Teremtettünk-e igazságosabb és élhetőbb világot?

A jobboldalról és a szélsőjobbról közkézen forgó tévtanokat cáfol, a Fidesz történelmi szerepét értékeli, az úgynevezett Gerő–Romsics-vitában pedig kritikát fogalmaz meg a Heti Válasz Online újévi interjújában Gyurgyák János eszmetörténész, az Osiris Kiadó vezetője. A néhány héttel ezelőtt új, Magyar fajvédők című kötettel jelentkezett szerző a magyar közélet végletes megosztottságában, a közös nemzeti célok hiányában saját generációjának kudarcát látja.

Valóban, a fajvédő mozgalomra általában igaz ez a megállapítás, de korántsem mindenkire, hiszen Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Lendvai István gondolkodását nevezhetjük zsákutcásnak, de antiintellektuálisnak, sekélyesnek, unalmasnak vagy éppenséggel ötletszegénynek aligha. Éppen ez a kettősség izgatott a könyv írása közben: az az ellentét, amely egyrészt a főideológusok, másrészt a „borzalmas tagság” között fennállt. Ez a kettősség egyébiránt minden szellemi-politikai mozgalomra jellemző mind a mai napig, s attól tartok, hogy Magyarországon ez a közeljövőben sem fog alapvetően megváltozni.

Rendben, számomra azonban nem magától értetődő Szabó Dezsőék kiemelt helye az ön sorozatában. Zsidókérdés, nemzeteszme, fajvédők – miért pont így tartja teljesnek az eszmetörténeti trilógiát?

Eredetileg egy átfogó magyar eszmetörténetet akartam írni, de nagyon hamar rájöttem, hogy egyes kulcsproblémák átgondolása, megírása nélkül ez aligha lehetséges. Pontosan ilyennek tartom a zsidó–magyar-ügyet, a nemzeteszme történetét és a „magyarság, mint etnikum” problémáját. A fajvédőkről szóló könyv tehát tulajdonképpen alkalom arra, hogy a magyar etnikum problémájáról beszéljünk, mely változó színvonalon, de fontos része a magyar közgondolkodásnak. Hogyan alakult ki, s miből is állt össze a magyar etnikum? Honnan jöttünk és kik is vagyunk egyáltalán? Ezek a kérdések engem is, mint mindenki mást, foglalkoztatnak, de nem akartam és talán nem is tudtam volna monografikus történeti megközelítéssel válaszolni a kérdésre. De ezen túlmenően is, a magyar fajvédelem ideológiája sokkal fontosabb szerepet játszott a magyar eszmetörténetben, mint ahogy azt sokan gondolják, s hatása mind a mai napig tart. Az etnicitás problémáját a fajvédőkön keresztül megközelíteni ugyan töredékes, de szerintem lehetséges módszer. Az eredeti kérdésre válaszolva: a három munka által létrehozott képet ebben a formában egésznek tartom, de korántsem teljesnek. Nem mondom tehát, hogy ezzel készen van „a” magyar eszmetörténet, mert fájóan hiányzik a képből a magyar baloldal, s benne a magyar szociáldemokrácia a maga súlyával.

Írhatott volna könyvet a baloldalról is, mégsem tette. Miért?

Mert úgy éreztem, hogy nekem azon a területen kevéssé van dolgom. Nem tudok azonosulni azzal az immár évszázados értelmiségi hagyománnyal, amely mindig a másik irányzat múltjában keresi a hibát, ott akar rendet tenni. A magam liberális-konzervatív felfogásának megfelelően vallom, hogy a magyar jobboldalnak a szélsőjobboldallal és a szélsőjobboldali hagyományaival van elszámolnivalója. Régen esedékes, hogy a magyar baloldal is végre szembenézzen saját szélsőbaloldali hagyományaival és múltjával, de ez legyen az ő problémájuk. Régen mondom, hogy a magyar baloldal igazi fordulat előtt áll, hiszen öt kérdést nem tudnak megkerülni: viszonyukat a nemzeti problematikához; mit vállalnak, s mit nem a Kádár-rendszerből; kormányzási kudarcuk okainak őszinte és önkritikus feltárását (s ebben a korrupció szerintem csak a legkisebb tétel); szerepüket a gazdasági rendszerváltásban, a privatizációban, s általában viszonyukat a neoliberális eszméhez; s végül a legfontosabb: mit kívánnak tenni az ország érdekében, ha alkalomadtán újra hatalomra kerülnek? Mert szerintem az nem válasz, hogy ezek a kérdések másodlagosak, a lényeg egy széles koalíció létrehozása az „ördögi Orbán” leváltására. Mint ahogy az sem megoldás, hogy a gyerekeink eladósításán túl az unokáink vagyonát és jövőjét is feléljük. Ezt akarják, vagy a meglévő újraelosztásban gondolkodnak? Lehet ugyan hozni mindenféle politikai kuruzslókat és választási gurukat, de amíg ezekre a kérdésekre nem adnak választ, addig szerintem minden erőlködésük hiábavaló. Ez így együtt azonban igazi intellektuális kihívás. Kár, hogy nem vagyok baloldali!

