Az asszimiláció és a magyarországi zsidóság

Beszélgetés Varga László történésszel

Néhány előadásának híre nyomán kerestem fel Varga Lászlót, az MTA Történettudományi Intézetének ku­tatóját. Ami hozzá vitt, az az utób­bi évtizedekben a szőnyeg alól szin­tén előkerült, ez időben leginkább az „urbánus-népies” fogalompárba ér­tett ellentét. Nem hiszek holmi mo­nolit társadalomban, hanem abban, hogy a jellegüket őrző csoportok összjátéka egészséges. Ám

ellentét­ként megfogalmazódva, ez mint egy tektonikus törés elcsavart felszíni vetülete, téves erőmegosztással rontja a társadalom teljesítőképes­ségét. Varga munkásságában jelen­tős figyelmet fordít az asszimiláció és a magyarországi zsidóság múlt és e századi kérdéseire.

– A modern Magyarország kez­detei a 48-as forradalomhoz és a 67-es kiegyezéshez nyúlnak vissza. Ettől kezdve játszott fontos szerepet a zsidóság is a magyar történelem­ben. Az együttműködésnek már vol­tak korábbi nyomai, de széleskörűvé a forradalom és szabadságharc so­rán kezdett válni, majd a gazdasági modernizációval jutott a zsidóság először olyan helyzetbe, amikor in­tegrálódhatott a magyar társadalom­ba. Mégpedig éppen azért, mert ez a társadalom is átalakult, s felérté­kelődtek azok a foglalkozások, ame­lyek addig a perifériára szorult zsi­dókra, kisebb mértékben görögökre, örményekre hárultak. A korábbi ki­rekesztettség következtében a zsidó polgárosodott réteg rendkívül rugal­mas volt. S ekkor zajlottak le azok a majdnem amerikai méretű felemelkedések, amelyek ugyan egy rendkívül szűk rétegre voltak jel­lemzőek – ha nagyon tágan értel­mezzük, akkor is csak legfeljebb öt­ven családot tudnánk megnevezni -, de pont arra a szűk rétegre, amely leginkább meghatározó lett a magyar gazdaságban.

A modernizáció feltételei

-E szűk réteg, ha többnyire zsidó családok alkották is, csak tö­redéke volt a bevándorolt zsidóság­nak. Azt milyen rétegekre oszthat­juk?

-A bevándorlás túlnyomórészt lezajlott már a kiegyezés előtt, több hullámban, több irányból. Az egyik – és a modernizáció tekintetében meghatározó – kiindulóhely Mor­vaország volt, kisebb mértékben Csehország és a monarchia más örökös tartományai. A bevándorlás mindig kimutathatóan konkrét ha­tásokhoz kötődött. Például Morva- és Csehországban érvényben volt egy királyi rendelet, amely a zsidó családokban egyetlen fiúnak enge­délyezte a házasságot. Ez tipikusan olyan helyzet, amelyből menekül, aki teheti. S minthogy Magyarorszá­gon ilyen korlátozás nem volt, ide irányult a vándorlás. Természetesen elsősorban a legmozgékonyabbak és viszonylag jómódúak indultak el. Magyarország szempontjából lénye­ges, hogy polgárosodottabb terüle­tekről jöttek, voltaképpen már a

XVII. század végétől. A török idők után az itteni népességhiány pótlá­sára megindult bevándorlásban per­sze elsősorban nem zsidók jöttek. De voltak földbirtokosok – például a Batthyányak, Zichyek, Esterházy­ak -, akik tudatosan telepítettek be zsidókat is, főleg a Dunántúlra. S e morvaországi betelepedők megőriz­ték eredeti közösségüket, míg a ga­líciai bevándorlók – ez volt a má­sik irány – különösen a kezdeti időkben inkább egyenként jöttek, falvakban szóródtak el, a földesúri jogokat – mészárszéket, kocsmát – bérelve. Beilleszkedtek a feudális struktúrába, míg a morvaországiak azt feszegették. De mindkét réteg a helybeli lakosság fölött állt, amint ez az írni-olvasni tudással kimutatható. Ez az ismeret előfeltétele volt a modernizációnak. Ugyanakkor ez a betelepülőknek kedvező feltételt jelentett a beilleszkedésre. A Galí­ciával határos vidékeken és Erdély­ben is sok olyan falu volt, ahol a zsidó nyelvismeretével közvetítő sze­repet töltött be a hatalom és a ma­gyarul nem tudó helyi lakosság kö­zött. A Galíciából érkező zsidóság asszimilációja egyébként elnyújtottabb volt, mivel onnan tömegével érkeztek, főleg Lengyelország fel­osztása után; az utolsó nagy hullá­muk 1850 körül figyelhető meg. A két irány különbsége a bevándorol­tak között még sokáig kimutatható, s némileg jellemzőbb a nyugatiakra a neológia, míg a galíciaiakra az or­todoxia.

