Kőből vizet facsarni? – Kárpótlás és jóvátétel az NSZK-ból a szocializmus idején

A magyar holokauszt-túlélők kárpótlása sok szempontból tipikus fejezete a kelet- és közép-európai kárpótlásnak. Az ígéretes kezdetek után hamar kiderült, hogy a kormány sem politikai, sem gazdasági és szociális megfontolásokból nem fog teljes vagyon-visszarendezést eszközölni, a háború utáni katasztrofális gazdasági viszonyok és a valódi politikai akarat hiánya pedig nem tették lehetővé még a részleges kárpótlást sem.

Így bár a magyar zsidók ismét egyenjogúságot élveztek, és még olyan előremutató lépések is történtek, mint az Országos Zsidó Helyreállítási Alap létrehozása, amely az örökös nélkül maradt javakból kárpótolta volna a rászoruló túlélőket, valójában a holokauszt során a zsidókat ért károkat nem tette jóvá a magyar állam. Az 1948–49-ben kialakuló szocializmus során pedig többé nem eshetett szó kárpótlásról. Így túlélők tömegei számára az első alkalmat, amikor némi kárpótláshoz juthattak, az NSZK-ban induló jóvátételi programok jelentették.

 

Diplomáciai harc a nyugat-német jóvátételért

Nyugat-Németországban az 1950-es években két fontos törvény született, amelyek célja a korábban tartományonként eltérő kárpótlási és jóvátételi gyakorlatok egységesítése volt. Ezek a törvények azonban különböző feltételekhez kötötték a jóvátételt, amelyek között az szerepelt például, hogy az igénylőnek 1952. december 31-e előtt német területen kellett laknia, valamint hogy az NSZK-nak és annak az országnak, ahol az igénylő élt, diplomáciai kapcsolatban kellett állnia. Ezzel a kitétellel a nyugat-német kormány kényelmesen kizárta a közép- és kelet-európai államokat, ahol a túlélők túlnyomó többsége élt, hiszen az NSZK nem tartott fenn diplomáciai viszonyt olyan országokkal, amelyek elismerték az NDK-t.

A szocialista magyar kormány azonban nem adta fel azt a célt, hogy a jóvátételi programok keretében magyar túlélők is pályázhassanak. Ebben elsősorban természetesen nem a túlélők jólléte motiválta, hanem a nyugati tőke bevonzása, ami azonban olyan jelentőségteljes gazdasági érdeknek számított, hogy emiatt még külpolitikai, diplomáciai erőfeszítéseket is vállalt. Az MSZMP Központi Bizottsága javaslatára 1957-ben jött létre a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete Gáti Ödön vezetése alatt. A NÜÉSZ tagjai – a politikusokkal ellentétben – szem előtt tartották a túlélők igényeit, mivel ők maguk is a holokauszt túlélői voltak, így az állam és a szervezet érdeke, hogy Nyugat-Németországból jóvátételt követeljenek, egybefonódott.

A NÜÉSZ az 1950-es évek végén kezdte meg tevékenységét: pénzügyi és gazdasági szakértőkkel együtt szorgalmazta a magyar üldözöttek kárpótlását. Többek között azzal is érveltek, hogy Magyarországnak joga van a Németország területére hurcolt vagyont visszaigényelni, továbbá hogy ha a kifizetést nem is engedélyezi a nyugat-német kormány, legalább határozatot hozzanak a magyar túlélők ügyében. A magyar kormány nemzetközi bíróságoknál támadta meg a német kárpótlási törvények kizáró rendelkezéseit. Hogy diplomáciai igényének nyomatékot adjon, a NÜÉSZ igénylőlapokat osztottak ki a túlélők körében, amit 62.000-en töltöttek ki és adtak be a szervezetnek. A túlélők ekkor még nem sejtették, hogy több mint egy évtizedig kell várniuk kérelmeik elbírálására.

Diplomáciai áttörés és jóvátételi programok Magyarországon

1966-ban a Nemzetközi Bíróság elutasította az nyugat-német bíróságok azon indoklását, hogy a békeszerződésben Magyarország lemondott minden követeléséről Németországgal szemben. Az ezt követő, a jóvátételről szóló tárgyalásokra ösztönzőleg hatott Willy Brandt kancellár Ostpolitik-ja is, amely a közép- és kelet-európai országok, valamint az NSZK közötti kapcsolatok normalizálását célozta. Ezek nyomán végül több jóvátételi és kárpótlási program is elérhetővé vált a magyar túlélők számára.

