Tabusítva – a magyar zsidóság a holokauszt után
A holokauszt utáni magyar történelemben a zsidóság mintha tabu lenne. Az volt a Rákosi-rendszerben, aztán a Kádár-rendszerben, de erről a témáról a rendszerváltás után is alig esett szó. Talán azt gondolják sokan, hogy az ’56-os forradalmat gyalázná meg, ha bizonyos negatív eseményekről is beszélnénk, mások esetleg a zsidók és a kommunista hatalom viszonyának boncolgatásától tartanak. A tabusítás okairól és hatásáról beszélgettünk Standeisky Éva történésszel, akinek Demokrácia negyvenötben címmel jelent meg nemrég könyve arról a történelmi pillanatról, amikor az egész folyamat más irányt vehetett volna.
Standeisky Éva (fotó: Tóth Csilla)
„Szórványos jelenség volt”
Ön szerint fel lehet tenni értelmesen azt a kérdést, hogy ’56-ban milyen szerepet játszottak a magyar zsidók, mi történt velük, mennyire voltak alakítói és elszenvedői a történéseknek? Vagy ezek olyan részletek, amivel nem érdemes különösebben foglalkozni, mert az eseményekre nem gyakoroltak érdemi befolyást?
Szerintem fontos, hogy feltegyük ezt a kérdést, mert a forradalom mindig előhozza a társadalomból azt, ami benne van. Magyarországon a zsidókhoz való viszony régóta lényeges ügy. A holokauszt után, ’45—’46-ban sem beszéltek erről, pedig az demokratikus időszak volt, aminek elég hamar vége lett. Utána a diktatúra évtizedei jöttek, és minden diktatúra valamilyen formában tabusította ezt a kérdést. Az államszocializmus idején is szőnyeg alá söpörték a problémát. Nem azért, mert az antiszemitizmust támogatták, ellenkezőleg, csak olyan kínos kérdésekre kellett volna árnyalt választ adni, amit a Kádár-korszakban sem vállaltak igazán. Jellemző, hogy amikor a Kádár-rezsim elkezdett bomlani, a ’70-es, ’80-as évektől, akkor jöttek először elő az olyan kérdések, amelyek egyáltalán kapcsolatban voltak az antiszemitizmussal. De ’56 még akkor sem, mert ’56 eleve kényes téma volt, hiszen akkor a kommunista rendszer bukott meg.
A tabusítás tekintetben a rendszerváltás sem hozott változást…
’56 és a zsidók kapcsolata azért fontos kérdés, mert amikor a társadalom fölfordul, akkor előjönnek az addig elfojtott dolgok, amelyeket aztán évtizedekig nem lehetett kitárgyalni. Először a rendszerváltás után lehetett volna ehhez az összefüggéshez hozzányúlni, de a ’89 utáni években, évtizedben az események feldolgozása volt az elsődleges. Létrejött az ’56-os Intézet, ott lehetett kutatni ezt a témát is. ’56-ban voltak antiszemita jelenségek, mint ahogy minden XX. századi nagy felfordulás időszakában. Volt az I. világháború után a 18-as polgári demokratikus forradalomban. Volt 45-46-ban is, tehát a II. világháború után is…
… amikor a zsidók deportálása friss élmény volt. Mégis történtek atrocitások a túlélők ellen…
… még haláleset is történt Kunmadarason és Miskolcon. Ez mégis inkább szórványos jelenség volt, ami azt is mutatta, hogy a nyilas érában és a Horthy-korszakban virulens antiszemitizmus, bár törvényesen megszűnt ’45-ben, a demokrácia viszonyai között sem tűnt el. Tehát az akkori atrocitások nem írhatók a ’45-ös demokrácia rovására. A demokrácia éppen azt jelenti, hogy sokszínűség van, ellenszenves nézetek is a felszínre jöhetnek. Demokráciában a negatív jelenségeket többnyire észérvekkel próbálják megszüntetni. A társadalomban meglévő előítéletek nagyon makacsak.
Az viszont kijelenthető, hogy ’56-ban az antiszemita atrocitások nem voltak általánosak?
Igen. Annak, ami volt, két típusát lehet megkülönböztetni. Az egyik, az úgynevezett hagyományos antiszemitizmus. Tehát, amikor a vidéki bolt vezetőjében, aki az ottani zsidók leszármazottja volt, valaki a kizsákmányolót látta, és amikor személyes ellentéte keletkezett az illetővel, előjöttek a negatív érzelmei, az irigysége, és beindult a bűnbakkeresési mechanizmus. Ez az egyik fajtája annak az antiszemitizmusnak, amely ’56-ban megjelent, a másik az úgynevezett politikai antiszemitizmus. Ez azt jelenti, hogy a társadalom azon tagjai közül, akik nem szimpatizáltak a diktatúrával, egyesek ürügyet kerestek az indulataik levezetéséhez, amelyet abban feltevésben találtak meg, hogy a zsidók összefogtak a kommunistákkal. Az az érdekes, hogy a hagyományos antiszemitizmusnak kapitalizmusellenes éle volt, a politikai antiszemitizmusban pont az ellenkezője jelenik meg, hiszen az államszocializmus eleve kapitalizmusellenes volt.
„Nem tartották magukat zsidónak”
Egyes kommunista vezetők zsidó származása vagy maga a kommunizmus volt a fő ösztönzője ennek a fajta antiszemitizmusnak?
A kettő együtt. A Horthy-korszak alatt már elterjedt az a nézet, hogy az egész kommunizmus zsidó találmány. Az ebből eredő judeobolsevizmus kifejezés gyakori szlogen volt. ’49 és ’56, de főleg ’49 és ’53 között a kommunista vezetők és a zsidóság összekapcsolását az is elősegítette, hogy az ország vezetőinek egy része zsidó származású volt, amiben az az ellentmondás, hogy ezek a vezetők nem tartották magukat zsidónak. Őket a zsidóságuk nem érdekelte, azt viszont tudták, hogy a társadalmat ez a kérdés foglalkoztatja. Azt gondolták, hogy ha majd a kommunizmus győzni fog, akkor a kapitalizmusból és a kizsákmányolásból eredeztethető antiszemitizmus automatikusan meg fog szűnni. Ahogyan próbálták az általuk elképzelt rendszert erőszakosan létrehozni, tovább növelték a társadalom egy részében már meglévő gyűlöletet.