-Mit jelentett 1848 az asszimi­láció tekintetében?

-Egyértelműen identitásválto­zást. A hazai zsidóság beilleszkedé­sét korábban az jellemezte, hogy jobbára oda telepedtek, ahol a la­kosság nagy része német volt. Meg­jegyzem: az első időkben a nyugati határ menti megyékben telepedtek le ideiglenes jelleggel – hogyha jobb­ra fordul otthon a helyzet, vissza­térjenek -, majd később vándorol­tak beljebb, végleges helyükre. A német polgárság és a polgárosult zsidók viszonya egy ideig zavarta­lan volt, de azután törvényszerűen megjelent a konkurenciaharc. A né­met polgárság többsége ugyanis megrekedt a céhes fejlődés szintjén, s a zsidó konkurenciát mint kontárt – céhen kívülit – igyekezett kirekeszteni. S részben ennek következ­ménye volt az identitásváltozás. A német anyanyelvű zsidóság most már nem a német polgárságban, ha­nem a magyar liberális nemesség­ben fedezi fel – okkal és joggal – szövetségesét, és elkezd magyarosodni. S már a reformkorban kiala­kul a hallgatólagos alku: a liberális nemesség méltányolja a zsidó pol­gárság modernizációs szerepét, ez utóbbi pedig vállalja a magyaroso­dást. Hogy a modernizációs szerep lényeges, megfigyelhető Kossuthnál is, aki szívesen veszi a bevándorlást nyugat felől, de idegenkedik a galí­ciaiaktól. Ennek ellenére korlátozás nem lép életbe, ez vitatémaként csak a kiegyezés után merül fel a galíciaiakkal szemben. Bár azok a kedvezőbb körülmények vonzására akkor tömegesen jöttek, de zömük továbbvándorolt már Amerikába. Ezt mutatja a statisztika: a kiegye­zés és 1910 között a zsidóság szá­mában a természetes népszaporu­lathoz képest negyvenezer főnyi a csökkenés az ország területén.

-Ez az aggály nem függött össze az antiszemitizmussal?

-A modern antiszemitizmus ma­gyarországi terjedése kimutatható­an Tiszaeszlárhoz köthető, és oszt­rák közvetítéssel német mintára szerveződött. Az Istóczy-féle párt lovagolta meg a tiszaeszlári vérvá­dat. E pert a Dreyfus-perhez szok­ták hasonlítani, de annak éppen a fordítottja, felmentéssel végződik. S Istóczyék is elvesztik befolyásukat a 90-es évekre.

Konkurenciaharc

-De egy darabig bizonyos tö­meghatásuk volt. Ennek mi lehetett a társadalmi alapja?

-Ez már a modernebb konku­renciaharc időszaka volt, mint a cé­hes polgárság esetében. A liberális nemességnek volt egy olyan illúzió­ja, hogy a zsidóság által gerjesztett modernizáció értékeit idővel felis­meri a magyar úri középosztály, és maga is bekapcsolódik abba. Ehe­lyett azonban e réteg a 80-as évek­ben erőteljesen védte életformáját a modernizációtól. S az antiszemitiz­musnak a nagyobb hulláma e szá­zad tízes éveitől kezdett felerősödni. Ez már azon a felismerésen alapult, hogy a bekapcsolódás nem sikerült, a magyar gazdaság kulcspozícióit – ahogy akkor mondták – idegenek foglalták el. Ugyanakkor viszont már asszimilálódott a zsidóság zöme, nemcsak a ténylegesen a kulcspozí­ciók jó részét megszerzők szűk köre.

-Az antiszemitizmus nem vetet­te vissza az asszimilációt?

-Egyáltalán nem, mert az már lezárult. A szakmában ugyan vita­tott, mikor tekinthető az asszimilá­ció lezártnak. Én azt az álláspontot képviselem, hogy az anyanyelv a meghatározó. S amikor a magyarországi zsidóság 75 százaléka magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ak­kor már véleményem szerint asszi­milálódott. A Trianon utáni ország­területen pedig már kifejezetten asszimilált zsidóság maradt, mert a még nem asszimiláltak zöme a ha­tárokkal elválasztott területeken élt.

-Az első világháború nem élez­te az antiszemitizmust?

