Válasszuk-e a felelőtlenséget megengedő rabság állapotát…
Március 19-én, a Szabadság téren kijelölt emlékmű helyszínén, civilek felhívására néhány százan a személyes emlékezet tárgyait helyezték el tiltakozásképpen. A rendezvényen Béndek Péter filozófus is felszólalt:
Mondják, az emberekkel megtörténnek dolgok. Ebből adódik össze aztán a történelem.Mintha a történelem tőlünk független külső erő volna, semmi köze az akaratunkhoz és a döntéseinkhez, mintha a történelem csak úgy megtörténne velünk, és mi csak az elszenvedői lennénk a rossz sorsnak, a külső agressziónak, vagy mások önkényének. Ha tükörbe nézünk, áldozatot látunk. Magyarország a 10 millió áldozat országa. A magyar nemzet a 15 millió áldozat nemzete.
Közülünk, a magyar nemzet azon tagjai közül, akik ma eljöttünk ide, feltehetően mégis sokan gondoljuk úgy, hogy magyarokként felelősek vagyunk a hazánk sorsáért. Felelősnek lenni a mi szemünkben nem üres moralizálás. Azt jelenti, hogy vállaljuk a döntéseinket, ha jók ezek a döntések, ha rosszak. Azt jelenti, hogy válhatunk ugyan mások áldozataivá, de nyilvánvalóan vagy rejtett módon, különböző mértékben és értelemben, nekünk is vannak áldozataink. Nem hisszük el senkinek, hogy csak jóra vagyunk képesek, a rossz nem része a természetünknek. A felmentést hamis gesztusnak, önbecsapásnak tartjuk. A magyar nemzet NEM a 15 millió áldozat nemzete. A magyar emberekkel nem megesett az utóbbi száz év rettenetes történelme. Tevékeny részesei voltak annak.
A történelem mi vagyunk. Nem létezhetünk kívüle, az nem tehető zárójelbe, szembe kell néznünk vele, ismernünk kell minden nézőpontból.
Idén emlékezünk az I. világháború kitörésének centenáriumára. A mögöttünk hagyott száz év az 1989-ben kezdődő konszolidáció ellenére a magyar nemzet történelmének legbűnösebb időszaka. Elveszítettük országunk kétharmadát, erőszakos halált halt másfél millió magyar ember, köztük több mint félmillió zsidó származású honfitársunk a magyar történelemben addig ismeretlen szisztematikus emberirtás áldozata lett – nehéz belegondolni is, hogy valakik eldöntötték, a magyarok túlnyomó része pedig erkölcsileg vagy tevőlegesen hozzájárult emberek, gyerekek, nagyszülők, családok, az eredeti szándék szerint egy egész nép jogfosztásához és megsemmisítéséhez. Mi lehet az, amivel egy nép ki tudja érdemelni ezt az elbánást? Nyilvánvalóan nincs ilyesmi. A népirtást nem lehet kiérdemelni.
„Megérdemelte a halálát, mert zsidó volt” – ennek a kijelentésnek nincsen értelme egyetlen civilizált nyelvben, így a magyar nyelvben sem, mert az élet és a halál a legszemélyesebb tulajdonunk, az ahhoz való jogunk nem múlhat egy véletlenszerű jellemzőnkön, azon, hogy valamelyik népcsoport tagjai vagyunk. A személyes életet elvenni személytelen okok miatt csak a személy megtagadásával együtt lehetséges – ami több mint gyilkosság. Aki emberek azért küld mészárszékre, amiért nem felelősek személyükben – konkrétan a zsidóságukért –, azért telepít ki, mert svábok, azért különít el, mert cigányok, annak meg kell fosztani ezeket az embereket először a személyiségüktől, aztán adott esetben meg kell tagadni tőlük az emberi voltukat is, állathoz kell őket hasonlítani, ki kell vetni őket magunk közül. De ez semmi más, mint a gát felszakítása az emberi voltunk tagadása előtt, és a legsúlyosabb értelemben az emberiesség, az egyetemes humanitás elleni bűn. Szögezzük le, hogy a magyar állam pontosan ezt tette a zsidósággal 1944. március 19-ét megelőzően a jogfosztás 25 éves folyamatában. És szögezzük le, hogy a magyar társadalom nagy többsége nem tett semmit ez ellen 1944. március 19-e előtt sem!
A zsidók elpusztítása egy nagyon fontos értelemben nem zsidó ügy. Aki nem veszi észre, hogy benne a magyar nemzet történelmének mély válsága, a magyar társadalom készségeinek és erkölcsi szövetének radikális megbomlása érhető tetten, az egész egyszerűen nem beszél magyarul a kijelentésnek egy igen súlyos értelmében. A zsidók elpusztítása nem egyetlen személyes döntés eredménye volt, hanem sok millió csendben meghozott döntésé. Aki nem látja, nem hallja meg a magyarok személyes döntéseinek millióit a zsidóság tragédiája mögött, az nem ért semmit. Aki nem látja a magyar nemzet történelmi kudarcát és erkölcsi világegyetemének összeomlását a zsidók deportálásában, az nem ért semmit. Aki nem érti, hogy ez a történelem máig velünk él, az maga is ezt a történelmet szolgálja.
Az erkölcsi érzékünk máig ható károsodást szenvedett, ami már száz meg száz év óta érett, és a Holokausztot követően sem állt helyre. A jobboldali elbeszélés szerint a hazatérő vagy megmenekülő zsidók bosszút álltak a kommunizmussal, amire már 1919-ben felesküdtek, és Auschwitz éppenséggel a magyar nemzet védekezése volt a zsidó pusztítással szemben. A traumák mára olyan szilárdsággal rendeződtek két ellentétes narratívába, egy baloldali és egy jobboldali mítoszba, hogy úgy tetszik, a történelem árnyai még hosszú időre sötétbe boríthatják a magyar a szellemet. Ma úgy tetszik, nincs menekvés önmagunktól.
A mindennapjaink száz éve megalkuvással, árulással, gonoszsággal, jogtiprással, szenvedéssel, számítással és szenvtelenséggel vannak tele. A nemzet kudarcai, zsákutcái megoldatlan ügyei, frusztrációja visszatérően öngyilkos formát öltenek, amelynek Auschwitz csak a legmegrendítőbb fejezete, amelyben mintegy megmutatkozik a folyamat lényege, de a folyamat szélesebb. Azzal, hogy ma is azt méricskéljük, a száz évünk melyikideológiájának nagyobb a bűne és melyik történelmi eseményben babráltak ki velünk jobban, eláruljuk, hogy alapvetően nem értjük a felelősségünket a saját történelmünkért. Nem értjük, hogy a nemzet naponta meghozott milliónyi személyes döntésből áll össze, azok vagyunk, amivé magunkat tesszük. A felelősök magunkért mi vagyunk. Ma is mindenki, minden egyes honfitársunk személyesen felelős az ország sorsáért.
A teljes cikk itt olvasható.