Sándor Károly halálára
Nyolcvanöt éves korában elhunyt Sándor Károly, minden idők legkiválóbb magyar labdarúgóinak egyike.
Az MTK-ban 379 NB I-es mérkőzésen szerepelt, háromszor nyert bajnoki címet, egyszer Magyar Kupát, 1964-ben a KEK döntőjében játszott. A válogatott mezét 75 alkalommal öltötte magára, részese volt az 1964-ben elnyert Eb-bronzéremnek (a négyes döntőben sérülése miatt nem léphetett pályára). Két világbajnokságon vett részt, 1962-ben a legjobb nyolc közé jutott a nemzeti együttessel, amelyet utóbb ötödiknek nyilvánítottak. Helyet kapott az Európa-válogatottban is (1964-ben). Emberi és sportolói nagyságát nemrégiben fair play életműdíjjal ismerték el.
Legendás kapitányok, szobatárs ideálok: Bozsik József és Sándor Károly egy Honvéd-MTK meccs előtt. (fotó: Mikó László / MTI, forrás: nol.hu)
A valaha köztünk járó legjobb emberek egyike távozott szerdán. Ahhoz képest, amilyen humánus, derűs, őszinte, hűséges és mindig többre vágyó, de a sorshoz hallatlanul alázatos volt, másodlagos, hogy az Európa-válogatottban játszott, minden idők legragyogóbb magyar jobbszélsői és azok közé tartozott, akik egy személyben jelentik az MTK-t.
A kék-fehér klub labdarúgó-tanintézete viseli a nevét, ám az életműve az igazi Sándor Akadémia.
Földi pályájából kétségkívül lehet tanulni, kétséges viszont, hogy az, amit „Csikar” képviselt, elsajátítható-e egyáltalán.
Amikor 1947-ben a Hungária körútra került, és először ebédelt együtt a fővárosi nagycsapat tagjaival a Savoyban, nem tudta, mi az a kés meg a villa. Móravárosban csak kanállal evett, ha evett, mert mindig azt mondta: gyerekkorában soha nem lakott jól. Utóbb nem tudott betelni a könyvekkel és a képekkel. Annyit olvasott, hogy évtizedekkel később irodalmi előadásokat tarthatott volna Déry Tibor, Ernest Hemingway vagy Stefan Zweig munkásságáról, ahogyan idősebb Markó Károly festészetéről is. A hajdani „csóróból”, miként ő hívta saját magát, kifinomult, művelt, széles látókörű felnőtté vált.
Ha ültem nála a Diana utcában, csak hallgattam és hallgattam, pedig soha nem az elfutásairól vagy a góljairól mesélt, noha azokról is akkora köteteket lehetne írni, amekkora a Pallas nagy lexikona. Figyelni kellett rá, mert sugárzott belőle a bölcsesség és a szeretet.
Annak idején persze nem sokat gondolkodott. Akkor sem, amikor Szegedről Pestre szöktette örökös társát, Évikét – jóllehet azt ki kellett fundálnia, hogy a titkos Tisza-parti esküvő előtt egy Kerekes nevű játszótársa írja alá Kakuszi papa helyett a városházán: „Hozzájárulok kiskorú gyermekem férjhez meneteléhez”; és akkor sem, amikor azt harsogta az ötvenes évek rikkancsának: „Kérek egy Népsportot, hadd tudjam meg, hány traktort adtunk a mezőgazdaságnak.”
Azokban az időkben is hajlíthatatlanul egyenes volt, s még azt is meg merte tenni, hogy hívatlanul felkeresse Péter Gábort, mert az ÁVH rettegett vezetője bezáratta a Savoynak a szocialista erkölcshöz méltatlan kártyatermét. Már az is szép, hogy Sándor Károly egyáltalán bejuthatott a hatóság főemberéhez. Az pedig még szebb: Péter visszavonta a tilalmat, s aznap este már megint működött a „barlang” az Oktogonon…
