“Kényszeredett bocsánatkérés és annak udvarias, semmitmondó elfogadása helyett”

• Radnóti Zoltán rabbi beszéde Kiko Argüello az Ártatlanok szenvedése c. szimfóniájának operaházi bemutatója előtt hangzott el június 27-én.

• Az elmúlt 2 évezredben a zsidóság és a kereszténység kapcsolatát a kölcsönös meg nem értés, elutasítás jellemezte.

• Káin és Ábel súlyos örökségét pedig jól ismerjük: antijudaizmussal kezdődött, vérvádakkal, jogfosztással és zsidóüldözésekkel folytatódott, majd pedig a zsidóság gázkamrákba terelésével végződött.

• Az elmúlt évszázad kitörölhetetlen és véres tragédiája zsidók millióinak tudatos, szervezett és szisztematikus elpusztítása, kegyetlen lemészárlása. Egy pillanatig sem felejthetjük, hogy még alig egy emberöltővel ezelőtt, a nagy keresztény kultúrájú európai országokban, és persze a szeretett országunk és fővárosunk utcáin is asszonyokat és férfiakat, öregeket és fiatalokat, gyermekeket és csecsemőket hurcoltak el egyetlen egy ok miatt: mert zsidók voltak.

• Az a botrány és katasztrófa, amit a történelemkönyvek endlösung-nak, „végső megoldásnak” neveznek, örökre kitörölhetetlen szégyene marad az emberiségnek.

• Jean Améry úgy fogalmaz: „Ami történt, megtörtént.” A történelem kerekét nem forgathatjuk vissza, hat millió zsidó halálát nem tudjuk meg nem történtté tenni. Testvéreim, őseim haláláért ma sem én, sem pedig egyetlen zsidó sem bocsáthat meg – azt csak a halottak tehetnék.

Ma egyetlen dolgot tehetünk: együtt és közösen dolgozunk azért, hogy ez soha ne fordulhasson elő még egyszer.

Mit tehetünk? Legelsősorban is azt, hogy az udvarias társalgás, egymás óvatos méregetése és információ csere helyett megpróbáljuk tisztázni és megérteni a bennünket elválasztó különbségeket, a zsidó és keresztény vallás közti feloldhatatlan ellentéteket. Azt, hogy megpróbáljuk megérteni és elfogadni a másikat – annak minden másságával és különbségével.

Ebben a munkában (mert igen, ez az!) a kényszeredett bocsánatkérésnél és annak udvarias, de semmitmondó elfogadásánál sokkal fontosabb az elmúlt évtizedekben megkezdődött párbeszéd folytatása, az antijudaista – illetve antikrisztianista – gondolatok, attitűdök és cselekedetek alapjait adó hibás értelmezések újragondolása, amennyiben lehetséges, feloldása.

Hiszem és tudom, hogy vannak olyan közös pontok, amelyek jó és biztos alapot adnak arra, hogy világos párbeszédet folytathassunk. Azonban egy dolgot soha nem felejthetünk el: ami velünk, zsidókkal történt, az nem a mi bűnünk. Az odavezető úttal, a korai adversus judaeos irodalom késő hozadékával elsősorban nem nekünk kell elszámolni. A keresztényi egyetemes szeretet elvének súlyos bukása miatti felelősség nem bennünket, zsidókat terhel.

Ezt a munkát keresztény – és szándékosan használom most ezt a kifejezést – testvéreinknek kell elvégezniük. És igen, nem véletlen, hogy a testvéreink szót használtam. Bár vallásilag rengeteg az, ami elválaszt, ám soha nem felejthetjük el, hogy mennyi minden köt össze bennünket: az egyistenhit éppúgy, mint a Tanakh, azaz a héber Biblia, ami mindkét vallás alapját jelenti, és amit ugyanúgy tanulunk mi rabbik, mint keresztény paptársaink, vagy az, hogy Jézus ősatyja nem más, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, vagy, hogy a Tízparancsolat pedig mindannyiunk életét alapjaiban határozza meg.