Sátáni identitáspolitika
A régi vágású liberális publicista szerint a baloldal lényegében magáévá tette az iráni ajatollah harminc éve, Salman Rushdie ellen kiadott fatvájának szellemiségét. A baloldali identitáspolitika nevében szorgalmazott kulturális érzékenység szétzilálja a társadalmat és ellehetetleníti a művészetet.
Salman Rushdie
„Salman Rushdie ellenségei elvesztették a csatát, de a háborút megnyerték. A Sátáni verseket továbbra is kiadják. Ám harminc év alatt általánosan elfogadottá vált az érv, miszerint erkölcsi szempontból helytelen embereket, sőt kultúrákat megsérteni. Belsőlegessé tettük a fatvát” – olvassuk a Guardianben a Sátáni versek megjelenésének és a Salman Rushdie meggyilkolására felszólító fatva kiadásának harmincadik évfordulója kapcsán. A cikk szerzője a Metazinból is ismert Kenan Malik liberális publicista, aki az elmúlt években számos cikkben bírálta a baloldali identitáspolitikát.
A hetvenes évekig a multikulturalizmus körüli viták a diszkrimináció és az integráció kérdései körül forogtak. A haladó szellemiségű baloldal akkoriban a kisebbségekkel szembeni előítéleteket és hátrányos megkülönböztetést igyekezett legyőzni. Akkor az volt a cél, hogy a diszkrimináció felszámolásával erősítsék a kisebbségek integrációját. A Sátáni versek körül kirobbant vita vízválasztó volt – írja Malik. Rushdie-t egyáltalán nem diszkriminációval vádolták. Azt kifogásolták, hogy a szerző megsérti a muszlimok kulturális érzékenységét és vallását.
A baloldaliak elutasították ugyan az erőszakot, de átvették Rushdie támadóinak fő érvét, és védelmükbe vették a világnézeti és kulturális érzékenységet. Malik szerint a baloldal kiállása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kollektív identitás és a kisebbségi csoportokhoz tartozás a korábban szekuláris életet élő kisebbségek szemében is felértékelődött. Amikor a baloldal a szociális kérdések helyett az identitáspolitikát karolta fel, maga is elősegítette, hogy erősödjön a vallási és az etnikai elkülönülés a muszlim közösségekben – állítja Malik. Hozzáteszi, hogy a liberális univerzalizmus elveinek feladása egyúttal előkészítette a terepet az olyan jobboldali megközelítéseknek, amelyek a baloldali identitáspolitikához hasonlóan összemérhetetlennek, sőt összeegyeztethetetlennek tekintik a különböző kultúrákat.
Malik sajnálkozva jegyzi meg, hogy ma már a kiadók jóval óvatosabbak, mint harminc éve. Ódzkodnak minden olyan mű kiadásától, amelyet egy vallási csoport sértőnek ítél. A fundamentalista vallási szervezetek hovatovább cenzúráznák a kultúrát. Minél több engedményt tesz a többségi társadalom a kulturális érzékenység nevében, annál erőszakosabbak és a követelődzőbbek lesznek a vallási fundamentalisták. Mint Malik utal rá, bár ki nem mondja, abban sem biztos, hogy ma megjelenhetne a Sátáni versek.
Annak igazolására, hogy mennyire nem alaptalan Malik balsejtelme, elég egy pillantást vetni a kultúra körüli identitáspolitikai vitákra. Manapság már a baloldali liberális New York Times is azon kesereg, hogy a politikailag korrekt kultúra rémesen unalmas és didaktikus. És már régen nem csak a sértő megnyilvánulások okoznak botrányt, hanem a kulturális eltulajdonítás is, vagyis ha olyasvalaki használja egy közösség kultúrkincsét, aki nem az adott közösséghez tartozik. Olyannyira, hogy egyes szerzők egyenesen azt javasolják, hogy a kulturális örökség a szerzői joghoz hasonló kollektív védelemben részesüljön a szerintük jogosulatlan felhasználók ellen.
