Zsidó honfitársak

A Végső Megoldás egyik fő kidolgozója és végrehajtója, Adolf Eichmann a magyarországi zsidók haláltáborokba hurcolását tartotta a zsidók kiirtására irányuló német terv – és saját karrierje – legnagyobb sikerének, míg a dán zsidók deportálását egyértelműen kudarcnak minősítette.

A dán zsidóknak ugyanis mindössze 1 százalékát sikerült haláltáborokba deportálni, a többiek Svédországba menekültek. Vajon mi magyarázza ezt a különbséget? Vannak olyan körülmények, amelyek kézenfekvő magyarázatnak tűnnek: a dán zsidóság létszáma jóval kisebb volt, a németek szemében a dánok felsőbbrendű árja nép voltak, akikkel kesztyűs kézzel bántak, ezenkívül Dániához közel volt a semleges Svédország, egérutat nyújtva a zsidóknak. Ez azonban önmagában még nem kielégítő válasz. Bo Lidegaard dán történész új könyve, a Honfitárs (Countryman) bemutatja, hogy milyen nagy szerepet játszott a dán zsidók megmenekülésében a dán állam ellenállása és a társadalom szolidaritása. Ez kíméletlen szembenézésre késztet minket, magyarokat azzal a történelmi felelősséggel, amit az akkori magyar állam és társadalom viselt a magyarországi zsidóság pusztulásáért, és amely felelősséget ma megpróbálnak kizárólag a német megszállókra hárítani.

A háború után Horthy előszeretettel hivatkozott arra, hogy a magyarországi zsidók kiirtásáért a felelősség a német megszállókat terheli, ő a szűk lehetőségein belül mindent megtett a zsidók megmentéséért. Hogy mennyire nem tett meg mindent, azt éppen a korabeli dán döntéshozók példáján mérhetjük le. Miután Dániát 1940-ben megszállták a németek, a dán kormány a helyén maradt, hogy megőrizze a dán demokrácia és szuverenitás maradékát. A német hatóságokkal való kooperáció azonban nem jelentett kollaborációt. A dánok nem léptek hadba a nácik oldalán, csupán az önkéntesek toborzását engedélyezték a németeknek. Hermann Göring Reichsmarschall felhívta a Berlinbe látogató Scavenius dán külügyminiszter figyelmét arra, hogy a dánoknak is hamarosan meg kell oldaniuk a “zsidókérdést”. Scavenius azt felelte neki, hogy Dániában nincs zsidókérdés. A dán diplomácia nyilvánvalóvá tette, hogy amennyiben a németek megpróbálkoznak a zsidók deportálásával, a dán kormány azonnal felmondja az együttműködést és a továbbiakban a németeknek saját kezükbe kell venniük az ország irányítását, ami jóval több katonát és erőforrást igényelt volna a háborúban kimerült Harmadik Birodalomtól. A németek ezért a zsidók deportálására már csak azután szánták el magukat, hogy a dán kormány a németek túlzó követelései miatt 1943-ban lemondott. Horthy ezzel szemben soha nem tagadta a zsidókérdés létezését, sőt, arra hivatkozott a Führer előtt, hogy ő volt az egyik első, aki a zsidóság visszaszorításáról intézkedett, és csak a zsidókérdés megoldásának náci módszereit kifogásolta. Sem ő, sem a magyar kormány nem tette függővé a németekkel való együttműködést a zsidó polgárainak sorsától – a deportálások leállítására csak a széleskörű nemzetközi tiltakozás hatására tett határozott lépéseket, miután már több százezer zsidót elhurcoltak és meggyilkoltak.

1941. szeptember 10-én, hónapokkal Dánia német megszállása után Staunig dán miniszterelnök egy magánbeszélgetés során a következő kérdéssel fordult X. Keresztély uralkodóhoz: “Felség, mit teszünk akkor, ha a németek a mi zsidóinkat is kötelezik arra, hogy viseljék a sárga csillagot?” “Ebben az esetben mindannyiunknak sárga csillagot kell viselnünk,” hangzott a király határozott válasza. Ez a párbeszéd a valóságban is megtörtént, az azonban már a legendák kategóriájába tartozik, hogy a király sárga csillagot tűzött a zubbonyára, és úgy lovagolt körbe a megszállt fővárosban. A valóságban a király soha nem tűzte ki a sárga csillagot, hiszen nem is volt rá szüksége, mutat rá Lidegaard. A németek ugyanis soha nem hoztak ilyen rendeletet Dániában, félve attól, hogy a dánok fellázadnak. Dániában a dán zsidókat elsősorban dán honfitársként tartották számon, és csak másodsorban zsidóként, ezért a zsidó polgárokon esett sérelmeket minden polgár a sajátjának érezte.

A teljes írás itt olvasható.