TGM publicisztikája, mint általában, fontos írás egy fontos témáról. E fontos téma a mai magyar zsidóság (magyarországi zsidóság, Magyarországon élő zsidóság, izraeliták, Mózes-hitű magyarok – veszélyes terminológiai aknamező, igazi fogalmi córesz) identitása. A Szombat erre vonatkozó körkérdést tett föl neves szerzőinek, mikor beszélgetésre és vitára hívta őket. A sorozat, nagyon helyesen, a Körkérdés a XXI. századi magyar-zsidó identitásról címet viseli. A válaszok ugyanis nem lennének érvényesek ötven évvel korábban, de nem lesznek érvényesek száz év múlva sem. Csak a kérdés marad örök.
A diaszpóra-zsidóság önazonosságára vonatkozó kérdésnek, a kérdés napirenden tartásának és koronként történő megválaszolásának, e válaszok gondos kidolgozásának és frissítésének történeti hagyománya van a zsidóságban, ez nyilvánvalóan a szétszórattatással, a diaszpóra-léttel, a kint és a bent állapotával függ össze. Ez avatta egyúttal a zsidóságot minden történelmi korban a zavaros xenofóbia céltáblájává, a modern nacionalizmusok sötét idejének eljöttével pedig a másik idegenségére alapított nemzetkonstrukciók elpusztításra kijelölt antitézisévé, ami mindig is úgy kellett és kell a szélsőjobbnak, mint egy falat kenyér, hiszen a nyilasok (stb.) a zsidók démonizált, általuk, saját használatukra teremtett képéhez képest lehetnek csak nemzetmentők, magukhoz képest sosem voltak azok, sosem lesznek azok. Ez a párhuzamosan, a zsidóktól, a zsidók tevékenységétől, önreprezentációjától és megjelenésétől függetlenül morajló (e függetlenség fájdalmas történetébe ágyazódik az asszimiláns zsidóság és a Horthy-rendszer viszonya) antiszemita diskurzus nem tett éppen jót a zsidóság önmeghatározásának, amely a diaszpóralét miatt önmagában sem lenne problémátlan.
A XXI. századi magyar zsidó identitás a Soá utáni zsidóság identitása, aki ezt ennek figyelembe vétele nélkül tárgyalja, az vak erre a kérdésre, mivel a zsidóság egyik lényeges sajátosságára vak. A zsidóság vallás, amely egy emlékezetkultúra gyakorlásában él tovább évezredek óta. Konstitutív
mentális aktusa nem az Istenbe vetett hit
(ez pl. a kereszténységé), hanem az emlékezés (sámor vezáchor), és az Örökkévalóról szóló tudás minél alaposabb megismerésére való törekvés. Szent szövegei nem hitvallásra szólítják az imádkozót, hanem az Örökkévaló nagyságára, végtelenségére, fölfoghatatlan egységének örök és állandó, emberi fogalmakon túli létezésére és jóságára emlékeztetnek, másrészt újra és újra felidézik a kivonulás eseményét mint a zsidó nép alapító aktusát, a zsidó nemzetszületésének pillanatát, amelynek újra-elbeszélésére éppen a rendről elnevezetett ünnepi lakoma, a Széder alapíttatott. A zsidóság tehát emlékezetkultúra, a vallás gyakorlása az emlékezés (és a tanulás) kognitív aktivitására épül. Így könnyen érthető, ha egy hasonlíthatatlan trauma, a Soá, annak megtörténte után egy emberöltővel is a zsidó identitás meghatározó eleme, a róla való beszéd, a vele való foglalkozás, a rá való emlékezés a zsidó közösségek, a zsidó emberek (akik Európában gyakorlatilag kivétel nélkül túlélők és leszármazottaik!) érzékeny és sokszor harcosan védett témája. A Soá emlékezetében egy hasonlíthatatlan közösségi trauma találkozik (itt és éppen most, amíg ez a világ áll) egy aprólékosan kidolgozott és évezredek óta nagy gonddal hagyományozott emlékezetkultúrával, nem csoda hát, ha ez a találkozás külön diskurzusokat hozott létre. A trauma földolgozhatatlansága mellett az emlékezetkultúra maga kívánja így. Az másik kérdés, hogy a mai zsidó „egyházak” egyike éppen az identitás vallási revitalizálására, a Soától való eltávolítására építi kommunikációját, amely kétségkívül a releváns válaszok egyike ebben a helyzetben (a Szombat körkérdése is utal erre az ún. identitáskampányra, a zsidó identitás vallásos, hagyományalapú megújításának kísérletére). A zsidóság azonban emlékezetkultúra, de nem gyászkultúra, ilyen értelemben semmilyen trauma nem előzheti meg az Örökkévaló nagyságára és a kivonulásra történő emlékezést.
Ebbe a diskurzusba, a Soá utáni magyar zsidóság XXI. századi identitásának kérdésébe érkezett Tamás Gáspár Mikós publicisztikája. A szöveg elemzését érdemes fő állításaira és a mellékes, a publicisztikai hagyományok részét képező kiszólásokra bontva elvégezni, hogy ne tévesszük szem elől eredeti témánkat, miszerint a magyar zsidóság XXI. századi identitásának kérdésére adott válaszok egyikét olvassuk.
TGM esszéjét egymásra sorjázó bekezdések vezetik föl, és ezek a bekezdések erős állításokat tartalmaznak. A szerző a „tapasztalatra” hivatkozva mondja a magyarországi zsidókat
többségükben balliberális szavazóknak.
