Pozitív gesztusok az egyik oldalon, fenyegető árnyékok a másikon

A Mazsihisz-elnök erről személyesen beszélt Orbánnal.

– Szóvá tette Orbán Viktornak, hogy a kormány egyik évben be tudja tiltani a náci felvonulást, a másikban pedig képtelen erre
– Politikai aberrációnak tartaná, ha a Fidesz vagy valamelyik baloldali párt szövetséget kötne a Jobbikkal
– Nem lehet csak a holokauszton és az antiszemitizmuson keresztül megélni a zsidóságot – interjú Heisler Andrással, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnökével

 – A libsik országában startupokat mosott el egy gát; Kalifornia vérdemokrata bázis, de jól megszívatták magukat – ez a két mondat a 888.hu-n arról szól, hogy átszakadt egy völgygát és majdnem 190 ezer embert ki kellett telepíteni. Mit üzen egy vallási kisebbség vezetőjének, hogy a hatalom lapja gyűlöletbillogokkal igazítja el olvasóit a világban, és az emberi szenvedés sem számít, ha valaki mást gondol, mint a magyar kormány?

– Valószínű, nem erre a válaszra vár…

– Mire várok?

– Szóval, nekem azt üzeni, sok még a tennivaló Magyarországon. De Európában, sőt az egész nyugati világban is azonos folyamatok zajlanak: indulatok kavarognak a kisebbségek – többek közt a zsidóság – körül. Nem kérdés, tenni kell valamit.

– Kész receptje van?

– Nincs. De az biztos, hogy párbeszédre, információadásra van szükség, meg kell magunkat mutatni a világnak, ismertetni értékeinket, az együttélés történelmét, s fontos szerepe van az oktatásnak.

– Mindegy, milyen szűrön keresztül mutatják meg magukat? Rá lehet például bízni az emlékezetpolitika alakítását (lásd például Sorsok Háza) arra a hatalomra, amelyik ilyen kirekesztő-bélyegző stílusú orgánumokat hozott létre?

– Nemrég egy konferencián kellett előadást tartanom. Ott felsoroltam, milyen pozitív gesztusokat tett felénk a kormány az utóbbi években: támogatta zsinagógák felújítását, segített rendbe hozni temetőinket és finanszírozni szociális intézményeinket – no és a politikai gesztusok…

– Nevezetesen?

– Maga a holokauszt-emlékév, a Wallenberg-év, felvállalta az IHRA (kormányok közötti szervezet a holokauszt emlékezéséről) elnökségét, megtagadta a vitatott területekről érkező izraeli áruk bojkottját. De Hollandiában például a kóser vágást is be akarják tiltani állatvédelmi szempontokra hivatkozva; máshol, szintén uniós országban, a körülmetélést nem engedné az állam. A magyar kormány mindeközben jelezte, mindkét rítust a vallásszabadság részének tartja, így semmiképp nem lép ellene.

– Akkor nincs semmi baj?

– De van, csak a diagnózist pontosan kell felállítani. A gondjaink többsége az emlékezetpolitika kapcsán jelentkezik. Magyarországon az utóbbi százötven évben kialakult az „önfelmentés kultúrája”: mindig minden problémánknak valaki más az oka, soha nem mi, magunk, magyarok: hol a labancok, hol a kommunisták a hibásak – vagy éppen az idegenek. És tudjuk saját történelmünkből, ha a társadalomban elkezdenek beszélni az idegenekről, az sokszor magukat a zsidókat jelenti. Hiszen a 20. században az idegen szó jellemzően a zsidó szinonimája volt. A felelősségeltolás, a rengeteg kibeszéletlen történet feszíti a társadalmat, és ez rontja a zsidó közösség tagjainak közérzetét. Nyilván, ez más kisebbségek esetében is hasonlóan működik.

– A pozitívumok (a leégett zuglói zsinagóga felújítása, a Szeretetkórház támogatása stb.) mennyire fedi el, mennyire ellenpontozza, hogy a politikai haszonszerzés reményében a kormány tűri a kirekesztő közbeszédet, sőt burkoltan a Fidesz egyes tagjai is zsidóznak, amikor „nagytőkéseznek, sorosoznak”?

– Próbálom kettéválasztani a kérdést. Egyfelől realitás, hogy a magyarországi centrális hatalom a források fő elosztója, azaz a társadalmi szervezetek, különösen az egyházak szoros kapcsolatban vannak a kormánnyal. Ezt lehet minősíteni, de tényszerűen így van. Másfelől vallási kisebbségként, a holokauszt 600 ezer áldozatának „örököseként” emlékezetpolitikai kérdésekben nem kötünk – mert morálisan nem köthetünk – kompromisszumokat. Amennyiben ezen a területen konfliktusokkal találkozunk, azokat nyíltan fel kell vállalnunk. Ez két párhuzamos történet, a kooperációk és a konfliktusok története, gyakorta ugyanazokkal a szereplőkkel. Sokszor nem könnyű a skizofrén helyzet feloldása.

– És melyik történet a hangsúlyosabb?

– Pont ez a munkánk nehézsége: a konfliktusokban soha nem szabad átlépni azt a „vörös vonalat”, ahonnan már nincs visszaút, mert akkor a szervezet működését, a felekezet által végzett közfeladatok ellátását is kockáztatjuk. Ugyanakkor nem köthetünk olyan kompromisszumot sem, amit már kollaborációnak lehet minősíteni.

– Azt mondja, sok zsidónak rossz a közérzete. Kívülről úgy tűnik, mintha a Mazsihisz nem sokat tenne jókedvre derítésükért, míg egy másik szervezet, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) látványos akciókat szervez: legyen szó sóletpartiról vagy a szélsőségeseket ostorozó tévészereplésekről. Miért nem igyekszik a Mazsihisz?

– Óvakodnék attól, hogy az EMIH-hel valóban létező konfliktusunkról hosszasan nyilatkozzak. Belső konfliktusainkat jó lenne házon belül megoldani. Röviden annyit, hogy a Mazsihisz tagsága és támogatói az évszázadok során a magyar nemzetbe beágyazódott kultúrával rendelkeznek: az emancipálódott, az asszimilálódott, a több száz éve itt élő zsidóságot rengeteg dolog köti Magyarországhoz. A Mazsihisz tevékenysége nem a médiára van kihegyezve, mi valós tevékenységeket folytatunk: legyen szó oktatásról, szociális gondoskodásról, kórházi ellátásról vagy bármi másról.

A teljes cikk itt olvasható.