-A háború a szociális feszültsé­geket élezte. Ügy ment bele a hábo­rúba a társadalom, hogy a terheket közösen fogják viselni. Ez a hallga­tólagos belső béke 1917 végén kez­dett felbomlani, a következő évben már komoly összetűzésekre került sor munka és tőke között. De nem a munka és a tőke ellentétében je­lentkezett az antiszemitizmus. A ko­rabeli munkásmozgalomtól idegen volt ez, s még csak nem is az egyes tőkések, hanem a tőkés rendszer el­len léptek fel. Az viszont igaz, hogy a társadalomnak egy konzervatív része – a már említett hagyomá­nyon és alapon – megpróbálta a munka és a tőke ellentétét áttenni erre. De a német minta sajátosan módosult. Németországban – főleg Hitler alatt — uralkodóvá vált a „harácsoló” és „alkotó” tőke meg­különböztetés; az előbbin a keres­kedelmi, az utóbbin az ipari tőkét értették. Persze, tudjuk, kereskede­lem nélkül az ipari tőke, a pol­gári társadalom működésképte­len …

Nos, Magyarországon ez a meg­különböztetés értelmetlen lett vol­na, minthogy itt az ipari tőke túlnyomó része is az említett szűk kör kezében volt, ezért ez az itteni an­tiszemitizmusnak használhatatlan érv maradt. De a zsidóellenesség a fehérterrornak is markáns vonása volt, nemcsak kommunistákat, szo­ciáldemokratákat gyilkoltak meg, hanem olyan zsidókat is, akik nem voltak szociáldemokraták vagy kom­munisták, egyszerűen azért, mert zsidók. Ez a bűnbakkeresés. A vesz­tett háborúért, a forradalmakért, Trianonért, mindenért, s minden­nek az ellenkezőjéért a zsidók fele­lősek.

A helyzetet voltaképpen Bethlen Istvánnak sikerült konszolidálni, vi­szonylag korlátozott mederben tar­tani az antiszemitizmust. Azt mel­lesleg Gömbös is látványosan félre­tette, amikor miniszterelnök lett, felismerve, hogy veszélyeztetné a gazdaság működőképességét. S ahogy aztán politikailag és gazdaságilag is Németországhoz közeledett az or­szág, úgy éleződött a zsidókérdés, bár a kormányok manővereztek. Amikor német nyomásra sor került a zsidótörvények bevezetésére,

ugyanakkor megpróbálták a német nyomás hazai bázisát – a Volksbundot s a nyilas szerveződéseket – korlátozni. Eközben a nemzeti érzelmű zsidóság abban az illúzióban ringatta magát, hogy az antiszemitizmus – legalábbis a hivatalos – korlátok között tartható.

-A cionizmus nem hatott?

-Bár Herzl Magyarországról származott, s maga is erősen asszimilálódott – igaz, nem a magyar, hanem az osztrák társadalomba -, itt igazán még nem hatott. Belőle a Dreyfus-per váltotta ki azt az esz­mét, hogy a zsidóságnak saját ha­zára van szüksége. Ez azonban Bécsben történt, ahol az antiszemiták egyik vezére lett polgármester, miközben Budapesten az egyik alpol­gármester zsidó volt, s később az egyik polgármester is. Ismeretes, hogy Bécsben Budapestet Judapestnek nevezték, s nemcsak azért, mert itt a népességnek negyede volt zsi­dó, hanem azért, mert liberális vá­ros volt.

Amikor 1897-ben Baselben az el­ső cionista kongresszust tartották, Herzl áttekintve az európai zsidóság helyzetét, arra a meggyőződésre ju­tott, hogy a kontinensen két bázi­suk van: Anglia – de ott alig van­nak – és Magyarország. Magyaror­szágon a zsidóság hivatalos vezetői is élesen szembefordultak akkor a cionizmussal, csak Erdélyben volt egy szűk bázisuk, s csak Észak-Erdély visszacsatolása után vált itthon is jelentős mozgalommá. Felerősítet­te őket az, hogy a német megszállás után ők voltak a legszervezettebbek, ők voltak képesek az ellenállásra, s létezett is egy viszonylag komoly ellenálló mozgalmuk. Ellenállásuk őket igazolta, ezért 1945 után sok­kal nagyobb lett a befolyásuk, mint a holocaust előtt. Céljuk a kiván­dorlás volt, és ez az ötvenes évek elejéig részben legálisan, zömmel il­legálisan ment is. Ugyanakkor a megmaradt zsidóság túlnyomó része nem adta föl a dualizmuskori asszi­milációs hagyományait, akkor ki­alakult identitástudatát, e hazai hagyományok egyfajta folytatójának érezte magát.

-A deportálásoknak közismerten voltak haszonélvezői, s velük talaja az antiszemita érzelmeknek. De a társadalomnak velük nem osztozó, a deportálások idején inkább részvé­tet érző nagyobb részében is – vagy inkább csak bennük – visszamaradt egyfajta bűntudathoz hasonló szé­gyenkezés. Ez, illetve hogy erről nem illett beszélni, vajon nem egy­fajta lappangó ellentétet táplált?