Rendkívül problémás állítás, és csak a kisebbik probléma vele a reprezentatív adatfelvétel emlegetése, ami egyébként övön aluli érv egy esszé kapcsán. Az állítás valódi problematikussága nem kutatásmódszertani természetű: a többségi társadalom zsidóságról alkotott egyik, sokszor az antiszemita diskurzusokban felbukkanó közhelyét erősíti meg ez az állítás. Honnan tudjuk, hogy a magyar zsidók többsége ún. balliberális szavazó? A balliberális a mai magyar köznyelvben kb. a bolsi-libsi-komcsi szinonimája, egy politikai eszmetörténeti nonszensz, egy mítosz, aminek, mint minden mítosznak, van persze valós, mára politikatörténeti alapja, az MSZP–SZDSZ-koalíció. E kontextuson kívül a balliberális műszó értelmezhetetlen fogalmi kategória, a liberalizmus nem baloldali eszme, hanem a szocializmus és a konzervativizmus mellett a harmadik nagy modern politikai eszmetörténeti irányzat, de ezt lehetetlen feszengés nélkül fölemlegetni egy TGM-szöveg elemzésekor. Mégsem hallgathatjuk el: ha a magyar zsidóság többségét balliberális szavazóként emlegetjük, akkor a kisebbséget homogenizáló, antiszemita diskurzusok nyelvét beszéljük. A magyar zsidóság minden szempontból, így politikai szempontból is heterogén közösség, semmi sem lenne meglepőbb, mint e sokszínű csoport politikai homogenitása. Ezt a közbeszédben elterjedt vélekedést ismereteink szerint senki nem bizonyította. Kovács András 1999-es kutatása politikai attitűdök tekintetében több nagycsoportot azonosított, tehát megerősítette a sokféleség jogos hipotézisét. A tapasztalatokról pedig annyit, hogy éppen ezek is sokfélék. Ezek a magyar zsidók bizony mindenfelé szavaznak, lehetetlen az identitásukról való gondolkodásban vélt politikai szimpátiájukból kiindulni. Ez egyébként egy vallási kisebbség esetén igen kétséges vállalkozás is volna.
A magyar zsidókat többségükben balliberális szavazóként értelmező kezdés után azonban igazán drámai állítás következik: „A huszadik századi zsidóság vallása nem a judaizmus volt, hanem a szocializmus.” Bízunk benne, hogy a kiváló szerző ezt a bonmot-t komolyan gondolta, mert viccnek durva lenne. Ez szintén nem több súlyos antiszemita közhelynél – itt jelezzük, számunkra is egyértelmű, hogy TGM ezt nem érthette, és nem is értette így. Ez pl. onnan tudható, hogy a szocializmusban „mélyen egalitárius erkölcsi harcközösséget” lát, amely elsőként ígérte a zsidók számára (is) a közös társadalmi tér lehetőségét, ilyen módon mutatkozhatott az ígéret földjének és a jog asztalának, amelynél majd zsidók és nem zsidók egyaránt helyet foglalhatnak. Ezért akár vallási hagyományaikat is elhagyták, amelyeknek amúgy sem kedvezett a felvilágosodás (és a haszkala) utáni modern társadalom. Ez egy koherens és nagy magyarázó erejű történet zsidóság és szocializmus viszonyáról, amelyet természetesen nem valami hagymázas világuralmi terv, hanem a befogadó társadalmi tér lehetősége konstituált, azonban az állítás önmagában még kontextusával együtt sem különbözteti meg magát élesen az antiszemita diskurzusok ismert szólamától, hogy Marx valójában zsidó próféta volt,
a szocializmus pedig a zsidók mételye.
Emellett, és ez a problémásabb, ez az állítás kontextusával együtt sem helytálló. A huszadik századi zsidóság vallása természetesen a judaizmus volt, erről ez a tautológia bizonyosan kijelenthető. Egyrészt azért, mert a szocializmus, ismét feszengve írjuk le, nem vallás. Másrészt azért, mert a fenti állítás csak akkor értelmes, ha láthatóvá tesszük antiszemita felhangjait, amit TGM viszont valamilyen okból nem tett meg. Ez akkor válik igazán problémává, amikor írása későbbi részében egyenesen folytonosságot teremt a szocializmus és a rendszerváltás utáni liberalizmus mint a zsidó fiatalság „új vallása és identitása” között. Aláírás nélkül akár egy szélsőjobboldali portálon is olvashatnánk e sorokat. Állítása természetesen, miszerint a szocializmus ráírt a judaizmusra, és bizonyos esetekben vallásként viselkedett, illetve sok esetben vallásos hit és messianizmus kísérte, igaz. De ez egyrészt szociálpszichológiai kérdés, másrészt a felvilágosodásnak a frankfurti iskola felől érkező kritikájához tartozik, ezekről azonban TGM egy szót sem ejt, holott nálunk sokkal többet tud róla, ez bizonyos.
TGM a modern zsidó identitás értelmezése kapcsán zsidóság és szocializmus kapcsolatából indul ki. Ez merész vállalkozás, de írásából nem látható, hogy megvalósítható volna.
A teljes cikk itt olvasható.
* Az írást a szerző először a Szombatnak ajánlotta fel, de a közléstől lapunk eltekintett.