Az első jóvátételi program, amelyet Magyarországra is kiterjesztett az NSZK, még 1951-ben indult el, és célja az álorvosi kísérleteken átesettek megsegítése volt. Erre 1960-tól magyarok is jelentkezhettek, akik számára többmillió márkát különített el a nyugat-német kormány (történészek véleménye megoszlik ennek összegéről: van, aki szerint 5–6 millió márka jutott a hazai túlélőknek, mások szerint ennek akár a duplája is Magyarországra kerülhetett). A jóvátételi kérelmek felvétele és elbírálása a NÜÉSZ, a Magyar Vöröskereszt, valamint az államot képviselő Pénzintézeti Központ feladata volt, ők dönthettek arról, hogy nemzetközi szinten is támogatják-e egy-egy jelentkező ügyét. Ezen túl a támogatott igényléseket el kellett juttatniuk Genfbe, ahol a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának tagjaiból és három svájci szakértőből álló semleges bizottság vizsgálta ki azokat.

A NÜÉSZ szabályzata nem szabott teljesíthetetlen követelményeket a jelentkezők számára: minden olyan igénylőt támogattak, aki saját személyében szenvedte el a kísérletet, és a segély folyósításakor életben volt. Ez azonban már jelzi a jóvátétel egyik hátrányát: a túlélők az 1970-es évek elején kapták meg a jóvátételi összegeket, több mint húsz évvel a holokauszt után. Ez idő alatt természetesen sokan elhunytak közülük, és szinte mind évtizedeken keresztül éltek együtt a kísérlet okozta maradandó egészségkárosodással.

A levéltári források alapján a jelentkezési procedúra hosszú és nehézkes volt. A túlélőknek előbb egy tízoldalas űrlapot kellett kitölteniük, amelyen beszámoltak a háború előtti, alatti és utáni helyzetükről. Ezekből az űrlapokból kitűnik, kinek hogyan változtatta meg az életét a holokauszt, mi mindent veszítettek el – hiszen nemcsak az ellopott, elkobzott értéktárgyakról kellett írniuk, hanem a meggyilkolt családtagokról is. Emellett orvosi igazolásokkal kellett tanúsítaniuk egészségkárosodásukat, a kísérlet következményeit, valamint tanúvallomást kellett adniuk a deportálásról, a kísérlet körülményeiről, és arról, hogy ez hogyan befolyásolta későbbi életüket. A NÜÉSZ igazoló dokumentumokat kérhetett be az International Tracing Service-től (a nácik üldözötteinek adatait gyűjtő, rögzítő dokumentációs központtól), valamint behívhattak tanúkat, akik látták, hogyan választották ki a jelentkezőt a kísérletre. Az igénylőt megvizsgálta a Vöröskereszt által kijelölt független orvosszakértő is.

A genfi nemzetközi bizottság a Magyar Vöröskereszt képviselőinek, orvos kiküldöttjének, valamint az NSZK-t képviselő megfigyelő hozzászólásai után döntött az egyes beadványok elfogadásáról vagy elutasításáról, és a fizetendő segély összegéről. A megalapozott, jól dokumentált igénylések benyújtói leggyakrabban 30–40.000 márkás jóvátételt kaptak. Előfordult azonban olyan is, hogy érintettek későn értesültek a lehetőségről, vagy hogy a jelentkezőnek egészségkárosodása ugyan volt, az azonban nem volt összefüggésben kísérlettel: ilyen esetekben a NÜÉSZ 50.000 forintos támogatást nyújtott az igénylőknek.

A levéltári dokumentumok között őrzött 1971-es összesítés szerint 1047 túlélő jelentkezett erre a típusú jóvátételre. Közülük a bizottság 45 jelentkező segélyben részesítését javasolta, 340 beadvány megfelelt a szabályzat feltételeinek, és a kísérlet egészségrontó hatása bizonyítható volt, 257 esetben azonban ez az összefüggés nem volt bizonyítható. 405 jelentkezés vagy nem volt feldolgozva, vagy más ok miatt akadt el: például a jelentkező elhunyt vagy kivándorolt időközben, esetleg nem volt egyértelmű, hogy alávetették-e álorvosi kísérletnek.

