“Otthon az erdőben”

Shiri Zsuzsa (“civilben” az MTI izraeli tudósítója) dokumentumfilmet készít az utolsó kárpátaljai zsidókról.

 

Miért ők az utolsók?

Shiri Zsuzsa: A háború után született Jewish Baby Boom gyerekeinek sorsáról szól majd a film, akik a hetvenes években, maradékuk pedig a kilencvenes évek elején mind elhagyták szülőföldjüket, ma már csak mutatóban van egy-két idős zsidó ember Kárpátalján. Ezzel gyakorlatilag felszámolták magukat, egy több évszázada létező különleges, sajátos kultúrájú zsidó közösséget. Gyerekeik attól függően, hogy hová kerültek már izraeliek, magyarok, amerikaiak, akik csak hírből ismerik, és igazán soha nem fogják megérteni szüleik múltját.

Hogy látod, miben mások a kárpátaljaiak?

A kárpátaljaiak, akiket eddig megismertem soha nem panaszkodnak, mind elégedett emberek. Egyrészt akár Izraelbe, akár Amerikába, akár Magyarországra kerültek, kicsiben vagy nagyban, de mind boldogultak, sikeresen éltek, családokat alapítottak és felnevelték gyermekeiket, “szociális esettel” egyáltalán nem találkoztam, persze nem mintha ez szégyen lenne. Másrészt gyermek és ifjúkoruk elnyomása, félelmei, szegénysége után meg is becsülik amijük van, amit maguk értek el emigránsként. Sokan még jiddisül beszélő családban nőttek fel, a szovjet vallási elnyomás ellenére sikeresen őrizték kulturális hagyományaikat, náluk nem lehetett “alámerülni” sem, hiszen a személyi igazolványukba be volt írva a nemzetiségi rovatba származásuk. És mind legalább három nyelven beszélnek, sokan nem is tudják meghatározni, hogy melyik az anyanyelvük, ami kulturális antropológia szempontból szerintem annyira különleges, hogy kutatók hadának kéne rájuk vetnie magát.

Miért mentek el?

Sh.Zs.: Többek közt erre keressük a választ a filmben. Az eddig anyag alapján azért menekültek el, mert egyrészt a Szovjetunió anyagi feltételei, a szegénység, az állandó hiány, másrészt a kiszolgáltatottság, az elnyomás lehetetlenné tette az emberhez méltó életet, úgy érezték ennél csak jobb jöhet az új nyelv, az újrakezdés minden nehézsége ellenére. Egyik szereplőnk elmesélte édesapja, a beregszászi Friedmann Lajos történetét. A soá előtt kilenc gyermekes család feje volt, de rajta kívül csak a legidősebb lány jött vissza. Újrakezdte, hat gyereket nevelt fel egy új asszonnyal a háború után. A bőrgyárban dolgozott, de munka után éjjel titokban gyertyát öntöttek, mert persze gyertyát sem lehetett kapni, majd házaltak vele a zsidó családoknál rettegve a KGB- től, hiszen tilos volt a fusizás, hogy legyen mit enniük. Amikor a gyerekei kivitették maguk után Izraelbe a hetvenes évek végén, olyan beteg volt, hogy a reptérről egyenesen a kórházba szállították. De még tizenöt évet élt Izraelben, ahol életében először mindene megvolt, volt ruha, volt ennivaló, csak ki kellett menni érte a boltba. Élete legszebb időszaka lett.

Hol tart most a film?

Sh.Zs.: A kárpátaljaiak egy csoportja szeptemberben visszalátogatott szülőföldjére, és elkísértük őket. Nagyon értékes anyagot vettünk fel az ottani boldog találkozásaikról, fájdalmas emlékeikről, hol sírunk, hol nevetünk velük, hiszen akármilyen is volt, nekik is csak ez az egy ottani gyermekkor és fiatalság jutott, és a régi barátok, ismerősök ma is megdobogtatják szívüket. Másrészt felszínre jöttek a megaláztatások, egyikük elmesélte, hogyan próbálta beszervezni a KGB, előjött a rettegés, ami egészen távozásukig, a csapi határig tartott. Például a végső elutazásnál a csapi megaláztatásokról mindenkinek van egy története… Tavasszal a kárpátaljaiak nagy éves izraeli piknikjén szeretnénk forgatni, és “hőseink” útját folytatni későbbi izraeli sorsuk bemutatásával. Eddig minden saját zsebből készült, a további forgatást Steven Geiger és a Mensch alapítvány segítségével tervezzük ([email protected]). A készülő filmnek már van facebook oldala és egy előzetese is.

Kik készítik a filmet?

Sh.Zs.: Magam rendezőként dolgozom, Wizner Balázs a producer, aki a hangot is kezelte Kárpátalján és Kiss Aurél Aranyszem díjas operatőrrel forgatunk. A zeneszerzőnk Jávori Ferenc Fegya, aki maga is kárpátaljai, ő volt az első munkácsi gyerek a háború után, amikor a túlélők visszatértek és megkedték új életüket a sztálini Szovjetúnióban. Hazamentek a táborokból abban bízva, hogy megtalálják szeretteiket és ottragadtak: a határt már 1945 végén lezárták, s a demokratikus Csehszlovákia és a Horthy Magyarország után egyszercsak a Szovjetunió polgáraiként kellett folytatni életüket.