Tovább, Saul, tovább!

Megkönnyeztem, nem nagyon tehettem ellene, de nem is akartam. Hiszen részese voltam, vagyok ennek az alkotásnak, elfogultságom nem lehet kérdéses, de azt hiszem, most ez legyen a legnagyobb baj.

 

Amikor hétfő hajnalban a Los Angeles-i Golden Globe-gálán Helen Mirren már elolvasta a nyertes nevét, de még nem mondta ki hangosan, akkor a melléhez ölelte a borítékot, hatásszünetet tartott, és azt mondta: most egy olyan ország filmje kapja a díjat, amely még sosem részesült ebben az elismerésben. És ekkor már tudtam, de ekkor már mindenki tudta, hogy mi és ki következik: a Saul fia című magyar alkotás és rendezője, Nemes Jeles László! Filmtörténeti pillanat volt, ezt Helen Mirren is tudta, és most már mindig is az marad, s amikor önök ezt a cikket olvassák, a filmtörténeti már elhasznált jelző is lesz, patetikusan hangzik majd a családi beszélgetésekben is. De higgyék el, bármennyiszer fogja még ezt a szót leírni a hazain túl a világsajtó, bármennyiszer mondjuk el baráti társaságban, mindig súlya lesz, s talán mindig könny szökik majd a szemünkbe. Mert olyan súly ez, amilyet magyar film még tényleg nem hordott a vállán, az Aranyglóbuszé.

És mivel személyes a kapcsolatom a filmmel – Katz, a hírhedt auschwitzi fotók készítője lehettem szerepem szerint –, engedjenek meg egy személyes történetet. Amikor megkaptam a felkérést, a viszonyom Auschwitzhoz és a náci haláltáborokhoz az alapvető emberi együttérzésen túl csupán csak történelmi volt. Ott volt nekem Benes, meg ott voltak az ő dekrétumai, amelyeknek következtében a családom nem keveset szenvedett, s ezt a szenvedést, hiába, hogy csak áttételesen, édesapámon és a nagyszüleimen keresztül ismertem, mégis magaménak tudtam. Úgy lettek ebből emlékeim, hogy ott sem voltam, csak elmesélték, s már az is túl sok szenvedést okozott. De ennél a saját szenvedésnél nem láttam tovább sosem, s mások tragédiája vagy szenvedéstörténete valójában, mint mondtam, az alapvető emberi együttérzésen és a történelmi viszonyon túl nem nagyon hatott meg. Legyen csak mindenki a saját tragédiájának emlékoszlopa – gondoltam. Hát nem, ne mindenki csak a saját tragédiájának emlékoszlopa legyen. Hajlamos erre mindenki, hajlamos voltam rá én is. De ez a film, vagyis a Saul fia megtanított arra, hogy az alapvető emberi együttérzés és a történelmi viszony nagyon kevés az ilyen tragédiák feldolgozásához.

A teljes cikk itt olvasható.