Történelmi emlékezetharc szordínóval

Az egyre hevesebb méretű Egyesült Államokbeli szoborharchoz képest az olaszországi emlékezetpolitikai csatározások békés huzakodásnak tűnnek, talán mert a fasizmusnak nincs már jelentős tábora, a kommunista párt utószervezeteinek viszont igen.

„A megosztott nemzeti emlékezet máig életben tartja a rég eltemetett ellenségeskedést, de ez a jelképháború egyre szánalmasabb” –­ olvassuk Pierluigi Battistától a Corriere della Serában.

A közép-olaszországi Neretóban a helyi önkormányzat a Forza Nuova (Új Erő) nevű radikális jobboldali párt rendelkezésére bocsátotta a Salvador Allende néhai chilei elnök nevét viselő tanácskozó termet, és erre hatalmas felzúdulás támadt az ötezer fős településen. Hiszen meggyalázták – úgymond – a mártír szocialista politikus emlékét. Az Új Erő nem számít éppen fasisztának, de a részletek ilyenkor nem számítanak. A polgármester visszavonta hát az engedélyt.

A másik eset, amelyben sarkára állt egy baloldali önkormányzat, jóval északabbra, a svájci határ közelében történt, a Comói-tó partján, Giulinóban, a falunak is alig nevezhető kistelepülésen, ahol 1945. április 28-án a partizánok kivégezték Benito Mussolinit és szeretőjét, Clara Petaccit, mielőtt a milánói Loreto téren lábuknál felakasztva közszemlére tették őket. A helyszínt a polgármester most a helyi partizánokról nevezte el. Hetvenkét évig nem volt neve a terecskének, évente egyszer zajlott ott egy kis fasiszta gyűlés, nem is akarta betiltani a baloldali önkormányzat, hisz’ nem is lehet, csak véget akart vetni annak, hogy a település egyedül Mussoliniról legyen híres. Egy 1944. októberi összecsapásban három helyi partizán is életét vesztette, ha nem is pont azon a helyen, és mostantól az ő áldozatukra (is) emlékeztet majd a helyszín. Majd meglátjuk, jegyzi meg a szerző, mekkora rendőri erőnek kell felvonulnia jövőre, hogy megakadályozza az intézkedés miatt alighanem várható összecsapásokat.

Mert Olaszországban hét évtized után is akadnak, akik szentül hiszik, hogy a fasiszták és a kommunisták ellentéte a legfontosabb dolog a világon. Másutt a múlt emlékeinek elmozdítása gyakran sokkal súlyosabb eseményekkel párosult. Afganisztánban a tálibok felrobbantották a hegybe faragott felbecsülhetetlen értékű Buddha-szobrokat, és középkori terrort vezettek be. Amerikában szinte vérre megy a szoboreltávolítási láz, legutóbb már az Elfújta a szél, ez a klasszikus regény, színdarab és film is veszélybe került.

Olaszországban az emlékezetháború szerencsére a jelképek szintjén marad. Olyan, mint egy fellángoló papírdarab, amelytől más, értékesebb tárgyak nem fognak tüzet. Fellobban, és nyomban ki is alszik a láng. Igaz, a képviselőház baloldali elnökasszonya amellett foglalt állást, hogy bontsanak le minden létesítményt, amely a Mussolini-korszakra emlékeztet. Hamar jobb belátásra tért azonban, mert kiderült, hogy egész városközpontokat kellene ehhez elbontani. A jobboldal figyelmét viszont nem kerüli el, hogy egy emiliai kisvárosban, Cavriagóban Lenin szobor áll, Sztálingrád nevét számtalan út és tér viseli országszerte, akárcsak Palmiro Togliattiét, a kommunista párt 1964-ben elhunyt vezetőjéét. Hanem amikor Giorgio Almirantéról, a fasiszta párt utódpártjának 1988-ban elhunyt egykori vezéréről akartak valamit elnevezni, a baloldal hatalmas patáliát csapott, és megakadályozta. Akárcsak Rutelli volt radikális jobboldali római polgármester kezdeményezését, hogy a Villa Borghese park egy szeletét Giuseppe Bottairól nevezzék el, aki prominens fasiszta, sőt nácibarát is volt, viszont kulturális miniszterként nagy érdemeket szerzett az örökségvédelemben, továbbá ő hozta létre a társadalombiztosítás rendszerét, és 1943-ban szembefordult Mussolinival, amiért távollétében halálra is ítélték. A háború végén a francia idegenlégióban harcolt a náci Németország ellen, majd békeidőben konzervatív nézeteket képviselt, és 1959-ben Aldo Moro, a neves kereszténydemokrata vezető is ott volt a temetésén.

Battista kicsinyesnek minősíti az emlékezetpolitikai csatározásokat, még szerencse – állapítja meg –, hogy a szenvedélyek, amelyek egykor éltették ezt a küzdelmet, már kihunytak.

At eredeti cikk itt olvasható.