuzamokat mutatnak, az értelmiségi és a politikusi szerep reménytelen összekavarodását. Ebből a helyzetből egy idő után már nem volt kilépés, nem vezetett út sehová sem, egyre jobban összezárultak egy nehéz sors harapófogójának szárai.

Az Aczélnak szóló levelek hol szórakoztatóak (ki ne kapjon Kossuth-díjat és ki kapjon József Attila-díjat, ezek a témák a magyar értelmiség klasszikus gumicsontjait jelentik), hol szánalmasak (amikor Pándi hosszan sorolja sértettségeit), hol erőltetettek (ahogyan a sokadik semmitmondó ideológiai fűrészport próbálja úgy elemezni, mintha a dolognak lenne tétje), s csupán akkor érdekesek, ha a személyesség eleven izzása süt a lapokról. Ilyen például a népesedéspolitika ügye, amely Pándi számára érezhetően nem demográfiai vitakérdés, nem közgazdasági probléma, nem munkaerőpiaci kihívás, hanem az egyén életébe mélységesen beavatkozó állami kényszer, amellyel szemben elemi erővel tiltakozik. „Pándi Pál apa”, ez áll annak az 1966-os levélnek a végén, amelyben alig palástolja érzelmeit: „Talán olvastad a vasárnapi Népszabadságban a születésügyről közölt kerekasztal-beszámolót. A cikkben egyedül az Ortutay Zsuzsa álláspontja emberi, szocialista – az összes többi álláspont mellébeszélés vagy antihumanista, antiszocialista drill-morált hirdet. Szégyen és gyalázat, hogy ismét jelentkezhet nálunk egy jó ügy védelmének ürügyén a gyermektelenségi adó embertelen, emberi méltóságot megalázó, fasisztikus követelménye.” Mintha a magyar állam által magára hagyott, védtelen, kitaszított, édesapját kereső 18 éves fiú hangja szólalt volna meg a 40 éves Pándi Pálban.

Ez a hang később egyre erősödött, s egyre inkább homályosította a látást. Ekkor már a szabadság nagyon lassan táguló köreit sem lehetőségnek, hanem veszélynek tartotta. Egyre inkább gyanús minden, ami lazít az ideológiai béklyókon, így válik végső soron egyformán „jobboldalivá” Fekete Gyula és Szegedy-Maszák Mihály, Hankiss Elemér vagy Bálint András. A kör bezárulása egyre kevésbé kerülhető el, s ez okozza e boldogtalan ember végső, drámai bukását. Élete utolsó karácsonyán összevész fiával, majd drámai levélben köszön el mentorától Aczél Györgytől (Gyuri! Itt a vége, ámen. Ölel P.), akitől egyszerre remélt védelmet, s ezért cserébe hol finoman, hol nyíltan odaadta érte szellemi autonómiáját. E rövid levél megírása utáni napon Pándi agyvérzést kapott, s néhány héttel később, 1987 januárjában elhunyt. Sajnos a könyv szövegéből és jegyzeteiből nem derül ki, csak mi tehetjük hozzá, hogy rá két héttel, édesapja, a 91 éves Kardos László is örökre elaludt. Két nemzedék két kiemelkedő képességű tagja intett búcsút az élet színpadának. A fiú és egyben unoka, Kardos András e kötet válogatásával és szerkesztésével hozzásegített minket, hogy jobban értsük e különleges magyar család élettörténetének s egyben a mögöttük hagyott évszázadnak sok-sok buktatóját.

 (Pándi Pál: Teherpróba – Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai, Magvető Kiadó, 2022, 640 oldal, 6999 Ft)