Rubin: „a nemzetek jövője Izraelben dől el”

„Az izraeli településeken zajló újabb építkezések engedélyezése porrá zúzhatja a békefolyamatot” – állította december utolsó napjaiban Szaeb Erekat palesztin főtárgyaló. Több mint félmillió zsidó lakos él ma olyan területen, amelyet a nemzetközi közvélemény megszállt területeknek tekint. Egy izraeli–palesztin békemegállapodás esetén közülük sokaknak távozniuk kell otthonaikból, mert az esetleges területcserék a tervek szerint csak a legnagyobb településeket mentenék meg az evakuálás elől. A telepesek ennek ellenére bizakodóak, mert úgy látják, Izraelben ma sokkal többen érzik fontosnak azt, hogy az ország földrajzi értelemben is kötődjön a bibliai örökségéhez. A telepesmozgalom egyik vezetőjével, David Rubinnal, Siló város volt polgármesterével annak kapcsán beszélgettek a Hetek munkatársai, hogy január elején magyarul is megjelenik könyve, amelyben személyes élettörténetén keresztül vall a visszatérés felemelő és sokak számára tragikus tapasztalatairól.

– Önöket, izraeli telepeseket a politikusok és a média nagy része a béke egyik legveszélyesebb akadályainak tekinti. A telepeseket gyakran párhuzamba állítják az iszlám szélsőségesekkel és terroristákkal. Mi az önök válasza ezekre a vádakra?

– Ezek a vádak alapvetően nevetségesek, amelyeknek nincs semmilyen történelmi alapjuk. A tény az, hogy nem lehetünk a béke akadályai, mert a saját otthonunkban élünk. Az elmúlt ötezer évben egyedül mi alkottunk önálló, szabad államot ezen a földön, bárhogy is nevezik ezt, Kánaán földjének vagy Izrael földjének. De így van akkor is, ha ezt a történelmi szempontból képtelen elnevezést, a Palesztina nevet vesszük, amelyet a rómaiak találtak ki kétezer éve, hogy elválasszák a zsidókat a földjüktől. Akkor már több mint ezer éve önálló nemzetet alkottunk. Dávid király után, Salamon idejében épült fel az első templom Jeruzsálemben. Ezt megelőzően, 369 éven át Silóban, Izrael első fővárosában állt a Szent sátor. 1967-ben, a hatnapos háború után erre az ősi bibliai földre tértünk vissza, amelynek a közepén található Siló. Sokan Nyugati-partnak vagy Ciszjordániának nevezik ezt a területet, ami szintén nevetséges, mert ezt a fogalmat a jordániaiak találták ki, miután a britek támogatásával megszállták ezt a földet. Ennek, a Jeruzsálemtől északra és délre elterülő térségnek az ősi, történelmi szempontból pontos neve Júdea és Szamária.

– Az Európai Unió nemrég bojkottot hirdetett az úgynevezett „megszállt területek” gazdasága ellen. Nemcsak a telepesek által előállított termékeket sújtották ezzel, hanem szankciók alá vetettek minden olyan vállalatot, bankot és közintézményt, amely bármilyen kapcsolatot tart fenn a Nyugati-parton élő zsidó lakossággal. Hogyan befolyásolja ez az önök mindennapi életét? 

– A bojkott nemcsak Júdeára és Szamáriára, hanem Kelet-Jeruzsálemre is vonatkozik. Szerencsére bőven vannak olyanok is, akik pont amiatt vásárolnak tőlünk termékeket, mert mások szankciókat hoztak ellenünk. Ők így támogatnak minket. Nagyon szomorú, hogy az Európai Unió nem érti meg azt, hogy Izrael a saját, természetes, ősi földjén él, amelyet Isten adott a zsidó népnek. Ez a szövetségkötés a Sínai-hegyen történt az Egyiptomból való kivonulás után. Szerintem nem kell senkitől bocsánatot kérnünk azért, mert most újra itt vagyunk, és itt is maradunk. Azért építkezünk, hogy a gyermekeink is itt játszhassanak ezeken a dombokon. Ha valakinek szégyenkezni kellene, akkor az az Európai Unió, amely ezt a történelmi szempontból felháborító döntést meghozta.

–  Nem illúzió azt mondani a gyermekeiknek, hogy ők is itt élhetnek majd? A jövőjük ezen a földön nem az ő kezükben van…

–  Ez egy nagyon valóságos dilemma. Hadd mondjak el erről egy személyes történetet, ami olyan hat-hét éve történt. Együtt ültem a családommal a szabbat vacsorán. A lányom, aki akkor 12 éves volt, váratlanul megkérdezte tőlem, hogy „Apa, hova fogunk költözni?” Csodálkozva ránéztem, és visszakérdeztem, miért gondolja, hogy bármerre is elköltöznénk? Azt felelte, hogy „Apa, hiszen minden gyerek tudja, hogy mi történik. Az egész világ azt akarja, hogy itt hagyjuk az otthonunkat, mert el akarnak költöztetni bennünket Silóból.” Elmondtam neki, hogy ha az egész világ ellenünk van is, nekünk akkor is ez az otthonunk, mert a gyermekeink itt születtek, és az őseink is itt éltek több ezer éven át. Mi csak hazajöttünk a földünkre, az otthonunkba és nem is megyünk el innen sehova. El kell ismernem, hogy a lányom kicsit szkeptikus volt, de ma már elismeri, hogy rekedtre kiabálhatja magát a világ, akkor is azt tesszük, ami a történelmi jogunk, és amire a családjainknak is joga van.

– Ez szép, de biztos vagyok benne, hogy tíz évvel ezelőtt a Gázai-övezetben a virágzó zsidó településeken is voltak olyan gyerekek, akiknek a szüleik megígérték, hogy ott fognak felnőni és élni. Aztán Ariel Saron egyszer csak úgy döntött, hogy mindenkinek menni kell, és az otthonokból, iskolákból, zsinagógákból néhány hónap múlva csak puszta romok maradtak. Mi van, ha egy újabb kormánydöntés miatt Önökre is sor kerül?

– Ez is jogos kérdés. 2005-ben nemcsak a világ nyomása, hanem a miniszterelnök egyoldalú döntése is kellett ahhoz, hogy a gázai kivonulás megtörténjen. Ariel Saron így akarta próbára tenni a Palesztin Hatóságot, hogy készek-e viszonozni egy ilyen békegesztust. Ezért kényszerített a kormány közel tízezer embert, családokat, gyermekeket arra, hogy elköltözzenek az otthonaikból. Közülük sokan a mai napig hontalanok. Mit kaptunk cserébe? A korábbi virágzó települések, játszóterek, zsinagógák és farmok helyére bombagyárak és rakétakilövő állások épültek. A Palesztin Hatóságot elűzték Gázából, és terroristák vették át az uralmat, akik zsidó településeket támadnak az átadott területekről. Megtanultuk a keserű történelmi leckét. Meggyőződésem, hogy ezt a súlyos hibát nem fogjuk még egyszer elkövetni. A legutóbbi választások eredményei és a közvélemény-kutatások is azt igazolják, hogy az emberek nem hajlandók Izrael ősi földjét – Júdeát, Szamáriát és Jeruzsálemet átadni csak azért, hogy onnan palesztin rakéták hulljanak az otthonainkra. Nem vagyunk hajlandók kiszolgáltatni magunkat az ellenségeink kénye-kedvének.

A teljes cikk itt olvasható.