A második, ennél jóval nagyobb volumenű kárpótlási program 1971-ben indult el Magyarországon. Ennek keretében azok között a túlélők között oszthatott szét 6,25 millió márkát a NÜÉSZ, akik még 1957-ben adták be kérelmüket. Még ugyanebben az évben egy másik megállapodás eredményeként a szervezet további 100 millió márkát is kapott, amelyből egyéni kérelmezők jóvátételét finanszírozhatta. E program végrehajtását lehetővé tévő megállapodás feltétele német oldalról az volt, hogy az NSZK magyarországi kereskedelmi képviseletét ruházzák fel a konzuli feladatok intézésének jogával. A német igény diplomáciai jelentőségét hangsúlyozza, hogy az NSZK és Magyarország között csak 1973-ban állt helyre a diplomáciai kapcsolat. Így tehát elmondható, hogy a magyar túlélők jóvátételének ügye jelentősen hozzájárult a két ország közötti kapcsolat normalizálódásához.

Ezen új kárpótlási program a gyakorlatban jóvátételt is volt hivatott nyújtani, ugyanis bár a kérdőívek elsősorban az anyagi veszteségekre fókuszáltak, megjelent bennük az üldöztetés személyes oldala is. Felmérték a gettósítás és deportálás körülményeit, továbbá jogosultságot biztosított a deportáció alatt végzett kényszermunka, a kérelmező testi integritásának megsértése, hozzátartozóinak elvesztése.

Az általános kárpótlási programban jelentkezők többsége párezer forint értékű német márkát kapott, leggyakrabban 6500–13.000 forint közti összeget. Egy-egy esetben előfordult azonban 60–70.000 forintos kifizetés is. Összehasonlításképp: az 1970-es években az egy főre jutó havi átlagos jövedelem 1600–2000 forint volt, tehát a kárpótlást igénylő magyar túlélők túlnyomó többsége mindössze néhány havi fizetésnek megfelelő összeget kapott. Ráadásul a folyósítást végző Általános Értékforgalmi Bank nyomott árfolyamon váltotta a jóvátételi összegeket, így azokból a magyar állam is jelentősen profitált – közben pedig meglopta a túlélőket.

A magyar jóvátételi folyamatok sajátosságai

A Magyarországon megvalósított jóvátételi programok legfőbb jellegzetessége, hogy a NÜÉSZ – a magyar állam érdekeivel összhangban – igyekezett sikerre vinni minél több túlélő igénylését. Ehhez különböző eszközök álltak a rendelkezésükre, amelyeket néhány eset kiemelésével illusztrálok.

Az egyik legegyszerűbb, és valószínűleg gyakran alkalmazott módszer a túlélők tanúvallomásainak – és ezen keresztül az életútjuknak – átstrukturálása volt, hogy minél több traumatikus esemény tűnjön a kísérlet eredményének. Erre példa V. Magda esete, akit orvosilag bizonyítottan sterilizáltak Ravensbrückben. Jóvátételi kérelmében a következő leírás található: Miután első férjétől elvált, mivel nem lehetett közös gyermekük, „1956 nyarán ismét férjhez ment, férje 1957 elején elhagyta, nem volt ami hozzá kösse. A két házasság felborulásához hozzájárult az is, hogy a házasélet erős fájdalommal jár nála.” Ezzel szemben Magda később felvett életútinterjújában így írta le első házasságát: „Mikor féltékenységében, de oka nem volt rá, elkezdett engem verni, 8 napon túl gyógyuló sebekről volt látleletem.” Ebbe a házasságba kényszerűségből ment bele, mivel a háború után fiatal leányként saját magáról és húgáról is gondoskodnia kellett valahogy. Bántalmazó férjétől igen hamar különköltözött, a közös gyermek gondolata tehát valójában fel sem merült. Második házasságáról a következőt nyilatkozta: „Hat hónapot éltem a férjjel, és szó nélkül, ’56. december 31-én még nagyon jól szórakoztunk együtt, és január elsején elment. Tudatosan csinálta ezt a dolgot, ő ugyan mondta, hogy el kéne menni, de én mindig mondtam, hogy a testvéremmel akarok maradni.” Itt tehát Magda testvéri ragaszkodása erősebb volt, mint az emigrálás vágya, férje ezért hagyta el őt.