Térjünk vissza a jobboldali szembenézéshez. A Magyar fajvédőkben erőteljes mítoszbontás zajlik: bizonyítja többek között a nyilasok és a fajvédők összemosásának tarthatatlanságát, cáfolja Bajcsy-Zsilinszky és Gömbös eszmei fordulatát és Csurka István fasiszta mivoltát. Tervezett volt ez a hozzáállás?

Ha a könyvben történik is mítoszrombolás, legfeljebb szándékolatlan következményként. Nem ez volt ugyanis az elsődleges célom, tehát például nem a Vigh Károly-féle Bajcsy-Zsilinszky-képet akartam megváltoztatni, nem a Kovács M. Mária-féle antiszemita kontinuitás teória tarthatatlanságát akartam bizonyítani (szerintem ugyanis a numerus clausustól nem vezet nyílegyenes út a zsidótörvényekig), s nem a Gömbösre vonatkozó sémákat szerettem volna lerombolni. Sok következtetésem persze szembemegy a közfelfogással és az eddigi történeti hagyománnyal, de ez, azt hiszem, természetes, s részben az általam követett kutatási metódusból és írástechnikából is fakad. Nevezetesen, hogy nem az egyes kérdésekről elolvasható szakirodalmi értékelésekkel vitatkozom, hanem az elsődleges forrásokat olvasom újra, ha úgy tetszik, kései párbeszédet folytatok Szabó Dezsővel, Milotay Istvánnal vagy Héjjas Ivánnal. (Utóbbival amúgy nem is volt olyan könnyű dialógust folytatni.) Végül csak a könyv végén, az esszéisztikusan megírt bibliográfiában foglalkozom a kérdés másodlagos irodalmával. Ez természetesen nem az egyetlen követhető módszer, vannak veszélyei és hátulütői (ezekről talán én tudnék a legtöbbet mondani), de mégis ezt találtam a legcélravezetőbbnek.

Új tanulság volt olvasmányai során, hogy hiba a nyilas-hungarista eszmék és a fajvédők csoportjai közé egyenlőséget tenni?

A korábbi két kötetemnél még nem tudtam világos választ adni arra kérdésre, hogy pontosan hol húzhatók meg a határok a jobboldal és a szélsőjobboldal, illetve, a szélsőjobboldalon belül, a fajvédők és a nyilasok között. Később jöttem rá, hogy amikor szélsőjobboldalról beszélünk, rendszeresen összemossuk a nyilas-hungarista eszméket a fajvédelemmel. Ez azonban így nem tartható. Van átjárás a kettő között, de talán azt mondhatjuk képletesen szólva, hogy a két mozgalom ugyanannak a fának két különálló ága.

Ha már az irányzatok közötti határokról beszélünk: aktuális kérdés a Fidesz–KDNP-kormányzás és a két világháború közötti korszak összehasonlítása. Jogos a Horthy-rendszer visszaállításának kísérletét felróni a kétharmados többségnek?

Nem, szerintem ez alapvető tévedés, szoktam is ezt mondani baloldali barátaimnak. Ezzel legfeljebb rövidtávú propagandacélokat szolgálnak, és végső soron félreértik a mai politikai gyakorlatot, sőt egyenesen öngólt lőnek. A Fideszt leantiszemitázó, a kormányt a két világháború közötti rendszer restaurálásával vádoló beszéd szerintem nagy ostobaság. Orbán Viktor kormányzási gyakorlata modern jellegű, nem történeti példákat követ, s bár kétségkívül hatalomkoncentrálásra irányul, és bizonyos autokratikus jegyei is tagadhatatlanok, ez véleményem szerint alapvetően a kormányfő személyiségjegyeiből, türelmetlenségéből, magányából, a nem minden alapot nélkülöző megbántottságából és nagyfokú bizalmatlanságából fakad, következésképpen semmi köze sem a Bethlen-, sem pedig a Gömbös-féle politikafelfogáshoz, Horthyéról már nem is beszélve.

A teljes interjú itt olvasható.