Tömegdemokráciával a szabadságjogok ellen

Írta: metazin.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

A török puccs társadalmi háttere

Akárcsak az arab világ régen haladónak nevezett országaiban, Törökországban is egy kis katonai elit kényszerítette rá a lakosság mélyen vallásos többségére a világi államot. És akárcsak ott, itt is fenntarthatatlannak bizonyult ez a modell. Az izraeli elemző nem sok jóval kecsegteti az olvasót.

2 - Erdogan miniszterelnök, aki üdvözli a zsidókat és fenyegeti Izraelt

A többségi elv és a nép akarata ellentétbe kerül a pluralizmussal, az emberi jogokkal és a sajtószabadsággal” – írja le a Project Syndicate hasábjain Slomo Avineri izraeli politológus, aki korábban a külügyminisztérium vezető hivatalnoka is volt, hogyan jelenik meg a demokrácia paradoxonja a mai török politikában.

A demokrácia paradoxonjáról akkor szokás beszélni, ha a képviseleti demokrácia olyan erőket juttat hatalomra, amelyek aztán nem tartják tiszteletben a demokratikus működéshez elengedhetetlen szabadságjogokat. A Metazinban is szó volt erről, amikor Gázában a Hamász győzött a szabad választásokon. Hasonlóan tipikus példa, hogy Algériában iszlamista erők nyerték az 1992-es választás első fordulóját, és a hadsereg államcsínnyel akadályozta meg a második fordulót. Van tehát „rossz” demokratikus választás és lehetséges „jó” államcsíny is. Mármost az a kérdés, hogy a törökországi fejlemények melyik kategóriába sorolandók.

Avineri mindenesetre párhuzamot von a török politika „tektonikus elmozdulása”, illetve a közel-keleti muszlim országokban bekövetkezett változások között. Ez csak egy félmondat erejéig szerepel az elemzésében, de nyilvánvalóan arra gondol, hogy Tunéziától Irakig fél tucat arab országban jöttek létre nacionalista világi rendszerek, amelyek újabban a muszlim tömegek nyomása alatt, illetve külföldi katonai beavatkozás hatására szinte kivétel nélkül összeomlottak. Törökország annyiban mégis eltér tőlük, hogy itt lázadás és háború nélkül jutottak hatalomra a vallásos erők. Ennek hátterét leírva Avineri emlékeztet rá, hogy az első világháború után Kemál Atatürk katonai rendszere milyen drasztikus eszközökkel űzte ki a közéletből a vallást, tiltotta meg az arab hangzású nevek, illetve a fez, a bő nadrág és a különféle fátylak viselését. A felvilágosult városi elit a katonák segítségével kilencven éven át fenn is tartotta ezeket az állapotokat, ám amikor a katonai diktatúra fokozatosan többpártrendszerré alakult, megnyílt a lehetőség a többség politikai képviseletére. Ennek társadalmi háttere pedig az volt, hogy a gazdasági fejlődés új középosztályt termelt ki a korábbi elmaradott vidéki Törökországban, és ennek a rétegnek a tagjai már korántsem egy-egy falu zárt közösségében élték le életüket, hanem országos kapcsolatrendszer fogta össze őket. A puccsok terén egyébként is nagy tapasztalatokat szerzett hadsereg először még le tudta mondatni a kormányt, amely a vallási párt választási győzelme nyomán alakult, de az AKP néven újjászerveződött párt az új évezredben már megállíthatatlan volt. Ahogy a demokráciának, úgy a katonai diktatúrának is van paradoxonja: az általa létrehozott világi állam fenntarthatatlan, és végső soron nem tudja megakadályozni a politikai iszlám győzelmét.

támogatás