Zsidó asszimiláció, zsidó politika

György Péter és Köves Slomó vitájához.

György Péter és Köves Slomó vitája, a magyar zsidók asszimilációjának menetéről, következményeiről és tanulságairól szólva valójában arról folyik, hogy ma, Magyarországon milyen legyen a „zsidó politika”, azaz mit mondjanak, kinek az oldalán álljanak azok, akik zsidóként szólalnak meg a magyar politikában.

György Péter az asszimiláció visszafordíthatatlan mivoltára hivatkozva úgy véli, hogy bár az „antiszemita szeme” manapság újra zsidóvá tesz sokakat, akik a felvilágosodás kínálta asszimilációs utat bejárva már maguk mögött hagyták zsidóságukat, a zsidó politikának ugyanaz a feladata, mint a progresszív, ellenzéki nem zsidó politikának: „nem neonacionalista, nem rasszista, nem poszt­náci” választ adni a kor kérdéseire. Ha nem ezt teszi, marginálissá válik, és jelentéktelenségbe süllyed. Szerinte ez a veszély fenyegeti a Köves Slomó vezette Egyesült Magyar Zsidó Hitközséget (EMIH), amely a felvilágosodás előtti időkhöz visszatérve, „egyszerű és magabiztos” közösségre vágyva, homokba dugja fejét a megoldandó korkérdések elől, és ily módon „kiiratkozva saját korából”, szubkultúraként való vegetálásra ítéli saját magát (és mellesleg a kormány problémamentes partnereként jelenik meg a politikai térben).

Köves rabbi mindezzel szemben úgy látja, hogy az asszimiláció nem szabad választás volt, hanem kényszer, defenzív reakció a külső nyomásra, megcsalatás, ön­ámítás, és nem utolsósorban az évezredes zsidó „szubsztancia” feladása, ami a környezet elvárásainak megfelelni kívánó, változó és egyre üresedő önmeghatározási kísérletekben – mózeshitű magyar – jutott kifejezésre. A zsidó politikának ezzel a gyakorlattal kell szakítania: „Egyetlen előremutató és önkéntes vállalás a pozitív identitás. Ennek alternatívái közül is a vallási értékek és az azokon nyugvó személyes és közösségi élmények teszik a legteljesebb állításokat a zsidóságról, a világról, a létezésről.” A zsidó politika elsődleges célja tehát a zsidó vallási közösség – lehetőség szerint bővített – újratermelésének feltételeit biztosítani a változó feltételek közepette.

A vitatkozó felek egyetérteni látszanak abban, hogy a zsidók asszimilációja teremtette meg azt a helyzetet, amire a zsidó politikának reagálnia kell. György szerint ma a zsidó politika elsődleges célja csak a felvilágosodás és modernitás univerzális értékeinek és az azokat képviselő politikának a támogatása lehet. Köves szerint viszont ennek a politikának éppenséggel kiegyensúlyoznia és korrigálnia kell a felvilágosodás és modernitás közösségromboló következményeit. Ebben a cikkben amellett szeretnék érvelni, hogy mindkét vitapartner az asszimilációnak egy ideologikus fogalmából indul ki, és ezért leegyszerűsített következtetéseket von le a zsidó politikára vonatkozóan.

Az asszimiláció lezárult

György Péter – ahogy ő mondja: vázlatos – történelmi áttekintéséből az a kép bontakozik ki, miszerint a modern Nyugaton a felvilágosodás, az emancipáció, a modernizáció és a nyomukban nekilendülő asszimiláció következtében a csak szubkulturális maradványjegyek alapján zsidóként azonosítható (és azonosuló) „nem zsidó zsidó” vált volna az európai zsidóság legjellegzetesebb típu­sává. Nos, a fogalom megalkotója, a nagyszerű történész, Isaac Deutscher valóban ennek a fejlődésnek a megszemélyesítője: ő a geri cadik követőjéből vált marxistává, trockista forradalmárrá, a klasszikusnak számító Sztálin- és Trockij- életrajzok szerzőjévé. A felvilágosodás és modernitás megindította változásoknak azonban a nem zsidó zsidó csak mellékterméke. Kétségtelen, az emancipáció és a modernitás alapjaiban átalakította a korabeli zsidó társadalmat és gondolkodást – erről szól a magyarországi származású nagy zsidó történész, Jakov Katz alapműve, a Kifelé a gettóból. Miután leomlottak a középkori gettók falai, az európai zsidóság elképesztő gyorsasággal alakított ki új együtt­élési és érintkezési formákat a modernizáció útjára lépett környező társadalmakkal. A zsidó társadalom alaposan átformálódott, de ez nem jelentette azt, hogy nagy tömegei hagyták volna úgy el a zsidóságot, mint Deu­tscher esszéjének hősei: Marx, Ro­sa Luxemburg és Trockij. A több­ség a zsidóságnak olyan formáit teremtette meg, amelyek nem akadályozták a környező társadalom éle­tébe való bekapcsolódást, de mégis lehetővé tették a zsidóság tartalmas megélését. Ilyen volt a hagyományőrző zsidó közösségekben gyakorolt „halachikus rugalmasság” (Jakov Katz) – azaz a vallási szabályoknak, érvényük fenntartása mellett, az új körülményekhez igazított gyakorlati értelmezése –, a modern ortodoxia, a vallási reform nyomán létrejött reformzsidóság, vagy a vallást el­hagyó, szekuláris zsidók között a cionizmus, a zsidó kulturális autonómia eszméje. Az ezekhez az áramlatokhoz csatlakozó zsidók bizony nagyon is „zsidó zsidók” maradtak – öntudatos zsidó közösségek tag­jai –, csak éppen másképp voltak azok, mint apáik és nagyapáik.

