Romokban a Salgótarjáni úti zsidó temető
A Fiumei úton, a Nemzeti Sírkert és a hamarosan Sorsok Házaként megnyitó egykori Józsefvárosi pályaudvar között, az elkanyarodó villamospályát követve egy keskeny utca nyílik. Aki ismeri, többnyire az is hibásan, útként említi, holott valójában csak utca a Salgótarjáni, ráadásul pár száz méterrel később véget is ér. Aki folytatja útját a villamossínek melletti gazos ösvényen, nem sokkal később az MTK stadionjánál, majd a Hungária körútnál bukkanhat ki. Érdemes azonban megállni annál a toronyszerű építménynél, amely az aszfaltcsík végénél magához vonzza a tekintetünket. Mögötte Budapest, de talán egész Közép-Európa funerális művészetének legértékesebb együttese rejtőzik. A Salgótarjáni utcai zsidó temető korábban évtizedeken keresztül gazdátlanul pusztult, és sokan, még legavatottabb kutatói is lehetetlennek tartják, hogy valaha visszanyerje egykori fényét. Valóban így lenne?
A 19 század második feléből származó kőtáblák egy megtisztításra váró területen (a külön nem jelölt képek a szerző fotói)
A Salgótarjáni utcai zsidó sírkertet 1874-ben nyitották meg a Kerepesi úti temető egy korábban nem használt részén. Kis mérete miatt a századfordulóra gyakorlatilag betelt (ezért is vált szükségessé 1893-ban a jóval kijjebb fekvő Kozma utcai zsidó temető megnyitása), de így is reprezentatív emlékévé vált a kiegyezés utáni magyar zsidóság kultúrájának. Az utolsó, nagyobb fejlesztéseket az 1910-es években hajtották végre: ekkor épült Lajta Béla tervei alapján a bejárati kaputorony és az új szertartási épület, valamint sírhelyeket alakítottak ki a korábbi temetőudvaron is – ez ma a terület legelőkelőbb része.
A Lajta Béla tervezte szertartási épület mai állapota
A két világháború között a temetések száma megritkult, 1945 után azonban a pesti gettó halottainak jó részét ide temették át. Ezt követően a temető fenntartásáról gyakorlatilag senki sem gondoskodott. A következő évtizedekben a sírboltok gazdátlanul pusztultak, a kerítésen beszökő vandálok pedig felmérhetetlen pusztítást vittek végbe; a kripták többségét feltörték, a feliratos márványtáblákat, sírfedeleket összezúzták, a fém korlátokat, díszítőelemeket, vázákat elhurcolták. A Lajta legjobb munkái közé sorolt szertartási épület Zsolnay-kerámiával burkolt kupolája beomlott, belső díszítése megsemmisült. A temető a nyolcvanas évekre a teljes pusztulás szélére jutott, és a helyzet csak az utóbbi években kezdett javulni, amióta a bejárati torony szolgálati lakásában élő gondnok teljes munkaidőben a területen dolgozik.
A sírkert legnagyobb építménye, a hatvani Deutsch-család mauzóleuma
A gazdátlan évtizedek pusztulása azért különösen fájó, mert a temetőben a 19. század végi polgárság és zsidóság meghatározó alakjai, kereskedők, iparosok, tudósok, mecénások, rabbik sírjait találjuk. A hatalmas mauzóleumokon részben még ma is ismert nevek sorakoznak: a Kohner, Schosberger, hatvani Deutsch, Herzog és Wolfner családok, amelyek sorsa 1944–45-ben pecsételődött meg. A nevek ismeretében talán nem meglepő, hogy a temetőben sétálva a kor legjobb magyar építészeinek munkáit fedezhetjük fel. A legfontosabb természetesen Lajta Béla tucatnál is több síremlékének együttese, de meghatározó alkotásai állnak itt Fellner Sándornak, Quittner Zsigmondnak, Gerster Kálmánnak, Alpár Ignácnak, a Kármán-Ullmann és a Barát-Novák párosoknak, valamint a kor nagy kőfaragó műhelyeinek, elsősorban a több generáción keresztül működő Kohn-műhelynek. Lajta munkái mellett országos jelentőségű emléknek nevezhetjük Vázsonyi Vilmos, az első zsidó vallású magyar miniszter síremlékét, Maróti Géza alkotását, valamint a Vidor Emil tervezte Freund-síremléket. És csak néhány a szobrászok nevei közül: Telcs Ede, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Vedres Márk, Kövesházi Kalmár Elza…
Évtizedes pusztulás nyomai a bejárattól jobbra álló kriptasoron
Mivel a temető jellemzően nem látogatható, sőt, a nagyközönséghez hasonlóan a kor építészetével és képzőművészetével foglalkozók közül is kevesen ismerik, már a fenti, rövid összegzés elkészítése is komoly problémákba ütközött volna, ha a Nemzeti Örökség Intézete nem jelenteti meg 2014-ben A Salgótarjáni utcai zsidó temető című könyvet Tóth Vilmos szövegével és szerkesztésében. A nagyméretű album imponálóan részletes listáját adja a temető értékeinek, az itt nyugvó közéleti személyiségek rövid életrajzával, ahol lehetséges, azonosítva a tervezőket is; az adatokat a helyszínre több mint egy évtizede visszajáró Nagy Károly Zsolt dokumentum értékű fényképei kísérik.
A Guttmann-síremléket, Lajta Béla munkáját nem is olyan régen még gaz nőtte be
„A Salgótarjáni utcai temető haldoklik. Az utolsó órában vagyunk. Ez a könyv figyelemfelkeltés is kíván lenni: ma még talán megmenthető ez a páratlan sírkert.” – írja Tóth Vilmos a könyv epilógusában. Valójában örömteli ezt olvasni, korábban ugyanis szinte minden a témában megszólaló szakértő lehetetlennek tartotta a temető megmentését. Pedig jó példáért nem is kellene messzire menni – elég Lengyelországig.
A sírkert nagy területe jelenleg járhatatlan az elburjánzott növényzet miatt
Az Okopowa utcai temető Varsó zsidó múltjának kevés épen maradt emlékei közé tartozik. Bár a náci megszállók felrobbantották az építményeit, és a területen átgázolt az 1944-es varsói felkelés hulláma, a síremlékek zöme épen maradt, sőt, a háború után is használták. Az 1990-es évekre azonban nagy része teljesen elgazosodott és életveszélyessé vált, amikor is az újjáalakult varsói hitközség, a lengyel-német Nissenbaum család alapítványa, valamint Varsó önkormányzatának összefogásában átfogó rekonstrukciós munkálatok kezdődtek. Ezek ma is tartanak, de a temető nagy része két évtized alatt látogathatóvá vált, a növényzetet visszairtották, a kidőlt-bedőlt síremlékeket megtámogatták. Az évi húsz-harminc temetés mellett a fenntartást elsősorban támogatásokból, valamint az évi több ezer látogató belépti díjából fedezik.
A teljes cikk itt olvasható.
