„A Nakba csak az elmúlt 10-15 évben lett ilyen népszerű” Beszélgetés Aliza Bin-Noun asszonnyal, Izrael Állam nagykövetével (Gadó János)

– Az 1980-as évektôl fellépő „új történészek” (Benny Morris, Ilan Pappe és társaik) sok tekintetben átírták Izrael születésének korábbi történetét, miszerint 1948-ban a fiatal Izrael Államot, amely békejobbot nyújtott arab szomszédainak, megtámadták, ám ő megvédte magát. Mennyire befolyásolták az ő nézeteik az izraeli önképet?
– Mindössze néhány emberről van szó, akik az izraeli történelemnek egy ilyen szélsőséges értelmezését nyújtják. Nem változtatták meg az uralkodó felfogást, nem írták át miattuk a történelemkönyveket. Ha a számokat tekintjük, képtelenség azt állítani, hogy 1948-ban Izrael erősebb volt, mint a szomszédai, pláne, hogy ő lett volna a támadó fél. Ekkor a teljes Jisuv (a függetlenség kikiáltása előtti Izrael) zsidó lakossága 750-800 ezer ember volt. A Közel-Kelet arab országaiban, melyek frontális támadást indítottak Izrael ellen, sok millióan éltek. És ne feledkezzünk meg a Függetlenségi Háború hátteréről: az ENSZ 1947-es felosztási határozata az akkori Palesztinát egy zsidó és egy arab államra osztotta. A zsidók örömmel fogadták, hogy az Izrael földje utáni sok évszázados vágyakozás, és a Holokauszt borzalmai után végre saját államuk lesz. Az arab országok ezt elutasították, és háborút indítottak Izrael ellen. Minden olyan történetírás, amely ezeket a tényeket nem ismeri el, számomra elfogadhatatlan.

– De egyes részletekben lehetnek fontos új tények: nem minden arab település lakossága menekült el az arab propaganda hatására, volt, ahol az izraeli erők kényszerítették őket távozásra.
– Nézze, háború volt, ahol a zsidók a túlélésért küzdöttek. Az arabok biztosak voltak benne, hogy győznek. Vezetőik Kairóból és Damaszkuszból távozásra szólították föl a palesztinai arabokat, hogy könnyebben végezhessenek a zsidókkal. A háborúban az emberek félnek és elmenekülnek. A háború ilyen, nemcsak Izraelben. Mindezt úgy értelmezni, hogy minden palesztin arabot az izraeliek kergettek el, a valóság eltorzítása. Egyébként különféle kutatások során számos arab szemtanút meginterjúvoltak az akkori eseményekről. Ők is elismerik, hogy, az arab vezetők távozásra hívták fel őket, és volt, aki elment, volt, aki nem. Ezt a történelemképet nem fogja megdönteni, ha egyes, kisebb jelentőségű eseményeket hangsúlyozunk, és ennek alapján akarjuk újraírni az egészet. Mert valójában ez történik.

– És az új történészeknek nincsenek híveik az egyetemi, akadémiai világban sem? Mert Nyugat-Európában nagyon népszerűek.
– Persze hogy népszerűek, mivel Izraelt támadják. A mai antiszemitizmus az Izrael-ellenesség álarcában lép fel, így mindazok, akik politikai okokból Izrael-ellenesek, kapva kapnak rajtuk. Ezek az elméletek „legitim” csatornát nyitnak az Izrael elleni támadásoknak. De mindez nem jelenti, hogy Izraelben sikerült volna a többséget meggyőzniük az igazukról, hogy megváltoztatták volna a történelemről kialakult képet.

– A palesztinai arabok exodusa valószínűleg a legismertebb exodus történet a nyugati világban, nem véletlen, hogy önálló neve van: Nakba.
– Természetesen, minden történet népszerű, ami Izrael elmarasztalását
szolgálja. Ellenségei keresik azokat a témákat, történelmi eseményeket, vagy bármit, amivel Izraelt sarokba szoríthatják, és eltorzítják a tényeket, hogy ezzel saját narratívájukat igazolják. Időről időre, amikor a béketárgyalások kifulladnak, ezek a történetek kerülnek előtérbe. Hasonló elbeszéléseket ismerünk a Hatnapos háborúról is, miszerint annak is Izrael agressziója volt az oka, ő támadta meg arab szomszédait.

 

– Ez a Hatnapos háború szovjet tálalása volt annak idején. 1967-ben  nyugati világ még Izraellel szimpatizált.
– A Hatnapos háborúig Izrael kicsi és megfélemlített ország volt, nem sokkal a Soá után. 1967-ben érte el azt, hogy a régió erős államaként tekintsenek rá, ezzel egyidejűleg ugyanakkor megváltozott az Izraelhez való hozzáállás is. Ma a nyugati egyetemeken inkább a palesztin (vagy inkább: arab) narratívát lehet hallani a Közel-Keletről, aminek ez is része. A Nakba is csak az elmúlt 10-15 évben lett ilyen népszerű történet. Azelőtt az volt az általános nézet, hogy Izrael Függetlenségi háborúja jogos volt. Hangsúlyozom azonban, ezek nincsenek komoly hatással az izraeli közvéleményre, amely ellenzi a palesztinok visszatérési jogát. Ezt fontos hangsúlyozni, mivel az 1948-ban történtekért Izraelt okolni alapvetően a palesztinok visszatérési jogát támasztja alá. Nem a leendő palesztin állam területére, hanem magába Izraelbe. Ez pedig Izrael elpusztításával egyenértékű. Lehet, hogy a fent említett történészek nem ezt akarják, de akik az ô elméleteiket felhasználják, azoknak ez a célja.

– Avigdor Liberman izraeli külügyminiszter többször kifejtette, hogy nem elfogadható a palesztin területekről minden zsidó telepes távozását követelni, miközben Izraelben több mint egymillió arab állampolgári jogokat élvez. Az izraeli közvélemény mennyire támogatja ezt az álláspontot?
– Az izraeli közvéleményben nagyon erős a békevágy. Amikor a tárgyalások kerülnek szóba, mindig az a kérdés, mekkora engedményt lehet tenni a béke kedvéért. A legtöbb izraeli hajlik az engedményekre, de Oslo óta, mikor is az engedményekért cserébe nem békét kaptak, hanem két intifádát, az emberek jóval szkeptikusabbak. Egyetértek Avigdor Libermannal abban, hogy hamis logika a telepeket okolni a konfliktusért, mert 1967 előtt, amikor ezek a települések nem léteztek, éppúgy létezett terror és konfliktus az arab államokkal. Tehát mindenért a telepeseket hibáztatni, és azt állítani, hogy ha nem lennének telepek, akkor minden csodás volna a Közel-Keleten – ez a valóság eltorzítása. A mi álláspontunk az, hogy a telepekről az általános rendezés keretében kell tárgyalni. Éppúgy, mint a határokról, a biztonsági rendszabályokról, Jeruzsálemről, a vízelosztásról és még sok másról. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy Benjamin Netanjahu tárgyalásokra hívja palesztin partnerét, Mahmud Abbasz pedig ezt elutasítja.