Tettesek vagy áldozatok?

„A történelem értékelése mindenkinek szíve-joga. Értékítélet kérdése, hogy tömeggyilkosoknak vagy nemzeti hősöknek tartjuk-e 1944 magyar politikai szereplőit. Mindenki jobban jár azonban, ha a történelmi értékelést se alkotmány, se más jogszabály nem írja elő…” – írja legújabb, ma megjelenő kötetének egyik tanulmányában Ungváry Krisztián történész. A Jaffa Kiadónál megjelent, krimiszerűen izgalmas könyvben a szerző az elmúlt száz év történelmi eseményei és figurái között vizsgálódva próbál válaszolni a címben feltett kérdésre.

– Érzékeny témába vágott a Tettesek vagy áldozatok? dilemmájának vizsgálatával. Az egykori magyar hadvezetéstől kezdve Hitler tábornokain át egészen a magyar alaptörvény és a német megszállási emlékmű elemzéséig jutott.

– Nem könnyű a lelkiismeretes és elfogulatlan ítélkezés. A huszadik–huszonegyedik század történelmi eseményei során tettes és áldozat gyakran átbucskázik egymásba, és kizárólag egy nézőpontból, egyfajta ideológia szerint lehetetlen megítélni személyeket, eseményeket. Jó példa erre Rajk László, aki a legismertebb magyar koncepciós per áldozata. Ilyen szempontból egyértelműen áldozat, hiszen azért végzik ki, amit nem követett el: nem esküdött össze a jugoszlávokkal, nem akarta meggyilkolni Sztálin elvtársat, és még sorolhatnám. Ugyanez a Rajk László azonban korábban, másokkal szemben hasonló típusú pereket készített elő, tehát: tettes is. Kelet-Európában akkoriban gyakori, hogy akiket politikai indokkal elítélnek valamiért, valóban bűnösök, de nem feltétlenül abban, amiért elítélték őket, hanem valami másban. A bűnt egy másik bűnnel torolják meg. És ez aztán utólag borzasztóan összekutyulja a dolgot, mert egyrészt támad egy jogos rehabilitációs igény, másrészt viszont az illető mégsem ártatlan. Abszurd példa erre a rákoskeresztúri 298-as parcella, amely ma nemzeti kegyeleti emlékhely. És Rajniss Ferenctől kezdve a teljes nyilaskormány is ott nyugszik. Feltehetően maga Szálasi is, csak nem tudjuk pontosan, hogy hol. De még ha ő nem is, sokan mások, keretlegények, tömeggyilkosok ott vannak. Mindenki, akit a kommunista rendszer kivégzett.

– Hasonlóan fájdalmas, szégyenletes tényeket említ a Terror Háza Múzeummal kapcsolatban is.

– A Terror Házának a koncepciója ugyanaz, mint a német megszállás emlékművének. Egy steril történelmet kíván a „fogyasztóknak” átnyújtani, amire van is igény. Olyan történelmet, amelyben a néző a jókkal azonosulhat. Mi jók vagyunk, az idegenek a rosszak. Tekintettel arra, hogy ebbe a világképbe nem férne bele az árnyalás, a többoldalú, tényszerű magyarázat, ezt szépen ki is hagyták. A múzeum két szörnyű, totalitárius diktatúra, a fasizmus és a kommunizmus áldozatainak kíván emléket állítani. Mind a két diktatúrának volt azonban egy antiverziója is, az antifasizmus és az antikommunizmus. A kommunisták voltak a leghangosabb antifasiszták, és a fasiszták voltak a leghangosabb antikommunisták. Miközben egy demokratának egyszerre kellene antifasisztának és antikommunistának lennie. De ezek a dolgok végzetesen egymásba csúsztak, pedig nem mindegy, hogy valaki azért antikommunista, mert demokrata, vagy azért, mert fasiszta. A múzeum ilyen alapvető különbségtétellel nem foglalkozik, olyan személyeket hoz be az antikommunizmus legitimáló mezőjébe, akik egyébként tömeggyilkosok voltak.

– Tulajdonképpen a Terror Háza létrehozásánál kezdődött ez a fajta magyar önfelmentő ideológia, amely később az alaptörvényben, majd egyebek mellett a német megszállási emlékműben is megjelent?

– Ennek az ideológiának az állami szintre emelése valóban az első Orbán-kormány idején kezdődött, de meg kell jegyezni, hogy az ilyen típusú gondolkodás nem kizárólag magyar sajátosság. Szerbia egész legújabb kori történelme arról szól például, hogy ők mindenben ártatlanok, az országukat csonkolták, ők a világ megfeszített Krisztusa. De van egy még fontosabb tény: a Terror Háza olyan politikai mezőben született, ahol ennek a hírhedt épületnek a múltjával kapcsolatban a másik politikai oldalnak semmilyen mondanivalója nem volt. Még arra sem vették a fáradságot, hogy egy emléktáblát helyezzenek ki, azt is az áldozatok tették. Ilyenformán ne csodálkozzunk. Sem a szocialisták, sem a liberálisok nem tudtak mit kezdeni a Terror Házával, aminek persze nagyon sok oka van, kínos, fájdalmas történetek is állnak a háttérben, hiszen van, akit személyében, van, akit családilag kötöttek szálak ehhez a helyhez. Ennek persze nem abból a szempontból van jelentősége, hogy bárkit felelősség terhelne a szülei tetteiért. De az MSZP-nek alapvetően mégiscsak abból kellett építkeznie, amit az MSZMP jelentett. Jóllehet 1950 után már nem volt benn az ÁVH az Andrássy út 60.-ban, az tény, hogy aki 1989 előtt a Magyar Szocialista Munkáspártban akár csak középvezetői funkciót látott el, gyakorlatilag az állambiztonsági apparátus megrendelőjének és haszonélvezőjének nevezhető. Ugyanis nem a farok csóválta a kutyát, nem az állambiztonság irányította a pártot, hanem a párt az állambiztonságot. Ők azonban a társadalom előtt nem kívántak szembenézni a múltjukkal. Tehát ez sem „a jó és a rossz” játszmája, hiszen a szocialisták oldalán sem létezett olyan narratíva, amelyet a magyar nép könnyen elfogadhatott és megemészthetett volna. Így aztán az ország sajnos megkapta azt, amit bizonyos szempontból megérdemelt.

– Ha sok minden a Terror Házával kezdődött, valójában annak vezetője, Schmidt Mária diktálja a tempót?

– Az igaz, hogy ma ő a hivatalos állami emlékezetkultúra legfőbb letéteményese. Ez a különböző tisztségeiből és az emlékezetpolitikára és emlékezetkultúrára fordítandó, általa kezelt pénzösszegek nagyságából is egyértelműen látszik. De az irányt nem ő szabja meg. Ezt feltételezni a nemzeti együttműködés rendszerének alábecsülése volna. Ugyanis ebben a hierarchikus rendszerben semmi sem történik véletlenül, minden tudatos döntés eredménye. Ez a rendszer mindenhova megtalálja a megfelelő embereket, a Schmidt Máriákat, Kerényi Imréket…

A teljes interjú itt olvasható.