Akadt arra is példa, hogy maguk a túlélők találtak ki részleteket a kísérlettel kapcsolatban, vagy akár a kísérlet teljes történetét is, és azt megpróbálták elhitetni a bizottsággal. S. Jenőné például azt állította, hogy az álorvosi kísérlet miatt még a jelentkezése idején is kezelés alatt állt: „Mengele kiválasztott és elvittek egy kórházba, ahol különféle vizsgálatokat végeztek, többek között nyakamból folyadékot vettek, és ezután kb. 7–8 nappal egy vizsgálat alatt elkábítottak. Ezután borzalmas fej- és hasfájással ébredtem. Ugyanezt még egyszer megcsinálták. A tünetek hazatérésem óta sem javultak, és a heves fejfájások ma is kínoznak.” Egészségromlását és annak a kísérlettel való kapcsolatát a független orvosszakértő vizsgálata is alátámasztotta. S. Jenőné ügye már előrehaladott állapotban volt, amikor sógornője, F. Dezsőné „feljelentette”: közölte a Pénzintézeti Központ munkatársaival, hogy az igénybejelentés nem megalapozott.

Az ezután következő procedúra irataiból kiderül: a bizottság tagjai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy néhány igénylő valóban nem esett át álorvosi kísérleten, mégis támogatták a jelentkezésüket. Így például a bejelentés utáni első feljegyzés mindjárt tárgyalja is e témát: „Véleményem szerint első lépésként S.-néval és E. Magdával [egy hasonló történettel jelentkező igénylővel] kellene beszélni, és közölni velük, hogy locsogásuk folytán fennáll a veszély, hogy esetleg nem részesülnek kártalanításban. Ismét nyomatékosan figyelmeztetni kellene őket a legteljesebb titoktartásra és arra, amennyiben mégis megkapnák a kártalanítási összeget, azt a legnagyobb óvatossággal, feltűnés nélkül és részletekben használják fel.”

Ezután egy bizottsági ülés keretében kihallgatták és szembesítették S. Jenőnét és F. Dezsőnét. Szegő András, a NÜÉSZ képviselője ekkor a következőképp nyilatkozott: „Mi, akik a deportálást végigcsináltuk, mi tudjuk, hogy az mit jelent és azokat a szerencsétleneket, akik azt végigélték, mind kártalanítani kellene.” Ez a mondat bizonyítja, mennyire tudatában voltak saját szerepüknek, valamint a jóvátétel visszásságainak, és hogy valóban készek voltak előmozdítani olyan túlélők beadványait is, akik nem voltak jogosultak az álorvosi kísérletek áldozatainak járó jóvátételre.

Végül mindkét típusú jóvátételi programra érkezett beadványoknál előfordult, hogy a bizottság tagjai arra biztatták a jelentkezőket, hogy jóval vagyonosabbnak tüntessék fel magukat, mint amilyenek valójában voltak. Úgy vélték, így nagyobb kárpótlási összeget lehet majd kicsikarni az NSZK-ból, és megalapozottabbnak tűnik az igény. Erre példa Perlusz Ferenc beadványa, amelyben az szerepel: a holokauszt során vagyonában 50.000 forintnyi kár esett. Így például elkobozták, illetve ellopták az aranyóráját, pecsétgyűrűjét, arany nyakláncát és cigarettatárcáját, valamint a családja tulajdonában lévő perzsaszőnyegeket, ezüst evőeszközkészletet, porcelánokat és festményeket. Mint a forrásokból kiderül, Perlusz édesanyjának a háború előtt 15.000 pengős tartozása volt, maga Perlusz pedig vízvezeték-szerelőként dolgozott. Ez pedig inkább azt támasztja alá, hogy egyáltalán nem voltak tehetősek, és nem is bírhattak azokkal a javakkal, amelyek a beadványban szerepelnek.

Összességében az NSZK-ból érkező jóvátételi összegekből sok magyar túlélő részesült, a procedúrák jellege azonban gyakran megkívánta, hogy torzítsanak az igazságon, annak érdekében, hogy megkaphassák az őket megillető összegeket, vagy hogy egyáltalán az oly régóta várt és őket megillető segélyhez jussanak. Másfelől politikai, diplomáciai okokból kifolyólag csak több évtizeddel a holokauszt után kaptak kárpótlást és jóvátételt – ez idő alatt nem vagy csak nehezebben tudták kezeltetni magukat, arról nem beszélve, hogy az elszenvedett károkat és igazságtalanságokat nem tette jóvá sem Németország, sem Magyarország. Végső soron azonban a jóvátétel révén az NSZK szimbolikus gesztust tett a túlélők felé, akik így, a holokauszt óta első ízben jutottak némi segítséghez, amellyel egészségükön, szociális vagy gazdasági helyzetükön javíthattak.