A zsidók és nem zsidók között a modernizáció következményeképpen létrejött új kapcsolatrendszert és annak változásait rendszerint az asszimiláció kategóriájával szokták leírni. De ez a fogalom gyakran félrevezető. A társadalomtörténészek ezt a fogalmat annak a sokféle társadalmi dimenzióban zajló folyamatnak az elemzésekor használják, amelynek során megsokszorozódtak a zsidók és nem zsidók közötti társadalmi interakciók, és ennek következményeként nagymértékben csökkent az a társadalmi-kulturális távolság, amely a zsidó közösséget környezetétől elválasztotta. Az így értelmezett asszimiláció társadalomstatisztikai adatokkal mérhető. Ezek az adatok azt demonstrálják, hogy az ún. nyugati zsidók megtanulták a környezet nyelvét (és sokszor feladták a sajátjukat), oldódott a lakóhelyi szegregáció, a mindennapi életben a nem zsidó környezettel való interakciók egyre kevésbé korlátozódtak azokra a területekre – például a kereskedelemre –, amelyeken a társadalmi munkamegosztás miatt korábban is zajlottak, a felekezeti iskoláztatás helyét egyre jobban átvette az állami iskolázás, nőtt a felekezetközi házasságok száma. E folyamatok következményeképpen a 20. század első harmadára fokozatosan a „normálisra” csökken a társadalmi távolság a „nyugati zsidók” nagy része és a környezet, társadalmi helyét tekintve hozzájuk hasonló csoportjai között: nem választott el nagyobb kulturális távolság egymástól egy párizsi, berlini vagy budapesti zsidó és nem zsidó polgárt, mint egy polgárt és proletárt, vagy egy dunántúli sváb katolikust és egy tiszántúli kálvinistát.

Ezzel az asszimiláció lezárult, de ettől még a zsidók nagy része zsidó maradt. Azok, akik ezután is asszimilációról – annak elégtelen vagy túlzott voltáról, kívánatosságáról vagy éppen visszafordításáról beszélnek – az asszimilációnak nem a társadalmi változások elemzéséből kialakított, illetve arra alkalmas fogalmát használják, hanem egy ideológiai konstrukciót. Ezt még a nemzeti homogenitás ideológusai hozták létre, majd az antiszemita ideológusok alkalmazták előszeretettel arra, hogy olyan „asszimilációs” feltételeket szabjanak a zsidóknak, amelyeknek legtöbbször eleve lehetetlen volt megfelelni. Vi­­szont az ezek alapján megálla­pí­tott „asszimilációs kudarc” ki­tűnő érveket szolgáltatott antiszemita politikák követeléséhez.

Zsidó vagy állampolgár

Ma Magyarországon és Nyugaton a zsidók nagy része egyszerre asszimilált és zsidó – és a kettő között nincs ellentmondás. A kóser konyha a vegán és a paleo világában, a munkától való szombati tartózkodás az ötnapos munkahét idején, vagy a történelmi emlékezet különbségei a multikulturális emlékezetek kultuszának korában csak akkor jelentenek többet egyszerű és mindennapi társadalmi különbségnél, csak akkor húznak speciális jelentéssel bíró határt zsidók és nem zsidók közé, ha bármelyik fél ilyen határ meghúzására akarja használni ezeket a köznapi különbségeket. Az ilyesfajta szimbolikus határhúzás a Mi és az Ők között, amellyel zsidók is élnek, az identitáskonstrukció egyik modern formája, az etnikai csoportkonstrukció eszköze, aminek mindig politikai célja van. Hogy egy csoport ehhez a politikai eszközhöz nyúl-e, nem függ attól, hogy a csoport, amit a határ körülír, mennyire „asszimilált”. A puszta kulturális különbségeket rendszerint akkor alakítják „határrá”, ha ettől pszichológiai vagy másfajta előnyöket remélnek: pozitív identitás forrásaként szolgáló társadalmi elismerést, diszkriminációtól való védelmet, erőforrásokhoz való jobb hozzáférést. Teljes mértékben „asszimilált” csoportok tagjai is gondolhatják úgy, hogy az etnikai politika előnyöket hozhat számukra. Egy amerikai indián törzs mai leszármazottai joggal számolhatnak azzal, hogy hamarabb érik el céljukat, ha ősi kultúrájuk megsemmisítése elleni tiltakozásként lépnek fel bizonyos halfajták halászatát tiltó rendelkezések ellen, mint ha azért tiltakoznának, mert az intézkedés gazdaságilag hátrányos a régió számára, ahol élnek. De gyakran nyúlnak az etnikai politika eszközeihez a walesiek Angliában, a bretonok Franciaországban, meg az amerikai feketék, lengyelek és zsidók. Ezek a csoportok – a szó leíró jelentése értelmében – „asszimiláltak”, de ettől még kollektív politikai szubjektumokként jelennek meg a nyilvánosság színterein. Az ilyen etnikai politikának az egyik megjelenési formája a mai zsidó politika.

A teljes cikk itt olvasható.