Szeretkezz és háborúzz: Tel Aviv európai szemmel

Tel-Avivot a világ egyik legjobb partivárosaként emlegetik az utóbbi években. A Budapestről három órányi repülőútra fekvő tengerparti városban az év szinte bármelyik évszakában felmelegedhetünk, de ebbe a mediterrán forgatagba csöppenve megérthetünk valamit a cionizmusról is. És közben megtapasztaljuk, hogy a fenyegetettség érzete máshogy edzi az izraeli embereket, mint az európaiakat. Pedig első pillantásra úgy tűnik, a jólét, a kényelem és kellem megteremtésén túl más nem is érdekli az ott élőket. Riport.

Első jelenet: fiatal lány sétál az utcán, hazafelé tart. Sűrű, fekete hajából néhány tincset felcsatolt, mert február közepén, a tel-avivi télben megizzadt. Ingujját feltűrte, úgy fest, mint ahogy nálunk egy suliból hazafelé tartó kamasz a testnevelés óra után. Csak rajta zöld egyenruha van, vállán hatalmas fegyver.

Második jelenet: a mozibejáratnál a befelé tartó emberek özöne hirtelen összeszűkül és egy sorrá alakul. A bejáratnál két férfi áll, sorban már előre nyitják ki táskáikat a látogatók, és hagyják, hogy belenézzenek a biztonságiak.

Harmadik jelenet: a pláza parkolóházánál egy idősebb férfi áll a sorompónál. Ahogy közeledik az autó már lép is a csomagtartóhoz, kinyitja és belenéz. Van, hogy a hátsó ajtókat is feltépi, vagy csak benéz az ablakon.

Aki Európából Tel-Avivba utazik, méghozzá először, az nemcsak ezeken az ott teljesen hétköznapinak számító jeleneteken fog csodálkozni, hanem már a repülőtéren inzultusnak érezheti a kérdezősködést: mit fog csinálni, kinél lakik, honnan ismeri, mióta, mit csinálnak majd együtt, meddig marad, mivel foglalkozik, mivel keresi a kenyerét? Amikor fokozottabb a helyzet Izraelben, magánéleti titkokba is belekérdeznek az idegenrendészet emberei, akiket arra képeztek ki, hogy kiszűrjék az ellenséget, a rendbontókat, az “arabbarátokat”. Nem mintha visszafordítanák nyomós ok híján bármelyiket, csak fintorognak, vagy szemmel vernek.

Ám amint átjutunk a Ben Gurionon, elkezdhetünk beleszeretni a városba. A februári húsz fokos télbe például, a fűszeres levegőbe, az ok nélkül, viccből is dudáló autósokba, és bármelyik zsidó-arab ételbe: a paradicsomos, padlizsános, humuszos saksukába, amibe egy tojást ütnek, és elénk rakják a narancssárga flair székekkel telepakolt tengerparti sétányon. Aztán ott vannak azok a dús szemöldökű kreol férfiak, és rekedthangú, karakán nők. Az pedig végképp nem marad szomjan, aki ereszdelahajamra vágyik: Tel-Avivot az utóbbi években a legfelszabadultabb, legbulisabb városként emlegetik – a Lonely Planet 2012-ben két top 10-es listáján is feltüntette, az egyik a hedonista kiruccanások ajánlásait tartalmazza (ezen Budapest is szerepel), a másik a világ legjobb partivárosai között sorolja fel az izraeli várost Belgrád, Buenos Aires és Montreal mellett.

A New Yorkban 1969-ben feltalált melegfesztivált, a Pride-ot itt például százezres tömeg ünnepli minden júniusban, ami példátlan a környéken, de még Európában is csak a legnyugatibb részeken észlelhető hasonló nyitottság. Az 1948-ban létrejött államban, bár sok ellenséggel kell megküzdeniük a közvetlen határokon, úgy tetszik, tárt karokkal fogadják a másságot, és minden erejükkel azon vannak, hogy megteremtsék a könnyed, kényelmes, és a gondtalanságot legalábbis mímelő élet feltételeit.

Ünnepelni, bulizni már az első kibucok létesítői, a narancsfatermesztő pionírok is nagyon tudtak, ez derül ki például a Hazám, az ígéret földje című, 2013 év végén magyarul is megjelent vaskos könyvből. Ari Shavit a Haaretz külpolitikai újságírója, Izrael 1890-ben induló újkori történelmét és az izraeli embereket mutatja be: az ambiciózus építőket, a saját bőrükön megélt holokausztot magukban elnyomókat, a mindig rettegő föld- és honfoglalókat, a fiatalokat és erőtől duzzadókat, az arabüldözőket, a meggyengült családfőket, az amazon anyákat, a korrupt politikusokat, a humánus, mérsékelt és kiegyensúlyozott cionizmusban hívőket és a csalódottakat.

 A teljes cikk itt olvasható.