– Az ismert pszichiáter kollégáiról, sőt betegeiről is jelentett.
– Goldschmidt Dénes lelepleződését döbbent hallgatással fogadja a szakma.
A szöveg egy másik pontján ennek ellenpéldájaként sejlik fel Goldschmidt Dénes, a korabeli ismert reformer pszichiáter alakja. Hozzá vitte el Konrád azt a lányt, akit egy hagyományos „sárgaházból” menekített ki, mert, ahogy írja, a Goldschmidt által vezetett pesthidegkúti intézet volt „akkoriban a legmegértőbb és a legemberbarátibb intézmény”. A sors fintora ez, ahogy az is, hogy egy olyan szövegben szerepel ez a mondat, amely megfigyeltségről, megalázottságról, levetkőztetettségről szól – hogy bárki lehet megfigyelt vagy megfigyelő. Bárki. Mégis újra és újra megrázza a társadalom egyes csoportjait, szakmai és baráti közösségeket, hogy ki mindenki is volt az. Most az amúgy is sokat szenvedett és méltatlan helyzetben dolgozó, folyton önigazolásra kényszerülő pszichiáterszakma kapott fájó sebet.
Olyasvalaki ügynöki múltját tárta fel Gervai András a hetekben megjelent Titkos Magyarország című könyvében, akire egyfajta guruként tekintettek kollégái, betegei, akik közül sokukról jelentett éveken át.
A most lelepleződött Goldschmidt Dénes elismertségéről a róla elnevezett rangos szakmai díj is árulkodik, nem véletlen, hogy hallgatag csüggedtségbe burkolózik a szakma – sokakat megkerestünk, senki sem akart beszélni a pszichiáterről. „Nem akartam bálványt dönteni. Nem az volt a célom, hogy ismert embert leplezzek le, szenzációt keltsek. Azt akartam bemutatni, hogy az állambiztonsági szervek hogyan ellenőrizték, manipulálták és félemlítették meg a magyar társadalmat. Többek között azt is vizsgáltam, hogy egyesek hogyan szegték meg az orvosi, illetve a papi titoktartást – mondja el Gervai András. – Ilyenkor persze jönnek azok az érvek, hogy ez vagy az a beszervezett nem írt ártó jellegű jelentést, vagy hogy kénytelen volt együttműködni. Azt gondolom, hogy lehetett nemet mondani, a hatvanas évektől az újonnan beszervezettek körülbelül negyven százaléka rövid időn belül megtagadta az együttműködést. Ezeket az eseteket nem én találtam ki, csak történetekké formáltam őket. Azzal a céllal, hogy mind teljesebb képet kaphassunk a Kádár-korról.”
Az a történet azonban, amely „Kaméleon” címmel a könyvben Goldschmidt Dénesről szól, mintha egy párhuzamos univerzumban játszódna, vagy legalábbis egy másik emberről, egy másik életről szólna.
Kevés írásos nyoma maradt fent a pszichiáter munkásságának, „a diliház Szókratésza” volt – mondja Dés Mihály, akinek a ’80-as években játszódó, pár éve megjelent és hamar kultikussá vált regényében, a Pesti barokkban a professzor azon kevés szereplők egyike, akit a szerző nevesített. És nagy szeretettel rajzolt meg, bár személyesen soha nem találkoztak. Dés Mihály húga is a hivatalos nevén Pest megyei Semmelweis Kórház (Rókus) Egyesített Intézményei kihelyezett Pszichoterápiás Osztályon, azaz a híres Pesthidegkúti Pszichoterápiás Intézetben dolgozott. Az ő és kollégái, illetve az osztály egykori betegeinek beszámolóiból gyúrta össze a szerző Goldschmidt figuráját: az örökké cigarettázó, paralízise nyomán jellegzetes mozgású, egyéni humorú, nagyon közvetlen figuráét, aki mélyen hitt a nagy közös kibeszélések gyógyító erejében.
A teljes cikk itt olvasható.