Sajátos „tőkeellenesség”

-A magyar társadalomban volt egy ki nem beszélt bűntudat. Tra­gikus, hogy Bibó István ezzel kapcsolatos tanulmánya akkor jelent meg, amikor igazi vitát már nem lehetett folytatni a problémáról, az egypárti diktatúra kialakulásakor. S nagyon problematikus volt a kom­munista párt tőkeellenessége An­nak ellenére, hogy e párt vezetői közt szép számmal voltak zsidó szár­mazásúak, a párt nagyon tudatosan meglovagolta a lakosság egy részé­nek antiszemita érzületét, akik ezt a fajta tőkeellenességet antiszemi­tizmusnak fordították le a saját nyelvükre. Ez nemcsak magyar sa­játosság volt, Lengyelországban sok­kal súlyosabb következményekkel, tömeges pogromokkal járt. Itthon sem csak a kunmadarasi és a mis­kolci esetről tudunk. Ez a tőkeellenesség erőteljesen hasonlított a né­met fasizmuséhoz, alapvetően ugyancsak kereskedőellenes volt. A kereskedő vált „a spekulánssá”, s az új forint bevezetése és védelme ürügyén a párt tudatosan támaszko­dott az említett érzelmekre.

-Egyfajta „népi antiszemitiz­musra”?

-Vállalnám, hogy meg lehet kü­lönböztetni egyfajta „népi antisze­mitizmust” is, beleértve a falusit, noha nem független egyéb terüle­teitől. Megkülönböztetnék egyfajta értelmiségi antiszemitizmust is, amely azonban sokkal inkább a konkurenciaharcban jelentkezik. Már Trianon után jelentkezett, amikor sokan idemenekültek az elcsa­tolt területekről, és szűkké vált a tér több értelmiségi pályán. Az értelmiségi pályán. Az értelmiségi an­tiszemitizmus azonban a holocaust után visszaszorult, csak elvétve ész­lelhető. S ekkor kezdődik a jelenség egyfajta kódolása, ami a hetvenes-­nyolcvanas évekig nyomon követ­hető. Az urbánus egyre inkább a zsidó értelmiségi szinonimájává válik.

-Bizonyára azért is, mert a kér­dés szigorúan a szőnyeg alatt volt 56-ig, s aztán sem vált szalonképes­sé … Mi volt 56-ban és utána?

-Az antiszemita megnyilvánulás eléggé periférikus volt. Körülbelül olyan, ahogy Karinthy Ferenc jellemezte a Budapesti őszben: akadt egy-egy antiszemita hang, de lehur­rogták a tömegben. Azok a zsidó származásúak, akik akár Nagy Im­re mögött sorakoztak fel korábban, vagy akik részt vettek az 56-os megmozdulásokban, nem zsidónak tekintették magukat, nem ezen az alapon, hanem magyarként és de­mokratikus értelmiségként csele­kedtek. Az is kétségtelen, hogy a forradalomnak pozitív visszhangja volt a zsidóság körében is, de még bennük volt a trauma eleven emlé­ke és a félelem is a rend felborulá­sától, hisz akkor minden lehetséges. A sajtóból tudunk olyan családról, amelyik november 4. után azzal okolta meg disszidálási kísérletét, hogy „nem volt vesztenivalónk, hiszen mindig mindenért minket, zsi­dókat vesznek elő”. Egyébként mint­egy húszezren vándoroltak ki öt­venhat után, értelmiségi rétegekből viszonylag nagyobb arányban.

-Szó esett a tőkeellenességgel „előhívott” antiszemitizmusról, de azt hiszem, inkább figyelmet érde­mel az értelmiségellenes arcot öltő.

-Az értelmiségi antiszemitizmus mai érdekessége, hogy a zsidó szó egyfajta kód lett. Akit lezsidóznak, az nem feltétlenül zsidó. A szó el­szakadt konkrét tartalmától, s azért éleződik így, mert az ország útvá­lasztás elé került. A pártok többsé­ge a nyugati utat tűzte elénk, s ennek mindig volt komoly ellenzéke.

-Valójában tehát kimutatható, hogy nem az igazi választóvonalat fedi ez a szembeállítás. Ez sosem változik?

-Azt hiszem, nem. Az úgyneve­zett zsidókérdés elszakadt tényleges tartalmától. Kimutatható, hogy nem zsidókról vagy nem zsidókról van szó, aminthogy az is, hogy az ország nem áll jelenleg igazi választási le­hetőség előtt. Gyakorlatilag ugyanis vagy képes rátérni egy nyugati fej­lődési útra, vagy belesüllyed a har­madik világ országainak középme­zőnyébe.

Németh Ferenc